Jennifer Lawrence a Napos oldal óta nem volt ennyire jó – A kiút
A kiutat élvezet nézni. Igaz, kell hozzá egy hangulat, de ha a néző elkapja a fonalat, a 90 perces játékidő elrepül és beszippantja az atmoszféra. Sok minden nem történik a filmben, pont ezért könnyű a cselekményt elmesélni spoilerek nélkül.
Az első pár jelenetben még nem tudjuk, miért nem tudja megfogni a tárgyakat, vagy miért kell neki folyamatos ápolás, de szépen lassan összeáll a kép. A film nem rágja a néző szájába az egyértelmű információkat, néhány dolgot pedig ügyesen elhallgat.
igazi katona módjára teszi a dolgát. Kis társadalomkritikai háttérüzenettel főszereplőnket hazaengedik a rehabilitációról, szülővárosába, New Orleans-be. Ekkor megismerjük édesanyát, aki annyira sem törődik lányával, hogy tudja, milyen napon kell elmenni érte a buszállomásra.
Lynsey próbál visszailleszkedni a társadalomba, de egyre inkább rájön, hogy New Orleans az igazi börtöne, nem pedig a háború sújtotta Afganisztán, ahol megsebesült, és mégis vágyakozik vissza a frontra. A civil élettel nem igazán tud mit kezdeni, a poszttraumás stresszt igen hitelesen mutatja be A kiút. Amikor elromlik a kocsi, amit édesanyától kapott, megismerkedik a Brian Tyree Henry alakította autószerelővel, James-szel, akinek a személyében nem csak egy önmagához hasonló megtört embert, de egy jóbarátot is talál.
a kamera szinte végig Lawnrence-et mutatja, talán nincs is olyan jelenet, amiben ne volna benne. Ez az ő egyszemélyes show-ja, és minden elismerésem.
A kiút Lila Neugebauer első nagyjátékfilmje, amely ugyan nem váltja meg a világot, de mégis nagyon jó érzés átélni. Miért írom, hogy át kell élni A kiutat? Mert nem egy szokványos drámáról beszélünk. Jennifer Lawrence zseniális, de Brian Tyree Henry is kiemelkedően jó James szerepében,
A film első pillanataiban megkapja a néző, mire számíthat: csendes, merengő, melankolikus, lassú drámára, amely nem adja meg minden kérdésünkre a választ, de mégis teljesen leköti a figyelmünket.
A kiút egy kis függetlenfilm, hatalmas szívvel: hiába van tele drámával Lynsey élete, ő mégis előremegy. Jennifer Lawrence visszafogott és lebilincselő a csendes főszerepben. Külön ki szeretném emelni a börtönlátogatás-jelenetet, melyben szavak nélkül, csak nonverbális gesztusokkal játszanak a színészek. Leginkább a Bradley Cooper főszereplésével készült David O. Russell-film, a Napos oldal jutott eszembe A kiút nézése közben és nem csak Ms. Lawrence miatt. Erős párhuzamot lehet vonni a két film között, mind témáját, mind megvalósítását tekintve. Talán csak O. Russell humora hiányzik A kiútból, mert
cserébe nem annyira szomorú, sokszor száraz tényként írja le a drámai eseményeket. A kiút nem próbálja megmagyarázni, mit kell tenni egy tragédia után, vagy hogy kell kilábalni a depresszióból, csak megmutatja főszereplőin keresztül, hogyan lehet továbbélni az életet.
Én úgy érzem, szükség van hasonló filmekre, amelyekben a cselekmény a főszereplők személyes drámája és a traumából való felépülés,
nem pedig az, hogy a nézői elvárásokat teljesítsék. Lynsey személyes meséjének esélye se lett volna mozikban, úgyhogy nagyon bölcs döntés volt az alkotók részéről, hogy streamingre szánták a projektet, mert ott a helye. A képi világba nem lettem szerelmes: egyszerű, de nagyszerűen van kitalálva a fényképezés, egyáltalán nem nevezném mindennaposnak, vagy átlagosnak Diego García operatőr munkáját.
Ha valaki szereti a lassú, komolyabb drámákat, az már most fizessen elő az AppleTV+-ra, mert megérdemlik a készítők,
