Nagy Dániel Viktor: Nem az érdekel, hány ember rajong értem
- 28 éves vagy. A te generációdnak mi miatt nehezebb az érvényesülés, mint a több évtizeddel ezelőtt végzett színészeknek, akiket a főiskola után már toltak is be színházi vagy televíziós produkciókba?
- Egészen máshova helyeződött át a kultúra és a színház helye a hétköznapi életben. Ebben az értelemben már nem vagyunk a közönség életének olyan központi szereplői mint az elődeink, illetve mint a tévében vagy filmekben foglalkoztatott színészek.
Azért is nehezebb érvényesülni, mert az egyetemen nem a tömegfogyasztásra állítanak rá bennünket, hanem egyfajta ízlés, illetve gondolkodás kialakítására tanítanak. Bonyolult emberi dolgokat igyekszünk megfogalmazni, és ez ma nem igazán divat.
Ugyanakkor tőlünk nyugatabbra, ahol nem volt diktatúra, központilag támogatott kultúra, az érvényesülésnek elvileg nehezebbnek kellene lennie. Valahogy mégis könnyebben megy. A művész színházak felveszik a versenyt a showkkal és a musicalekkel. Nálunk is ennek kellene történnie, ahogy változik a kultúra helyzete.
- Mire gondolsz? Hogyan kellene átalakulnia a színházi életnek?
- Már réges-rég sokkal több független, üzleti alapú, befektetésen alapuló színháznak kellene működnie. Olyanoknak, mint az Orlai Produkció, az Átrium vagy ahogyan Gáspár Anna csinálja. Ezé a jövő. És a kőszínházban működő állandó társulat helyett a szabadúszásé.
Filmes ismerőseim, akik dolgoztak már Franciaországban és Németországban azt mesélték, hogy Németországban a kétféle struktúra párhuzamosan létezik, Franciaországban pedig már nincsenek is állandó társulatok: a szabadúszó művészek projektekre szerződnek. Itthon is ezt látnám működőképesnek. Felgyorsult korunkhoz a rugalmasság illik leginkább: művészileg termelünk, csinálunk valami baromi jót, és aztán lépünk tovább.
Ehhez képest Magyarországon úgy teszünk, mintha a régi struktúra még mindig működőképes volna, és mintha még mindig a kőszínházak világa diktálna.
- Pedig sok nagy régi színészünk életrajzában olvashatjuk, hogy évtizedekig volt az X Színház, Y társulat tagja.
- Nehéz azzal szembesülnöm, hogy nekem egészen más vágyaim vannak, mint amilyen beidegződéseket magam körül tapasztalok, vagy amilyen az elmúlt rendszer volt. Nem állítom, hogy elsőként döntöttem úgy, hogy szabadúszó leszek, de a bevett szokástól ez jelentősen eltért. Az osztályfőnököm és más számomra fontos véleményvezérek is meghökkentek, amikor ott akartam hagyni a Vígszínházat. Biztosan jó lesz nekem? El tudok majd helyezkedni?
Nagy Dániel Viktor 2015 novemberében kapta meg a Junior Prima Díjat, amelyet fiatal tehetségeknek adnak.
Budapesten született 1987. szeptember 5-én. 2006 és 2008 között az Új Színház Stúdiónál játszott- ezután kezdett a Színház és Filmművészeti Egyetem Zenés színész szakirányára járni.
2013 óta szabadúszó. Diplomája megszerzése óta független és kőszínházi produkciókban játszik prózai és zenés darabokban. Beszélgetésünk idején Goldoni Két úr szolgája című darabjának átiratát próbálják – a zenés előadás „Egy fenékkel két lovat” címmel megy majd a Belvárosi Színházban, Pelsőczy Réka rendezésében.
- Ti, a fiatalabb színészgeneráció tagjai egyfajta startupként, egyszemélyes vállalkozásként működtök? Kiugrotok, előrukkoltok valamivel?
- Ezt nem így kell elképzelni, hanem úgy, hogy ha valakinek nem törik darabokra az önértékelése attól, hogy az első időkben nehéz munkát kapni, akkor pár év alatt felépítheti magát szabadúszó művészként. Beszélgettem egyébként olyan velem egy idős, alattam végzett színésszel, aki azt mondta, hogy abba akarja hagyni, pedig baromi ügyes. Hiába dolgozott már ismert, nagy televíziós csatorna sorozatában, mégis úgy érzi, nem akar futni a lehetőségek után.
- Mit tehet a pályája elején lévő színész, hogy figyeljenek rá? Illetve te mit tettél ezért?
- Két dolog jutott eszembe. Az egyik, hogy sajnos nagyon sok tehetségtelen ember van szem előtt, nem a megfelelő helyen, nem csak a mi szakmánkban. Itt elsősorban a kereskedelmi televíziós ízlésrombolásra gondolok. A másik, hogy a tehetségre azért lehet építeni, azt felismerik a szakmában. Az más kérdés, hogy az embernek mennyi az önbizalma vagy a hite, hogy majd ő is eléri a céljait. Én semmi másra nem támaszkodhattam, mint arra, hogy hittem magamban.
Ha nekem nem lettek volna azok a lehetőségeim, vagy azok szálak, amikbe kapaszkodtam, mint például Orlai Tibor, vagy az a sok előadás, amiből meg tudok élni, akkor nem biztos, hogy futnék ez után, nem vagyok biztos abban, hogy ezt csinálnám.
- Mi vonzott a színészet felé?
- Belső indíttatás, de nincs is már jelentősége ennyi idő távlatából. Most is ugyanazt érzem, hogy miért szeretem csinálni, mint amit tíz éve éreztem, az első felvételinél. A színészeten keresztül megtaláltam önmagam, ki tudom magam fejezni és sok elismerést kapok.
De nekem hiányzik ma Magyarországon a személyi kultusz; én abban hiszek. Azokra a művészekre nézek fel, akik köré egyfajta mítosz épült, akikért rajongani kell. A rajongás alatt nem az elérhetetlenséget értem. Hanem azt, hogy
van valaki, aki szép, aki mély, aki sokat tud az életről, és aki ezt úgy fogalmazza meg neked, amire te nem volnál képes akkor sem, ha ugyanott állnál, és hasonló adottságaid lennének.
Mindenféle értelemben vonzódom a kiválóságokhoz. Bizonyos személyiségek többre hivatottak, többre érdemesebbek, mint az átlagemberek. Az ilyesfajta sztárságban és csillogásban hiszek. Ez valamilyen értelemben vezérfonal is az életemben.
Nem az érdekel, hány ember rajong értem, hanem az, hogy én is lehessek valakinek ilyen fény, ilyen csillag az életében.
De persze ez nem cél, én tökéletesen jó helyen vagyok ott, ahol éppen vagyok.
- És hol vagy most?
- Jelenleg az Egy fenékkel két lovat című darab tölti ki az életemet. Ez is olyan pontja az életemnek, amely sok olyan dologból következik, amit az elmúlt években tettem, mondtam, adtam. Fantasztikus emberekkel dolgozhatok együtt, ezért akármilyen kemény, nem munkaként tekintek rá. Annyira egy rugóra jár az agyunk…
- Megvan a színpadi varázslat?
- Iszonyatosan! A Római vakációval kezdődött, amikor először dolgoztunk együtt Pelsőczy Rékával. Még nem ismertük egymást a férfi főszerepet játszó Fekete Ernővel, és nem is tudtunk arról, hogy egymástól két utcányira laktunk. Az olvasópróba előtti éjszaka összefutottunk egy éjjel-nappali előtt. Bemutatkoztam neki, elmondtam, hogy együtt fogunk dolgozni. Elmeséltem Rékának, ő azt mondta, hogy ez jó jel. Valóban szerencsés csillagzat alatt született az előadás, már három éve megy.
Számomra Stohl András a példa a varázslatra. Akárki akármit gondol arról, hogy mit csinál a magánéletében vagy hogy a kereskedelmi tévének hogy adta el magát. Amit az Őrült Nők Ketrecében művel, arról nekem ne mondja senki, hogy azt bárki úgy utána tudja csinálni.
- Junior Prima Díjat kaptál 2015 novemberében. Változott ezzel bármi az életedben?
- Az égvilágon semmi. Sem tévés, sem rádiós megkeresések nem voltak, hogy „Te kaptál egy díjat, ez nagy dolog.” A szakmán belül az ismerősök, a barátok, és azok, akikkel számon tartjuk egymás sikereit, ugyanúgy gratuláltak, ahogyan egy jó előadáshoz is szoktak.
- És milyen érzés volt átvenni a díjat?
- Mintha ezzel egy lépcsőfokot feljebb léptem volna. Már régen szerettem volna elérni ez a lépcsőfokot. Megnyugtató érzés, hogy amit eddig a pályán csináltam, arra figyelnek, és tudhatom, hogy jó irányba megyek.
VIDEÓ: A Junior Prima Díjhoz készült portré:
A Prima Primissima alapítói 2007-ben úgy döntöttek, hogy önálló díjjal jutalmazzák a kiemelkedő teljesítményt nyújtó harminc év alatti fiatalokat. Így hívták életre a Junior Prima Díjat.
Az elismerést 2007 óta minden évben a tudomány, a zene, a népművészet, a sajtó és a színházi művészet terén kiválónak bizonyult fiatalok kapják meg.
- Egy fiatal színész most ma, Magyarországon honnan kap visszajelzést a munkájáról, az alakításairól?
- Tudom, furcsán hangzik, de erre nem szoktam figyelni, ebben az értelemben ez nem fontos számomra. Annyira erős a kapcsolatom az aktuális rendezőkkel, hogy elsősorban rájuk figyelek. Ezen kívül persze meghallgatom, mit mond a családom, mit mondanak a barátaim, a hozzám közel állók. De ez bizonyos szempontból nem befolyásol, mivel mindig a belső megérzéseimre hagyatkozom.
Sokkal erősebb a belső viszonyom az adott munkához, mint ahhoz, hogy milyen visszajelzést, kritikát kapott az előadás.
Ha van egy előadás, amit kevesen látnak, pedig sokan kellene lássanak, az ugyanúgy nem demotiváló számomra, mint az, hogy bizonyos embereknek nem tetszik. Nem ezzel kell foglalkozni.
- Hanem mivel?
- Azzal, hogy maximálisan fel tudjak oldódni abban, amit csinálok – van egyfajta jelen idejű visszajelzés, ha valami történik velem, bennem az előadás folyamán. Ez a belső jelzés a fontos.
Ha pedig nem történik semmi, akkor persze, hogy sokkal kiszolgáltatottabb vagyok annak, hogy mások mit szólnak ahhoz, amit én csinálok, mert én magam nem tudom hová tenni. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem figyelek oda a tanácsokra, vagy ne hallgatnám meg, hogy ha nem jó irányban vagyok, ha nem olyan erőbedobással dolgozom és ezt a tudtomra akarják adni.
VIDEÓ: Nagy Dániel Viktor énekli Cseh Tamás Bárány az üres lakásban című dalát:
- Mit gondolsz, mi a legnehezebb a munkádban?
- Nem tudom, talán nem depressziósnak lenni?
- Mitől lehet egy színész depressziós? Sokan azt gondolják, hogy aki állandóan emberek között van, az nem lehet depressziós.
- Kívülre helyeződik a fókusz, vagyis a munkában te a színpadon vagy, a rendező téged rendez, utasításokat hajtasz végre, kiszolgáltatott helyzetben vagy, kiszolgáltat az, hogy mit mondanak rólad, hogy a rendező szeret-e, vagy sem, de annak ellenére neked meg kell csinálnod akkor is, ha nem szeret, napi 10-12 órát dolgozol, és amikor hazaérsz, és otthon vagy, az nem ugyanaz az intenzitás, egy másik világba csöppensz. És azért mégis csak a lelkeddel dolgozol. A színészek pedig alapvetően érzékenyebb beállítottságú emberek.
De általános, minden színészre érvényes választ nem tudok adni. Nincsen két egyforma HR szakértő és két egyforma újságíró sem. Ha szereted a munkádat, máshová kerülnek a hangsúlyok. Lehet, hogy neked egyáltalán nem nehéz éjjel egy és kettő között megírnod valamit, mert érdekel, és szereted, másnak meg kínszenvedés.
- Mi volt a legemlékezetesebb, legszebb pillanat eddig a pályádon?
- Sokat említhetnék. Például azt, hogy megcsináltuk a Tajtékos napokat Fehér Balázs Benővel – elmondhatatlan az a színpadi világ, amit kitaláltunk hozzá, fantasztikus, ahonnan indult, és ahová eljutott a darab. Az is emlékezetes pillanat volt, amikor Orlai Tibor felhívott, hogy van lehetőségem együtt dolgozni a Római vakációban Pelsőczy Rékával, és valószínűleg a Junior Prima Díj is olyan mérföldkő volt, ami innen nézve nem tűnik nagynak, de valójában az.
Ne haragudj, de nehéz kérdéseket teszel fel. Az ember a saját miniverzumával, a saját egójával van elfoglalva, azzal, hogy ő maga kiteljesedjen, és akkor kérdeznek valamit a szakmáról, a fiatal színészek helyzetéről, a színházi világról. A válasz azon múlik, hogy mennyire olvasol híreket, mennyit beszélgetsz másokkal és a többi. És érdemben nem biztos, hogy tudsz rá válaszolni.
- Beszippant a munkád?
- Teljesen. Nem mindegy, hogy én mit gondolok a fiatalok helyzetéről? Amit elmondok, az az én tapasztalatom, ami akkor úgy volt, de akadtak olyanok, akiknek ennyi sem sikerült, mint nekem. Aztán volt, akinek a pályája egyenesen ívelt felfelé, amint végzett, mások pedig nem kaptak munkát, ezért hoztak létre önálló társulatot.
Azt mondom tehát, hogy nincsenek nagy igazságok. Azokban egyébként sem hiszek. Hanem inkább abban, hogy vannak helyzetek, amikor magadhoz kell hűnek maradni, az a feladat.
Ez a pályára is igaz. Teljesen mindegy, mások mit gondolnak rólad. Mondjuk rólam, hogy mostanában sok szórakoztató darabban vállalok szerepet.
Magadhoz mérten tudj jól dönteni.
És az a fontos, hogy kiteljesedj abban, amit csinálsz.
VIDEÓ: 100 szóban Budapest - a legjobb szövegekből írt dal:
Ha érdekesnek találtad az interjút, ajánld másoknak is!
