KULT
A Rovatból

Kovács Patrícia: Van, hogy dühből azt mondom, elég volt!

Az Eszenyi-ügyről és a Vígszínház társulatán belül lévő politikai törésvonalakról beszélgettünk, de szóba került az is, hogy most nem Lady Machbetre van szüksége a közönségnek.

Link másolása

A népszerű színésznő 10 év után a Bella Figura című előadásban tért vissza a Vígszínház színpadára, ebből az alkalomból beszélgettünk. Patrícia felajánlotta, hogy tegeződjünk.

– Mindig is nagyon tiszteltem benned, hogy nemcsak remek színésznő vagy, de nem is félsz megszólalni. Szemben sok pályatársaddal, aki nem győzi hangsúlyozni, hogy ő nem politizál, és inkább nem mond semmit.

Ezek a megszólalások tudatos, átgondolt dolgok, vagy egyszerűen olyan alkat vagy, aki kimondja, amit gondol, bármi is lesz adott esetben a következménye?

– Változó. Van, amikor lehetőségem van jól átgondolni, hogy mikor, mit fogok mondani, kinek, hányszor és milyen fórumon.

De van, hogy egy unalmas hétfő délelőtt történik valami a közéletben, felhúzom magam, és dühből azt mondom, elég volt, nem érdekel, mi lesz a következménye, meg kell szólalnom. Akad, aki megtehetné, hogy megszólal, de nem teszi, más pedig szívesen mondaná, de nem teheti. Nem szoktam ezzel kapcsolatban ítélkezni, én teszem a dolgomat.

Azt gondolom, megengedhetem magamnak, hogyha van valami, ami mellett nem mehetek el, akkor megszólalok.

– 10 év után visszatértél a Vígszínház társulatához. A színház nehéz időszakon van túl, hiszen nemcsak a Covidot kellett átvészelni, hanem a fennállásának talán két legnagyobb botrányát, a Marton ügyet és az Eszenyi ügyet. Milyen a hangulat most a színházban?

– Azt érzem, hogy a Vígszínház életébe békesség költözött. Az elmúlt években nagyon megcibálta az élet a társulatot. Nehéz helyzetben kellett szembesülni ezekkel a történésekkel, ami senkinek nem volt könnyű.

Mostanra mindenki megnyugodott. Egy ekkora társulatnak nehéz kezelnie ezeket a feszültségeket. Boldog felszabadultságot érzékelek, hogy most már nem kell ezekről beszélni.

Ez már a múlt, a jelenben élünk és a jövőre koncentrálunk.

– Az említett ügyek hatására változott valami a Vígszínházban, hogy hasonló esetek ne fordulhassanak elő?

– A Vígszínház az elsők között hozta létre a saját etikai vizsgálóbizottságát és kidolgozott egy kódexet, ami arról szól, hogyan lehet megelőzni a problémákat illetve jelezni, ha valakit bántódás ér, hogy ezek az esetek ne ismétlődhessenek meg. Erős jogi háttér jár minden itt dolgozónak, ha bármiféle sérelem éri, és érdemben kivizsgálják a panaszokat.

Az új vezetés ezt nagyon komolyan veszi.

– Legkésőbb a Free SZFE ügye rámutatott, hogy óriási politikai-ideológiai törésvonal van a színházi szakmán belül. A Vígszínház társulatában nincsenek ebből feszültségek? Hisz minden oldalról találhatunk ott színművészeket.

– Azt érzem, hogy nincs politizálás a színházban. A szakma szeretete határozza meg a légkört.

Igen, vannak, akik nem értenek egyet, másra szavaznak, de ettől még a színpadon remekül együtt tudnak működni és nem viszik be a színpadra ezeket az ideológiai kérdéseket.

Egyébként már dolgoztam olyan színházban, a Jordán Tamás majd később Alföldi Róbert által vezetett Nemzeti Színházban, ahol rendkívül elgondolkodtató és egyébként lebilincselően szórakoztató beszélgetéseknek voltam tanúja. Blaskó Péter vagy Szarvas József egy Hollósi Frigyessel rendkívül lehengerlően, nagy-nagy szeretettel tudták zrikálni és győzködni egymást, utána pedig csodásan dolgoztak együtt a színpadon.

Ott értettem meg azt, hogy jól lehet együtt dolgozni attól még, hogy mást gondolunk a világban bizonyos dolgokról, ha tisztelettel, nyitottsággal fordulunk a másik felé.

Még inspiráló is lehet, ha olyan a közeg, hogy nem feltétlenül ért egyet mindenki a másikkal.

– A Bella Figura című darabban tértél vissza a Vígszínház színpadjára, erre a szerepre hívott el Rudolf Péter.

– Igen, először vendégnek hívott azzal a felkiáltással, hogy társulatot szeretne építeni, és nagyon szeretne engem visszahívni, de nézzük meg, hogy működik.

De lényegében, amikor tíz év után visszatértem és tavasszal elkezdtem próbálni, már éreztem, hogy szeretnék „hazatérni”. Mert bár szakmailag nagyon érdekes és izgalmas volt ez a szabadúszóként töltött tíz év, soha nem jöttem volna el a Vígszínházból, hogyha jól éreztem volna magamat az akkori vezetéssel.

– Azt említetted más interjúkban, hogy az egyik ok, amiért annak idején a távozás mellett döntöttél, az volt, hogy Eszenyi Enikő nem akart elengedni vendégjátékra…

– Ez volt az utolsó csepp a pohárban. De hangsúlyozom, nem azért jöttem el, mert nem akart elengedni. Azt tökéletesen meg tudtam volna érteni. Hanem, ahogy mondta.

Mondhatta volna, hogy rád itt van szükség, nagyon sok mindent lehetett volna mondani,

de az, hogy „Az enyém vagy, és azt csinálod, amit mondok”, az nem elfogadható válasz.

– Rudolf Péternél akkor ilyesmi nem merülhet fel.

– Rudi pontosan tudja, mit jelent egy színésznek forgatni, tévében dolgozni, vagy más színházi produkcióba elmenni dolgozni. Természetesen a társulat tagjaként én is a Vígszínház érdekeit tartom elsősorban szem előtt, de ha alkalom adtán el szeretnék menni, akkor biztosan meg tudjuk majd beszélni.

– A Bella Figura életközeli darab, egy egyszerű élethelyzet az alapja, majdhogynem olyan, mint egy helyzetgyakorlat. Ennek megfelelően nincsenek benne olyan nagyívű szerepek, mint mondjuk egy Shakespeare drámában.

Nem szerettél volna a visszatéréshez valami olyan szerepet, ami nagyobbat szól?

– Ez nem úgy van, hogy én ülök, és akkor elképzelem a nagy visszatérésemet, hogy legyen nagy lépcső, rajta vörösbársony, és uszályos ruhában szeretnék végiglejteni.

Arról nem beszélve, hogy megváltoztak a nézői igények. Akarhatnék én Lady Machbethetet játszani, de nem vagyok biztos benne, hogy most lenne erre igény.

Úgy látom, mostanában az emberek olyan előadásokat szeretnek látni, ami róluk szól. Hétköznapi, egyszerű helyzeteket. Amikor például olyan emberek ülnek le egy asztalhoz, akiknek nem kéne.

A nézők nagy része bármelyik szereplővel tud azonosulni, mert volt már hasonló helyzetben.

Egy ekkora színházban, amelynek népszínházi feladatokat kell ellátnia, figyelnie kell arra a műsorpolitikában, hogy a nézők mit szeretnének látni.

Örülök, ha egy ilyenben részt vehetek, és nem gondolkozom azon, hogy mit kellett volna ehelyett.

– Talán nem nagy spoiler, elmondható, hogy a darabbéli karaktered, Françoise a történet szerint egy étteremben összetalálkozik a legjobb barátnője férjével és annak szeretőjével, és ezzel nehéz erkölcsi dilemma elé kerül: megmondja, vagy ne mondja meg?

Hétköznapi helyzet, ha nem is feltétlenül érintettként, de mindannyian találkoztunk már hasonló dilemmákkal az életben. Ilyenkor az emberen végigfut, hogy én mit tennék ebben a helyzetben?

– Nem. Nyilván magunkból dolgozunk, de teljesen mindegy, hogy egyébként egy ilyen helyzetben én felhívnám-e a barátnőmet, hogy figyelj, a férjed itt van egy másik nővel.

Itt csak az a fontos, hogy a szerep mit csinál, annak az igazságát kell megtaláljam, hogy amit ő mond, azt miért mondja. Az a jó, ha olyan előadás születik, amiben mindenkinek megvan a saját maga igazsága, mert az életben így működünk.

Ezen belül, hogy Kovács Patrícia mit csinálna egy ilyen kellemetlen szituációban, az teljesen mindegy.

Nem is gondolkozom el rajta.

– Számomra nagyon izgalmas produkciód volt a Second Life. Színészek sokszor beszélnek arról, hogy pont az a jó a színészetben, hogy elbújhatnak a szerepben.

A Second Life ennek szöges ellentéte. Ez nagy merészségnek tűnik…

– A Second Life-ban csak Máté Gábor tanítványok szerepelnek. Mi ezzel a módszerrel dolgoztunk a főiskola első egy-két évében. Olyan jeleneteket kellett csinálni, ami bizonyos szempontból saját magunkról szól. Ez nem azt jelenti, hogy tételesen feldolgoztuk az önéletrajzunkat, de abból indultunk ki.

Orlai Tibor pedig azt mondta, ha már ilyen sokan vannak a színházában a Máté Gábor osztályokból, mi lenne, ha készítenénk egy ilyen előadást.

– Miben láthatunk még a közeljövőben?

– December elején lesz a Party című darab bemutatója Paczolay Béla rendezésében. A Pass Andrea által írt és rendezett Vándorkutya című kortárs darabban átvettem egy főszerepet a Vígszínház házi színpadán. Nagyon boldog vagyok, hogy megkaphattam ezt a szerepet, ebben a rendkívül izgalmas és különleges előadásban. A meglévő szerepeimet a Centrálban, az Orlainál és a Játékszínben megtartottam és folyamatosan dolgozom a SzínházTv háziasszonyaként, ahol színházi előadásokat streamelünk már több mint egy éve.

Missziónk, hogy eljuttassuk a magyar színházi kultúrát azokhoz is, akik lakóhelyük miatt vagy lehetőségeik hiányában nem tudják élőben élvezni előadásokat.

Fotó: Vígszínház - Juhász Éva, Dömölky Dániel, Gordon Eszter

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Zack Snyder tovább kínoz minket: itt a Rebel Moon második része, A sebejtő azonban ezer sebből vérzik
Bizony, ez lett a „scargiver” magyar megfelelője: sebejtő. Persze ez a legkisebb gond a filmmel, amely láttán tengernyi fékevesztett ökörség miatt foghatjuk a fejünket, a tavalyi első résznél mégis jobb lett. Mutatjuk, miben.

Link másolása

A kezdetekről, vagyis a Rebel Moon: 1. rész – A tűz gyermekéről netflixes premierje idején, vagyis 2023 decemberében mi is megírtuk, hogy nem az lett író-rendezője, Zack Snyder megváltó filmje. Pedig nagyon ráférne már egy kis üdvösség, hiszen amilyen ütősen indult a karrierje olyan darabokkal, mint a 2004-es Holtak hajnala, a 2006-os 300 vagy a 2009-es Watchmen: Az őrzők, olyan gyorsan ábrándította ki magából addigi rajongóinak többségét a hatalmas katyvasz Álomháborúval (2011), vagy a vérkomolyan vett, és nagy vehemenciával elkészített, ám jókora luftot rugó DC-s szösszeneteivel (Az acélember – 2013, Batman Superman ellen: Az igazság hajnala – 2016, Az Igazság Ligája – 2017), ráadásul a zombizsánerhez való reményteli visszatérése sem sikeredett túl fényesen Az élőhalottak hadseregével.

A csalódások sorozata pedig így olyan hosszú lett, hogy már egy olyan darab kapcsán sem tápláltunk vérmes reményeket az újjáéledésre, mint a Star Wars nyomdokain járó Rebel Moon című űropera.

Sajnos nem is cáfolt ránk Snyder az első résznek kikiáltott A tűz gyermekével, amiben nagyjából minden filmből volt valami nyúlás, amit a direktora életében látott. Alapvetően A hét szamuráj alapszituját turbósította fel vaskos Star Wars-lopásokkal, és még sorolhatnánk, mi minden mással.

Ha pedig már az első etapnál is ilyen komoly gondok adódtak, abban bízni, hogy a négy hónappal később streamingre felpattintott folytatásra (a két filmet természetesen egyszerre forgatták) Snyder hirtelen mindent kijavít, eléggé halott ügy.

Ritkán fordulnak elő csodák, és talán senki sem hökken nagyot, ha azt mondjuk, A sebejtő (ez a magyar cím de fincsi) sem lőtte ki a Rebel Moont sci-fi műfaj halhatatlanjait rangsoroló képzeletbeli listák élére. De nem lett rosszabb, és ez is valami…

A tűz gyermeke sztorija ott ért véget (vagy inkább maradt abba), hogy a Veldt békés népét gabonáért sanyargató gonosz Atticus Noble (Ed Skrein) a Korával (Sophia Boutella) való bunyóban szétzúzódott a sziklákon, így hőseink úgy hitték, megmenekültek, hiszen parancsnok nélkül nincs sanyargatás. Persze tévedtek. A szedett-vedett banda, köztük Kora, Gunnar (Michiel Huisman), Titus tábornok (Djimon Hounsou), Nemezis (Bae Doona), Tarak herceg (Staz Nair) és Milius (Elise Duffy) visszatérnek a Veldtre, hogy meghozzák a jó hírt, miszerint a szorgos hangyáknak nem kell a náci felhangokkal és dizájnnal pöffeszkedő Anyavilág katonáinak átengedni a megélhetésüket és élelmüket, amikor jön az értesítés: Noble nem halt meg, és öt nap múlva ott is van óriás űrhajójával, hogy begyűjtse a gabonát.

Szóval Koráéknak ennyi idejük van felkészíteni a békés farmereket a harcra, plusz kigondolni egy taktikát, amely segítségével legyőzik majd a jókora túlerőt. Ja, és az Anthony Hopkins hangján beszélő, palástot viselő agancsos robot, Jimmy is itt kószál valahol. A sebejtő tehát folytatja A hét szamuráj-A hét mesterlövész-A három amigó-Egy bogár élete-tematikát, amiben a kis közösséget veszélyeztető gonosz hadakat kell néhány bátor hősnek kitessékelnie a faluból.

Viszont, vagy tán épp ezért, annyi hülyeségre ez a terep nem adott alkalmat, mint A tűz gyermekében, ahol a harcosgyűjtés közepette ide-oda csapódtunk, és csak néha csücsültünk le egy kis dombra egy szusszanás erejéig.

Oké, hülyeségre Snydernél mindig lehet számítani, így most is kapunk olyan jeleneteket, mint pl. amikor a királygyilkosságos puccshoz az élőben ott játszó csellókvartett szolgáltatja rendíthetetlenül, egy pillanatra sem kizökkenve szerepéből a zenei aláfestést, vagy amikor azt látjuk, hogy Noble gigantikus űrhajójának van egy gigantikus kazánháza, amelyben emberek lapátolják a kemencékbe (vagy mikbe) a szenet (vagy mit). Igen, ezzel megy az űrhajó. (Vagy ezzel fűtenek?) És nem gépek végzik a melót, hanem emberek... A Rebel Moonnak kétségkívül van némi steampunkos beütése, na de azért abban is van egy határ…

Az viszont mindenképp A sebejtő számlájára írandó, hogy az akciók ezúttal jobban sikerültek, A tűz gyermeke ugyanis ebben is harmatgyengének számított. A Veldten játszódó ostrom kétségkívül a filmduó legjobb akcióit foglalja magába, Kora és Gunnar pedig ezalatt becsempészik magukat Noble hajójára, hogy belülről robbantsák fel a fenevadat, s itt is találunk megkapó csörtéket.

Na de körülbelül ennyi az a pozitívum, amivel A sebejtő szolgálhat, mivel a karakterek szintjén ezúttal is falakba ütközünk.

Egy csomót mesélnek magukról (hiszen van egy jelenet, amelyben egy asztalnál ülnek hőseink, és szépen sorban mindenki elmeséli a háttérsztoriját, amit persze meg is mutat Snyder, szóval ez is letudva), mégsem ismerjük meg őket igazán, a drámájuk hatástalan marad, és ha meg is hal valaki (márpedig A hét szamuráj alapján nem élheti túl mindenki a kalandot), nem valószínű, hogy krokodilkönnyeket hullatunk majd érte.

Aki pedig azt hitte, hogy mivel A sebejtő a két film közül a második, így végre megnézhetjük Koráék sztorijának lezárását, nos, annak korai volt az öröme. Kapunk egy minifinálét, az igaz, de még sok minden van itt hátra, Snyder tehát valóban arra a merényletre készül, hogy Star Wars-méretű franchise-á dúsítsa vérszegény sci-fi-eposzát. Alig várjuk…

Link másolása
KÖVESS MINKET: