„Mert esz mindég kavarja” – Hobo Rejtő Dekameronjáról
Már csak a Halhatatlan Légiós hiányzott a Csavargók és Számkivetettek könyvéből: József Attila, Faludy György, Jim Morrison, Vlagyimir Viszockij, Ady Endre után itt van Péhovárd is, azaz Rejtő Jenő, talán a legtragikusabb sorsú bohóc, akivel Földes László Hobo valaha azonosult. Íme a Rejtő Dekameron hangoskönyv.
Gimnazista/kollégista korunkban pontosan belepasszoltak az egykori „Sirály könyvek” a matematika tankönyvbe, de gyakran lebuktunk, mert nem bírtuk visszafojtani a röhögésünket. Undorral mért végig bennünket a seregben a könyvtár-parancsnok, ha Rejtőt kerestünk – tudvalevőleg tiltott olvasmánynak számított a Svejkkel és a nagy amerikai háborús regényekkel együtt, mint „a harci morál rombolója”.
Persze azért mi így is felismertük garnizonunk Potrien őrmesterét, és nem szenvedtünk hiányt sem kincstári derékszíjban, sem némi kedélyjavító pálinkában, mert nekünk is volt ügyes Tuskó Hopkinsunk. És mindannyiunknak megvolt a maga kedvenc figurája: a Kékszakállú Vágner úr, aki 20 éve nem józanodott ki – kalapja alatt az Alfred nevű verébbel – Fülig Jimmy fregattfőhadnagy, aki leveleit „Őfelségemként” szignálja, az elegáns ínyenc igazi Levin, Schwachta Szókratész, avagy Knapp (ahogy tetszik) nyugalmazott ítéletvégrehajtó, Csülök, aki csak akkor tesz hamis tanúvallomást, ha nagyon muszáj, vagy éppen Van der Gullen Félix, aki egy lámpaernyővel a fején sétál ki méltóságteljesen egy szállodai szekrényből (ahogy ezt Márkus László előadta a Meztelen diplomatában, felejthetetlen).
No és persze Piszkos Fred, a kapitány, alaszkai kaszinótulajdonos, akinek meglincselését az aranyásók komolyan fontolóra vették, pedig koszos, rongyos inge alatt érző szív dobog. No és persze „mindég kavarja”.
Hobóról is elmondhatjuk, amit a Kapitányról, hogy „esz mindég kavarja” – és nem a málnaszőrt, hanem a lelkünket. Kezdve onnan, hogy arcunkba recsegte: ki vagyok én? Aztán hányan ismertek és ismernek magukra azóta is, hogy „másoknak hajtok, mások hajtanak”. Vagy emlékszünk még a „vidéki országra”? És amikor arra szólított fel minket József Attilával, hogy „Légy ostoba?” Vagy el tudjuk-e képzelni, hogy hány „magyar Joe” él és hal közöttünk? És ahhoz sem kell túl nagy asszociáció, hogy napjainkra vonatkoztassuk Viszockij e sorait: „Tegnap szabadságot kaptam/Mihez kezdek ma vele?”
És kapott még tőle sokszor túlságosan is szelektív emlékezetünk váratlan pofonokat az Esztrádtól a Circus Hungaricusig, de hát Hobo is olyan, mint szintén balkezes cimborája, Fülig Jimmy: nem állíthat minden pofon mellé egy közlekedési rendőrt.
Látatlanban is mérget vehetünk, hogy a Rejtő Dekameron sem lesz egy könnyed szórakozás, még akkor sem, ha a történet keretét Boccaccio (és még egy „elátkozott”, Pier Paolo Pasolini) ihlette pesti légiósunk mellett. Újra vesztegzár van a Grand Hotelben, csak nem a banán-oxid csodavegyület kapcsán kitalált bubópestis, hanem a koronavírus miatt. Mint magától a szerzőtől tudjuk, éppen a karantén során sokadszor megnézett PPP-film adta meg hozzá a lökést.
Így aztán díszes társaság jön össze, megannyi legendás Rejtő-hős: a Kapitány, Csülök, Senki Alfonz, akit a Föld összes országából kitiltottak, Gorcsev Iván, aki 21 évesen elnyerte a Nobel-díjat a makaó nevű kártyajátékon, Leila, az arab démon, Troppauer Hümér, aki nehezen viseli, ha nemtetszéssel fogadják verseit, Laura de Pirelli operadíva, Vanek úr, a nélkülözhetetlen és Zwillinger Lola, a dizőz. És ha már így összegyűltek, árnyékkormányt alakítanak, még a koalíciós tárgyalásokkal sem kell vesződniük.