Magyar bluesbanda, amely ismertebb külföldön, mint itthon

Shania Twain, születési nevén Eilleen Regina Edwards 1965. augusztus 28-án született a kanadai Ontario-beli Windsorban Sharon Morrison és Clarence Edwards gyermekeként. Kétéves volt mindössze, amikor a szülei elváltak, és anyja a három lányával Timminsbe költözött. Ott hozzáment egy ojibwa indián erdőmunkáshoz, Jerry Twainhez, aki örökbe fogadta és a nevére vette Eilleent és két testvérét, Jillt és Carrie Annt, akik így hivatalos indiánstátuszt kaptak. Eilleen a Temagami Első Nemzetség hivatalos tagja volt, a családja pedig a hétvégéket és a nyarat a közeli Mattagami rezervátumban töltötte, ahol a kislány kemény életmódot folytatott: megtanult vadászni, fát vágni, különféle csapdákkal nyulakat elejteni a vacsoraasztalra.

Sharon és Jerry házassága időnként viharos volt, Shania pedig már kisgyermekkorától tanúja volt a köztük zajló erőszaknak. Végül meggyőzte az édesanyját, hogy vigye magával őt és a testvéreit (közben megszületett Mark, Darrylt pedig adoptálták, tehát már öten voltak), és meneküljenek el egy torontói hajléktalanszállóra. 1981-ben azonban Sharon visszaköltözött Jerryhez a gyerekekkel, és sikerült kibékülniük.

A szülők ismertették meg Shaniát a countryzenével is, olyan előadók által, mint Waylon Jennings, Willie Nelson és Tammy Wynette. Korán észrevették a lány érdeklődését az éneklés és a fellépések iránt, és támogatták, amiben csak tudták. 1973-ban a család Sudburybe költözött, ahol a nyolcéves Eileen az iskolai kórusban különféle közösségi házakban, idősek otthonában, sőt késő este egy helyi bárban is énekelt, hogy segítse a családját a számlák kifizetésében. Gyakran 20 kanadai dollárt keresett éjfél és hajnali 1 óra között, amikor a bár már nem szolgált fel alkoholt, és a még ott lévő vendégeknek énekelt. Bár Shania nem szerette az ilyen kocsmákban való fellépést, utólag úgy gondolja, ez volt az ő előadóművészeti iskolája.

Édesanyja több televíziós fellépést szervezett neki olyan kanadai műsorokban, mint az Opry North, az Easy Country és a The Mercey Brothers Show.

Családi tragédia

1980-ban Twainék visszaköltöztek Timminsbe, ahol a szülei egy erdőtelepítő céget alapítottak, így Shania fellépési lehetőségei korlátozottabbá váltak. A középiskolában trombitált az iskolai zenekarban, részmunkaidőben a McDonald'sban dolgozott, és egy Longshot nevű rockzenekarban énekelt. Az ’80-as évek elején a nyarakat apja újratelepítési cégében faültetési felügyelőként töltötte.

Miután 1983-ban leérettségizett, Torontóba költözött, hogy zenei karriert építsen magának. Énekórákat vett Ian Garrett-től, akit az egyetlen énektanárának tart, nem sokkal később pedig felkeltette a torontói DJ és lemezproducer Stan Campbell figyelmét, aki háttérénekesként szervezett neki fellépéseket, és Nashville-be vitte, hogy rögzítsen néhány demót. Shania csatlakozott egy countryfeldolgozásokat játszó zenekarhoz is, akikkel Ontarióban turnézott.

1987. november 1-jén azonban minden megváltozott. A 22 éves Twain édesanyja, Sharon és a mostohaapja, Jerry életüket vesztették egy autóbalesetben, amikor egy fát szállító teherautó frontálisan nekik ütközött. Shania lett a két, akkor még kiskorú öccse gyámja. Munkát kapott egy vegasi stílusú revüben, és szóló előadóként a Deerhurst Resortban, Huntsville közelében. Odaköltözött a testvéreivel, és egészen 1990-ig el is tartotta őket, amíg a legfiatalabb fivére be nem fejezte a középiskolát.

Úton van

1991-ben aztán a zenei mogul, Dick Frank meghívta Twaint Nashville-be, ahol szerződést kötött a Mercury Records amerikai countryrészlegével. Arra biztatták, hogy változtassa meg a vezetéknevét, a Twaint, de ő inkább az Eileent cserélte le Shaniára (ez az egyik ojibwa munkatársa neve volt a Deerhurst Resortban), hogy tisztelegjen mostohaapja öröksége előtt. Az énekesnő állítása szerint a Shania ojibwa nyelven azt jelenti, hogy „úton vagyok”.

Az album mérsékelt sikert aratott, körülbelül százezer példányban kelt el, és a Billboard countrylistáján a 67. helyet érte el, főként két kisebb slágerhez készült videóklipnek (What Made You Say That és Dance With the One That Brought You) köszönhetően. Az előbbi felkeltette az ismert színész-rendező Sean Penn (aki az utóbbi klipet rendezte is) és a legendás rockproducer Robert John „Mutt” Lange (AC/DC, Def Leppard, Bryan Adams) figyelmét. A visszahúzódó, Londonban élő Lange telefonon mutatkozott be Twainnek, és közeli barátság alakult ki közöttük, amely során elkezdtek együtt dalokat írni, de sokáig csak telefonon keresztül tartották a kapcsolatot. Miután 1993 júniusában személyesen is találkoztak a Fan Fair zenei konferencián Nashville-ben, elutaztak együtt Európába, dalokat írtak, egymásba szerettek, és 1993. december 28-án összeházasodtak, hol máshol, mint a Deerhurst Resortban.

A country csúcsán

Twain ezután sorra hozta ki az egyre sikeresebb albumait. A The Woman in Me 1995-ben a valaha készült legdrágább countryalbum volt (700 ezer dollár), amelyről a No One Needs to Know-t beválogatták a Twister (1996) című film egyik betétdalának is. A Twain bombázó külsejét és érzéki vonzerejét hangsúlyozó videóklipeknek köszönhetően 1996-ra a The Woman in Me világszerte több mint hatmillió példányban kelt el, többszörös platinalemez lett az Egyesült Államokban, Kanadában, az Egyesült Királyságban és Ausztráliában. Emellett tucatnyi díjat nyert, köztük a Grammyt és a Billboard Music Awardot az év countryalbumáért. Később megduplázta az eladásait, s így világszerte több mint 12 millió példány fogyott belőle.

Az 1997-es Come on Over című albuma még nagyobb sikert aratott, négy hónap alatt 4,2 millió példányt adtak el belőle. Twain azonban ezúttal sem turnézott, ahogy korábban sem, és inkább a zenei videók promóciós erejére támaszkodott. Emiatt azzal vádolták, hogy ő csupán egy stúdiótermék, aki valójában nem is tud énekelni. Amikor aztán 1998. május 29-én Sudburyben elindította 19 hónapos világkörüli turnéját, minden állomáson teltházas koncerteket adott, és több mint 2,5 millió rajongó előtt lépett fel. Ez lett a countryzene történetének legnagyobb bevételt hozó koncertsorozata.

Világszerte egyébként a Come on Over tette népszerűvé Twaint, amin olyan nagy slágerek kaptak helyet, mint pl. az esküvők és évfordulók azóta elmaradhatatlan dala, a You’re Still the One, valamint a Man! I Feel Like a Woman és a That Don’t Impress Me Much, amiből készült egy nemzetközi/európai verzió (ezt ismerjük mi) és egy countrysabb hangzású amerikai. A You’ve Got a Way pedig remixelt változatban szerepelt a Sztárom a párom című 1999-es kasszasikerben is.

A Come on Over minden idők legkelendőbb női előadó által készített albuma lett, megelőzve Alanis Morissette Jagged Little Pilljét (1995).

Shania további három stúdiólemezt jelentetett meg azóta, 2002-ben az Up!-ot, egy jókora, 15 évet felölelő szünet után pedig 2017-ben a Now-t, valamint 2023-ban a Queen of Me-t.

Gyerek, válás, betegség, újrakezdés

A karrierjében bekövetkezett nagy szünetnek több oka is volt. Shaniának és a férjének, Robertnek 2001. augusztus 12-én megszületett a közös fia, Eja Lange, majd 2008 májusában Twain beadta a válókeresetet, miután rájött, hogy Robert állítólag viszonyt folytatott egy régi barátnőjével, Marie-Anne Thiebaud-val, aki Twain és Lange svájci kastélyát igazgatta (Lange és Thiebaud mindketten nyilvánosan tagadták a viszonyt). 2008. június 5-én Twain közzétett a honlapján egy nyilatkozatot, amelyben elnézést kért az új album kiadásának késedelméért, és őszintén beszélt személyes életének kihívásairól. Ebben az időben diszfóniában is szenvedett, egy olyan betegségben, amelynek következtében a hangszálak körüli izomfeszültség akadályozza az éneklést, de végül terápiával sikerült legyőznie. Twain 2009-ben vált el Lange-től, és alaposan „visszavágott”, mivel romantikus kapcsolatba került Marie-Anne Thiebaud férjével, Frederic Thiebaud-val, akivel 2011. január 1-jén Puerto Ricóban összeházasodtak, és azóta is együtt vannak, jövő januárban ünneplik a 15. házassági évfordulójukat.

Shania az utóbbi 10-15 évben főként tévéműsorokban, tehetségkutatókban tűnt fel vendégzsűritagként és vendégmentorként, volt saját zenei valóságshow-ja, megjelentetett egy önéletrajzi könyvet, és Las Vegasban koncerteket is adott.

2017-ben tért vissza a zenei életbe egy új albummal, és azóta is folyamatosan koncertezik, igaz, inkább az Egyesült Államokban és Kanadában, így aki szeretné látni élőben a hatvanas éveibe lépő countrysztárt, annak vennie kell egy repjegyet a tengerentúlra.

Újabban pedig rákapott a színészkedésre, az utóbbi hat évben több filmben és sorozatban is feltűnt, például a Még mindig hiszekben (2020), a Talpig férfiben (2024) vagy a Doctor Odyssey két epizódjában is. Idén pedig még szerepel a True Detective kreátora, Nic Pizzolatto rendezésében, az Easy’s Waltz című zenés krimi-drámában, méghozzá olyan színész partnerekkel, mint Al Pacino, Vince Vaughn, Kate Mara, Cobie Smulders, Mary Steenburgen és Simon Rex.

A csütörtöki nyomozóklub olyan film, amit az ember jó szívvel szeretne kedvelni, de végül úgy érzi magát, mintha langyos kamillateát itatnának vele két órán keresztül. Nem rossz, csak semmitmondó. Olyasmi, mint amikor a nagynénink meghív minket egy délutáni sütizésre, és végig arról beszél, hogy a szomszéd macskája mit csinált – aranyos, kedves, de semmi emlékezetes nincs benne.

A szereplőgárda pedig Oscar-díjas színészekből álló csoda csapat. A képlet szerint ez egy telitalálat kellene, hogy legyen. Ehelyett kaptunk egy korrekt, de teljesen íztelen mozit.

A rendezői székben Chris Columbus ült, aki már bizonyított, ha családi filmről van szó: gondoljunk csak a Reszkessetek, betörőkre! vagy az első két Harry Potter-filmre. Ő képes arra, hogy a nézők szívét elvarázsolja, de most úgy tűnik, a varázspálcája lemerült. A végeredmény egy túl színpadias, furcsán darabos tempójú történet, ami nem tudja eldönteni, hogy most inkább krimi akar lenni, dráma vagy komédia, így egyikben sem állja meg a helyét. Színházi feldolgozásnak tűnik, annyira színpadias, pedig egy regényadaptáció. Pont ezen bukik el, amit a könyvben a képzelet és a humor könnyen elvisz a hátán, az filmen darabos és fárasztó. Kevés egyszerűen az idő, hogy megszeressük a szereplőgárdát.

Innen indul a csütörtöki nyomozóklub, egy aprócska csapat, amely hetente összeül, hogy régi bűnügyeket boncolgasson. A tagok: Elizabeth (Helen Mirren), Ron (Pierce Brosnan), Ibrahim (Ben Kingsley) és a friss belépő Joyce (Celia Imrie). Minden adott ahhoz, hogy a dolog működjön: szerethető karakterek, remek színészek, egy kis angolos életérzés. Majd persze történik egy friss gyilkosság, ami miatt végre igazi akcióba lendülhetnek az öregek.

Csakhogy a gyilkosság rejtélye egy délutáni Colombo-epizód szintjén marad: sok a félrevezetés, rengeteg a felesleges csavar, és a végén az ember úgy érzi, kár volt ennyit ülni érte. A történet ráadásul ide-oda kapkod. Olyan, mintha a készítők mindent bele akartak volna zsúfolni: gyilkosság, összeesküvés, lakók kilakoltatása, személyes drámák. De a sok elem nem összeadódik, hanem szétesik, és a film egyszerre válik túlzsúfolttá és unalmassá. Igen, ez a ritka kombináció, amikor állandóan történik valami, de közben a néző ásítozik.

Ez egy olyan lista, amire más produkciók vért izzadva vadásznának. Ehhez képest az alakítások csalódást keltőek. Mirren és Pryce között működik a kémia, de a többiek mintha nyári haknin lennének. Brosnan például annyira jellegtelen, hogy szinte el is felejtjük, hogy benne van. Pedig ő és Mirren idén a Gengsztervilágban még nagyot alakítottak együtt. Ben Kingsleyt mindig jó nézni, de itt ő sem kap elég teret. Az egész gárda úgy van jelen, mint amikor valakit meghívnak vacsorára, és az udvariasságból végig üli, de közben titokban már azon gondolkodik, mikor mehet haza. Ennek nem filmadaptáció, hanem sorozat adaptációnak kellett volna lennie. Egyértelmű.

A film hangnemével is komoly baj van. A humor erőtlen, a dráma viszont néha túl komolykodó – a kettő együtt pedig egy furcsa, zavaros elegyet eredményez. Egy nyomozós vígjátéktól az ember frappáns beszólásokat, könnyed szellemes párbeszédeket és csavaros ügyeket várna. Ehelyett a poénok inkább gyengébbek, a drámai pillanatok pedig hamisnak érződnek, mintha valaki túl nagyot akart volna markolni, de semmit sem tudott rendesen megfogni.

Lehet, hogy tényleg forgattak valódi helyszíneken, de a képernyőn minden olyan, mintha digitálisan összerakták volna össze. Nem ronda, de semmitmondó, mint maga a film.

A legnagyobb baj azonban az, hogy hiába fut a film szünet nélkül, a néző figyelme nem marad rajta. Folyamatos kikérdezések, kisebb trükkök, ügyeskedések – papíron mindez mozgalmasnak tűnik, de a képernyőn monoton és fárasztó. Ez az a típusú krimi, ami sorozatként jobban megállná a helyét, úgy lene idő a karakterekre és a lassabb építkezésre. Egy kétórás filmben viszont mindenki csak kapkod, és a végén senkihez sem kötődünk igazán.

Az összkép tehát: nem katasztrófa, de nagyon messze van attól, amit egy ilyen regényből, egy ilyen rendezőtől és egy ilyen színészgárdától elvárnánk. A csütörtöki nyomozóklub nem több, mint egy középszerű, felejthető Netflix produkció. Olyan, amit az ember betesz egy vasárnap délután, majd fél óra múlva azon kapja magát, hogy inkább mosogat.

Ha netán sikert arat, van tovabbi alapanyag, hiszen Osman már az első kötet óta négy újabbat is letett az asztalra, tehát van alapanyag egy esetleges folytatásra.

75 éves korában elhunyt Joe Bugner korábbi nehézsúlyú ökölvívó.

Bugner 1950. március 13-án született Szőregen Kreul József néven. Családja az 1956-os forradalom leverése után menekült el Magyarországról, és Angliában telepedett le. Gyerekként St Ives városában nőtt fel, ott kezdett sportolni és tinédzserként a boksz felé fordult.

Karrierje során kétszer nyerte meg a brit és a nemzetközösségi nehézsúlyú címet, és háromszor lett Európa-bajnok. 1973-ban egymás után bokszolt Muhammad Ali és Joe Frazier ellen, majd 1975-ben ismét Alival találkozott, akkor a világbajnoki címért.

„Mély szomorúsággal tudatjuk, hogy a korábbi brit, európai és nemzetközösségi nehézsúlyú bajnok, valamint világbajnoki címvárományos Joe Bugner elhunyt ausztráliai, brisbane-i gondozóotthonában” – közölte a Brit Ökölvívó Szövetség.

Bugner az 1970-es években folyamatosan a világ tíz legjobb nehézsúlyú ökölvívója között szerepelt. Sokan ismerték technikai tudásáról, keménységéről, állóképességéről és arról, hogy mindig bevállalta a legjobbakkal való küzdelmet.

Bugner nemcsak a ringben volt ismert: filmes karriert is épített magának. Szerepelt a Street Fighter című akciófilmben, és több Bud Spencer-filmben is feltűnt mint rosszfiú. Az Én a vízilovakkal vagyok című filmben például a negatív főhőst alakította. Részt vett a Celeb vagyok, ments ki innen! reality brit kiadásában.

Élete utolsó éveiben anyagi gondokkal küzdött, szőlőbirtokától is meg kellett válnia. Az ausztráliai Brisbane egy gondozóotthonában hunyt el.

A 2021-es Senki üdítő színfolt volt az akciófilmes palettán. Újat nem hozott a zsánerbe, de üdítően gondolta tovább a John Wick- és az Elrabolva-receptet. Az előbbit azért, mert ezúttal is egy egyszemélyes hadseregről volt szó, aki egymaga lebunyózta és széjjellőtte a teljes orosz maffiát, az utóbbit pedig azért, mivel most is egy olyan fickó volt a középpontban, akiről senki, sem az ellenségei, sem a nézők, de még a saját családja sem gondolta volna, hogy ilyesmire is képes.

A főszereplő Hutch Mansellt alakító Bob Odenkirk ugyanis egy átlagos, hatvan körüli robotoló családapaként tűnt fel, akiből nem sokat néztek ki az ismerősei, amikor azonban két betörő épp az ő házukat pécézi ki, és veszélyezteti a családját, Hutch-ból végül előtör az addig gondosan rejtegetett harci múlt, és lerendez egy egész bűnbandát (tegyük hozzá, a Christopher Lloyd által játszott nyolcvanas apja, David segedelmével).

A Senki alacsony költségvetésű film volt, mindössze 16 millió dollárba került, s ehhez képest szépen muzsikált világszerte, a büdzséje háromszorosát is behozta. Épp ezért bólintott rá a Universal stúdió a folytatásra, ráadásul egy kissé megemelt költségvetéssel (25 millió dollár). A rendezői székben az orosz Naishullert az indonéz Timo Tjahjanto váltotta, akire nem véletlenül esett a producerek választása, hiszen korábbi indonéz filmjeivel (Macabre, Killers, Headshot, Az éjszaka eljön értünk, Kóbor árnyék) már bizonyította, hogy kiválóan ért a jól megkoreografált, test-test elleni és igencsak vérbő egymásnak feszülésekhez. Derek Kolstad maradt a forgatókönyv mögött, csak most kiegészült Aaron Rabinnel, aki a John Krasinski-féle Jack Ryan-sorozaton edződött.

A mindennapos gyilkolászások azonban alaposan kikezdik az otthoni életét, a feleségét, Beccát (Connie Nielsen) elhanyagolja, a gyerekei, Brady (Gage Munroe) és Sammy (Paisley Cadorath) is alig látják, Hutch pedig így eléri azt a pontot, hogy elege van, pihenne kell, a családjának szüksége van rá, és neki is rájuk. Ezért egy kis szünetet kér a megbízójától, és úgy dönt, elviszi a famíliát egy nyaralásra, a Plummerville nevű, kissé vurstliszerű üdülőhelyre, ahova az apja sokszor vitte őt a testvérével, Harryvel (RZA) gyerekkorukban. Szóval egyszerre nosztalgiamenet és családegyesítés.

Természetesen nem eszik olyan forrón a kását, mivel Mansellék már az első nap összeakasztják a bajszukat a város korrupt seriffjével (Colin Hanks) és a telep tulajával, Wyatt-tel (John Ortiz). Kiderül ugyanis, hogy Plummerville egy drog és fegyverelosztó központ lett, s itt bonyolítja bűnös üzelmeit a teljesen kattant és velejéig gonosz bűncézár, Lendina (Sharon Stone). Hutch-nak tehát ismét meg kell küzdenie egy teljes hadsereggel, csak ezúttal a családja is ott van vele, ami nem kicsit bonyolítja meg a dolgokat.

Azonban a második részre jócskán felerősödött a vígjátéki szál is, ez pedig nemcsak a párbeszédekben, hanem magukban a bunyókban és lövöldözésekben is megmutatkozik: az egyik emlékezetes szcénában (mint amilyen a buszos bunyó volt az első részben) Hutch egy sétahajón bonyolódik parádés csörtébe a seriffhelyettessel (Jacob Blair) és néhány helyi nagydarab suttyóval, miközben szól a When the Saints Go Marching In című ismert régi amerikai gospel.

A zenei válogatás amúgy is elég ütős lett, hiszen olyan remek dalok asszisztálnak itt az akciókhoz többek között, mint a Summer Holiday Cliff Richardtól, a Come Out and Play a The Offspringtől, az I I Ruled the World Tony Bennett-től, a Ring of Fire Des Rocs-féle rockos feldolgozása, vagy az abszolút csúcs, a The Power of Love Celine Diontól.

Mindezek együtt egy igen szórakoztató, de szigorúan nem komolyan veendő filmmé teszik a Senki 2-t, amelyben van néhány emlékezetes akciómomentum (a hajóson kívül a végső vidámparkos, csapdás leszámolás is remek), és az is jót tett neki, hogy Hutch-nak ezúttal nem egyedül kell szembenéznie a gazok garmadájával, hanem egy egész konkrét kis csapat alakul ki a sztori közben.

Sharon Stone-ra viszont, higgyétek el, nem vagytok felkészülve. Elemi ösztön? Az emlékmás? A Macskanő? Mind elbújhatnak a Senki 2 mögött, Stone ugyanis Lendinaként teljesen ledobta az ékszíjat, és egy már-már paródiába hajlóan ripacs, de rendkívül szórakoztató gonosszal gazdagította a filmes gazok tárházát.