KULT
A Rovatból

Kőhalmi Zoltán: „Vannak mániáim, amiket színpadra viszek, és ott derül ki, hogy mást is érdekel, vagy magamra maradok”

A népszerű humorista elmondta, miért nem lett karikaturista, miért nem politizál, és szóba került második kötete is.

Link másolása

Kőhalmi Zoltánnal nagyon sokáig párhuzamosan haladt a pályánk, hisz mindketten az 1998-as Humorfesztiválon kezdtük, és jó tíz évig dolgoztunk együtt Fábry Sanyi gegcsapatában. Örülök, hogy végre interjút is készíthettem vele.

- Mostanában mindenkitől megkérdezem, hogy áll vírusilag, hogy vészelte át a karantént.

- Átvészelésről még nincs szó. Valamiért kialakult bennünk az az érzés, hogy valamin túl vagyunk, pedig egyáltalán nincs így.

Legfeljebb az első hullám átvészeléséről beszélhetünk.

Az első hullám alatt, azt kell mondjam, nagyon jól éreztem magam. Általában úton vagyok, keveset találkozom a gyerekekkel. Ez most megfordult. Otthonülők lettünk. Igyekeztem a helyzet jó oldalát nézni. Belefogtam furcsa projektekbe. Például a hangyás ismeretterjesztő sorozatomba. Írogatni otthon is tudok.

- Ha jól emlékszem, amúgy sem szeretsz utazni.

- Utazni nem. Pontosabban úton lenni. Ott lenni már nagyon szeretek. Csak rákészülni, elindulni és visszaindulni nem. Azt az utazást sem szeretem, amit az emberek nyaralásnak hívnak. A munkám sok utazással jár. De még azt sem mondhatom, hogy a vezetés élményét megadja, mert az autópályán megyek. Aki szeret autózni, azt szokta mondani, hogy a dombok között jó vezetni, a szerpentineken. Én általában csak azt látom, hogy megyek az autópályán, és néha vannak benzinkutak és művelődési házak. Ezt nem panaszkodásból mondom, ez ilyen. Így lehet lejutni Nyíregyházára.

- A humorfesztiválon 1998-ban még szerzőként indultál. Nem is akármilyen szerző voltál, benned láttuk a hazai abszurd humor következő nagy dobását. Aztán mintha elvágták volna. Mi történt?

- Volt pár évem a Humorfesztivál után, amikor a humor elképzeléseim finoman szólva nem találkoztak a közönség igényeivel. Sőt, többnyire a megvalósításig sem jutottak el, mert már a szerkesztőknek sem tetszettek. Talán túlságosan abszurdan gondolkoztam. Nem tudom.

Minden esetre számomra nagyon nagy élmény volt, hogy színpadra állva, és kicsit hétköznapibb dolgokról beszélve egymásra találtunk a közönséggel, és így a Rádiókabaré ajtaja is újból megnyílt előttem. Végre tudtam olyat csinálni, ami nekem is jó, a szerkesztőknek is jó, és a közönségnek is jó.

Nagyon hétköznapi témákkal indítottam, de mára igencsak elmerészkedtem abszurdabb területekre. Hogyha megkedvel a közönség egy előadót, akkor hajlandó követni elvetemültebb területekre is. Be tudja vonzani őket a saját univerzumába, amibe most már teljesen belefér, ha arról beszélek, hogy mit csinál napközben a TV Maci, vagy miről beszélnek a fák.

Egy kollégám azt mondta, ilyesmikről csak én beszélhetek. Ha ő kiállna ugyanezzel, azt mondanák, hülyeségekről beszél.

- A frappáns című A férfi, aki megölte a férfit, aki megölt egy férfit című regényedben viszont alaposan kiélhetted magad.

- Igen. Azt hiszem, az is gyomorszájon vágott egy-két hagyományosabb könyvekhez szokott olvasót.

Kérdés, hogy ki mit várt, amikor meghallotta, hogy írtam egy könyvet. Nyilván ez egész más, mint ami a színpadon történik. De meghallgatva sok véleményt úgy látom, hogy van, akinek a regény nagyon sűrű volt.

Elsőkönyves betegség, vagy szokás, hogy az ember úgy áll hozzá, mintha azt az egy könyvet írná, mindent abba akar beletenni, mindent ki akar próbálni. A második könyvem viszont egészen másmilyen lesz, de erről egyelőre nem mondanék többet.

- Kicsit mindig is úgy éreztem, hogy kívülálló vagy a Dumaszínházban. Nem szerepeltél bankreklámban, nem írtál sit comot. Sőt emlékszem, volt egy év, amikor minden második stand upos könyvet írt, valóságos divat volt. Te akkor még ellenálltál a kísértésnek. Szándékosan maradsz kicsit kívül, vagy csak nem érdekelnek ezek a dolgok?

- Ezt mástól is megkaptam már. Talán ilyen alkat vagyok. Rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok feltétlenül csapatjátékos. De azért nagyon sokat fejlődtem. Remélem. Meg kellett tanulnom a Dumaszínházban, de a HVG címlapkészítő csapatában is, hogy közösen hozunk létre egy kész terméket. Élvezem ennek az előnyeit is, de azért a mai napig minden kérdést, kérést aszerint gondolok végig, hogy kell-e ez nekem.

Nyilvánvaló, hogy ha olyan műsort készítünk, ahol többen vagyunk színpadon egymás után, akkor egymásért is felelünk. Ha például felkonferálok valakit, akkor azon dolgozom, hogy a lehető legnagyobb tapsra léphessen be.

Ezzel együtt magányos harcos vagyok. Például sosem szerepelek a színpadon másokkal egyszerre. Az egy teljesen más szakma, úgy figyelni a másikra, úgy összeszokni, ahogy mondjuk a Duma aktuált vagy a DumaJamet csinálják mások.

- Amiben ugyancsak különbözöl a többiektől, hogy míg Litkai és KAP híradó paródiákat készít, Bödöcs a köztársasági elnököt parodizálja, te nem igazán nyilatkozol a politikáról.

- Nyilván mindenkinek van politikai véleménye. Nekem is van, amit családi és baráti körben hangoztatok is. De nem érzem, hogy előadóként ez lenne a feladatom, nem erről szól a színpadi jelenlétem. Sosem ez határozta meg az életemet. Nagyon átpolitizált az életünk, és örülök, ha meg tudom mutatni, hogy lehet érdekesen, viccesen gondolkozni másfél órán át politika nélkül is.

A színpadi politizálásnak nagyon nagy veszélye, világnézettől függetlenül, hogy az ember elkezdi azt hinni, hogy igaza van, és nem veszi észre, amikor már nem poént mond, hanem csak a véleményét. Az emberek nem azt várják az előadótól, hogy megmondja a tutit.

Viszont, ha valaki színpadon áll, és a véleménye összekeveredik a szórakoztatással, és ezért megtapsolják, akkor hajlamos azt hinni, hogy a véleménye miatt hallgatják.

- Említetted a HVG címlap készítését. Ez olyan része a pályafutásodnak, amit még mindig sokan nem ismernek...

- Volt olyan kommentelő, aki meggyanúsított, hogy eltitkolom. Pedig ahol tudom, mindenütt elmondtam.

- Remekül rajzolsz, a könyvedet is Te magad illusztráltad. Úgy tűnik, humorod is van. Nem gondoltál még rá, hogy karikatúrákat készíts?

- Zsenge gyerekkoromban a kettő abszolút egybeforrt. Anyukám a mai napig azt mondja, hogy jó-jó ez a színpadi bohóckodás, de igazán a karikatúrához lenne tehetségem.

Mindig nagyon szerettem rajzolni, most is sokat rajzolgatok, de azért vegyük észre, azt nem engedik, hogy én rajzoljam a HVG címlapját.

Én ötletfelelős vagyok. És persze rajzolva ötletelünk, én is firkálok, de nem az valósul meg.

A rajzkészségemet sosem fejlesztettem. A könyvbe is csak azért kerültek be a rajzaim, mert megmondtam a kiadónak, hogy anyukám boldogsága kedvéért be kell tenniük őket.

Viszont nem gondolom, hogy például rajzolhatnék bárki más könyvébe. Nem vagyok grafikus. Egy grafikus sokféleképpen tud rajzolni, és tudja, hogy az adott feladathoz milyen stílus illik. Én viszont úgy rajzolok, ahogy rajzolok.



Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET: