KULT
A Rovatból

Dübörgött a filmgyártás a pandémia alatt is – a magyar filmipar rendkívül okosan kezelte a járványhelyzetet

Mik a koronavírus mellékhatásai a filmiparra nézve? Bedőlnek? Kiheverik? Fellendülnek? Maradnak szövődmények? Utánajártunk.


A film- és sorozatiparral kapcsolatos hírek 2020-ban kimerültek abban, melyik film premierjét halasztják éppen el és mikorra, melyik színész koronavírusos, és melyik filmes díjátadót szervezik meg épp online. Ahogy mással sem, úgy a filmiparral sem bánt kesztyűs kézzel 2020.

Végeláthatatlan listát lehetne írni arról, hogy mi minden forgatása állt le – gyakorlatilag mindené – és milyen premiereket halasztottak – gyakorlatilag mindet (jóformán a "nagyok közül csak a Tenetet mutatták be, de azt is minek). A korlátozások jóformán az egész filmkalendáriumot kinyírták, és

még ha a vakcinázással fel is dereng már a fény az alagút végén, hosszú évekig éreztetheti még a hatását a pandémia a film- és sorozatiparban egyaránt.

Még mielőtt viszont mély zokogás törne fel belőlünk szegény filmipar miatt, érdemes közelebbről megvizsgálni a problémát. Míg a mozik nézők, bemutatandó filmek és főleg bevétel nélkül maradtak, addig a streamingszolgáltatóknak kapóra jön a sok-sok millió kanapéra zárt ember – egy ideig. Csak egyetlen példát nézzünk: a Netflixet. A cég által negyedévente publikált eredmények alapján az első fél évben rekordszinten ugrott meg az előfizetőik száma. Január és március közt 15,77 millió előfizetővel gazdagodtak. Csupán összehasonlításként: egy évvel korábban az első negyedévben „mindössze” 9,6 millió új felhasználót tudhatott magáénak a streamingszolgáltató.

A második negyedévben 10,1 millióval nőtt az előfizetők száma. A júniusban bejelentett számok után azonban a Netflix részvényei esni kezdtek, a harmadik negyedév számai az elmúlt négy év legalacsonyabbját, 2,2 millió új előfizetőt produkáltak (már ami a harmadik negyedéveket illeti). A cég többször is jelezte, hogy a remek számok és a járványhelyzet nyári javulása miatt számított a visszaesésre. Az utolsó negyedév aztán visszarajzolhatta a dollárjeleket a Netflixesek szemébe, a most nyilvánosságra hozott legfrissebb adatok szerint ugyanis az utolsó negyedévben túlszárnyalták az elvártat, 6 millió helyett 8,5 millió új előfizetőt gyűjtöttek, ezzel rekordot döntött: 36,6 millióval növekedett az előfizetőik száma (ez 8 millióval több, mint az eddigi legjobb év), összesen tehát már 203,7 millió előfizetője van a streamingszolgáltatónak. A Netflix tehát elég jól jött ki ebből a helyzetből.

Azzal, hogy a járványhelyzet a kisképernyő elé száműzi az embereket, felgyorsult egy olyan folyamat, amely egyébként is bekövetkezett volna: jobban elterjedtek a streamingszolgáltatók, és szélesebb kör ismerte meg az előnyeit: olcsóbb, kényelmesebb, ráadásul a tartalom is újra nézhető.

Arra viszont nem képes, hogy a hamisítatlan, popcornszagú, szélesvásznú élményt átadja, ennek ellenére egyre komolyabb konkurenciája a mozinak – főleg, hogy az utóbbi jóformán március óta semmit nem tud tenni az ellen, hogy inkább mozizzanak az emberek. Bár nem kérdés, hogy amint kinyitnak a mozik, valószínűleg sokan megrohamozzák majd őket - hisz Netflix ide vagy oda, mindenkinek hiányoznak már a mozik az előzetesekkel, a telefonját lehalkítani képtelen mozizóval és minden szépségével együtt -, mindenesetre az biztos, hogy változóban a nézői és a felhasználói szokások, a kérdés már csak az, hogy mennyire.

Nemcsak a nézőknek, de a készítőknek is át kellett programozniuk magukat a megváltozott helyzet miatt. A legtöbb nagy produkció a kivárásra játszik, így halasztanak sorra egy csomó régóta várt filmet – a legújabb James Bond-filmet, a Hang nélkül 2-t, Az új mutánsokat vagy a Halálos iramban 9-et.

Itt azonban nem árt megjegyezni, hogy mindez szintén nincs ingyen – a 25. Bond film halasztgatása például havi 1 millió dollárjába kerül a Warnernek. Jelenleg két opciójuk van: kivárnak, vagy bemutatják valamelyik streamingcsatorna műsorában – ez utóbbi érdekes hibridjét mutatta be legutóbb a Wonder Woman 1984, amelyet néhány moziban és az itthon nem fogható HBO Maxon mutattak be.

A számok tekintetében mindez így néz ki: míg a Wonder Woman első része 822 millió dollárt hozott még a korona előtti időkben, addig a második rész mozis bemutatása ellenére eddig "csak" 142 milliót, azaz eddig még a 200 milliós költséget sem hozta vissza, ebben pedig még nincs benne a marketingköltség. Persze ehhez hozzátartozik, hogy Európában még például be sem mutatták, és nyilván a pandémia alatt keveseknek van lehetőségük moziba menni, mindenesetre ilyen számokat hozott egy hónap alatt 2020 egyik legjobban várt filmje a pandémia kellős közepén.

A streaming tehát egyre fontosabb szereplője a filmiparnak, mégsem fogja a pandémia hullámait meglovagolva romba dönteni a moziformátumot, a nagy stúdiók ezentúl is a mozivásznat célozzák, az igazi nagy pénz ugyanis abban van.

Míg márciusban szinte mindenhol leálltak a forgatások, a stábok hazatértek és bezárkóztak. Borítékolható volt, hogy amint lehet, a filmipar az elsők között lesz, amely még a szigorú járványügyi intézkedések mellett is amint tudja, újraindul. Így is lett, amint nyár elején enyhülni látszott a járványhelyzet, szépen lassan visszaszállingóztak a stúdiókba a stábok. Többek közt Magyarországra is.

Magyarország a filmek terén jól jött ki az járványügyi helyzetből

A The Hollywood Reporter hosszú cikket szentelt annak, hogy Magyarországot a járvány alatti filmgyártás egyik európai úttörőjének állítsa be, már ami a bérgyártásokat illeti. Ez azonban nem újdonság, a korona előtti időkben is egyre fényesebben ragyogott az ország csillaga a filmes térképen a nagy stúdiók számára. Nem olyan véletlen ugyanis, hogy Budapesten ilyen gyakran lófrálnak különböző világsztárok, hiszen a külföldi produkciók egyik kedvelt helyszíne Magyarország – Európai viszonylatban a második helyen áll a legnépszerűbb célpontok közt, és csak Nagy-Britannia előzi meg.

Ennek számos oka van. Kezdve a 2004-től hatályos filmtörvénnyel, amely 30 százalékos adókedvezményt biztosít az itt forgó produkcióknak, az alacsony béreken és a változatos helyszíneken át egészen a profin működő hazai stábokig.

Az elmúlt években egy sor A-listás film és sorozat készült Budapesten: elég csak a Terminator: Sötét Végzetre, a Szárnyas Fejvadász 2048-ra vagy a Witcherre gondolni. 2020 tavaszán szokás szerint ismét több nagy produkció is forgott az országban – ezek közt is a legnagyobb durranás Dennis Villeneuve Dűnéje, amely Budapestre hozta Jason Momoát, Josh Brolint, Zendayát és Timothée Chalemet-et is. A járvány kezdete azonban sorra húzta le a rolót a produkciók számára is, így nemcsak Magyarországon, de jóformán az egész világon leálltak a forgatások.

Júniusra, mire a számok mérséklődtek, és a világ elhitte, hogy vége a járványnak, szinte az összes stáb visszatért az országba. Sikeresen leforgott többek közt a Dűne, és az Amazon Primer Birds of Paradise című filmje is Sarah Adina Smith rendezésében, de leforgatták a Halo című népszerű videójáték sorozatváltozatát, a Mafilm Stúdióban készült német Netflix-sorozat is, és több független filmnek is otthont adtak a magyar stúdiók.

Annak ellenére, hogy 2020 nem volt egy könnyű év, több mint 20 filmet forgattak le Magyarországon

- mondta el Káel Csaba filmügyi kormánybiztos, akit a lap szintén megkérdezett.

A legnagyobb hazai szervízcég, a Mid Atlantic Films vezetője, Adam Goodman szerint lenyűgöző, hogy egy ilyen pocsék évben is sikerült így teljesíteni, és panaszra továbbra sincs okuk, hiszen nyárig szinte minden kapacitásuk betelt – náluk forog Nicholas Cage egyik új vígjátéka, Cate Blanchet és Kevin Hart új filmje, több sorozat, sőt, egy Marvel-produkció munkálatai is zajlanak éppen az országban, ám erről Goodman nem árulhatott el bővebb információt.

Szervízszolgáltatás

Ideje elengedni azt a gondolatot, hogy Magyarországra csupán azért jönnek a stábtagok, mert jól jön az adókedvezmény, olcsók a statiszták, a hazai stábnak pedig legfeljebb a kávéhordás és a cipekedés a dolga. Az utóbbi évtizedekben komoly filmes-szakembergeneráció nőtt fel az országban, így a magyar szervízcégek magasan képzett és megfelelő referenciákkal rendelkező stábot tudnak a produkciók rendelkezésére bocsátani – az sem hátrány, hogy a magyar szakemberek jellemzően a nemzeti elvárásoknak megfelelően beszélnek angolul. A szervízprodukciók esetében a stáb megbízásos alapon dolgozik, nem részesül a film bevételéből, hanem fizetést kap.

A lap elsősorban arra kereste az okokat, hogyan tudott Magyarország ebben a rossz helyzetben is győzedelmeskedni,

a választ pedig abban találták meg, miszerint Magyarországon rendkívül okosan kezelték a járványhelyzetet.

A lap előnyként jellemzi, hogy az országban az alacsony esetszámok miatt viszonylag későn vezettek be szigorúbb korlátozásokat, és a filmipar itthoni szereplői is gyorsan alkalmazkodtak a kialakult helyzethez. Az Origo Filmstúdió például az első volt Európában, amely bevezette azt a rendkívül hatékony Covid-biztos protokollt, amelyet azóta a legtöbb ország filmipara átvett – állítja Tóth Mihály, az Origo Film Group marketingvezetője. Ők konkrétan saját tesztlabort állítottak fel a hangárok mellett, illetve leszerződtek egy magánkórházzal, hogy az esetleges fertőzötteket ott lássák el. Bevezették a kötelező tesztelést a stábtagok közt, és úgynevezett buborékokban, nagyobb csoportokban izolálva dolgoztak – a lehető legnagyobb fokú biztonsági intézkedések pedig elegendőek voltak arra, hogy folytatódjon a munka.

Emellett a kormány is hozott pár olyan intézkedést, amely a filmeseknek kedvezett: mikor az EU beutazási tilalmat hirdetett az Unión kívüliek számára – egy sor kivétellel természetesen -, akkor a magyar kormány az Egyesült Államokból érkező filmkészítő stábokat is a saját kivételei közé sorolta, így továbbra is szabadon jöhettek az országba.

„Míg az egész világ lezárások és korlátozások alatt állt, addig Magyarország felismerte a filmipar fontosságát, és továbbra is fontosnak gondolja azt”

– mondta el Goodman.

2019-ben a közvetlen filmprodukciós beruházások értéke elérte a 164,4 milliárd forintot (565,6 millió dollárt), amely 50 százalékos növekedés volt az egy évvel azelőtti számokhoz képest. A külföldi produkciók fontosságát mi sem mutatja jobban, hogy ennek 94 százalékát adták a nemzetközi filmek és sorozatok.

A jövőbeli tervek azonban arról szólnak, hogy nemcsak a külföldi produkciók segítése lesz a feladat, hanem a belföldi filmgyártás és a koprodukciós filmgyártás fellendítése is. Az utóbbi kapcsán megemlíti a lap, hogy 2020-ban nyolc koprodukciós projektet támogatott a Magyar Nemzeti Filmalap, köztük a Mrs. Harris Goes to Paris című filmet, amely miatt Lesley Manville, Jason Isacs és Isabelle Huppert is Budapestre jött.

Káel Olaszországhoz szereti hasonlítani Magyarország helyzetét:

„Amikor Fellini 1960-ban megcsinálta a La Dolce Vitát, Róma volt a filmes szervízzszolgáltatások központja Európában. Remélem, éppen a magyar filmgyártás Dolce Vitájának kapujában állunk."

Nem meglepő, hogy az országban is igyekeznek ráfeküdni a streamingvonalra: novemberben Filmio néven magyar streamingszolgáltatás indul.

Még ha Magyarország jól is járt – ha lehet egyáltalán ilyet mondani – a járványhelyzet alatt a filmipar terén, addig van egy olyan ország, amely a lehető legtöbbet hozta ki a mostoha körülményekből: Új-Zéland. A szigetországot az egész világ irigyli a pandémia kezelése miatt, hisz kifejezetten hatékonyan tartották kezükben a járványhelyzetet. Közben még arra is ráértek, hogy a filmipart is felrázzák covidos álmából. Persze ehhez mondjuk kell az is, hogy az adott országban olyan helyszínek legyenek, amikért egyes blockbusterek rendezői az összes végtagjukat odaadnák. A pandémia alatt szépen csendben olyan filmek forogtak itt, mint James Cameron Avatarja, vagy az Amazon Gyűrűk Ura-sorozata, illetve a The Power of the Dog Kirsten Dunst és Benedict Cumberbatch főszereplésével.

Új-Zéland titka elsősorban a sikeres járványkezelésben rejtett, abban, hogy az óceán közepén meglehetősen elszigeteltek, és a szigorú szabályokban – James Cameronékat is karanténba küldték az érkezésüket követően.

A szigetország filmipara is teljes kapacitáson pörög: 7-12 projekt forog itt a következő évben.

A stábok munkáját egyébként a legtöbb ország igyekszik a sanyarú járványhelyzet mellett is biztosítani: Kanadában például a magyar helyzethez hasonlóan a legszigorúbb intézkedések hatálya alatt is kapnak felmentést a filmesek: január elején például egyhónapos teljes lockdownt rendeltek el az országban, ám a forgatások nagyon szigorú szabályok mentén tovább folytatódhatnak. Ilyen például, hogy egy jelenet forgatásán maximum 10 színész vehet részt, zárt buborékokban dolgoznak, és gyakran tesztelnek.

Jól látszik tehát, hogy hiába vannak zárva a mozik, a filmgyártás, ha halkabban is, de dübörög – főleg, hogy bebizonyosodott: az egyes országok által biztosított kiskapukkal és a szigorú intézkedésekkel kicsit macerásabban ugyan, de viszonylag zavartalanul működhetnek a forgatások. A kérdés már csak az, mikor és hogyan mutathatók be a filmek - illetve mennyiben lesz a pandémia alatt a nézői és produkciós oldalról is bekövetkező változásoknak tartós foganatja.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Csupa kék és lila folt volt” – Kálomista Gábor egy bántalmazott színésznő történetével borítja a bilit
A filmproducer szerint a színházi világban évtizedek óta bestiális morál uralkodik. Azt állítja, egy híres rendező egyszer annyira megvert egy színésznőt, hogy a sérülései miatt le kellett állítani egy forgatást.


„Volt, hogy nem tudtunk egy színésznővel forgatni, mert előtte úgy megverte egy híres rendező, hogy csupa kék és lila folt volt” – ezzel a példával érzékeltette Kálomista Gábor filmproducer, hogy szerinte mekkora a baj a magyar színházi világban.

A producer egy Mandinernek adott, a Blikk által szemlézett interjúban az Eszenyi Enikő körül újra fellángolt vita kapcsán fejtette ki véleményét. Mint ismert, a debreceni Csokonai Nemzeti Színház előbb felfüggesztette, majd múlt csütörtökön végleg törölte a rendező Primadonnák című előadását, mire Eszenyi hat év után nyilvánosan bocsánatot kért.

Kálomista szerint a színházi és művészvilágban évtizedek óta elhallgatott visszaélések vannak, és a kegyelmi botrányhoz hasonlóan itt is „százszámra vannak kegyelmi ügyek”, amelyekről az áldozatok félelmükben nem mernek beszélni.

„Számtalan olyan történet van, hogy a színházigazgató abuzált fiatal színésznőket, majd megmondta nekik, ha egyet is mukkannak erről, örökre el lesznek tüntetve a szakmából” – mondta.

A producer teljes körű feltárást sürgetett, és azt javasolta, hogy vizsgálják ki az elmúlt 15-20 év nagy színházi botrányait. Hangsúlyozta, hogy bár a politikában más oldalon állnak, a színházi világban tapasztalható visszaélések ügyében kiáll a rendező Schilling Árpád és a színész Lengyel Tamás mellett.

„Az a morál, ami a színházi és művészvilágban évtizedek óta uralkodik, valami egészen bestiális. Ebben a kegyelmi pillanatban tehát teljes mellszélességgel kiállok Schilling Árpád és Lengyel Tamás ügye mellett”

– tette hozzá.

A producer az Eszenyi Enikőt körül kirobbant botrány kapcsán fejtette ki véleményét. Szerinte a „balliberális művészvilág” árulónak bélyegezte a színész-rendezőt, amiért korábban nem ment el egy ellenzéki tüntetésre, és azt feltételezték, hogy ezért az akkori kormány pénzügyi forrásokkal támogatta.

„Eszenyi a kormányváltás óta végre hazatalált, bocsánatot kért. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ez lesz, ha a Fidesz elveszíti a választást, hiszen most már elapadnak azok a források, amelyeket állítólag az eddigi kormány azért adott neki, mert elfelejtett elmenni egy ellenzéki tüntetésre” – mondta Kálomista.

Ugyanakkor leszögezte, ő maga elutasítja ezt a logikát: „Pedig Eszenyi Enikő sosem állt át, részemről nem is volt erre igény, és úgy vélem, jó ízlésű jobboldali ember nem is gondolhatja, hogy valakit meg kellene jutalmazni azért, mert nem megy el a sajátjai tüntetésére.” Kálomista szerint az ügy legfontosabb része, hogy azt nem vizsgálták ki rendesen, és ezt pótolni kell.

Via Blikk


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Negyvenéves lett az Olsen ikerpár, akik a tévéből egy 300 milliárdos birodalmat építettek
Mary-Kate és Ashley Olsen a 40. születésnapjukat ünneplik, miután a gyerekszínészi karrierjüket egy divatbirodalomra cserélték. A The Row nevű márkájuk a „csendes luxusra” épül, és szakmai díjakkal is elismerték.


Negyven éve születtek, kilenc hónaposan már egy ország ismerte őket, tizenévesen egy saját médiabirodalom élén álltak, ma pedig a „csendes luxus” egyik legbefolyásosabb márkáját irányítják a nyilvánosságtól szinte teljesen elzárkózva. Mary-Kate és Ashley Olsen 1986. június 13-án kezdődött története nem egy hollywoodi tündérmese, hanem a fegyelmezett stratégia, a makacs perfekcionizmus és a diszkréció mint legfőbb érték diadalának üzleti esettanulmánya. Az útjuk a Bír-lak (Full House) című sitcom ikonikus gyerekszerepétől a The Row nevű divatházuk kifutójáig bemutatja, hogyan lehet a gyereksztár-brandet egy felnőtt, globális presztízsű luxusvállalkozássá konvertálni, miközben a reflektorfényt tudatosan a termékre, nem pedig az arcukra irányítják.

Minden 1987-ben indult, amikor a csecsemő ikerpár megkapta Michelle Tanner szerepét az ABC családi sorozatában. A gyerekszínészekre vonatkozó szigorú munkaügyi szabályok miatt a testvérek felváltva játszották a karaktert egészen 1995-ig, ezzel egy egész generáció „tévétestvéreivé” válva. A nevük a családi televíziózás szinonimája lett, és ez a hírnév megalapozta a későbbi üzleti sikereket.

A képernyős korszakuk utolsó nagy közös dobása a 2004-es New York Minute című mozifilm volt, amely már egyfajta átmenetet jelzett a felnőtt karrier felé, és egyben le is zárta a közös színészi pályafutásukat. A film világszinten 21,3 millió dollárt, vagyis közel 6,5 milliárd forintot hozott a kasszáknál a The Numbers adatai szerint. A képernyős siker azonban önmagában nem lett volna tartós, ha a család nem épít köré egy professzionális üzleti struktúrát már a kezdetektől.

A család és Robert Thorne menedzser 1993-ban hozta létre a Dualstar Entertainment Groupot, amely ernyőként fogta össze az ikrek egyre bővülő portfólióját. A cég gyártotta a rendkívül népszerű, közvetlenül videókazettára kiadott filmjeiket és kezelte a nevükkel fémjelzett termékvonalakat.

A kontroll megszerzésében a 2004. június 13-i, 18. születésnapjuk jelentette a fordulópontot, amikor hivatalosan is a vállalat társelnökei lettek. A Dualstar-katalógus értéke pedig időtállónak bizonyult: 2015-ben a Viacomhoz tartozó Nickelodeon megszerezte a teljes archívum sugárzási jogait, ezzel igazolva, hogy a korai tartalmak generációkon átívelően is vonzóak – derül ki a Paramount hivatalos közleményéből.

Miközben a múltjukat sikeresen monetizálták, a jövőjüket már egy teljesen más iparágban, a divat zárt és elitista világában tervezték. 2006-ban New Yorkban megalapították a The Row márkát, amelynek genezise egyetlen ruhadarab, a „tökéletes fehér póló” megalkotásának vágya volt. A céljuk az volt, hogy a termék önmagáért beszélhessen, ne pedig a hírnevük adja el.

„Nem akartunk előtérben lenni, sőt, azt sem feltétlenül szerettük volna, ha tudják, hogy mi vagyunk mögötte” – magyarázta Ashley Olsen egy ritka, a márka 15. évfordulójára készült interjúban.

Ez a diszkréció és a minőség iránti elkötelezettségük lett a védjegyük. Mary-Kate a munkamoráljukat emelte ki, ami a logómentes, időtálló szabásvonalakban és a legkiválóbb anyagok használatában ölt testet.

„Azt hiszem, nagyon maximalisták vagyunk és keményen dolgozunk; mindig is így volt” – tette hozzá, rávilágítva a „csendes luxus” esztétikájának alapjaira, amelyet évekkel a trend felkapása előtt tökéletesítettek.

A piac és a szakma egyaránt igazolta a váltás sikerét. A The Row alapítói több alkalommal is elnyerték az amerikai divatszakma Oscar-díjának számító CFDA-trófeát: 2012-ben és 2015-ben az év nőiruha-tervezőinek, 2018-ban pedig az év kiegészítő-tervezőinek választották őket a CFDA hivatalos közlései szerint.

A piaci bizalmat jelzik azok a 2024-es sajtóértesülések is, amelyek szerint a Chanelt tulajdonló Wertheimer család és a L’Oréal-örökös Françoise Bettencourt Meyers vagyonkezelői is kisebbségi részesedést vásároltak a cégben, a tranzakciót egymilliárd dollár, azaz több mint 300 milliárd forint körüli cégértékelés mellett emlegetve – közölte elsőként a Bloomberg. A márka már a korai években sem félt a luxus legmagasabb szintjét megcélozni: egyik első, nagy sajtóvisszhangot kapott termékük egy kézzel varrott aligátorbőr hátizsák volt, amelynek 34 ezer dolláros (mai árfolyamon több mint 10 millió forintos) árcédulájáról a Time is írt.

A márkaépítésük kulcsa a következetes diszkréció, amely nem csupán személyes preferencia, hanem tudatos üzleti stratégia. Ritkán adnak interjút, és a magánéletüket teljes mértékben elzárják a nyilvánosság elől. Ez a hozzáállás a közösségi médiára is kiterjed; demonstratívan távol tartják magukat egy olyan korban, ahol a személyes márkaépítés szinte kötelező. Ashley egy 2017-es interjúban, amit az ABC News is szemlézett, így foglalta össze a filozófiájukat: „Nem merülünk el abban a [közösségi] világban; nincs Instagramunk vagy Facebookunk.”

Ez a távolságtartás egyfajta misztikumot és exkluzivitást kölcsönöz a márkájuknak: a termék beszél helyettük, miközben védőpajzsot vonnak maguk köré a celebkultúra zajával szemben. Ez a következetesség mutatkozott meg abban a döntésükben is, amikor nemet mondtak a Bír-lak 2016-os folytatására, a Fuller House-ra. A rajongók és a készítők is szerették volna, ha Michelle Tanner visszatér, de az ikrek elutasították a felkérést, ezzel végleg lezárva életük színészi korszakát.

Bob Boyett, a produkció egyik vezetője a People magazinnak idézte fel Ashley indoklását: „’17 éves korom óta nem álltam kamera előtt, és nem érzem komfortosnak a színjátszást’…”

Mary-Kate pedig az időzítést nevezte rossznak. Ezzel a döntéssel megerősítették új, divattervezői identitásukat, és elkerülték a nosztalgia csapdáját, amely visszarántotta volna őket a gyereksztár-skatulyába.

A képernyős korszakuk öröksége azonban pénzügyileg is jelentős maradt. Az 1995-ös Ketten az úton (It Takes Two) című filmjük 19,5 millió dolláros (kb. 5,9 milliárd forintos) mozibevételt ért el, a házivideó-forgalmát pedig 75 millió dollárra (kb. 22,8 milliárd forintra) becsülik. Ezek a számok is mutatják, mekkora üzleti gépezet épült a nevük köré már tinédzserkoruk előtt.

A kulturális hatásuk pedig kettős: egyrészt a korai munkáik a mai napig a nosztalgia tárgyát képezik, másrészt a The Row révén a divat legmagasabb köreiben is referenciaponttá váltak. A márka lényegét talán Gigi Hadid modell foglalta össze a legjobban, aki szerint a ruháik viselése felszabadító érzés: „Ettől sikkesnek és védettnek érezhetem magam.”

Kreatív univerzumuk a The Row mellett más projektekben is testet öltött. 2007-ben elindították az Elizabeth and James nevű, megfizethetőbb, kortárs márkát, amelyhez később sikeres parfümlancolat is társult. 2008-ban pedig megjelentették Influence című könyvüket, amelyben olyan ikonokkal beszélgettek, mint Karl Lagerfeld vagy Lauren Hutton, feltérképezve saját vizuális és kulturális inspirációikat. Mégis, a popkulturális státuszukat talán leginkább az a korai elismerés szimbolizálja, amikor 2004. április 29-én, alig 18 évesen közös csillagot kaptak a hollywoodi Hírességek sétányán a televíziós kategóriában, a walkoffame.com hivatalos oldala szerint. Ez a csillag egyfajta emlékműve lett annak a korszaknak, amelyet éppen maguk mögött hagytak, hogy egy új, általuk írt fejezetet kezdjenek.

A 40 éves Olsen ikrek pályafutása azt bizonyítja, hogy a hírnév nem végcél, hanem eszköz, amelyet tudatosan lehet formálni vagy akár háttérbe is lehet szorítani egy nagyobb cél érdekében. A reflektorfény helyett a minőségbe fektetett makacs munka és a következetes diszkréció az ő esetükben nemcsak egy működő üzleti modellnek bizonyult, hanem egyfajta ellenkulturális állásfoglalásnak is a mindent kipakoló, közösségi médiára épülő celebvilággal szemben. Ezzel pedig egy teljesen új iskolát teremtettek.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Úgy hiányzott a dob, mint egy falat kenyér” – A Pokolgép énekese üzent a Metallicának
Kalapács József egy Facebook-posztban értékelte a Metallica budapesti produkcióját. A világhírű zenekar a Totális metál című dalukból játszott el egy részletet a Puskás Arénában.
Maier Vilmos - szmo.hu
2026. június 13.



Kalapács József, a Pokolgép egykori énekese egy Facebook-posztban kommentálta, hogy a Metallica csütörtöki budapesti koncertjén eljátszotta a magyar metálbanda Totális metál című számát.

„Itt bizony úgy hiányzott a dob, mint egy falat kenyér” – kezdte bejegyzését.

Kalapács szerint nem azzal volt a gond, hogy a közönség ne ismerte volna fel a dalt, sokkal inkább a „rendes, harapós ütem” hiányzott a produkcióból.

A posztot egy szellemes felajánlással zárta: „Miért nem szóltak, pont ráértünk volna segíteni…?”

A világhírű zenekar M72-es turnéjának csütörtöki nyitóestjén a Puskás Arénában Kirk Hammett gitáros és Robert Trujillo basszusgitáros a szokásos helyi dalokat bemutató blokkjukban játszottak el egy részletet a Pokolgép klasszikusából. A duó dob és teljes zenekari kíséret nélkül adta elő a számot.

A Metallica a No Repeat Weekend koncepciójának részeként szombaton egy teljesen új műsorral és más előzenekarokkal (Gojira, Knocked Loose) lép fel újra, míg a csütörtöki esten a Pantera és az Avatar volt a vendég.

A csütörtöki bulin mi is ott voltunk. A koncertről itt írtunk részletesen:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Káromkodom, tehát vagyok! – A Tourette-szindrómáról szóló, kivételesen vicces és megható Miket nem beszélek az év eddigi legjobb filmje
Te hallottál már a Tourette-ről? Akármi is a válasz erre a kérdésre, nézd meg ezt a filmet, más emberként állsz majd fel a székből.


A Miket nem beszélek című brit filmről akkor lehetett szélesebb körben hallani (így itthon is), amikor az idei, 79. BAFTA-díjátadón (amit a londoni Royal Festival Hallban rendeztek meg) történt egy s más. Egyrészt a főszerepet alakító Robert Aramayo történelmet írt, mivel először kapta meg egyszerre a legjobb férfi főszereplő és a legjobb feltörekvő csillag díját, ami azonban még inkább ráfordította Kirk Jones rendező (Lottózsonglőrök, Nanny McPhee: A varázsdada, Mindenki megvan, Bazi nagy görög lagzi 2) új filmjére a figyelmet, az az volt, amikor a közönség soraiban ülő aktivista, John Davidson az éppen színpadon álló Michael B. Jordannek és Delroy Lindónak odakiáltotta azt a bizonyos „n” betűs szót. Nos, ez elsőre botrányosnak és elfogadhatatlannak hangzik, ám hozzá kell tenni, hogy ez a bizonyos John Davidson egy 12 éves kora óta Tourette-szindrómával élő ember (jelenleg 55 éves), akiről amúgy a Miket nem beszélek című film szól, őt alakítja benne Robert Aramayo.

Vagyis a durva beszólást nem rasszizmus, hanem a betegség hívta elő. Persze ettől függetlenül heves vitákat szült az eset. Voltak, akik magasról tojtak Davidson állapotára, és szerintük a Tourette csak azt erősíti fel, ami amúgy is benne van az emberben (például Jamie Foxx is így vélekedett), ők azonban valószínűleg nem látták a Miket nem beszéleket

Ez a film ugyanis épp azért hihetetlenül fontos, mivel megismerteti a nézőkkel ezt az örökletes idegrendszeri betegséget (amely akaratlan, ismétlődő mozgásokban és hangadásokban, úgynevezett tikkekben nyilvánul meg). „A probléma nem a Tourette, hanem az, hogy az emberek nem tudnak eleget a Tourette-ről” – hangzik el többször is filmben, amely talán egyben a legerősebb üzenet is.

A valóságon alapuló sztori tehát John Davidsonról szól (az eredeti forgatókönyvet maga Kirk Jones írta), aki a film elején, 2019-ben éppen II. Erzsébettől készül átvenni a kitüntetését, amikor bekiáltja a rendezvényen, hogy „Ba***a meg a királynő!”. Majd visszaugrunk 1983-ba, amikor az ígéretes focikapus karrier elé néző 12 éves John (Scott Ellis Watson szintén kiváló alakításában) először kezdi tapasztalni magán a furcsa tüneteket:

fejrángásokat, akaratlan hangkibocsátásokat, illetve válogatott vulgáris szavakat vág közeli ismerősök és idegen arcába ugyanúgy, sőt, akár le is köp akaratlanul másokat.

Akkoriban még nagyon kevesen ismerték ezt a betegséget, ezért nem is tudtak vele mit kezdeni (John családja sem), ezért folyamatosan kapta a viselkedéséért a retorziókat otthon és az iskolában egyaránt.

1996-ban az akkor 25 éves John (Aramayo feltűnik) még mindig próbál az állapota ellenére beilleszkedni a kisvárosba, ahol él. Ez a betegség azonban továbbra is kiveti őt a társadalomból, és csak azok tudják, hogy a folytonos káromkodásai nem rosszindulatúak, akik jól ismerik őt. Ekkorra már hivatalosan megkapta a Tourette-diagnózist, ami gyógyíthatatlan, ám szed egy gyógyszert, ami visszafogja a tüneteit, ezzel együtt pedig őt magát is.

Majd megismerkedik az egyik jó barátja édesanyjával, a rákbeteg Dottie-val (Maxine Peake), aki végre teljes megértéssel és szeretettel fordul a sráchoz, még John első hozzá intézett mondata („Bele fogsz halni a rákba, haha!”) sem riasztja el őt.

Dottie és a család befogadja magához a fiút, ahol végre szabadabban lehet önmaga, és közösen úgy döntenek, a gyógyszeres kezelését is elhagyják. John még munkát is talál a helyi közösségi házban a gondnok Tommynak (Peter Mullan) hála, aki szintén elfogadja őt olyannak, amilyen. Azonban ezzel még mindig sokan nincsenek így, ezért Johnnak hosszú utat kell bejárnia ahhoz, hogy a királynő által kitüntetett aktivista, és a Tourette-szindrómában szenvedők megsegítője legyen.

A Miket nem beszélek, és ez tán a fentiekből is kitűnik, egy életrajzi dráma, épp ezért meglepő, hogy kevés film van, amin amúgy ennyit lehet röhögni. Kirk Jones ugyanis nem arra pályázott, hogy nyomorultnak mutassa be Johnt és a Tourette-ben szenvedőket, az érzékenyítésnek egy sokkal hatásosabb formáját választotta: a nevetést.

Az akaratlan, válogatott káromkodások a legkevésbé odaillő helyzetekben ugyanis, akármennyire botrányosak és kínosak, kétségtelenül iszonyú viccesek is (amikor Johnból és egy másik tourette-es lányból egyszerre özönlenek a szitkok egy kocsi hátsó ülésén, ott szem nem marad szárazon). És ettől lesz ez a film hihetetlenül őszinte.

Felhívja a figyelmet egy betegségre, amiről sajnos még manapság, a 21. század első negyedének letelte után sem hallottak sokan, és eléri, hogy a nézők jókat derüljenek a helyzet komikumán, mégis komolyan vegyék azt, s talán a jövőben másképp reagáljanak, amikor az utcán vagy a tömegközeledésen ilyen viselkedésbe botlanak.

Robert Aramayo (akit egyébként már a fiatal Ned Starkként is láthattunk a Trónok harcában, vagy a fiatalabb Elrondként A Gyűrűk Ura: A hatalom gyűrűiben) a csillagot is lejátssza az égről, és minden díjat megérdemel, amit csak kaphat még ezért az alakításáért (bár a film 2025-ös, az Egyesült Államokban idén mutatták be a mozikban, szóval a jövő évi Oscaron remélhetőleg több kategóriában is találkozunk majd vele), de rajta kívül mindenki más is brillírozik, a hihetetlenül szimpatikus Maxine Peake, a szintén imádnivaló Peter Mullan, valamint a John anyjaként tőle talán egy kissé szokatlan szerepben látható Shirley Henderson is.

Aki tehát egyszerre szeretne nagyokat nevetni és sírni, annak sipirc a mozikba, mivel egy kivételes film… miket nem beszélek, talán az év eddigi legjobb filmje lesz a jutalma.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk