„Az egész amiatt van, mert 30-40 évesek szervezik a fesztivált, akik még mindig le vannak ragadva az Irie Maffiánál, és fogalmuk sincs, mik mennek mostanában!” – fakadt ki dühösen egy tinédzser a Harcsa Veronika Udvar bejárata előtt, ahol pénteken éjfélkor igazi tömegnyomor alakult ki: több százan próbáltak bejutni az Analog Balaton koncertjére, miután lezárták a helyszínt, mert elérte az engedélyezett maximális befogadóképességet.

Ennyire lesajnáló megjegyzésnek se voltam még fültanúja a korosztállyal kapcsolatban, amelyhez én is tartozom, és ez a jelenet tökéletesen megmutatja, mennyit változott a Művészetek Völgye azóta, hogy tudatosan rágyúrtak a fiatalok bevonzására.

Amikor 2013-ban először jártam ott, még jóval idősebb volt a közönség, ami annak fényében nem meglepő, hogy direkt nem hívtak meg kurrens könnyűzenei produkciókat. Az akkoriban debütáló új szervezőcsapat azonban szakított ezzel az elvvel, és lassan, de biztosan elkezdett nyitni a tizen- és huszonévesek felé.

Ennek jegyében lett újra nagyszínpad, valamint a kisebb helyszíneken is egyre nagyobb teret adtak a feltörekvő előadóknak – először a Hangfoglaló Programmal, az utóbbi két évben pedig a Demeter Szilárd-féle Petőfi Kulturális Ügynökséggel együttműködve.

Ők azok, akik még csak nem is a Quimby, a 30Y vagy a Kiscsillag, sokkal inkább az említett Analog Balaton, Hundred Sins, a Carson Coma, vagy éppen Beton.Hofi miatt váltottak jegyet.

Ha a megfelelő helyszínt elsőre nem is mindig találják el a szervezők (lásd a fenti példát), az vitathatatlan, hogy jó érzékkel tágítják a horizontot a manapság legtrendibbnek számító nevek felé. Ennek köszönhetően a Völgy sorra dönti a látogatócsúcsokat, idén egyik este még a megtelt táblát is ki kellett rakni, ami korábban mindössze egyszer fordult elő bő három évtized alatt.

Ugyanennek folyamatnak azonban voltak negatív hozadékai is: egyrészt a sokszor már-már kezelhetetlen méretű tömeg, ami leginkább a falvak között közlekedő Csigabuszon okozott gondot. Rendszeresen több tucat ember maradt a megállókban, mert a teljesen tömött buszok ki se nyitották az ajtót, csak továbbhaladtak, úgysem fértek volna fel többen. Ez persze komplex probléma, csuklós járműveket a túl szűk út miatt valószínűleg nem lehet beállítani, a sűrítéshez pedig több sofőr kellene, amit szintén nem egyszerű megoldani manapság. Valamit viszont kezdeni kellene vele, mert mindennapos volt, hogy csak fél órával a menetrend szerinti időpont után értünk oda egy másik településen kinézett programra. Ami engem illet, a Taliándörögd-Kapolcs-Vigántpetend metróvonal kiépítését javaslom.

Továbbra is jelen van Hobo, a Kaláka, a hajnalig tartó táncház, a népművészeti kirakodóvásár – és még sorolhatnánk –, amivel a klasszikus Művészetek Völgyét azonosították. Sőt még olyan, fesztiválkörnyezetben igazi különlegességnek számító előadókat is meghívtak, mint Zorán, Kern András és Dés László. Mégis, nagyon sokan jutottak arra, hogy ez a Völgy már nem az a Völgy, amit ők megszerettek, így vagy teljesen hátat fordítottak neki, vagy legfeljebb 1-2 napra néznek le és rosszabb esetben azután távoznak csalódottan, mondván „adtunk neki még egy esélyt, de ez volt az utolsó alkalom…”

Nekem is újra kellett definiálnom magamban, mit jelent számomra a fesztivál, miért töltök el ott minden változás ellenére újra és újra 10 napot nyaranta. Ebben pedig fontos szerepe volt annak, hogy elszigetelt zárványként bár, de továbbra is átélhető az a hangulat, ami miatt elsőre beleszerettem.

Ennek legfőbb helyszíne az elmúlt két évhez hasonlóan most is a taliándörögdi Lőke Kúria volt, ahol a koncertek után szinte minden éjjel spontán örömzenélés alakult ki a tábortűz körül, néha egészen reggelig. Főleg Cseh Tamás, Kispál, Hobo, LGT volt terítéken, de előkerültek olyan, a Völgy múltját meghatározó zenekarok dalai is, mint a Sajnosbatár vagy a Presszó Tangó Libidó. A zenészeken kívül pedig sokszor mindenki más is énekelte a szöveget. Nekem ez a Völgy-élmény igazi lényege, ami legalább annyit, ha nem többet ad, mint a hivatalos program.

Az idei új helyszínek közül kifejezetten telitalálat volt a Lőtér, amely voltaképpen egy második nagyszínpadként funkcionált. Ide került át több olyan előadó, akik korábban még a Panorámán játszottak, valamint a korábbi Hangfoglaló Udvar, illetve A Kert fellépőinek többsége. Innen indult a Zenélő busz is, amelyen mindennap más zenekar játszott a leggyorsabb 25 jelentkezőnek, megpróbálva elnyomni a motor zúgását és a zötykölődést. Koncertként nem feltétlenül volt értékelhető a produkció, különleges élményként viszont annál inkább.

A záróestére is jutott egy emlékezetes pillanat: ekkor általában este 10 után már nem igazán vannak programok, az Újzenekar azonban húzott egy váratlant, és fél 11-es kezdéssel hirdettek koncertet a vigántpetendi Poket Udvarba, méghozzá „Éljen Márta Pista!” mottóval. A leírásban úgy fogalmaztak, kísérletet tesznek arra, hogy megidézzék a régi Kapolcsok szellemiségét. A legvégéig ez annyiból állt, hogy minden szám végén bekiabálták a mikrofonba a fenti szlogent. Ekkor viszont váratlanul megjelent az emlegetett főhős, vagyis a fesztivált alapító Márta István – mint kiderült, hátul állva addig is a helyszínen volt –, felment a színpadra, és lenyomott egy olyan zongoraszólót az utolsó dalban, amit percekig tartó vastaps követett.

Az időjárás ezúttal kifejezetten szélsőségesen alakult, több napon is igazi kánikula volt, éjjelente és hajnalban viszont sokszor a pulóver is kevésnek bizonyult, annyira lehűlt az idő. Többször előfordult, hogy egészen gyorsan megváltoztak a körülmények: a Blue Spot zenekar koncertjének elején például felhős volt az ég, nem sokkal később elkezdett szakadni az eső, az utolsó 10 percben pedig már szikrázó napsütésben játszottak – mindez alig egy óra leforgása alatt történt.

Persze hiányoznak a régi ismerősök, akik közül mára már csak maroknyian maradtak. Azokkal viszont, akik továbbra is bizalmat szavaztak a Völgynek, szerintem a nyár legjobb 10 napján vagyunk túl. Számomra nem kérdés, hogy jövőre is ott leszek.