Magyarként elsőnek, mindössze 20 évesen söpörte be a cirkuszosok Oscar-díját
A több évszázadra visszanyúló Richter-dinasztia egyik legfiatalabb tagjaként nyilván nem is volt várható, hogy Richter Angelina irodista lesz, hiszen már négyévesen fellépett egy pónilovas számmal. 2023-ban Guinness-rekordot döntött, amikor egyedüli nőként a világon 20 lóval bemutatta a Magyar Posta című produkciót.
Karrierje során több cirkuszi zsánert is kipróbált: lovas akrobatikát, lábzsonglőr mutatványokat elefántháton, illetve szerepelt a testvére, Kevin ugródeszka-csoportjában is, sok európai fesztiválsikert besöpörve.
Nem volt olyan régen a legutóbbi szakmai elismerése sem, hiszen Angelina kapta tavaly a Nemzeti Cirkuszművészeti Központ által alapított Karádi Béla Arany Emléklánc-díjat, amelyet évente ítélnek oda az év kiemelkedő magyar artistaművészének.
– A monte-carlói győzelem után mi volt az első gondolatod, és hogyan ünnepelted meg a nemzetközi sikerélményt?
– A győzelem után az volt az első gondolatom, hogy büszkévé tettem a családomat és magamat, és ez hatalmas boldogsággal töltött el. Azon gondolkoztam, mennyi munka volt ebben, és mennyit mindent tettem ezért – de közben nem akartam elhinni, hogy engem választottak, mint legjobb produkció! Rögtön utána nem volt rá alkalmam, hogy megünnepeljük, mert másnap is dolgoztam, úgyhogy utólag pótoljuk.
– Szerinted mi a siker kulcsa a szakmádban – a megfeszített, szívós munkán felül? Mi a legnagyobb kihívása a cirkuszi létformának?
– A siker tág fogalom. Próbálom a legjobbat kihozni magamból, illetve mindig a munkámat és a lovaimat helyeztem az első sorba, nem volt soha hétköznapi tinédzser életem. Gyerekkorom óta dolgozom, és ez megtanított értékelni a dolgokat, miközben szerettem volna sikeres lenni. Nagyon örülök ennek a hatalmas elismerésnek, de meg hosszú az utam. Nem gondolom magam nagyon sikeresnek, hanem inkább azt mondanám, hogy soha sem adom fel, és az álmaimért mindent megteszek.
– Mennyire volt magától értetődő részedről, hogy magadtól is ezt a családi vonalat viszed tovább, és hogyan tudtad kislányként megélni a gyerekkort a cirkuszi létforma mellett?
–
A lovak mindig részesei voltak az életemnek. És ahogyan évről évre egyre szorosabb kötelék fűzött össze minket, akkor már tudtam, hogy nekem ők lesznek a jövőm. Lovakkal bármilyen produkcióra nyitott vagyok, nagyon szeretek velük dolgozni.
– Láthatóan a lovak mellett tetted le a voksodat, hiszen a szabad idomítás művészetét tökéletesíted már jó ideje. Hogyan emlékszel vissza a kezdetekre, és milyen saját lóidomár-trükkjeid vannak az összhang megteremtéséhez, hogy készülsz fel egy-egy műsorszámra?
– 17 évesen állítottam fel a Guinness-rekordot, amelyre úgy 3 évig készültem. Nagyon nehéz volt számomra akkoriban ez a produkció, és az új lovakkal közös munka, de egy idő után megtaláltuk az összhangot. A koreográfiák teljesen random jönnek, attól függ, milyen zenével szeretnek dolgozni, milyen stílust képvisel az előadás.
– Volt komolyabb sérülésed a cirkuszi munkád során? Hogyan tudsz egy-egy esés után újra talpra állni mentálisan, legyőzve a félelmeidet?
– Volt persze már több balesetem is, de pár csonttörésnél komolyabb soha, ezért nagyon hálás vagyok.
De nyilván emberek vagyunk, nem gépek, és az állatok úgyszintén: mindenkinek lehet rossz napja, vagy amikor fáradtabbak vagyunk a kelleténél. Az utolsó balesetem nagyjából 3 hónappal ezelőtt volt, amikor egy rossz mozdulat miatt a lovon elszakadt a hátsó combizmom. Akkor ezzel nehezen tudtam megbirkózni mentálisan, mert féltem, hogy mi lesz, ha nem lesz jó a lábam a versenyre, és nem tudok 100%-ot nyújtani. De elképesztő, hogy mire képes az elménk, amikor igazán akarunk valamit, hiszek az öngyógyításban. Hála Istennek sikerült helyrejönnöm időben, nagyon sok gyógytornával és tudatos edzéssel.
– Van olyan víziód, amelyet – akár a lovakkal, akár más témában – még mindenképpen megvalósítanál a szakmádban?
– A szakmában ezzel a díjjal elértem a csúcsra, ami hatalmas szó 20 évesen. Megvalósítottam a legnagyobb álmomat, amire nagyon büszke vagyok. Sok van tervem a jövőre nézve, de jobban szeretném, ha ezek majd magukért beszélnének!
