Hétköznapi emberségek Itáliája – üdítően jó napjaink olasz mozija
Boldog kiskamasz koromnak meghatározó része volt az olasz kultúrával való élő találkozás, ezen belül is a mozi, amely az 1960-as években még a neorealizmus és a commedia all’italianával kápráztatta el a világot. Ez volt egyben nagy epizódos filmek korszaka, ekkor értek művészetük csúcsára olyan legendák, mint Sophia Loren, Claudia Cardinale, Monica Vitti, míg a „férfikar” szólistái Marcello Mastroianni, Vittorio Gassman, Ugo Tognazzi, Nino Manfredi és Alberto Sordi voltak. A nagy művészfilmesek, Fellini, Antonioni, Pasolini mellett ott voltak azok a „kismesterek”, Monicelli, Comencini, Nanny Loy, akik hétköznapi történeteket és figurákat vittek filmre, hol kacagtatóan, hol tragikomikus hangnemben, de mindig nagy szeretettel és az olaszokra oly jellemző öniróniával mutatták be a nagyravágyó, ám valójában kisstílű életművészeket, a született balekokat, a javíthatatlan álmodozókat. Még ma is a fülemben csengenek ezeknek a filmeknek egyes mondatai, amelyeknek legfeljebb a szó szerinti tartalma lefordítható, az igazi olasz zamatuk aligha.
Bár naivság lenne azt gondolni, hogy az olasz mozinak az az „aranykora” valaha is visszatérhet, az idei, XX. Olasz Filmfesztiválon látott filmek mellett a magyar televízióban és mindenekelőtt a Netflixen bemutatott friss termés azt sugallja nekem, hogy a közel 60 évvel ezelőtti olasz film legfőbb erényeit a mai itáliai alkotók is képesek tovább vinni, és biztosan lesznek közöttük olyan művek, amelyek bekerülnek a filmtörténet arany lapjaira.
Alessandro Borghi és Luca Marinelli mintha maguk lennének a filmbeli Bruno és Pietro. A hegyipásztor Brunónak az aostai fenséges, olykor felszabadító, olykor félelmetes táj és minden élőlénye az élete, míg nagyvárosi Pietrónak kezdetben csak a vakációt jelenti. A közöttük kiskamasz korban kialakult összetartozást azonban minden távolság, minden egymás nélkül eltelt év csak tovább erősíti, nem állhat közéjük sem a társadalmi különbség, sem az egy nő iránti szerelmük, de még az sem, hogy miután mindketten megszakítják kapcsolatukat apjukkal, Bruno éppen Pietro boldogtalan, magányos apjának végakaratát teljesíti egy hegyi ház felépítésével. És persze nem kérdés, hogy Pietro maga ajánlkozik kőművessegédnek. Olyan barátság az övék, hogy bármikor képesek ott folytatni, ahol abbahagyták, még a két találkozást összekötő szavakra sincsen szükség. Bruno meg is találja a helyét ott, ahonnan elindult, még ha végül bele is pusztul, Pietrónak viszont sokfelé kell bolyongania a világban, mire rátalál önmagára, hazájától távol, Nepálban. Ahogy a keleti mondás tartja, a hegyi fiúnak elég volt a legmagasabb csúcsra feljutnia, hogy lássa mindazt, amihez a másiknak nyolc hegyet kellett megmásznia.
A Cannes-ban a zsűri nagydíját elnyert spirituális mélységű alkotás két és fél órás, nincsenek benne a nagy párbeszédek, különleges vizuális effektusok, még a hagyományos értelemben vett drámai csúcspontok is alig, a két főszereplő puszta lényükkel, valamint a lélegzetelállító alpesi és himalájai felvételek szinte röptetik az időt, a néző észre sem veszi, hogy vége a nagy utazásnak. Talán azért, mert a film időt hagy nekünk is elgondolkodni azokon a fontos, mégis sokszor elhanyagolt dolgokon, amelyek igazán emberré tesznek bennünket.
Az Örök Városban három éve nem esett az eső, már közel a nap, amikor teljesen leáll a vízszolgáltatás. A rendező abszurd, ugyanakkor kegyetlenül ironikus képet fest arról, hogy ki hogyan éli meg ezt a válságot a sürgősségi osztály orvosaitól az önimádó influenszerig, a médiának behódoló hidrológustól a vízhiányban is medencés partikat rendező előkelőkig, a szomjúságtól deliráló taxistól az afrikai bevándorlóig. A film egyik főhőse egy a börtönből véletlenül kizárt elítélt (Silvio Orlando), aki végigbolyongja Rómát, egy családot keres, akikről senki sem tud semmit. Végül kiderül, hogy az ő lánya (Sara Serraiocco) a sürgősségi osztály várandós asszisztensnője, ő pedig a lány édesanyjának megöléséért tölti életfogytiglani büntetését. Viszontláthatjuk egy önelégült celeb szerepében Monica Belluccit is. A történet a tragikus események mellett nem nélkülözi a fekete humort sem az emberi önzésről, szűk látókörűségről, és amikor a film végén özönvízszerű eső zúdul Rómára, egyfajta isteni kegyelemre gondolhatunk, mert az emberektől aligha várhatjuk, hogy kilépnek már nem is létező komfortzónájukból.
Ugyancsak Sara Serraiocco az egyik főszereplője Renato de Maria A könyörtelen (Lo spietato) című filmjének, amely a calabriai ’ndrangheta egy valóságos „bűnbánójának” történetén alapul. A filmbeli Santo (Ricardo Scamarcio), akinek munkát kereső apja Milánóba viszi családját, úgy lép a bűn útjára, hogy egy szilveszteri baklövés után az apa nem hajlandó érte menni a rendőrségre, megtagadja őt. A fiatalkorúak börtöne pedig jó iskola arra, hogy Santót befogadja földijeinek egyik klánja. És nincs megállás: lopások, betörések, emberrablások, heroinüzlet, közben egyre több, szinte gondolkodás nélkül elkövetett gyilkosság. Hiába a szerelem – Santót esküvőjéről hurcolják el a rendőrök, miközben a pap kétségbeesetten hadarja a házassági formulákat, hogy legalább a már várandós menyasszony becsülete megmaradjon – a gyerekek, az asszony kitartása, férjét már csak az érdekli, hogy minél magasabbra jusson, miközben szeretőt tart és olyan lila értelmiségi társaságba jár, ahol lenézik őt. A mélységesen hívő Mariangela még férje bűneit is magára vállalná, hogy megmentse az ő lelkiüdvét – Serraiocco legerősebb jelenetei éppen azok, amikor a sikertelen öngyilkossági kísérlettől eljut e küldetésig – végül, miután mindenkit elvesztett, eljut odáig, hogy vádalkut kössön, feladja az egész hálózatot, majd börtönbüntetése letöltése után egy isten háta mögötti franciaországi településen kezdjen új életet.
A Netflix és az olasz állami tv-csatorna, a RAI Uno közreműködésével ugyancsak számos figyelemre méltó film készült Itáliában a szeretet megtartó erejéről, miként arról is, hogy mennyire meg tudjuk nehezíteni saját életünket, emberi kapcsolatainkat.
A hagyományokhoz való ragaszkodás, a család összetartó ereje mozgatója a Lélegzetnyi friss levegőnek (Una boccata d’aria). Alessio Lauria filmjének középpontjában egy szicíliai testvérpár áll: Salvo (Aldo Baglio) Milanóban nyitott pizzeriát, Calogero (Giovanni Calcagno) otthon maradt a családi birtokon, amelynek sorsa kezükbe került apjuk halála után. A csőd szélén álló Salvónak jól jönne a birtok eladása, amelyre vevő is lenne, a helyi polgármester, aki magát „természetimádónak” állítja be, erről azonban öccse, a „mihaszna falusi bunkó”, hallani sem akar, ráadásul a két testvér egy kamaszkori sérelem miatt évek óta nem állnak szóba egymással. A találkozáskor még apjuk hamvainak szétszórásában sem tudnak megegyezni.
Ugyancsak az apai örökség körül bonyolódik Roberto Capucci filmje, a Testvéri szeretet (Mio fratello, mia sorella). A végrendeletben ugyanis az áll, hogy a tekintélyes fizikus professzor fia és lánya, Nikola és Tesla csak akkor juthat hozzá jussukhoz, ha egy évre összeköltöznek, holott látni sem bírják egymást. Az elvált, szigorú elvek szerint élő asszonynak van egy skizofrén fia, akit nagy csellista tehetségnek tartanak, és aki a Marsra akarja vinni a zenét. Fivére viszont a világ linkje, aki hol itt, hol ott keresi kenyerét szörf-oktatóként, lassan azonban kiderül róla, hogy hatalmas szíve van, aki ráadásul a fiúval is képes szót érteni.
A közelmúlt történelme is megjelenik a mai olasz filmekben. 2020-ban forgatták a Rózsa-szigetet (L’incredibile storia della Isola Rosa), amely Giorgio Rosa 1968-as kísérletének állít emléket: a fiatal, csodabogárnak tartott mérnök több elvetélt ötlet után az olasz Adria-partok közelében, de már a felségvizeken kívül egy tengeri platformon önálló „köztársaságot” hoz létre hozzá hasonló útkeresőkből, és „államát” az ENSZ-szel is el akarja ismertetni. Ebből egy groteszk, a politika és a nemzetközi jog útvesztőit kigúnyoló, a különcöket szerető mosollyal bemutató film lett, Sydney Sibilia rendezésében, Elio Germano főszereplésével.
Germano oknyomozó újságírót, Sara Serraiocco pedig az egyetemi lázadások emberi jogi aktivistáját játszik Gianni Ameliónak a fesztiválon is bemutatott filmjében, A hangyák urában (Il signore delle formiche). Aldo Braibanti költő és drámaírót, aki biológusként a hangyák társadalmát tanulmányozta, egyik tanítványa homoszexuális elcsábítása címén ítélték 1968-ban négy évig tartó per után 9 évi börtönbüntetésre. Annak idején szinte az egész haladó olasz értelmiség és a 68-as radikálisok is kiálltak mellette, végül 1971-ben szabadult ki.
„Ahhoz, hogy ez a szemlélet megváltozzon, civilizált emberi lényekként kell viselkednünk, akik nem ártanak másoknak, de kikövetelik maguknak a nekik járó jogokat. A társadalmak gonosszá váltak, fő hajtóerejük a gyűlölet. Szörnyű, hogy milyen gyakran hallunk védtelenek által elszenvedett fizikai erőszakról. Miért nem lázadunk fel ez ellen? Azt szeretném, hogy a filmem bátorságot adjon mindazoknak, akik félnek” – mondta egy korábbi interjúban Amelio.
