Még szerencse, hogy nincsen igazi háború - Kritika Hajdú Szabolcs Békeidő című új filmjéről
Hajdú Szabolcs Békeidő című alkotása az első olyan magyar nagyjátékfilm, amelynek bemutatóját a járványhelyzet miatt online tartották április 23-án.
A filmben egyetlen éjszaka folyamán egyéni sorsokon, párkapcsolatokon, barátságokon keresztül kapunk bepillantást nemcsak sebezhetőségünkbe, hanem mindenen túltevő sebző képességünkbe. Láttunk az utóbbi évtizedekben olyan világhírű filmeket, amelyekben látszólag egymástól független történetek valahogy mégis összeérnek – elég csak az Ütközésekre, vagy a 21 grammra gondolni – és láttunk olyan filmet is, amelynek keretfőszereplői taxisok. Ez utóbbi párhuzam nem véletlen, mert a Látókép Production és a kolozsvári Filmtett Egyesület közös alkotóműhelyében született film társproducere a rendező és felesége-művésztársa Török-Illyés Orsolya mellett Jim Stark, akinek több Jim Jarmusch-filmet, köztük az Éjszaka a Földön című remekművet köszönhetjük. Az egyik taxis – Roberto Benigni – sötét szemüveget visel egy darabig éjjel is, de míg Jarmuschnál a sofőrök és az utasok közti konfliktus vagy együttérzés kap hangsúlyt, itt a taxis Henrik egyfajta menedék, aki végül a saját példáján éli meg, hogy vannak, lehetnek csodák.
Mert itt már csak a csoda segíthet! Egy, a végletekig kiélezett érzelmű országban, ahol a legkisebb valós vagy vélt nézeteltérés elég a verbális vagy akár a fizikai agresszióhoz, ahol nemcsak a betegesen hazudozó lány mondhatja el, hogy „van egy nagyobb erő, ami ellen nem tudok védekezni”. Sokan, túlságosan is sokan vagyunk így, hogy hazudunk akkor is, amikor nem kellene, de úgy érezzük, ezt várják el tőlünk, mert a látszat mindennél fontosabb, és még magunk előtt sem vagyunk képesek bevallani gyengeségeinket, frusztrációinkat, előítéleteinket. Máskor pedig belemenekülünk egy mesébe, mert nincs más, amibe kapaszkodhatunk.
Igazából két szereplő van csupán, aki ebből ki akar törni: Kinga, a politikai aktivista, és Johanna, a tanárnő lánya. Az első az utcai megmozdulásokban való részvétellel, a kislány pedig a „varázslattal”. Ők legalább megpróbálják. Márk, a beteg lelkű lelkész házaspár punk fia – tekintete kísértetiesen hasonlít a fiatal Johnny Deppére – látszólag lázad ugyan, de mégis csak folytatja a keserves játszmát.
Mindebbe időnként, ahogy a valóságos mindennapjainkba is, kikerülhetetlenül beúszik a „migránsozás”. Felmerül a kérdés, hogy ettől a lassan három évtizede tartó, különböző ellenségképű gyűlöletkeltés miatt lettünk-e ilyenek, vagy pedig éppen azért működnek ezek, mert fogékonyak vagyunk rá. És biztosan lesznek, akik visszagondolnak a 75 évvel ezelőtti eseményekre, a magyarországi holokausztra, amelynek felelősségével a mai napig képtelenek vagyunk szembenézni, mert hazudni, letagadni könnyebb, csak azt nem értjük meg, hogy ez az út nem járható az idők végezetéig.
Meglehetősen éles időszakban kerül a nézők elé a Békeidő, amelynek címe is sokat mondó.
Tulajdonképpen „béke van” Magyarországon, csak a lelkünk, az agyunk kerül egyre inkább „hadiállapotba”.
Még jó, hogy nincs igazi háború, mert ha tényleg ilyenek vagyunk, akkor itt kő kövön nem maradna. A járvány, a rendkívüli intézkedések amúgy is sokakból kihozzák eddig gondosan titkolt énjüket, ne akarjunk még ennél is rosszabbat megélni.