Instant család - A film, amitől kedved támad családot alapítani
Amikor először megláttam, hogy nemsokára a mozikba kerül egy vígjáték, ami az örökbefogadásról szól, teljesen izgalomba jöttem. A filmek óriási hatást képesek ránk gyakorolni, és mindennél többre értékelem azt, ha humorral próbálnak komoly témát tálalni az embereknek. Egy közepes vígjáték is többekhez jut el, mint egy elsőosztályú dráma, így egyáltalán nem bűn a mondanivalót humorba és némi giccsbe csomagolni.
Szóval én már azelőtt adtam egy óriási piros pontot a filmnek, mielőtt beültem rá a moziba.
A téma a legjobbkor lett feldobva. Az örökbefogadás már nem olyan borzasztóan idegen és furcsa szó, mint tíz vagy húsz évvel ezelőtt, de még mindig csak ízlelgetjük a témát, és speciális esetként tekintünk rá.
Ismertek olyat, aki fogadott örökbe gyereket?
Én csak olyanokról tudok, akik hiába próbálkoztak, nem sikerült sajátot összehozni. Úgyhogy találtak egy fehér bőrű, pici babát, akit sajátjukként nevelnek. Aztán ha úgy alakul, majd elmondják neki… vagy nem. Meg a hollywoodi sztárok sztorijait ismerem, és nagyjából ennyi.
Ha egy társaságban felmerül a gyerekvállalás kérdése, páran passzolnak, a többiek meg arról kezdenek értekezni, hogy milyen fontos a vér: hogy a te véredből, meg a párodéból szülessen majd egy saját. Egy mini TE, egy mini Ő, egy mini TI.
És nincs ezzel semmi baj. A szíven kívül a biológia is azt üzeni nekünk, hogy sokasodjunk, hogy génjeinket tovább örökítsük.
DE.! (Igen, van de.)
Változik a világ, változnak a szokások, az emberek - és túlnépesedik a bolygó. És aki olyan különleges és csodálatos módon próbálja jobbá tenni a Földet, hogy örökbe fogad egy gyermeket, az elismerést érdemel, nem pedig furcsálló tekinteteket.
A film a legnehezebb útról mesél. Arról, amikor a fehér szülő latin gyereket kap. És nem csak hogy latin a gyermek, de még tinédzser is. És nem csak hogy tinédzser, de még testvér is, és hozza magával a két kisebbet.
Szóval a fehér amerikai pár, aki talán csak kalandvágyból indult el az örökbefogadás igencsak rögös útján, hirtelen három nehéz sorsú, spanyolul sugdolózó kölyök szülője lesz, és a kisebb bökkenők után még nagyobb nehézségekbe csöppen.
Iszonyat sok közhely és kiszámítható poén jön ez után, de esküszöm, jól esik. Jól esik, mert annyi félelem és fájdalom van ebben a témában, hogy a humor, mint gyógyír nélkülözhetetlen. Muszáj nevetni, mert különben végig tudnánk sírni.
És a viccek tényleg jók, a karakterek kedvesek és érdekesek. Szóval aki a szórakozás miatt ülne be, az sem fog csalódni.
Én mondjuk sírtam is. Nem is egyszer. Talán azért, mert közel áll hozzám az üzenet (kit hagy hidegen egyáltalán a család és a gyerek téma?), de a mellettem ülő, ötvenes családapa is többször előkapta a zsebkendőt, úgyhogy a megható pillanatok nem csak szerintem ütöttek.
Azt mindenképp kijelenthetjük, hogy kiszámítható az egész cselekmény, de ez abszolút jól van így. A film tökéletesen élvezhető és mozgalmas marad az elejétől a végéig, komolyabb csavar és meglepetés nélkül. És a maga egyszerűsége mellett mégis elgondolkodtat, merem remélni, hogy nem csak engem.
Ha van film, amitől megjön az ember kedve a családalapításhoz, és ami vonzóvá teszi az örökbefogadást, hát ez az. És igencsak itt volt már az ideje!
Annyi árva gyerek vár szülőre… Miért ne alapíthatnánk családot szülés nélkül? Miért ne szerethetnénk sajátunkként egy másik szülő gyermekét? Miért ne lehetnénk erre kifejezetten büszkék?
Miért ne lehetne egy amerikai vígjátéknak is fontos üzenete?
