Ismét a mozikban az Avatar – rekordot dönthet idén a 13 év után érkező folytatás?

„Volt, hogy nem tudtunk egy színésznővel forgatni, mert előtte úgy megverte egy híres rendező, hogy csupa kék és lila folt volt” – ezzel a példával érzékeltette Kálomista Gábor filmproducer, hogy szerinte mekkora a baj a magyar színházi világban.

A producer egy Mandinernek adott, a Blikk által szemlézett interjúban az Eszenyi Enikő körül újra fellángolt vita kapcsán fejtette ki véleményét. Mint ismert, a debreceni Csokonai Nemzeti Színház előbb felfüggesztette, majd múlt csütörtökön végleg törölte a rendező Primadonnák című előadását, mire Eszenyi hat év után nyilvánosan bocsánatot kért.

Kálomista szerint a színházi és művészvilágban évtizedek óta elhallgatott visszaélések vannak, és a kegyelmi botrányhoz hasonlóan itt is „százszámra vannak kegyelmi ügyek”, amelyekről az áldozatok félelmükben nem mernek beszélni.

A producer teljes körű feltárást sürgetett, és azt javasolta, hogy vizsgálják ki az elmúlt 15-20 év nagy színházi botrányait. Hangsúlyozta, hogy bár a politikában más oldalon állnak, a színházi világban tapasztalható visszaélések ügyében kiáll a rendező Schilling Árpád és a színész Lengyel Tamás mellett.

– tette hozzá.

A producer az Eszenyi Enikőt körül kirobbant botrány kapcsán fejtette ki véleményét. Szerinte a „balliberális művészvilág” árulónak bélyegezte a színész-rendezőt, amiért korábban nem ment el egy ellenzéki tüntetésre, és azt feltételezték, hogy ezért az akkori kormány pénzügyi forrásokkal támogatta.

Ugyanakkor leszögezte, ő maga elutasítja ezt a logikát: „Pedig Eszenyi Enikő sosem állt át, részemről nem is volt erre igény, és úgy vélem, jó ízlésű jobboldali ember nem is gondolhatja, hogy valakit meg kellene jutalmazni azért, mert nem megy el a sajátjai tüntetésére.” Kálomista szerint az ügy legfontosabb része, hogy azt nem vizsgálták ki rendesen, és ezt pótolni kell.

Via Blikk

A „Dai Dai” címmel jelent meg Shakira és Burna Boy közös szerzeménye, amely a 2026-os FIFA labdarúgó-világbajnokság hivatalos himnusza, és néhány hét alatt globális slágerré vált. A két hete megjelent videóklip jelenleg a 8. helyen áll a felkapott zenék slágerlistáján a YouTube-on.

A Hannah Lux Davis által rendezett klipben feltűnik még Vinícius Júnior, Harry Kane, Christian Pulisic és Jamal Musiala is, ami tovább erősíti a dal stadionhangulatát.

A cím olasz szlengben annyit tesz: „gyerünk!” vagy „na, rajta!”, ezzel is a globális közösség érzetét erősítve.

A slágeripari álomcsapatban a két előadó mellett olyan szerzők vettek részt, mint Ed Sheeran és Jon Bellion. A dal ezzel folytatja azt a hagyományt, amit Shakira a 2010-es „Waka Waka” című himnusszal megteremtett.

A társadalmi következménye is különlegessé teszi a produkciót: a jogdíjak a FIFA és a Global Citizen közös oktatási alapját, a Global Citizen Education Fundot támogatják – írja a FIFA hivatalos oldala.

A dal megjelenésének ideje és további sorsa is érdekes. Május 7-én jelent meg az első előzetes, a szám május 14-én vált elérhetővé a streamingplatformokon, másnap pedig a FIFA is megerősítette, hogy ez a torna hivatalos himnusza. A klipet május 23-án tették közzé a YouTube-on. A projekt csúcspontja a július 19-i vb-döntő lesz, ahol egy történelmi, több előadós félidei show-t tartanak, amelyen Shakira, Madonna és a BTS is fellép.

Az énekesnő nem először jegyzi a foci-vb hivatalos dalát, de a mostani alkalom szerinte különleges.

VIDEÓ: Shakira, Burna Boy - Dai Dai

Az utóbbi években rengeteg vígjátéksorozat próbálta újra feltalálni a műfajt. Voltak, amelyek a klasszikus sitcomok receptjét modernizálták, mások az abszurd irányba mozdultak el, akadtak olyanok is, akik a drámát és a komédiát keverték egyetlen keserédes eleggyé. A Disney+ legújabb sorozata, az Alice és Steve azonban nem igazán akar trendeket követni. Egyszerűen fog egy alapvetően kényelmetlen helyzetet, majd addig fokozza a feszültséget, amíg a néző egyszerre nevet, szenved és képtelen elfordítani a tekintetét.

Ha valaki rajong az olyan kínosan vicces produkciókért, mint az Office, vagy kedveli a szociális katasztrófákra épülő humort, amelyben Tim Robinson szinte külön műfajt teremtett magának, akkor itt nagyon jó helyen jár. Ez ugyanakkor nem amerikai típusú cringe-komédia. Sokkal inkább a brit keserédes vígjátékok hagyományából építkezik, ahol a humor gyakran a szereplők önpusztító döntéseiből, rossz időzítéséből és érzelmi éretlenségéből fakad.

A történet középpontjában Steve áll, akit Jemaine Clement alakít. Steve ötvenhat éves, kissé elveszett, kissé furcsa, de alapvetően szerethető figura, aki váratlanul intim kapcsolatba kerül legjobb barátja huszonhat éves lányával, Izzyvel (Yali Topol Margalith). A korkülönbség önmagában is bőven elegendő konfliktusforrás lenne, de a helyzetet tovább bonyolítja, hogy Steve évtizedek óta szoros kapcsolatban áll a lány családjával. Vagyis nem egyszerűen egy szokatlan románcról van szó, hanem egy olyan döntésről, amely egy egész baráti és családi közösség alapjait rengeti meg.

Az infót mindenki megkapja, mint az atombombát ledobják, aztán mi meg nézzük a következményeket. Már önmagában annyira kellemetlen és összetett a helyzet, hogy nincs szükség extra fordulatokra. A karakterek reakciói természetesek, még akkor is, amikor teljesen irracionálisan viselkednek. Pontosan ezért működik ennyire jól az egész. Emberi döntések, gonosz, kegyetlen, mocskos módszerek, egy szakítás, akár egy családot is tönkre tehet.

Clement tökéletes választás Steve szerepére. Az új-zélandi színész és humorista évek óta bizonyítja, hogy senki sem tud olyan hitelesen életre kelteni furcsa, társadalmilag kissé ügyetlen figurákat, mint ő. Ráadásul itt visszafogottabb, emberibb karaktert alakít, mint sok korábbi szerepében. Steve nem egy bohóc, hanem egy esendő ember, aki belekeveredett egy olyan kapcsolatba, amelyet talán maga sem tud teljesen elhinni.

A másik nagy nyertes Nicola Walker. Alice figurája könnyen válhatott volna egydimenziós, hisztérikus ellenféllé, de Walker sokkal többet hoz ki belőle. Az anya egyszerre sértett, dühös, összezavarodott, irigy és végtelenül emberi. Nehéz nem együtt érezni vele, miközben időnként teljesen elveszíti a kontrollt a helyzet felett. Hozzá fűződnek a sorozat leggonoszabb pillanatai. Élvezet nézni, ahogy a karakter folyamatosan egyensúlyoz a tragédia és a komédia határán, és éppen ettől válik emlékezetessé.

Nem csupán egy romantikusan vicces történetet látunk, hanem két ember állóháborúját, akik valaha jobban ismerték egymást, mint bárki más. Emiatt mindent tudnak is egymásról, ami sok-sok kellemetlen pillanathoz vezet. Az egymásnak okozott sebek ezért sokkal mélyebbek, mint egy átlagos konfliktus esetében. A széria remekül mutatja meg, milyen vékony határ választja el a szeretetet a sértettségtől és az irigységtől.

A hangulat gyakran idézi meg a Szexoktatás világát, de közben érezhetünk egy kis Rózsák háborúját is. A különbség az, hogy itt minden jóval hétköznapibb és ezáltal sokkal fájdalmasabb. A szereplők nem grandiózus összeesküvések vagy drámai árulások miatt sodródnak bajba, hanem saját hibáik, bizonytalanságaik és önámításuk következtében.

A sorozat szinte hullámvasútként működik, csak éppen itt nincsenek felemelkedések, hanem sok-sok zuhanás váltja egymást, néha egy kis egyenes sínnel. Amikor azt hisszük, hogy a helyzet már nem lehet kínosabb vagy rosszabb, a forgatókönyv talál egy újabb módot arra, hogy még mélyebbre lökje a szereplőket. Ez a fajta katasztrófaturizmus meglepően addiktívvá teszi az egészet. Nézőként pontosan tudjuk, hogy valami rettenetes fog történni, mégis alig várjuk a következő jelenetet.

A brit fekete humor egészen magas szinten képviselteti magát. Mindenki egyre mélyebbre süllyed a gyarlóság mocsarában. Érezhető rajta az a brit szemlélet, amely egyszerre képes kegyetlenül őszinte és végtelenül vicces lenni. Nem véletlen, hogy időnként a Szexoktatás, vagy a Fleabag jut róla eszünkbe: hasonló érzékenységgel nyúl az emberi kapcsolatokhoz. Egyébként előbbit szintén Goodhart írta.

A sorozat végső soron nem a korkülönbségről vagy a botrányos románcról szól. Sokkal inkább a barátságról, az öregedésről, a sértettségről és arról, hogyan tudják a hozzánk legközelebb álló emberek a legjobban megnehezíteni az életünket. Egyszerre szeretetteljes és kegyetlen portré az emberi kapcsolatokról.

Ez, az a fajta produkció, amelynél az ember eredetileg csak egy részt akar megnézni, majd pár órával később azon kapja magát, hogy már a finálénál tart. Szerencsére/sajnos nem hosszú, a hat részes évad kb. 26 perces részekkel pikk-pakk véget ért. Akik szerették a Fleabaget, a Szexoktatást vagy általában a brit komédiák keserédes világát, azoknak ez szinte kötelező darab. Az utóbbi idők egyik legszórakoztatóbb és legokosabb vígjátéksorozata. Én már most követelem a folytatást!

A Miket nem beszélek című brit filmről akkor lehetett szélesebb körben hallani (így itthon is), amikor az idei, 79. BAFTA-díjátadón (amit a londoni Royal Festival Hallban rendeztek meg) történt egy s más. Egyrészt a főszerepet alakító Robert Aramayo történelmet írt, mivel először kapta meg egyszerre a legjobb férfi főszereplő és a legjobb feltörekvő csillag díját, ami azonban még inkább ráfordította Kirk Jones rendező (Lottózsonglőrök, Nanny McPhee: A varázsdada, Mindenki megvan, Bazi nagy görög lagzi 2) új filmjére a figyelmet, az az volt, amikor a közönség soraiban ülő aktivista, John Davidson az éppen színpadon álló Michael B. Jordannek és Delroy Lindónak odakiáltotta azt a bizonyos „n” betűs szót. Nos, ez elsőre botrányosnak és elfogadhatatlannak hangzik, ám hozzá kell tenni, hogy ez a bizonyos John Davidson egy 12 éves kora óta Tourette-szindrómával élő ember (jelenleg 55 éves), akiről amúgy a Miket nem beszélek című film szól, őt alakítja benne Robert Aramayo.

Ez a film ugyanis épp azért hihetetlenül fontos, mivel megismerteti a nézőkkel ezt az örökletes idegrendszeri betegséget (amely akaratlan, ismétlődő mozgásokban és hangadásokban, úgynevezett tikkekben nyilvánul meg). „A probléma nem a Tourette, hanem az, hogy az emberek nem tudnak eleget a Tourette-ről” – hangzik el többször is filmben, amely talán egyben a legerősebb üzenet is.

A valóságon alapuló sztori tehát John Davidsonról szól (az eredeti forgatókönyvet maga Kirk Jones írta), aki a film elején, 2019-ben éppen II. Erzsébettől készül átvenni a kitüntetését, amikor bekiáltja a rendezvényen, hogy „Ba***a meg a királynő!”. Majd visszaugrunk 1983-ba, amikor az ígéretes focikapus karrier elé néző 12 éves John (Scott Ellis Watson szintén kiváló alakításában) először kezdi tapasztalni magán a furcsa tüneteket:

Akkoriban még nagyon kevesen ismerték ezt a betegséget, ezért nem is tudtak vele mit kezdeni (John családja sem), ezért folyamatosan kapta a viselkedéséért a retorziókat otthon és az iskolában egyaránt.

1996-ban az akkor 25 éves John (Aramayo feltűnik) még mindig próbál az állapota ellenére beilleszkedni a kisvárosba, ahol él. Ez a betegség azonban továbbra is kiveti őt a társadalomból, és csak azok tudják, hogy a folytonos káromkodásai nem rosszindulatúak, akik jól ismerik őt. Ekkorra már hivatalosan megkapta a Tourette-diagnózist, ami gyógyíthatatlan, ám szed egy gyógyszert, ami visszafogja a tüneteit, ezzel együtt pedig őt magát is.

Dottie és a család befogadja magához a fiút, ahol végre szabadabban lehet önmaga, és közösen úgy döntenek, a gyógyszeres kezelését is elhagyják. John még munkát is talál a helyi közösségi házban a gondnok Tommynak (Peter Mullan) hála, aki szintén elfogadja őt olyannak, amilyen. Azonban ezzel még mindig sokan nincsenek így, ezért Johnnak hosszú utat kell bejárnia ahhoz, hogy a királynő által kitüntetett aktivista, és a Tourette-szindrómában szenvedők megsegítője legyen.

A Miket nem beszélek, és ez tán a fentiekből is kitűnik, egy életrajzi dráma, épp ezért meglepő, hogy kevés film van, amin amúgy ennyit lehet röhögni. Kirk Jones ugyanis nem arra pályázott, hogy nyomorultnak mutassa be Johnt és a Tourette-ben szenvedőket, az érzékenyítésnek egy sokkal hatásosabb formáját választotta: a nevetést.

Felhívja a figyelmet egy betegségre, amiről sajnos még manapság, a 21. század első negyedének letelte után sem hallottak sokan, és eléri, hogy a nézők jókat derüljenek a helyzet komikumán, mégis komolyan vegyék azt, s talán a jövőben másképp reagáljanak, amikor az utcán vagy a tömegközeledésen ilyen viselkedésbe botlanak.

Robert Aramayo (akit egyébként már a fiatal Ned Starkként is láthattunk a Trónok harcában, vagy a fiatalabb Elrondként A Gyűrűk Ura: A hatalom gyűrűiben) a csillagot is lejátssza az égről, és minden díjat megérdemel, amit csak kaphat még ezért az alakításáért (bár a film 2025-ös, az Egyesült Államokban idén mutatták be a mozikban, szóval a jövő évi Oscaron remélhetőleg több kategóriában is találkozunk majd vele), de rajta kívül mindenki más is brillírozik, a hihetetlenül szimpatikus Maxine Peake, a szintén imádnivaló Peter Mullan, valamint a John anyjaként tőle talán egy kissé szokatlan szerepben látható Shirley Henderson is.

Aki tehát egyszerre szeretne nagyokat nevetni és sírni, annak sipirc a mozikba, mivel egy kivételes film… miket nem beszélek, talán az év eddigi legjobb filmje lesz a jutalma.