Kollár-Klemencz László: Az új dalaink olyanok, mintha egy lemezen belül mind más zenekaré volna
A Kistehén zenekart a nevén kívül már szinte semmi nem köti össze a Sziget Fesztivál egykori sárga kabalafigurájával. A csapat 2002-es megalakulása óta többször is teljesen megújult, eddig közel 20 zenész fordult meg tagjaik között.
Egyedül a frontember, Kollár-Klemencz László személye jelenti az állandóságot, de az ő gondolkodásában, illetve a pop-rock műfajhoz való hozzáállásában is gyökeres fordulat állt be a kezdetekhez képest.
Erről, a régi slágerekhez való viszonyáról, valamint saját nevén futó szólórojektjéről is beszélgettünk.
– Hogyan értékeled a mögöttetek álló jubileumi évet?
– Szerintem jól sikerült, bár túl hosszú volt ahhoz, hogy az egészet átlássam.. Igaz, valójában nem a teljes év szólt erről: a csúcspont az augusztus végi Budapest Parkos nagykoncert volt, utána már inkább a lemezkészítésre koncentráltunk. Ezt megelőzően volt egy turné, aminek során több régi számot tettünk be a repertoárba, de legjobban mégis az a bizonyos buli szólt az ünneplésről. Majdnem az összes volt és jelenlegi tag megfordult a színpadon, megidéztük a zenekar összes korszakát – mindegyikből kiemelve a legemblematikusabb dalokat –, ami rettentő jó érzés volt számomra.
– Az egykori tagok közül olyanok is ott voltak, akikkel elég viharosan váltatok el, majd utána a beszélő viszony se nagyon maradt meg köztetek. Sikerült rendezni a sérelmeket ennyi év után?
– Igen, és ennek nagyon örülök. Azért ehhez kellett az ő válságuk is azt megelőzően, ami végül a basszusgitáros Kiss Sanyi kiválásával végződött. Én már korábban is többször próbáltam közeledni feléjük, de csak ezután mozdultak ki abból a merev állapotból, amiben addig voltak.
– Várható ezután is, hogy vendégszerepelnek egy-egy nagyobb koncerten?
– Nincs kizárva, de biztosat nem tudok mondani erről. A helyzet az, hogy magával a zenekar jövőjével kapcsolatban sem szeretnék jóslásokba bocsátkozni. Az egész a hozzáállásomon múlik: ameddig izgat a pop-rock műfaj, szívesen csinálom, de amint eljön az a pillanat, hogy már nem találok benne motivációt, át fogok váltani valami másra.
Ez részben már most is zajlik, csomó mindent csinálok a Kistehén mellett, de hogy mikor érik be bármelyik olyan szintre, hogy a zenekar már nem lesz kényelmes, azt nem tudom. Jelenleg még nincs szó erről, szerintem nagyon erős lesz az új lemez, de
az biztos, hogy semmiképp nem szeretném még 70 (sőt, akár csak 60) évesen is a régi dalaimat játszani. Akkor inkább elmegyek asztalosnak, vagy bármi másnak, de a megélhetési zenélés nagyon távol áll tőlem. Addig akarok színpadon állni, amíg van friss mondanivalóm.
Fotó: Győri T. Bence
– 2010 után jó ideig úgy tűnt, idegenkedsz a Szájbergyerek-vonalhoz tartozó régi slágerektől. Egy ideje viszont – talán már a 15 éves turné előtt is – visszakerültek a repertoárba. Tisztáztad magadban ezt a dolgot?
– A zenekar hangmérnöke és tanácsadója, Cserny Kálmán „Bogi” beszélt rá erre, mondván „Lacikám, játszani kell a régi dalokat, nincs mese”.
Én azt hittem, egy zenekar simán megteheti, hogy mindig az aktuális dolgait játssza, hiszen ahogy telnek az évek, sorra jönnek az új lemezek és ezzel párhuzamosan az új számok kiszorítják a régieket.
A közönség azonban erre nem annyira nyitott: egyszerűen beleszeretnek bizonyos slágerekbe, ami akkor tök jó, az idő múlásával viszont inkább teherré válik. Az újdonságoktól idegenkednek, aztán pont akkorra szokják meg, amikor megint eljönne a váltás ideje.
Szóval ez egy állandó küzdelem, de végül elfogadtam, hogy tényleg vannak olyan ikonikus dalaink, amelyek egyszerűen megkerülhetetlenek, ezért játszanunk kell őket. De a dologhoz az is hozzátartozik, hogy a jelenlegi zenészcsapat azért nagyon máshogy áll ezekhez a bizonyos dalokhoz. Az ő előadásukban egy Szájbergyerek is teljesen új értelmet nyer, sokkal frissebbnek és érdekesebbnek hat számomra is.
– Milyen az alkotói munka most a Kistehénben, hogy zajlik a dalszerzés és a szövegírás?
– A szövegeket én próbálom otthon kisajtolni magamból, van amikor ez nagyon lazán megy, máskor viszont iszonyúan feszült vagyok, amitől nyilván sokkal nehezebbé válik. A zene pedig eléggé változó. A most készülő lemezen – ami a konkrét Kistehén-albumok sorában a hetedik lesz – próbáltam változtatni a munkamódszeren az előző hathoz képest. Eddig úgy ment, hogy egyedül megírtam a vázlatot és felvettem belőle egy demót, amit aztán megmutattam a többieknek. A próbákon zenekarosítottuk, és utána mentünk vele a stúdióba.
Ennek volt pozitív és negatív oldala is, de aztán a legutóbbi „Szomjas nők” lemeznél már úgy is vettünk fel átkötéseket, hogy egyszerűen csak zenéltünk a stúdióban, és amit jónak találtunk, azt megtartottuk.
Ez annyira jól sikerült, hogy elhatároztuk, csináljuk a következő albumot teljesen együtt. Tehát én előre nem gondolkodom semmin, hanem odamegyünk a próbaterembe, elkezdünk zenélgetni, aztán lesz ami lesz.
Így egy csomó jó ötlet összeállt, ezek adják a lemez egy részének alapját. Persze végül nem bírtam ki és írtam azért néhány dalt egyedül is, az összkép viszont sokkal vegyesebb, mint eddig.
– Mindemellett a Kollár-Klemencz néven futó szólóprojektednek mi a jelentősége számodra?
– Egyrészt az, amiről az elején beszéltem: nekem kicsit már túl szűkösek a lehetőségek a pop-rock műfajon belül, zene és szöveg terén egyaránt. Bármennyire is próbál az ember új formákat keresni és tágítani a határokat, nincs könnyű dolga. Nem azt mondom, hogy feltétlenül csak felszínes lehet, de akkor is viszonylag vékony rétegen belül lehet csak mozogni.
Ez nekem kezd kényelmetlenné válni. Persze még vonz, még izgalmas, de közben vágyom valami szabadabb, mélyebb, nyitottabb dologra is. Amiben a szövegek is inkább versek, mint dalszövegek, és zeneileg sem kell semmilyen kompromisszumot kötnöm. Számomra erről szól a projekt, és ez egy olyan irány, amiben valószínűleg még nagyon sokáig jól tudom majd érezni magam.
– Amikor hazamész a vidéki otthonodba az állataid közé, könnyen magad mögött tudod hagyni a színpadi, reflektorfényben álló énedet?
– Nehéz a kettő közötti átjárás, de mindig iszonyúan jól esik hazamenni, akár hajnali 4-kor is egy vidéki koncert után. Valószínűleg egy ilyen háttér nélkül nem is tudnék zenész lenni.
Ha mondjuk Budapesten laknék, akkor sem lennék képes eltölteni egy napot pusztán azzal a gondolattal, hogy este majd fellépek. Megőrjít a semmittevés, valószínűleg belehülyülnék.
A koncertek napján is ügyködök majdnem az utolsó pillanatig, aztán beülök a buszba és elvisznek valahová zenélni – számomra ez a normális, nem tudom átélni az előadói énemet a hétköznapok során.
Fotó: Révai Sára
Fotó: Révai Sára
– Évekkel ezelőtt rövid ideig a fiad is tagja volt a Kistehénnek. Milyen volt együtt zenélni és követitek-e azóta egymás munkáit?
– Nagyon jó volt vele játszani, ő zseniális, kreatív zenész. Azóta is folyamatosan alkot, de egy teljesen saját utat választott magának, amiről nem szeretne letérni.
Annak idején kényelmesnek tűnt az a megoldás, hogy szálljon be hozzánk billentyűsként, de neki valószínűleg teher volt, hogy ugyanazt csinálja, mint az apja.
Eleve ugyanúgy filmmel és zenével foglalkozik, mint én, sőt most már írogat is. Már ettől nehéz feladat számára kibújni az árnyékomból, nem akartam még jobban terhelni azáltal, hogy ráadásul az én zenekarom tagja. De természetesen kölcsönösen követjük egymás dolgait.
– A generációdban egyre több emblematikus előadó tölti be az 50-et, amiről rendszerint születésnapi nagykoncerttel is megemlékeznek. Neked is volt ilyen bulid két éve. Mekkora fordulópontot jelentett számodra a kerek évforduló?
– Szerintem a folyamatok sokkal erősebben meghatározzák egy ember életét, mint egyes pontszerű, fix dátumok. Tíz évvel ezelőtt, 2008-ban írtam meg az Ember a fán albumot, ami félig-meddig szólólemez volt, Kollár-Klemencz Laci és a Kistehén Melankolikusok néven jelent meg. Voltaképpen ez volt annak a folyamatnak, vágyódásnak a kezdete, amiből utána az Erdős Virággal közös Legesleges, majd a Rengeteg is megszületett.
– Április 20-án az Akváriumba új EP-vel érkeztek. Mit kell tudni erről és mikor várható a nagylemez, amit beharangoz?
– Ősszel jelenik majd meg a teljes album, most négy számot raktunk össze és adtunk ki róla. Úgy érzem, mintha ezekben a dalokban kicsit összeért volna egyrészt az elmúlt 8 év, amit a Kistehén az alternatív világban töltött, valamint az ezt megelőző populárisabb korszak. Nem törekedtünk kimondottan erre, de valószínűleg a parkos koncert is közrejátszott abban, hogy sikerült megtalálnunk egy nagyon érdekes egyensúlyt.
Lesznek a lemezen teljesen eszement műfajtágítások, amitől sokan a fejükhöz fognak kapni. Én eddig úgy fogalmaztam, hogy a Kistehén albumról albumra más zenekar képét mutatja, annyira eltérő zenei világ jelenik meg mindegyiken.
A most megjelent dalokra – illetve a készülő többire – viszont azt mondanám, hogy olyan, mintha egy lemezen belül is minden szám másik zenekaré volna.
Nem tudom, milyen fogadtatása lesz ennek, de hát egyszer élünk, mindent ki kell próbálni.
