KULT
A Rovatból

„Minden filmemre büszke vagyok, kivéve a Dűnét” – David Lynch-től búcsúzunk

Egy szörnybébivel és egy durván eldeformált férfival pattant fel egy pillanat alatt a nagyon közé, egy szürreális kisvárossal (és egy Bob nevű farmeringes fickóval) pedig örökre beírta magát a mozgókép történelmébe.


David Lynch-et egyszer éppen festés közben meglegyintette egy megmagyarázhatatlan széllökés, és állítása szerint látta, hogy a műve megmozdult a vásznon. Azt mondta, ez inspirálta arra, hogy filmrendező legyen. Mert látni akarta a festmények mozgását. Ebből pedig megszállottság lett, ahogy a szürreálishoz és a bizarr dolgokhoz való vonzódása is.

De kezdjük az elejétől! David Keith Lynch 1946. január 20-án született a montanai Missoulában. A mezőgazdasági minisztérium kutatója, Donald Lynch fiaként a korai életének nagy részét azzal töltötte, hogy az anyjával, Edwinával és a testvéreivel, Johnnal és Marhával folyamatosan államról államra költöztek. Így nem nagyon tudott barátokat szerezni a gyakori iskolaváltogatások között. „Gyerekként teljesen fantasztikusnak találtam ezt a világot. Természetesen megvoltak a szokásos félelmeim, mint például az iskolába járás… Én akkoriban a sulit a fiatalok elleni bűntettnek gondoltam. Elpusztította a szabadság csíráit is. A tanárok nem ösztönözték a tudást vagy a pozitív hozzáállást” – nyilatkozta erről egyszer.

Az iskolai tanulmányai mellett Lynch csatlakozott a cserkészekhez. Később azt mondta, azért lett cserkész, hogy maga mögött hagyhassa a mindennapjait, hogy egy kicsit „kiszabadulhasson”.
El is érte a lehető legmagasabb rangot, és többek között ő is jelen volt a Fehér Házban, amikor beiktatták John F. Kennedy elnököt, amelyre pont az ő 15. születésnapján került sor.

A tanulás béklyói

A szülők mindenesetre már korán felfedezték és támogatták David művészi ambícióit. Későbbi elmondása szerint az édesanyja megmentette őt azzal, hogy arra bátorította, inkább rajzoljon papírhulladékra, minthogy kifestőkönyveket használjon, aminek az a lényege, hogy a vonalak között maradjon. Ez a meglátás ihlette a filmjeit is. A külvárosi élet nyugalma azonban unalmas volt a számára, szerette volna, hogy valami rendkívüli történjen, ami felkavarja az 1950-es évek felszínességét.

Az első film, amit látott, Henry King 1952-es Wait Till the Sun Shines, Nellie-je volt.

Az alexandriai Francis C. Hammond középiskolában Lynch nem jeleskedett, kevéssé érdekelte a tanulás, de a többi diák körében népszerű volt, és miután elballagott, úgy döntött, festészetet szeretne tanulni a főiskolán. A washingtoni Corcoran School of the Arts and Designban kezdte a tanulmányait, mielőtt 1964-ben átiratkozott a bostoni School of the Museum of Fine Artsba. Ezt viszont mindössze egy év után otthagyta, mondván: „Egyáltalán nem inspirált az a hely.” Ehelyett úgy döntött, hogy három éven át körbeutazza Európát jó barátjával, Jack Fiskkel. Abban reménykedtek, hogy az osztrák expresszionista festő, Oskar Kokoschka iskolájában képezhetik majd magukat. Salzburgba érve azonban kiderült, hogy erre nincs esélyük. Csalódottan tértek vissza az Egyesült Államokba, miután mindössze két hetet töltöttek Európában…

Visszatérve aztán úgy döntött, Philadelphiába költözik, és beiratkozik a Pennsylvania Academy of the Fine Arts nevű iskolába Fisk tanácsára. Ott kezdett kapcsolatot egy diáktársával, Peggy Reavey-vel, akit 1967-ben feleségül vett, a következő évben pedig Peggy életet adott a lányuknak, Jennifernek. Immár családként egy 12 szobás házat vásároltak viszonylag alacsony 3500 dolláros áron (ez most kb. 32 000 dollárnak felelne meg), a környék (Philadelphia Fairmont nevű negyede) magas bűnözési és szegénységi rátája miatt.

A karrierindító szörnybébi

A Pennsylvania Akadémián Lynch elkészítette első rövidfilmjét, a Six Men Getting Sicket 1967-ben. 1970-ben a feleségével és a lányával Los Angelesbe költözött, ahol filmkészítést kezdett tanulni az AFI Konzervatóriumban, egy olyan helyen, amelyről később azt mondta: „Teljesen kaotikus és szervezetlen volt, tehát nagyszerű.” Itt vágott bele a Radírfej című filmjébe, amit kb. 42 percesre tervezett. A forgatókönyve mindössze 21 oldalból állt, és Lynch mindenféle külső beavatkozás nélkül hozhatta létre. A forgatás 1972. május 29-én éjjel kezdődött néhány elhagyatott istállóban, lehetővé téve a produkciós csapatnak (amely nagyrészt Lynch néhány barátjából állt, köztük Sissy Spacekkel, Jack Fiskkel, Frederick Elmes operatőrrel és Alan Splet hangtervezővel), hogy mindent azokban állítsanak fel.

Az Amerikai Filmintézet 10 000 dolláros támogatást adott nekik, de ez nem volt elég a film befejezéséhez. Ezért a projektet Lynch ezután az apjától kapott kölcsönből és a Wall Street Journal újságkihordásából származó pénzből „tartotta el”.

Nem sokkal a Radírfej forgatása után Lynch és Peggy elváltak (barátságban), Lynch így teljes munkaidőben a filmjével tudott foglalkozni. 1977-ben aztán feleségül vette Mary Fisket, Jack Fisk húgát.

A Radírfej végül 89 perces lett, vagyis Lynch első egész estés filmje vált belőle 1976-ban. Megpróbálta benevezni a Cannes-i Filmfesztiválra, de míg egyes kritikusoknak tetszett, mások szerint borzalmas volt, és végül nem választották be a versenyprogramba. A New York-i Filmfesztivál szervezői szintén elutasították, a Los Angeles-i Filmfesztiválon azonban levetítették, amelyen Ben Barenholtz, az Elgin Theater forgalmazója felkarolta, és segített abban, hogy 1977-ben végül moziforgalmazásba kerüljön. A Radírfej ezt követően népszerűvé vált az „éjszakai filmes underground” körökben. Később az 1970-es évek egyik legfontosabb underground filmjének nevezték A vakond (1970, Alejandro Jodorowsky), a Rózsaszín flamingók (1972, John Waters), a The Harder They Come (1972, Perry Henzell) és a Rocky Horror Picture Show (1975, Jim Sharman) mellett.

Még a kor egyik sztárrendezője, Stanley Kubrick is azt mondta, hogy a Radírfej az egyik legkedvesebb filmje. A fekete-fehérben forgatott mű egyébként egy disztópikus ipari pusztaságban élő csendes fiatalember, Henry (Jack Nance a rendező kabalaszínésze lett, és szinte minden filmjében feltűnt) történetét meséli el, akinek a barátnője egy torz kisbabát szül, akit a férfi gondjaira bíz.

Elefántember és homokféreg

A Radírfej pedig rögvest elindította Lynch karrierjét, mivel valaki egyszer Mel Brooksnak (Producerek, Fényes nyergek, Az ifjú Frankenstein, Bombasiker, Űrgolyhók stb.) is ajánlotta a filmet, aki szintén odavolt érte, és felkérte Lnych-et, hogy rendezze meg Az elefántembert.

A Frederick Treves könyvéből készült film pedig az 1980-as premierje után kiváló kritikákat kapott, és összesen nyolc Oscar-díjra jelölték: Lynch is kapott nominációt rendezőként és forgatókönyvíróként.

De ha Hollywood azt hitte, hogy megtalálta az új kasszasikermestert, hamar rájött, hogy tévedett… Lynch-nek ugyanis esze ágában sem volt mainstreamesdit játszani az amúgy annak szánt Dűne című sci-fi eposz 1984-es filmadaptációjával, amire szintén felkérték őt. A megkérdőjelezhető minőségű speciális effekteket, jelmezeket és babaolajjal bekent Stinget felvonultató filmet utálták a kritikusok, és megbukott a mozikban is. „Mindenre büszke vagyok, kivéve a Dűnét” – mondta Lynch később egy interjúban, és elismerte, hogy ez a film majdnem kinyírta a karrierjét. Épp ezért ezután nem volt több bérmunka, már csak a saját feje után ment, és a saját projektjeit valósította meg.

„Diane, 11:30, február 24. Most érek be Twin Peaksbe.”

A sebek aztán kezdtek begyógyulni, amikor visszatért a jellegzetes stílusához. A Kék bársony (1986) a Dűnéből ismert Kyle MacLachlan főszereplésével egy kisvárosi fiatalt követett nyomon, aki az alvilágba keveredett, miután talált a földön egy levágott fület. Az erőszakos film megosztotta a kritikusokat, de Lynch elnyerte érte a második Oscar-jelölését rendezőként. Majd a Nicolas Cage, Laura Dern és Willem Dafoe főszereplésével készült Veszett a világ (1990) című bűnrománcért 1990-ben elnyerte a cannes-i filmfesztiválon az Arany Pálmát.

Lynch szeirnt az amerikai szépség és horror egyazon érem két oldala, ebben pedig olyan erősen hitt, hogy ezt tovább tökéletesítette a szintén 1990-ben megjelent Twin Peaks című sorozatában.

A krimi-thriller-dráma egy amerikai erdős kisvárosban zajló sötét eseményeket vizsgálta a tinédzser szépségkirálynő, Laura Palmer (Sheryl Lee) meggyilkolása után. A nézőket azonban az ragadta meg igazán, amit a képernyőn kínált: egy valódi rémálom csodálatosan sajátos karakterekkel, köztük az FBI-ügynök Dale Cooperrel (Kyle MacLachlan), a cseresznyés pitével és kávéval együtt. A Twin Peaks a magyar háztartásokba is bekerült a ’90-es évek elején, így itthon is gyorsan kultstátuszba került, mivel ilyesmit sem itt, sem máshol nem lehetett addig látni. A sorozat 1991-ben három Golden Globe-díjat nyert, köztük a legjobb drámasorozat és a legjobb színészi alakítás díját MacLachlan számára. A második évaddal aztán megfeneklett a széria, 1992-ben pedig a nézők egy előzménysztoriban, a Tűz, jöjj velem!-ben térhettek vissza Twin Peaksbe, de az eredeti sorozat nyomába semmi sem érhetett.

Ritkán, de akkor nagyot

A ’90-es évek második felére Lynch visszatért a nagyvászonra, hogy egy rá jellemző ujjgyakorlattal (Lost Highway – Útvesztőben, 1997) és egy rá egyáltalán nem jellemző csendes kis drámával (Straight Story – Az igaz történet, 1999) öregbítse hírnevét, majd a 2001-es Mulholland Drive – A sötétség útjával ismét a csúcsra ért, mivel esztétikailag talán ez a filmje áll legközelebb a Twin Peakshez. A pszichológiai thriller-drámát a kritikusok elismeréssel fogadták, és Lynch megkapta harmadik Oscar-jelölését rendezőként, Cannes-ban pedig övé lehetett a legjobb rendező díja (megosztva Joel Coennel Az ember, aki ott se voltért).

A 2006-os Inland Empire lett Lynch utolsó nagyjátékfilmje, amely nem kegyelmezett a hollywoodi sztárkultúrának, s egyben a rendező egyik legnehezebben befogadható alkotása lett. Az utolsó nagy dobása pedig 2017-ben jött, ekkor mutatta be ugyanis a Twin Peaks folytatását, A visszatérést, amely 25 évvel az eredeti sorozat eseményei után játszódik, nagyrészt ugyanazokkal a szereplőkkel.

S bár rendezőként sosem díjazták az Oscaron, 2020-ban az Akadémia életműdíjjal jutalmazta meg őt, így végül hozzájuthatott egy aranyszobrocskához.

S hogy mikor láthattuk őt utoljára? Hiszen igen, színészként is feltűnt több esetben is, főként a saját projektjeiben. A leginkább természetesen a Twin Peaks hangosan beszélő Gordon Cole FBI-igazgatójaként emlékezhetünk rá, de szerepelt még többek között az 1998-as Felnőttmesékben, a Louie című tévésorozatban, vagy a 2017-es Luckyban. A karrierjét pedig egy emlékezetes feltűnéssel zárta, ő játszotta ugyanis a négyszeres Oscar-díjas rendezőt, John Fordot a Steven Spielberg által rendezett A Fabelman család (2022) emlékezetes fináléjában. Szép búcsú a közönségtől.

Négy feleség, négy gyerek

David Lynch összesen négyszer nősült meg, és mindegyik feleségétől született egy-egy gyermeke. Peggy Reavey-ről és Jennifer Lynch-ről már esett szó. Sőt, Mary Fiskről is, akivel 1977 és 1987 között élt házasságban, s akitől Austin Jack Lynch nevű fia született 1982-ben. Majd romantikus kapcsolatot alakított ki Isabella Rossellini színésznővel, akivel 1986 és 1991 között élt együtt. 1992-ben jött össze a szerkesztőjével, Mary Sweeney-vel, akitől Riley Sweeney Lynch nevű fia jött a világra még ugyanabban az évben. Sweeney Lynch producereként is dolgozott, sőt akár társíróként is, például a Straight Storyban. Ők ketten végül csak 2006 májusában házasodtak össze, ám egy hónappal később már be is adták a válókeresetet, így 2007-ben el is válhattak.

2009-ben aztán Emily Stofle színésznővel állt az oltár elé, aki szerepelt az Inland Empire című filmjében, valamint az új Twin Peaksben is. Közös, Lula Boginia Lynch nevű lányuk 2012-ben született, Lynch ekkor már 68 éves volt. 2023-ban aztán Stofle is beadta a válókeresetet, a válási egyezség pedig 2024. december 20-án született meg, de David Lynch 2025. január 17-én bekövetkezett halálig még nem adta ki a bíróság a végleges válólevelet, így hivatalosan házas emberként hunyt el.

Ötlettöredékek

Az egész életében erős dohányosnak számító Lynch 2024 nyarán jelentette be a nyilvánosság előtt, hogy emfizémája, azaz tüdőtágulata van, és nem hagyhatja el az otthonát sem, mert szinte bármilyen fertőzés az életébe kerülhet (a Covid különösen). A diagnózisa kapcsán azonban elmondta, hogy kiváló formában van, és hogy soha nem fog nyugdíjba vonulni. Hozzátette, ez a betegség volt az „ára” annak, hogy olyan sokat dohányzott, bár nem bánta meg, hogy élvezte a füstölést.

Az állapota azonban néhány hónap alatt eléggé leromlott. A People magazinnak adott 2024. novemberi interjújában Lynch azt mondta, hogy oxigénre van szüksége a járáshoz.

Két hónappal később, három nappal a 79. születésnapja előtt pedig Gordon Cole örökre elcsendesült. Az öröksége azonban mindig hangos lesz.

2014-ben a zenész Patti Smith-szel folytatott beszélgetésében így nyilatkozott: „Az ötleteim töredékekben jönnek. Olyan, mintha a másik szobában egy kirakós lenne – az összes darab összeállt. De az én szobámban csak darabonként pattannak belém.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Salvador Dalíval pillangókat evett, 14 gyerekéből az egyik öngyilkos lett, és átkozza a napot, amikor megismerte Woody Allent – Mia Farrow 80 éves
Gyerekként hetekre lebénult, a bátyja meghalt repülőgép-szerencsétlenségben, a szerelme összejött a nevelt lányával, és eddig három gyermekét temette el… Mia Farrow élete azonban nem csak tragédiákkal volt tele.


Maria de Lourdes Villiers Farrow 1945. február 9-én született Los Angelesben, az ausztrál filmrendező, John Farrow és az ír színésznő, Maureen O'Sullivan (a Johnny Weissmuller-féle, ’30-as évekbeli Tarzan-filmek Jane-je) harmadik gyermekeként, egyben legidősebb lányaként. Összesen hat testvére van, az idősebbek Michael és Patrick, a fiatalabbak pedig John Charles, Prudence, Stephanie és Tisa. Híres keresztapja volt, méghozzá nem más, mint a My Fair Lady, a Gázláng vagy a Philadelphiai történet Oscar-díjas rendezője, George Cukor.

Farrow tehát beleszületett a showbizniszbe. Beverly Hillsben nőtt fel, szigorú katolikus családban. Állítólag különc gyermek volt, mivel időnként játéktőrökkel és művérrel rendezett előadásokat az előttük elhaladó hírességek turnébuszai előtt. Mindössze kétéves volt, amikor a filmvásznon debütált egy rövid dokumentumfilmben (1947: Unusual Occupations).

Kilencévesen pedig gyermekbénulást kapott egy járvány során, amely állítólag 500 embert érintett. Három hétig egy elkülönítő osztályon volt, s később azt mondta, ez az élmény „a gyermekkorának végét jelentette”.

1958-ban a Farrow család Spanyolországba költözött, ahol apja a John Paul Jones (1959) című filmet forgatta, amiben az akkor 13 éves lány is feltűnt. 1958 szeptemberében őt és a nővérét, Prudence-t egy zárdában működő bentlakásos iskolába küldték Surrey-be, Angliába, míg John Londonban befejezte a John Paul Jones utómunkálatait. Még abban az évben nagy tragédia rázta meg a családot: október 28-án Farrow legidősebb bátyja, Michael (aki amúgy a tengerészgyalogság tartalékos katonája volt) meghalt egy repülőgép-szerencsétlenségben. Az apja ezután erősen inni kezdett, ami gondot okozott a szülők házasságában. Farrow az emlékirataiban felidézte, hogy tanúja volt a szülei közötti erőszakos vitáknak, amikor meglátogatta őket a Chelsea-i lakásukban.

Amikor 16 éves volt, a családja visszatért az Egyesült Államokba, s Mia egy Los Angeles-i katolikus lányiskolában, a Marymount High Schoolban folytatta a diákéveit. Ezt követően a Bard College-ban kezdte meg a főiskolai tanulmányait. Ez idő alatt a szülei anyagi gondokkal küzdöttek, és édesanyja New Yorkba költözött, hogy Broadway-produkciókban szerepeljen. John Kaliforniában maradt, ahol a következő évben szívrohamban meghalt, Farrow mindössze 17 éves volt ekkor.

Apja halála után a családnak kevés pénze maradt, ami arra késztette Miát, hogy dolgozni kezdjen, hiszen el kellett tartania magát és a testvéreit. Kezdetben divatmodellként talált munkát, majd színházban kezdett el dolgozni beugróként a Bunbury – avagy jó, ha szilárd az ember című Oscar Wilde-darab egyik New York-i feldolgozásában.

Frank neki énekelt

„Miában nem volt semmi törékeny” – mondta róla az édesanyja. 18 éves korában már körülrajongott porcelánszépségként pillangókat evett a St. Regis szállodában kedves barátjával, Salvador Dalíval. 19 évesen, bimbózó ifjú nőként pedig már a hatvanas évek közepének legnépszerűbb főműsoridős szappanoperája, a Peyton Place sztárja volt, s egy nap az akkor 49 éves Frank Sinatra figyelmét is felkeltette, aki azonnal elrepült a repülőgépén Palm Springsbe. Körülbelül egy évvel később Mia édesanyja kétségbeesett telefonhívást kapott az egyik New York-i szomszédjától: „Azt mondta: »Valami szörnyűség történt Miával«. Azt kérdeztem: »Meghalt?« »Nem, Frank Sinatra felesége lett.« »Ó…« – mondtam – »Csak ennyi?«”

Az esküvő idején Farrow 21 éves volt, Sinatra pedig 50, a köztük lévő 29 év korkülönbség pedig sokakat felháborított.

A házasság mondjuk nem is tartott sokáig, akkor kezdett szétesni, amikor Mia megkapta a főszerepet Roman Polanski Rosemary gyermeke című filmjében. Amikor Sinatrával 1968-ban elváltak, Mia azzal lepte meg az exét, hogy egy fillér tartásdíjat sem kért. Farrow később a frigyük bukását a korkülönbségükre fogta, s azt mondta, hogy ő még egy „lehetetlenül éretlen tinédzser” volt, amikor hozzáment Sinatrához. Egyébként ők ketten jó barátok maradtak az énekes 1998-ban bekövetkezett haláláig.

Egy rakás gyerek

1970 szeptemberében Farrow Londonban hozzáment a Londoni Szimfonikusok karmesteréhez, André Previnhez, köztük már „csak” 16 év korkülönbség volt (25 és 41). Ráadásul Previn szeretőkként kezdték a kapcsolatukat, mivel a férfi akkor még a második feleségével, a dalszerző Dory Previnnel volt házas. Amikor azonban Farrow teherbe esett Previntől (egy ikrekkel), a karmester elhagyta Doryt, és beadta a válókeresetet. 1970 februárjában Mia ikerfiúknak (Matthew-nak és Saschának) adott életet, a csemeték érkezésével pedig megtalálta azt a szerepet, ami a legnagyobb örömet szerezte neki az életben: az anyaságot. Nem is volt elég neki két utód. A Previnnel való házassága összesen 10 évig tartott (1979-ben váltak el), ám ezalatt a párnak még egy vér szerinti gyermeke (Fletcher) született, három másikat (Lark, Daisy, Soon-Yi) pedig örökbe fogadtak.

A Previnnel való szakítása után Mia összejött az író-rendező Woody Allennel, akivel összesen 12 filmet forgattak együt: Szentivánéji szexkomédia, Zelig, Broadway Danny Rose, Kairó bíbor rózsája, Hannah és nővérei, A rádió aranykora, Szeptember, Egy másik asszony, Bűnök és vétkek, Alice, Árnyak és köd, utoljára pedig az 1992-es Férjek és feleségekben dolgoztak együtt.

A gyerkőcökből azonban továbbra sem volt elég: Farrow az Allennel való kapcsolata alatt, 1980-ban adoptálta Moses nevű fiát, 1985-ben Dylan nevű lányát, Tamet és Isaiah-t pedig 1992-ben. Sőt, Woodytól is született gyermeke, Ronan, aki később elidegenedett az apjától, ezért is használja a Farrow-t vezetéknévként. A rendező elmondása szerint nem esküdne meg rá, hogy Ronan valóban az ő vér szerinti fia, és bizony sokak szerint valóban sokkal jobban hasonlít Frank Sinatrára…

Allen és Farrow szakmai együttműködése és kapcsolata pedig azért ért véget 1992-ben, mert az 57 éves direktor összejött Farrow akkor 22 éves örökbefogadott lányával, Soon-Yivel, aki csupán 10 volt, amikor Woody és Mia összejöttek, vagyis a rendező 12 éven át a nevelőapja volt.

És hogy teljes legyen a gyerekkör: Farrow további három csemetét fogadott örökbe a kilencvenes években: 1994-ben egy fiút (Thaddeus) és egy lányt (Quincy) s végül 1995-ben egy lányt (Frankie-Minh). Vagyis összesen 14 gyermeke van, közülük négy a sajátja, tizet pedig a világ minden tájáról vett magához: pl. Vietnamból, Koreából, az Egyesült Államokból és Indiából.

Közülük egyébként hárman már nem élnek: Tam 17 évesen halt meg 2000-ben, receptre felírt gyógyszer-túladagolásban (amit a migrénjére kapott), Lark 35 évesen 2008-ban, HIV/AIDS okozta komplikációkban, a kerekesszékbe kényszerült Thaddeus pedig 2016-ban öngyilkos lett az autójában, szíven lőtte magát.

Farrow vs. Allen

A Mia Farrow és nevelt lánya, Dylan Farrow vádaskodása Woody Allen irányba, miszerint a rendező szexuálisan zaklatta a kislány Dylant, annyira bonyolult és sokrétű, hogy egy hosszú cikk is kevés lenne az ügy részleteinek kivesézésére. Így csak említés szintjén hoznánk fel az esetet, amely szerint Mia és Dylan először a kilencvenes években, majd 2014-ben is bíróság elé vitték az ügyet, ám bizonyítékok hiányában sosem ítélték el a most 89 éves író-rendezőt. Woody mindig is tagadta a vádakat, szerinte Farrow tömte tele ezzel Dylan fejét, hogy bosszút álljon rajta, amiért összejött Soon-Yivel, aki így természetesen elveszítette a kapcsolatát a nevelőanyjával. Mia egy interjúban azt nyilatkozta, hogy átkozza a napot, amikor megismerte Woody Allent, aki élete legnagyobb tévedése volt, és azt kívánja, bárcsak sose keresztezték volna egymás útját.

Illetve annyit még hozzá kell tenni, hogy Soon-Yi és Moses Farrow, akik szintén egy háztartásban éltek velük, megvédték Allent a visszaélési vádakkal szemben. 2013-ban Moses nyilvánosan azt állította, a nevelőanyja mindent bevetett azért, hogy a gyerekei elhiggyék az Allenről kitalált történeteket. 2018-ban pedig egy elég hosszú blogbejegyzést tett közzé, amelyben Allen ártatlansága mellett érvelt. Egy sor olyan esetet is felhozott, amikor őt és a testvéreit Farrow fizikailag bántalmazta. Az igazság természetesen most is odaát van…

Karrier Woody után

A fentiek tükrében látható, hogy Mia Farrow magánélete elég sok munkát adott az évtizedek alatt az újságíróknak, pedig a 80. életévét betöltött színésznő nem csupán a gyerekeiről, a férjeiről és a botrányairól híres. Hiszen több mint 60 éves filmes karrierrel rendelkezik, ez idő alatt pedig nem kevés klasszikussal gazdagította a filmtörténelmet.

Sokak számára egyébként meglepő lehet, hogy eddig soha nem jelölték őt Oscar-díjra, dacára annak, hogy olyan filmekben alakított nagyot, mint a Rosemary gyermeke (1968), A nagy Gatsby (1974), az Esküvő (1978), a Halál a Níluson (1978), vagy a fent említett Woody Allen-filmek.

Kétségtelenül ez utóbbiak jelentik a szakmai csúcsot az életében, hiszen ezekért a szerepekért összesen 3 BAFTA- és 3 Golden Globe-jelölést is kapott, főként a Broadway Danny Rose-ban, a Kairó bíbor rózsájában, a Hannah és nővéreiben, valamint az Alice-ben nyújtott alakításait emelte ki a szakmai grémium.

S bár a Woodyval való szakítása után sem ért véget a karrierje, az kétségtelen, hogy kevésbé volt már előtérben színészként, mint közben vagy előtte. 1992 után még olyan, itthon is vetített mozifilmekben tűnt fel többek között, mint a Miami rapszódia (1995), az Ómen-remake (2006), az Arthur és a villangók-filmek (2006, 2009, 2010) vagy a Tekerd vissza, haver! (2008). A 2011-es, Dark Horse című Todd Solondz-vígjáték után visszavonult, és teljes mértékben a családjára koncentrált, a nyugdíjas éveit pedig eddig csupán A megfigyelő című 2022-es Netflix-sorozatért függesztette fel, amelynek mind a hét epizódjában ő alakította az áskálódó szomszédasszonyt, Pearl Winslow-t. További mozgóképes tervei azonban nincsenek, így nem tudni, vajon 80 felett is van-e még benne színészi ambíció. Csak remélni tudjuk!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Nicole Kidman 57 évesen mindent megmutat: a Jókislány egy szexuálisan túlfűtött tabló a dominanciáról és a szolgalelkűségről
Szerencsére a film jóval többről szól annál, mint hogy egy idősebb cégvezető próbálja kiélni az állatias ösztöneit egy nála sokkal fiatalabb gyakornokkal.


Először 2024 szeptemberében lehetett hallani egy bizonyos filmről, amelyben az 57 éves Nicole Kidman egyáltalán nem pironkodik, nem mellesleg pedig, amelyért a legjobb színésznő díját kapta az akkor megrendezésre került Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon. Ez volt a Jókislány, eredeti címén Babygirl, amit jócskán megelőzött a híre, pontosabban a sztorija.

Eszerint egy cég nagyhatalmú vezérigazgatója, Romy (Kidman) viszonyba kezd egy nála jóval fiatalabb gyakornokkal, Samuellel (Harris Dickinson).

A kétgyerekes (Esther McGregor, Vaughan Reilly) családanyát ugyanis a férje, Jacob (Antonio Banderas) képtelen kielégíteni, így általában, ha szexuális együttlétre kerül sor köztük, azt ő fejezi be magának egy laptop előtt, titokban.

Épp ezért lesz izgalmas számára a pimasz Samuel, aki, noha jóval alatta áll a ranglétrán, azonnal felfedezi Romyban az alárendeltség iránti igényt. Egy középkorú nő, aki megszokta, hogy ő a főnök, arra vágyik, hogy megmondják neki, mit csináljon? A köztük lévő affér eleinte e „játékon” alapszik, Romy pedig végre kiélheti legbelsőbb vágyait, fantáziáit a jóképű és domináns gyakornokkal. A kérdés azonban, hogy egy ilyen, alapvetően sehová sem vezető, és pusztán a szexualitásra alapuló kapcsolat főnök és beosztottja között csak árthat a benne részt vevő feleknek hosszabb távon, vagy esetleg általa rendezőthetnek-e az otthoni gondok?

Ezekkel a felvetésekkel játszik a Jóskislányban a holland író-rendező, Halina Reijn, aki egyébként színészként kezdte a karrierjét (olyan filmekben láthattuk többek között, mint például a Lebegő szigetek, az Életképek egy panzióban, a Fekete Könyv, A szerelem vak vagy a Tom Cruise-féle Valkűr), majd 2019-ben tért át a kamera mögötti szekcióba az Ösztön című drámájával, s maradt is ott, hiszen 2022-ben tőle kaptuk a Játsszunk gyilkosost! című horror-vígjátékot, illetve most a Jókislányt.

Reijnnek pedig ezúttal volt egy aduásza, aki miatt ez a film a figyelem középpontjába kerülhetett, s aki egyben annak legnagyobb erénye is. Ő pedig természetesen nem más, mint Nicole Kidman.

Kezdjük azzal, hogy ő szerencsére az ötvenes éveiben is a leginkább foglalkoztatott színésznők közé tartozik, nem mellesleg pedig totálisan munkamániás. Szinte felfoghatatlan, honnan van ideje ennyi projektre. Csak az utóbbi négy évben hat egész estés filmben tűnt fel (The Prom – A végzős bál, Az élet Ricardóéknál, Az Északi, Aquaman és az elveszett királyság, Családi affér, Jóskislány), ami még önmagában nem lenne akkora truváj, ám ő mindemellett leforgatott ez idő alatt hat teljes sorozatévadot is (Tudhattad volna, Kilenc idegen, Máshon, A tökéletes pár és két szezon a Special Ops: Lionesshez), ami kb. 50 epizódot jelent.

Kidman ráadásul a szerepválasztásaival is próbál mindig kilépni a komfortzónájából, s a könnyedebb darabok (mint A végzős bál vagy a Családi affér, plusz ez utóbbiban is a nála jóval fiatalabb Zac Efronnal kavar...) mellé jóval súlyosabbakat (Az Északi, Máshon, Jókislány) is a filmográfiájába illeszteni. Sokan temették már őt, mondván az arcplasztikái teljesen elcsúfították, s már képtelen a rendes mimikára, Kidman azonban folyamatosan rácáfol az őket bírálókra, s évről évre bemutat egy olyan alakítást, ami előtt leborulhatunk. Az utóbbi 10 évben kétszer is Oscar-díjra jelölték (a 2016-os Oroszlánért és a 2021-es Az élet Ricardóéknálért), s nem sokon múlt, hogy idén összeszedje a hatodik nominációját. Meglepő is volt, hogy a neve nem szerepelt a legjobb színésznő kategóriájának Oscar-jelöltjei között, hiszen a velencei díj, valamint az idei Golden Globe-jelölés után sokan számítottak erre.

Ettől függetlenül a Jókislány legfőbb kincse ő, mivel parádésan adja vissza az elfojtásokkal, a szégyellt vágyaival, a családja és a munkája által elvárt felelősségteljes hozzáállásával küzdő nőt, aki már nem fiatal, s épp ezért kapaszkodik bele két kézzel a fiatal Samuelbe, akivel végre megélhetné azt, amire mindig is vágyott.

De vajon érdemes-e ezért minden mást feláldozni? A fizikai igények előtérbe helyezhetők-e egy komoly egzisztenciával bíró ötvenes nőnél, lehet-e újra felelőtlen fiatal (amilyen valószínűleg fiatalon sem volt), vagy nyomjon el magában mindent, hogy megfeleljen az elvárásoknak.

A Jókislány a felszínen egy túlfűtött erotikus dráma olyan jelenetekkel, amelyekben például Kidman négykézláb tejet lefetyel egy kis tányérból, Samuel kezéből eszik egy „jutifalatot”, esetleg parancsszóra vetkőzik, áll a sarokba és térdel le, amikor mondják, vagyis nem csak képletesen megy le kutyába.

A képsorok mögött azonban egy komoly gondokkal küszködő nő képe bontakozik ki.

A fiút egyébként sajnos kevésbé ismerjük meg (Harris Dickinson mindenesetre szintén remek, őt eddig főként a Sötét elmék, a Demóna: A sötétség úrnője, a King’s Man: A kezdetek, A szomorúság háromszöge, az Ahol a folyami rákok énekelnek, az Ecc, pecc, ki lehetsz? és a Vaskarom című filmekből ismerhetjük), Heijn fókusza annyira Romyn van, hogy Samuel motivációival, személyiségének mélységeivel adós marad a film, inkább az ő Romyn tett hatása van a középpontban.

Az kétségtelen, hogy Nicole Kidman nélkül a Jókislány sokkal kevesebb lenne, általa azonban egy merész és tabudöntögető tablót kapunk a vágyak és az elvárások szembenállásáról, illetve az emberek (pontosabban a férfiak s nők) alá- és fölérendeltségi viszonyainak bonyolult rendszeréről.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt Tony Roberts
Woody Allen egyik kedvenc színésze 85 éves volt.


Nyolcvanöt évesen elhunyt Tony Roberts amerikai színész – írja a New York Times. Pályafutása során olyan rendezőkkel dolgozott együtt, mint Woody Allen és Sidney Lumet, és számos emlékezetes filmszerepet alakított.

Roberts az Annie Hall című filmben a főhős, Alvy (Woody Allen) barátját, Robot játszotta, aki egyben állandó teniszpartnere is volt. Woody Allennel már 1969-ben együtt dolgozott a Játszd újra, Sam című filmben, amelyben szintén a rendező barátját alakította. Később további Allen-filmekben is feltűnt, többek között a Csillagporos emlékekben (1980), a Szentivánéji szexkomédiában (1982), a Hannah és nővéreiben (1986) és A rádió aranykorában (1987).

Sidney Lumet Serpico című filmjében Al Pacino rendőrtársát alakította. Idősebb korában a népszerű Esküdt ellenségek című sorozatban is szerepelt.

A filmek mellett a Broadway színpadán is sikereket ért el. Szerepelt a Van, aki forrón szereti című film színházi adaptációjában, valamint Julie Andrews oldalán a Victor/Victoriában.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Világsztárok bukkantak fel a Katona József Színház hétvégi előadásán
A Good bye, Lenin! sztárja, Daniel Brühl és a svéd rendező, Ruben Östlund is ott voltak a nézőtéren. A direktor Lavina cimű filmjéből készült darabot nézték meg.


Világhírű vendégek ültek be a Katona József Színház szombati előadására. Daniel Brühl színész és Ruben Östlund rendező a Lavina című előadást nézték végig.

A teátrum egy éve mutatta be Pelsőczy Réka rendezésében Östlund azonos című filmje alapján készült előadást. Ahogy arról az Orlai Produkció a Facebook-oldalán beszámolt: hétvégén a Good Bye, Lenin! sztárja, Daniel Brühl és a svéd direktor is beültek a darabra.

„Elképesztő esténk volt, még ma is nehezen hihető, de a képek bizonyítják, hogy megtörtént: a *Lavina* nézői között két filmes világsztárt üdvözölhettünk. Ruben Östlund és Daniel Brühl látogatása életre szóló élményt jelentett!”

– írták a bejegyzésben, és több fotót is megosztottak a két sztár látogatásáról.

Östlund Budapesten jelenleg forgatja a The Entertainment System Is Down című filmjét, amelyben Brühl mellett Keanu Reeves és Kirsten Dunst is játszik.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk