KULT
A Rovatból

„Mondhatod, hogy álmodom” – 50 éves John Lennon Imagine című albuma

A lázadó Beatle művészi és személyes esszenciája volt a lemez.

Link másolása

A nagy nappali, magas ablakaival egy békés elszigeteltséget sugárzott, közepén egy nagy fehér Steinway zongorával, amelyet a szerelmes muzsikus imádott feleségének és múzsájának ajándékozott.

1971-et írunk. Ez a menedék az angliai Berkshire grófságban volt, Londontól távol. Mint ahogyan John Lennon is távol volt már az előző évtizedtől, amelyet társaival fenekestől forgatott fel. Kezdve a Twist and Shouttól a Sgt. Pepperen mesevilágán át egészen az Abbey Road zebrájáig. A 60-as évek a Beatlesről szóltak, a liverpooli gombafejűek csapata nem is élte túl az évtizedet. Mindenki új utakra indult. Lennon a maga radikalizmusával első szólólemezén, a Plastic Ono Banden a God című dalban kijelentette: „Nem hiszek a Beatles-ben, csak magamban.”

Az első lemez, amely a kétségbeesett Motherrel nyit – ez Lennon „Kései siratója” 18 évesen elvesztett anyjáért – és amelyen a God mellett olyan éles társadalmi töltetű és önkritikus dalok voltak, mint a Working Class Hero, a Well Well Well, vagy az Isolation, sokakat elriasztott. Lennon éppen ezért – Phil Spector avatott hangszereléseivel - látszólag szelídebb hangot ütött meg következő, máig legemlékezetesebb és legszeretettebb albumán, az Imagine-en, amely 50 éve, egy nappal John Lennon 31.születésnapja előtt, 1971. október 8-án jelent meg Nagy-Britanniában, de tartalmában semmivel sem lett kíméletesebb.

A címadó Imagine, amely talán a legszebb 20.századi himnusz a megbékélésről, a kölcsönös megértésről, a valós emberi értékekről, egyfajta hidat képez a 60-as évek színes álmai és az erről tudomást venni nem akaró szürke valóság között. Lennon ebben az egyszerű, néhány akkordos dalban, amelyet bárki el tud játszani, egyfajta világi imádságot mond el, amely remény és csalódás között lebeg. Ihletője saját bevallása szerint az a keresztény imakönyv volt, amelyet Dick Gregory amerikai fekete komikustól kapott, aki 1969-ben részt vett a montreali Queen Elisabeth Hotelben a Give Peace A Chance című békedal felvételén, de még inkább felesége, Yoko Ono Grapefruit című könyve. A lemezborító hátlapján szerepel is ebből egy idézet:

„Képzeld el, hogy csepegnek a felhők. Áss egy gödröt a kertedben és tedd bele őket.”

Lennon meghív egy utazásra, amely elvezet egy új világba, és közben a vádlottak padjára ülteti azt, aki bárminek a nevében megtiltja ezt az utazást. Testét-lelkét beleadja a melódiába, olyan jövőt vizionál, amelyben nincs erőszak, a közösségi érzés, a tolerancia zsigerből jön, és ez nem a távoli jövőben lesz, hanem már ott dereng a láthatáron.

A zenész azonban nem feledkezik bele a spirituális merengésbe, lemeze az első hangtól az utolsóig izgalmas és változatos. A Crippled Inside olyan, mint egy vadnyugati kocsmadal, de egyben gúnyos szatíra azokról, akik erőnek erejével próbálják elrejteni valódi énjüket.

„templomba mész és dalolsz szenténeket

bőröm színéről mondasz ítéletet

hazugságban élheted életed

de el nem rejtheted

kripli lelkedet”

Az It’s So Hard blues-a a megcsontosodott társadalmi modellekkel való szembeállását mondja ki, akárcsak az antimilitarista-nihilista szándékoltan kaotikus I Don’t Wanna be A Soldier, amelynek ritmusa a gályarabokat hajtó dobra emlékeztet. Énekesünk nemcsak katona, hanem tengerész, hazug ügyvéd, pap, tolvaj, de szegény ember sem akar lenni…

És akkor még csak ezután jön a legbrutálisabb, már-már a punk hangzást megelőlegező Gimme Some Truth, amely leszámol mindennemű etablishmenttel – ma is aktuális…és a How Do You Sleep?, amelyben „legkedvesebb ellenségét”, Paul McCartney-t szólítja meg. Akkoriban egyáltalán nem álltak egymással szóba, legfeljebb a sajtóban pocskondiázták egymás munkáit. Lennon nehezen emésztette meg, hogy Macca nem szívelte Yokót – nem véletlen a refrénben némi japán háttérmotívum - és hogy szinte önhatalmúlag jelentette be 1970 áprilisában a Beatles végét. És nem mellesleg a dal fájdalmas gitárszólóját George Harrison játssza, akinek kreativitását éppen John és Paul rivalizálása sínylette meg. A How? viszont a muzsikus saját pszichológiai élveboncolása, megválaszolatlan kételyeinek sorozata.

„Hogy induljak el, ha nem tudom, mi van előttem?

Hogy induljak el, ha nem tudom, merre menjek?

Hogy induljak el a bizonytalan felé?”

De azért van líra is, méghozzá a javából: a Jealous Guy-ből a szerelem elvesztésének félelme árad, ami végigkísérte kettejük kapcsolatát. Egy másik remekmű a Yokóval közösen írt gyönyörű Oh, My Love, amely szövegében a haikuk szellemét idézi.

“látom a szelet és a fákat is

szememben megtisztul minden

látom az eget s rajta a felhôket

világunkban megtisztul minden”

Ebben benne van minden: John nemcsak szerelmét, múzsáját, és nem utolsósorban az elvesztett, a valóságban sosem létezett, csak vágyott anyafigurát találta meg Yokóban, hanem spirituális társát is.

És az egész lemezt feloldja a végén a vidám Oh, Yoko country-s bolondozása, amelyben azért ott van a kölcsönös elválaszthatatlanság-érzés: „Szerelmem megvált téged” – énekli a refrénben a férfi, aki minden pillanatban, minden helyzetben szólítja kedvesét. Így válik teljessé a kép egy érzékeny, sokfelé kísérletező, lázadó zenész esszenciájáról.

Az Imagine album a világon mindenütt vezette 1971 őszén a lemezlistákat, és a kritika is elragadtatással írt róla. Máig eldöntetlen a kérdés, hogy ez vagy az első LP volt-e John Lennon szólópályájának csúcspontja.

(Bár a későbbiek is figyelemre méltóak, különösen az 1972-es, agresszív és szarkasztikus Somewhere In New York City és az utolsó, Yokóval közös 1980-as Double Fantasy, amelyen Lennon dalai nagy letisztultságról árulkodnak). Maga a szerző is úgy vélte, hogy a címadó dal ugyanolyan erősen politikus, mint például a Working Class Hero, csak éppen „megcukrozta”, hogy a konzervatív gondolkodásúak is le tudják nyelni. Lennon meggyilkolása aztán eldöntötte az utókor számára a maradandósági sorrendet, hiszen az Imagine új, szomorúan reményteljes szimbolikát kapott általa, és Yoko csak erősítette különböző békekampányaival.

A dal történetéhez hozzátartozik, hogy 2001. szeptember 11 után egy ideig tiltólistára került az amerikai rádiókban, mert nem játszhattak egyetlen olyan dalt sem, amelyben „tűz, halál, mennyország” szerepelt, hét évvel később viszont része lett Barack Obama elnökválasztási kampányának.

E mérföldkő-dalnak azonban nem szabad elhomályosítania a többi kilenc darabot, amelyeknek érvényességét, mind zenében, mind mondanivalóban 50 év után sem lehet vitatni. E sorok írása közben újra elővettem az albumot, nem hagytam, hogy a bennem élő zene szólaljon meg, és így is teljes frissességében hatott rám. Remélem, az utánunk következők is hallgatják.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET: