Mátrix Feltámadások – Déjà vu, de jó értelemben
Amikor valaki kimondja, hogy Mátrix, keveseknek ugrik be a matek óra, a legtöbben az 1999-es akció-sci-fi eposzra gondolnak, ami megváltoztatta a filmkészítést a 2000 évek elején.
Viszonylag gyorsan lezárták a sorozatot a harmadik résszel, amiről a legtöbben igen rossz szájízzel távoztak a vetítőteremből. Majd egyenesen a legrosszabb folytatások között landolt a köztudatban.
Most pedig kijött a Mátrix Feltámadások és beülhettünk végre egy jól sikerült Mátrix folytatásra: ami igazából egy érdekes szerelmi történet lett. De mégsem ennyire egyszerű a képlet sajnos, míg a film első harmadáról csak szuperlatívuszokban tudok írni, addig a lezárását már nehezebb dicsérni.
Elképesztően meta az egész: folyamatosan önmagára reflektál, miközben tovább is építkezik, rebootolja és mégis folytatja az első filmet. A nosztalgiából valami egészen mást, egészen újat épít. De sajnos csak az elején.
A probléma a film második felétől kezdődik, amikor is visszatérünk az eredeti Mátrix felálláshoz és nem folytatják ezt az új, különlegesen okos filmet – hanem helyette ismét a kissé unalmas Mátrix – Újratöltve hangulatát kapjuk. Nem lenne baj ezzel sem, ha legalább látványos akciókban lenne részünk és nem lenne tele logikátlanságokkal a történet.
a karakterek túl sokszor teleportálnak, a folyamatos magyarázkodások a Mátrix világáról pedig valószínűleg sokakat idegesíteni fognak. De a legfájóbb pont maga a látvány, amiben az előzmények hihetetlenül erősek voltak.
Sajnos a Mátrix Feltámadások látványvilága lapos, az elején látható szuper ötletek a film második felére már csak felemás megoldásokba fulladnak. Az akció sötét és lapos, a kamera gyakran nem arra fókuszál, amire kellene és a Mátrix filmek hagyatékával teljesen ellentétesen sokszor használnak kézikamerát. Megtettek mindent, hogy 2021-es színvonalban mutassák meg az 1999-es effektjeiket, de valahogy mégis művibb lett az egész.
sajnos ez az új filmmel most nem fog megtörténni. Pedig a lehetőség ott volt a készítők kezében. Például az egyik főszereplőnek, a Bugst alakító Jessica Henwicknek sem használták ki igazán a szaktudását, pedig egy igazán jól képzett harcművészről van szó. Kivételesen jó volt végre nagyobb szerepben látni, mert korábban akármiben játszott, mindig őt volt a legérdekesebb nézni, ami itt is igaz lett.
A többi színész is jól hozta a szintet, de semmi kiemelkedő, mindenki csak hozza az elvárt színészi játékot. Yahya Abdul-Mateen II és Jonathan Groff is megállta a helyét Morpheus és Smith ügynök szerepében. Nem fogok spoilerezni, annyit elárulok, hogy nem érdemes őket az eredeti alakításokhoz hasonlítani, ők más karakterek, fejlődtek és felnőttek, akárcsak mi.
Jó volt őket újra együtt látni a vásznon és egyértelműen még mindig működik közöttük a kémia. A probléma csupán annyi, hogy mindketten már jobb színészek, mint 1999-ben voltak – különösen igaz ez Keanura, nagyon sokat fejlődött - és mégis a készítők ragaszkodtak az eredeti kicsit kartonpapír karakterekhez. Ha jobb lett volna a forgatókönyv, vagy Lana Wachowski jobban rendezi őket, egy sokkal szórakoztatóbb és látványosabb szerelmi történetet kaphattunk volna.
Nem éreztem zavarónak a megoldást, amivel az eredeti műre reflektáltak, de biztosan sokakat zavarni fog, amikor a háttérben az eredeti film részleteit látjuk az új film keretein belül.
Mert a film első harmadában még működik, sőt kiemelkedően szórakoztató és elgondolkodtató, de ahogy közeledünk a vége felé, egyre jobban szétesik az egész.
Pedig, ha sikerült volna tartani az elején feldobott minőséget, akár a legjobb Mátrix-film is lehetett volna a Feltámadások. Nagy vállalást próbált véghez vinni: egy régi gondolatot próbált megújítani úgy, hogy közben egy szórakoztató akció-sci-fit is adjon a nézőknek, mindezt egy érzelmes szerelmi történetbe ágyazva.
de kaptunk helyette egy okosan felépített szerelmi történetet Mátrixnak álcázva. Mindenképpen ajánlom a filmet azoknak, akik szerették az első Mátrixot, mert ők jól fognak szórakozni. Akiket viszont régen sem érdekelt a Mátrix világa, most is hidegen fogja hagyni.
