KULT
A Rovatból

FankaDeli: a szeretet határozza meg a mindennapjaimat

A korábban mozgalmas életet élő zenész most hangmérnök, van két gyermeke, és kevésbé radikálisan látja a világot.
Schranez Rebeka - szmo.hu
2016. február 20.



FankaDeli mutatkozott már közösen Kokóval és Simicskó Istvánnal is egy videóklipben, segítette több magyar underground zenekar felemelkedését, ilyen például a Punnany Massif, a Halott Pénz. Valamint Szabó Balázzsal együtt megalakították a Suhancos formációt, mely egészen 2009-ig működött. Nemrég jelent meg legújabb lemeze a „Csigákat gyűjtöttünk”, és már készül is a következőre, a „Felhőtérképre”. Beszélgettünk a gyermekeivel való kapcsolatáról, a hitről, a nevéhez köthető magyar földre mozgalomról és a politikai radikalizmusról.

– Újfajta kezdeményezést indítottál el Magyarországon a közösségi-finanszírozású lemezeiddel és klipjeiddel. Milyen volt a támogatottsága és fogadtatása a „Csigákat gyűjtöttünk” c. új albumodnak?

Eleinte sokan kétkedve fogadták ezt az elképzelést, de tizennégy hónap múlva, mikor megjelent a lemez, megváltozott ez a hozzáállás. A zene önmagáért beszél, de a designja is! Eddigi albumaim közül ennek sikerült legjobban a kivitelezése: dupla tok - minőségi papírból, rajta a két gyönyörűen megrajzolt „csigaház”, belül egy DVD, egy CD valamint egy könyvecske található. Sajnos ez a színvonal nem jöhetett volna létre önerőből! Szerencsére nemcsak a lemezkiadást sikerült így finanszírozni, hanem két új klipet is: az „Ott találsz” és a „Szappanbuborék” címűt. Megjegyzésként mindehhez csak annyit fűznék, hogy Nyugat-Európában már évekkel ezelőtt is láttam ilyen, közösségi finanszírozással életre keltett - nem csak zenei - elképzeléseket.

Utólag sajnálom, hogy akkor még nem vágtam bele, de azóta tanultam a hibámból, és a „Felhőtérképre” - az idén megjelenő albumomra - elkezdődött gyűjtés már igen jól halad. Emellett persze vannak véletlenszerűen létrejött projektjeim, ilyen a „Most” c. klip is, mely tavaly novemberben, az eddig befolyt összeg egy kis részéből készült. Karácsonyhoz közeledvén úgy éreztem, mindenképp aktuális lesz, így szinte hirtelen felindulásból szerveztem egy forgatást - rengeteg telefonálgatás, ügyintézés árán...A sikerét látva, szeretnék még az új album néhány dalához is klipet készíteni.

– A „Most” c. klipedben megjelenik a kisfiad is. Nehéz volt őt szereplőnek felkérni?

A dal üzenete mindkét fiamhoz szól. Jó lett volna, ha részt vehettek volna benne mindketten, de Regő még túl pici, így Zente jelképezi mindkettőjüket. Szerencsére az anyukájukkal, Andival, nem volt nehéz dolgom, mivel ő vokálozik is a számban. Csak attól féltem, hogy tudom majd a gyerekem érdeklődését a forgatás ideje alatt fenntartani. Ezért kilátásba helyeztem számára a LEGO – „Gyűrűk ura” számítógépes játék megvételét...

rebeka

Igazán vicces volt a forgatás, állandóan poénkodtunk. Egy ilyen „beszólásán” azóta is folyamatosan röhögünk: mikor a klipben, a futárt játszó Csabi barátom, Kokóval „Fifát” játszott a boltban - és veszített, Zente azt mondta: „Neked sokat kell még gyakorolnod ezzel a játékkal!”

– Említetted az előbb Kokó nevét. Mi alapján választod ki az együttműködő partnereket? Milyen új zenei projektek vannak most készülőben?

Először mindig létrejön velük valamilyen emberi kapcsolat és csak utána lesz belőle együttműködés. Soha nem a „koncepció” számít, hogy ki kellene mellém, vagy ki mutatna jól. Persze ehhez szükséges, hogy hallgassák a dalaimat és szeressék, amit csinálok. Így volt ez Kokóval és Kowával is. Néhány napja jelent meg az MFLP-lemez, amit néhány „reppes” barátommal közösen készítettünk. Számos ötlettel, elképzeléssel készültem erre az évre.

– Vannak-e olyan fiatal zenészek, zenekarok, akiknek az indulását segíted?

Az MFLP tagjai is, valamilyen formában ide sorolhatóak. Talán Pit a leginkább közkedvelt közülük. Sokan kérnek tőlem tanácsot időről - időre. Sajnos, vagy sem, soha nem voltam „akkora arc” a zenei színtéren, hogy komolyabban segíteni tudjak másnak – bár az indulásnál valóban sokaknak segítettem: Punnany Massif, Háborgató Maszkura, Deniz, Halott Pénz... Néhány éve jelentősen megváltozott a „zeneipar” is. Az internet mindenhová betört, függetlenül attól, hogy ki, hogyan éli meg, és mit gondol róla. Ma már a netes közönség dönt, emiatt leginkább önsegítésről érdemes beszélni. Vagyis, minden eszköz megvan arra, hogy valaki akár a YouTube-on, az Instagramon, vagy a Facebookon jelenjen meg, és feltöltsön bármit. A siker számokban, nézettségben és lájkokban mérhető.

Elképesztő a túlkínálat a valóban jók mellett, de azt hiszem, garázs-zenekarok mindig is voltak. Csak eddig a kiadók profithajhász emberei döntöttek a sorsukról, most pedig a közönség. Bár jobbnak hangzik a jelenlegi felállás, de a közönség óriási hányadának „Mónika-show” iránti igényei miatt még sem annyira a fejlődést, inkább a hanyatlást jelenti... Mindegyik változat sok sebből vérzik, de talán a jelenlegi a legpokolibb, ha végignézünk a zenei palettán. Ez már tényleg Szodoma-kapujának tűnik, de tartok tőle, hogy lehet ennél rosszabb is…

rebeka2

– Úgy tudom, hangmérnökként is dolgozol, és ezért rengeteget utazol az országban. Hogyan fogadnak az emberek, hiszen rendkívül személyes a kapcsolatod a hallgatóiddal? Tudnál mondani néhány példát?

Sokan felismernek, kellemesek a tapasztalataim. Jó hatással van rám ez a „polgári foglalkozás”, ezek az élmények mind megjelennek a dalaimban is. Mondhatni csiszolódtam, mint a gyémánt... Tizennyolc éve lépek fel, és arról vagyok híres, hogy mindig maradok az utolsó fotóig vagy kérdésig. Mármint, azok számára, akik oda mernek jönni, nem csak utólag levelet írni, hogy: „láttalak csak nem mertem odamenni”. Na, az ilyenektől mindig lekaparom a falat... Nekik üzenem: mindkettőnk számára fontos minden találkozás! Ki kell használni az alkalmat. Azt szeretem, mikor valaki odajön hozzám, megkopogtatja a vállam, és mond, mesél valamit, vagy csak kérdez. Annak van értelme!

– A te nevedhez köthető a Magyar Földre mozgalom. Mióta működik, és milyen indíttatásból hoztad létre? Milyen projektek, kezdeményezések köthetőek hozzá?

Ez egy olyan kis közösség, ami körülöttem szerveződött, él és változik nyolc és fél éve. A „magyarfoldre.hu” oldal ennek a virtuális bázisa. Minden évben tartunk egy ötnapos „elvonulást” a nyár folyamán. Erről sok kép és videó is található a neten, illetve „A szivárvány végén” című dalunk képi világa is jól tükrözi ezeket a napokat. Számos kezdeményezésünk volt az évek során. Annak, aki felkeresi a weboldalunkat, lesz mit néznie...

rebeka3

– Állandóan bírálták eddig a munkásságodat jobbról és balról is. Ennek ellenére mégis nőtt a hallgatottságod. Szerinted mi lehet ennek az oka? Mi lehet az az üzenet, ami ilyen hatással van az emberekre?

A rajongók mellett sok a bennem csalódottak száma is. Markáns véleményem van a világról, határozott elképzeléseim, és ez nem mindig egyezik azzal, amit tőlem várnának... Ahogy nő a rajongók köre, néhányan el is hagyják azt. Vannak köztük, akik, csalódásukban „anyáznak” is. Ha tinglitangli, vagy elvárt számokat írtam volna, akkor nyilván csak nőne a tábor. Úgy gondolom, nekem más az utam. A média részéről sem érzek igazán nyitottságot. Bár mostanában egyre több interjút adok, továbbra sem kapok lehetőséget, hogy hozzászóljak a közélethez. Ki lehet mondani: abszolút nem vagyok tényező. Hogy ez mindig így lesz-e, vagy mennyire fontos ez egyáltalán, nem tudok konkrét választ adni.

– Hogyan tudnád most önmagadat és a munkásságodat definiálni? Mik azok az alapértékek, amik az egész eddigi munkásságodban állandóak voltak?

Sem önmagam, sem a munkásságom nem tudom meghatározni, hiszen úgy van ez velem, mint a pap sírján a felirattal: Tanulmányait befejezte... A rengeteg tapasztalás, példa és az egyre több ismeret átformálja az embert. Sokszor érdekes szembesülnöm régebbi kinyilatkoztatásaimmal. Ma már jóval árnyaltabban látom a világot, és érdekes mód, mégis pálcát törnek felettem - most mások. Pedig csak egyetlen - elcsépeltnek tűnő - gondolat határozza meg a mindennapjaimat: a szeretet. Ennek a jegyében próbálok látni és láttatni...

– Hogyan egyeztethetőek össze az ősi magyar szokások, jelképek és tradíciók a keresztény értékrenddel?

Azt hiszem, a dolgokat nem összeegyeztetni kell, hanem kiszűrni a múlt által felkínált lehetőségekből a legjobbakat, a legidőtállóbbakat, a még mindig frisseket és használhatóakat pedig beépíteni a jelenbe. Én magam is azt vallom, hogy nem az őseinket kell követnünk, hanem azt, amit ők követtek! A klasszikus hagyományőrzés szép és romantikus, de nem lehet élő. Élnünk kell a kor nyújtotta lehetőségekkel, a modern kemencéktől kezdve az interneten át, az új ruhaanyagokig, ahogy őseink minden bizonnyal tették volna.

rebeka4

– Mit jelent számodra a magyarságtudat? Szerinted miért káros az, ha ez szélsőségekbe csap át?

Nehéz definiálni, hogy mi szélsőséges és mi nem az. Maradjunk inkább a „radikális” szónál. Sok előadásomban elmondtam, hogy a hétköznapi életben rengeteg példa akadhat arra, mikor az embernek radikálisan kell cselekednie, gyökeresen kell változtatnia valamin. Például kihúzni egy fogat, vakbél-műtétet végrehajtani, vagy éppen „elszenvedni” azt, ezek mind-mind radikális dolgok a nyugalmi állapothoz képest. Úgy gondolom, tévesen használja a sajtó ezt a fogalmat. Minősít vele, diszkriminál, pedig alapvető és gyors – radikális - változások kellenének, hogy komoly esélye legyen akár ennek a népnek is, de akár a civilizációnak a fennmaradásra.

A „radikális” szitokszóvá válása folytán azonban nem mondjuk ki ezt, nem nyomatékosítunk vele… Ezzel a gondolkodással én szinte egyedül vagyok a közéletben. Arra a dologra, amire sokan gondolnak a szó kapcsán, hogy gyűlöletet szítani és közvetíteni másokkal szemben, semmilyen radikalizmus nem szükséges, csak ostobaság, és rosszindulat.

– Képes lehet-e egy ennyire megosztott nemzet a megújulásra és az együttműködésre? Hiszen a történelem folyamán rendszerint széthúzást tapasztalhattunk. Milyen lehetőségeket látsz erre mégis?

Nincs romantikus elképzelésem ezzel kapcsolatban. Félreértés ne essék, nem akarom rövidre zárni az utolsó kérdést, de mégis meg kell tennem. Aki elolvassa Máraitól az „Egy polgár vallomásai” című művet, könnyűszerrel megértheti, hogy semmi sem változott, különösen nálunk. Az ember maradt az, ami: nem változott. Ebből fakadóan nem is fog. Mert nem ez az élet lényege. Sőt! Remélem elég misztikusan zárjuk ezt az interjút...

Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Csupa kék és lila folt volt” – Kálomista Gábor egy bántalmazott színésznő történetével borítja a bilit
A filmproducer szerint a színházi világban évtizedek óta bestiális morál uralkodik. Azt állítja, egy híres rendező egyszer annyira megvert egy színésznőt, hogy a sérülései miatt le kellett állítani egy forgatást.


„Volt, hogy nem tudtunk egy színésznővel forgatni, mert előtte úgy megverte egy híres rendező, hogy csupa kék és lila folt volt” – ezzel a példával érzékeltette Kálomista Gábor filmproducer, hogy szerinte mekkora a baj a magyar színházi világban.

A producer egy Mandinernek adott, a Blikk által szemlézett interjúban az Eszenyi Enikő körül újra fellángolt vita kapcsán fejtette ki véleményét. Mint ismert, a debreceni Csokonai Nemzeti Színház előbb felfüggesztette, majd múlt csütörtökön végleg törölte a rendező Primadonnák című előadását, mire Eszenyi hat év után nyilvánosan bocsánatot kért.

Kálomista szerint a színházi és művészvilágban évtizedek óta elhallgatott visszaélések vannak, és a kegyelmi botrányhoz hasonlóan itt is „százszámra vannak kegyelmi ügyek”, amelyekről az áldozatok félelmükben nem mernek beszélni.

„Számtalan olyan történet van, hogy a színházigazgató abuzált fiatal színésznőket, majd megmondta nekik, ha egyet is mukkannak erről, örökre el lesznek tüntetve a szakmából” – mondta.

A producer teljes körű feltárást sürgetett, és azt javasolta, hogy vizsgálják ki az elmúlt 15-20 év nagy színházi botrányait. Hangsúlyozta, hogy bár a politikában más oldalon állnak, a színházi világban tapasztalható visszaélések ügyében kiáll a rendező Schilling Árpád és a színész Lengyel Tamás mellett.

„Az a morál, ami a színházi és művészvilágban évtizedek óta uralkodik, valami egészen bestiális. Ebben a kegyelmi pillanatban tehát teljes mellszélességgel kiállok Schilling Árpád és Lengyel Tamás ügye mellett”

– tette hozzá.

A producer az Eszenyi Enikőt körül kirobbant botrány kapcsán fejtette ki véleményét. Szerinte a „balliberális művészvilág” árulónak bélyegezte a színész-rendezőt, amiért korábban nem ment el egy ellenzéki tüntetésre, és azt feltételezték, hogy ezért az akkori kormány pénzügyi forrásokkal támogatta.

„Eszenyi a kormányváltás óta végre hazatalált, bocsánatot kért. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ez lesz, ha a Fidesz elveszíti a választást, hiszen most már elapadnak azok a források, amelyeket állítólag az eddigi kormány azért adott neki, mert elfelejtett elmenni egy ellenzéki tüntetésre” – mondta Kálomista.

Ugyanakkor leszögezte, ő maga elutasítja ezt a logikát: „Pedig Eszenyi Enikő sosem állt át, részemről nem is volt erre igény, és úgy vélem, jó ízlésű jobboldali ember nem is gondolhatja, hogy valakit meg kellene jutalmazni azért, mert nem megy el a sajátjai tüntetésére.” Kálomista szerint az ügy legfontosabb része, hogy azt nem vizsgálták ki rendesen, és ezt pótolni kell.

Via Blikk


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Negyvenéves lett az Olsen ikerpár, akik a tévéből egy 300 milliárdos birodalmat építettek
Mary-Kate és Ashley Olsen a 40. születésnapjukat ünneplik, miután a gyerekszínészi karrierjüket egy divatbirodalomra cserélték. A The Row nevű márkájuk a „csendes luxusra” épül, és szakmai díjakkal is elismerték.


Negyven éve születtek, kilenc hónaposan már egy ország ismerte őket, tizenévesen egy saját médiabirodalom élén álltak, ma pedig a „csendes luxus” egyik legbefolyásosabb márkáját irányítják a nyilvánosságtól szinte teljesen elzárkózva. Mary-Kate és Ashley Olsen 1986. június 13-án kezdődött története nem egy hollywoodi tündérmese, hanem a fegyelmezett stratégia, a makacs perfekcionizmus és a diszkréció mint legfőbb érték diadalának üzleti esettanulmánya. Az útjuk a Bír-lak (Full House) című sitcom ikonikus gyerekszerepétől a The Row nevű divatházuk kifutójáig bemutatja, hogyan lehet a gyereksztár-brandet egy felnőtt, globális presztízsű luxusvállalkozássá konvertálni, miközben a reflektorfényt tudatosan a termékre, nem pedig az arcukra irányítják.

Minden 1987-ben indult, amikor a csecsemő ikerpár megkapta Michelle Tanner szerepét az ABC családi sorozatában. A gyerekszínészekre vonatkozó szigorú munkaügyi szabályok miatt a testvérek felváltva játszották a karaktert egészen 1995-ig, ezzel egy egész generáció „tévétestvéreivé” válva. A nevük a családi televíziózás szinonimája lett, és ez a hírnév megalapozta a későbbi üzleti sikereket.

A képernyős korszakuk utolsó nagy közös dobása a 2004-es New York Minute című mozifilm volt, amely már egyfajta átmenetet jelzett a felnőtt karrier felé, és egyben le is zárta a közös színészi pályafutásukat. A film világszinten 21,3 millió dollárt, vagyis közel 6,5 milliárd forintot hozott a kasszáknál a The Numbers adatai szerint. A képernyős siker azonban önmagában nem lett volna tartós, ha a család nem épít köré egy professzionális üzleti struktúrát már a kezdetektől.

A család és Robert Thorne menedzser 1993-ban hozta létre a Dualstar Entertainment Groupot, amely ernyőként fogta össze az ikrek egyre bővülő portfólióját. A cég gyártotta a rendkívül népszerű, közvetlenül videókazettára kiadott filmjeiket és kezelte a nevükkel fémjelzett termékvonalakat.

A kontroll megszerzésében a 2004. június 13-i, 18. születésnapjuk jelentette a fordulópontot, amikor hivatalosan is a vállalat társelnökei lettek. A Dualstar-katalógus értéke pedig időtállónak bizonyult: 2015-ben a Viacomhoz tartozó Nickelodeon megszerezte a teljes archívum sugárzási jogait, ezzel igazolva, hogy a korai tartalmak generációkon átívelően is vonzóak – derül ki a Paramount hivatalos közleményéből.

Miközben a múltjukat sikeresen monetizálták, a jövőjüket már egy teljesen más iparágban, a divat zárt és elitista világában tervezték. 2006-ban New Yorkban megalapították a The Row márkát, amelynek genezise egyetlen ruhadarab, a „tökéletes fehér póló” megalkotásának vágya volt. A céljuk az volt, hogy a termék önmagáért beszélhessen, ne pedig a hírnevük adja el.

„Nem akartunk előtérben lenni, sőt, azt sem feltétlenül szerettük volna, ha tudják, hogy mi vagyunk mögötte” – magyarázta Ashley Olsen egy ritka, a márka 15. évfordulójára készült interjúban.

Ez a diszkréció és a minőség iránti elkötelezettségük lett a védjegyük. Mary-Kate a munkamoráljukat emelte ki, ami a logómentes, időtálló szabásvonalakban és a legkiválóbb anyagok használatában ölt testet.

„Azt hiszem, nagyon maximalisták vagyunk és keményen dolgozunk; mindig is így volt” – tette hozzá, rávilágítva a „csendes luxus” esztétikájának alapjaira, amelyet évekkel a trend felkapása előtt tökéletesítettek.

A piac és a szakma egyaránt igazolta a váltás sikerét. A The Row alapítói több alkalommal is elnyerték az amerikai divatszakma Oscar-díjának számító CFDA-trófeát: 2012-ben és 2015-ben az év nőiruha-tervezőinek, 2018-ban pedig az év kiegészítő-tervezőinek választották őket a CFDA hivatalos közlései szerint.

A piaci bizalmat jelzik azok a 2024-es sajtóértesülések is, amelyek szerint a Chanelt tulajdonló Wertheimer család és a L’Oréal-örökös Françoise Bettencourt Meyers vagyonkezelői is kisebbségi részesedést vásároltak a cégben, a tranzakciót egymilliárd dollár, azaz több mint 300 milliárd forint körüli cégértékelés mellett emlegetve – közölte elsőként a Bloomberg. A márka már a korai években sem félt a luxus legmagasabb szintjét megcélozni: egyik első, nagy sajtóvisszhangot kapott termékük egy kézzel varrott aligátorbőr hátizsák volt, amelynek 34 ezer dolláros (mai árfolyamon több mint 10 millió forintos) árcédulájáról a Time is írt.

A márkaépítésük kulcsa a következetes diszkréció, amely nem csupán személyes preferencia, hanem tudatos üzleti stratégia. Ritkán adnak interjút, és a magánéletüket teljes mértékben elzárják a nyilvánosság elől. Ez a hozzáállás a közösségi médiára is kiterjed; demonstratívan távol tartják magukat egy olyan korban, ahol a személyes márkaépítés szinte kötelező. Ashley egy 2017-es interjúban, amit az ABC News is szemlézett, így foglalta össze a filozófiájukat: „Nem merülünk el abban a [közösségi] világban; nincs Instagramunk vagy Facebookunk.”

Ez a távolságtartás egyfajta misztikumot és exkluzivitást kölcsönöz a márkájuknak: a termék beszél helyettük, miközben védőpajzsot vonnak maguk köré a celebkultúra zajával szemben. Ez a következetesség mutatkozott meg abban a döntésükben is, amikor nemet mondtak a Bír-lak 2016-os folytatására, a Fuller House-ra. A rajongók és a készítők is szerették volna, ha Michelle Tanner visszatér, de az ikrek elutasították a felkérést, ezzel végleg lezárva életük színészi korszakát.

Bob Boyett, a produkció egyik vezetője a People magazinnak idézte fel Ashley indoklását: „’17 éves korom óta nem álltam kamera előtt, és nem érzem komfortosnak a színjátszást’…”

Mary-Kate pedig az időzítést nevezte rossznak. Ezzel a döntéssel megerősítették új, divattervezői identitásukat, és elkerülték a nosztalgia csapdáját, amely visszarántotta volna őket a gyereksztár-skatulyába.

A képernyős korszakuk öröksége azonban pénzügyileg is jelentős maradt. Az 1995-ös Ketten az úton (It Takes Two) című filmjük 19,5 millió dolláros (kb. 5,9 milliárd forintos) mozibevételt ért el, a házivideó-forgalmát pedig 75 millió dollárra (kb. 22,8 milliárd forintra) becsülik. Ezek a számok is mutatják, mekkora üzleti gépezet épült a nevük köré már tinédzserkoruk előtt.

A kulturális hatásuk pedig kettős: egyrészt a korai munkáik a mai napig a nosztalgia tárgyát képezik, másrészt a The Row révén a divat legmagasabb köreiben is referenciaponttá váltak. A márka lényegét talán Gigi Hadid modell foglalta össze a legjobban, aki szerint a ruháik viselése felszabadító érzés: „Ettől sikkesnek és védettnek érezhetem magam.”

Kreatív univerzumuk a The Row mellett más projektekben is testet öltött. 2007-ben elindították az Elizabeth and James nevű, megfizethetőbb, kortárs márkát, amelyhez később sikeres parfümlancolat is társult. 2008-ban pedig megjelentették Influence című könyvüket, amelyben olyan ikonokkal beszélgettek, mint Karl Lagerfeld vagy Lauren Hutton, feltérképezve saját vizuális és kulturális inspirációikat. Mégis, a popkulturális státuszukat talán leginkább az a korai elismerés szimbolizálja, amikor 2004. április 29-én, alig 18 évesen közös csillagot kaptak a hollywoodi Hírességek sétányán a televíziós kategóriában, a walkoffame.com hivatalos oldala szerint. Ez a csillag egyfajta emlékműve lett annak a korszaknak, amelyet éppen maguk mögött hagytak, hogy egy új, általuk írt fejezetet kezdjenek.

A 40 éves Olsen ikrek pályafutása azt bizonyítja, hogy a hírnév nem végcél, hanem eszköz, amelyet tudatosan lehet formálni vagy akár háttérbe is lehet szorítani egy nagyobb cél érdekében. A reflektorfény helyett a minőségbe fektetett makacs munka és a következetes diszkréció az ő esetükben nemcsak egy működő üzleti modellnek bizonyult, hanem egyfajta ellenkulturális állásfoglalásnak is a mindent kipakoló, közösségi médiára épülő celebvilággal szemben. Ezzel pedig egy teljesen új iskolát teremtettek.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Káromkodom, tehát vagyok! – A Tourette-szindrómáról szóló, kivételesen vicces és megható Miket nem beszélek az év eddigi legjobb filmje
Te hallottál már a Tourette-ről? Akármi is a válasz erre a kérdésre, nézd meg ezt a filmet, más emberként állsz majd fel a székből.


A Miket nem beszélek című brit filmről akkor lehetett szélesebb körben hallani (így itthon is), amikor az idei, 79. BAFTA-díjátadón (amit a londoni Royal Festival Hallban rendeztek meg) történt egy s más. Egyrészt a főszerepet alakító Robert Aramayo történelmet írt, mivel először kapta meg egyszerre a legjobb férfi főszereplő és a legjobb feltörekvő csillag díját, ami azonban még inkább ráfordította Kirk Jones rendező (Lottózsonglőrök, Nanny McPhee: A varázsdada, Mindenki megvan, Bazi nagy görög lagzi 2) új filmjére a figyelmet, az az volt, amikor a közönség soraiban ülő aktivista, John Davidson az éppen színpadon álló Michael B. Jordannek és Delroy Lindónak odakiáltotta azt a bizonyos „n” betűs szót. Nos, ez elsőre botrányosnak és elfogadhatatlannak hangzik, ám hozzá kell tenni, hogy ez a bizonyos John Davidson egy 12 éves kora óta Tourette-szindrómával élő ember (jelenleg 55 éves), akiről amúgy a Miket nem beszélek című film szól, őt alakítja benne Robert Aramayo.

Vagyis a durva beszólást nem rasszizmus, hanem a betegség hívta elő. Persze ettől függetlenül heves vitákat szült az eset. Voltak, akik magasról tojtak Davidson állapotára, és szerintük a Tourette csak azt erősíti fel, ami amúgy is benne van az emberben (például Jamie Foxx is így vélekedett), ők azonban valószínűleg nem látták a Miket nem beszéleket

Ez a film ugyanis épp azért hihetetlenül fontos, mivel megismerteti a nézőkkel ezt az örökletes idegrendszeri betegséget (amely akaratlan, ismétlődő mozgásokban és hangadásokban, úgynevezett tikkekben nyilvánul meg). „A probléma nem a Tourette, hanem az, hogy az emberek nem tudnak eleget a Tourette-ről” – hangzik el többször is filmben, amely talán egyben a legerősebb üzenet is.

A valóságon alapuló sztori tehát John Davidsonról szól (az eredeti forgatókönyvet maga Kirk Jones írta), aki a film elején, 2019-ben éppen II. Erzsébettől készül átvenni a kitüntetését, amikor bekiáltja a rendezvényen, hogy „Ba***a meg a királynő!”. Majd visszaugrunk 1983-ba, amikor az ígéretes focikapus karrier elé néző 12 éves John (Scott Ellis Watson szintén kiváló alakításában) először kezdi tapasztalni magán a furcsa tüneteket:

fejrángásokat, akaratlan hangkibocsátásokat, illetve válogatott vulgáris szavakat vág közeli ismerősök és idegen arcába ugyanúgy, sőt, akár le is köp akaratlanul másokat.

Akkoriban még nagyon kevesen ismerték ezt a betegséget, ezért nem is tudtak vele mit kezdeni (John családja sem), ezért folyamatosan kapta a viselkedéséért a retorziókat otthon és az iskolában egyaránt.

1996-ban az akkor 25 éves John (Aramayo feltűnik) még mindig próbál az állapota ellenére beilleszkedni a kisvárosba, ahol él. Ez a betegség azonban továbbra is kiveti őt a társadalomból, és csak azok tudják, hogy a folytonos káromkodásai nem rosszindulatúak, akik jól ismerik őt. Ekkorra már hivatalosan megkapta a Tourette-diagnózist, ami gyógyíthatatlan, ám szed egy gyógyszert, ami visszafogja a tüneteit, ezzel együtt pedig őt magát is.

Majd megismerkedik az egyik jó barátja édesanyjával, a rákbeteg Dottie-val (Maxine Peake), aki végre teljes megértéssel és szeretettel fordul a sráchoz, még John első hozzá intézett mondata („Bele fogsz halni a rákba, haha!”) sem riasztja el őt.

Dottie és a család befogadja magához a fiút, ahol végre szabadabban lehet önmaga, és közösen úgy döntenek, a gyógyszeres kezelését is elhagyják. John még munkát is talál a helyi közösségi házban a gondnok Tommynak (Peter Mullan) hála, aki szintén elfogadja őt olyannak, amilyen. Azonban ezzel még mindig sokan nincsenek így, ezért Johnnak hosszú utat kell bejárnia ahhoz, hogy a királynő által kitüntetett aktivista, és a Tourette-szindrómában szenvedők megsegítője legyen.

A Miket nem beszélek, és ez tán a fentiekből is kitűnik, egy életrajzi dráma, épp ezért meglepő, hogy kevés film van, amin amúgy ennyit lehet röhögni. Kirk Jones ugyanis nem arra pályázott, hogy nyomorultnak mutassa be Johnt és a Tourette-ben szenvedőket, az érzékenyítésnek egy sokkal hatásosabb formáját választotta: a nevetést.

Az akaratlan, válogatott káromkodások a legkevésbé odaillő helyzetekben ugyanis, akármennyire botrányosak és kínosak, kétségtelenül iszonyú viccesek is (amikor Johnból és egy másik tourette-es lányból egyszerre özönlenek a szitkok egy kocsi hátsó ülésén, ott szem nem marad szárazon). És ettől lesz ez a film hihetetlenül őszinte.

Felhívja a figyelmet egy betegségre, amiről sajnos még manapság, a 21. század első negyedének letelte után sem hallottak sokan, és eléri, hogy a nézők jókat derüljenek a helyzet komikumán, mégis komolyan vegyék azt, s talán a jövőben másképp reagáljanak, amikor az utcán vagy a tömegközeledésen ilyen viselkedésbe botlanak.

Robert Aramayo (akit egyébként már a fiatal Ned Starkként is láthattunk a Trónok harcában, vagy a fiatalabb Elrondként A Gyűrűk Ura: A hatalom gyűrűiben) a csillagot is lejátssza az égről, és minden díjat megérdemel, amit csak kaphat még ezért az alakításáért (bár a film 2025-ös, az Egyesült Államokban idén mutatták be a mozikban, szóval a jövő évi Oscaron remélhetőleg több kategóriában is találkozunk majd vele), de rajta kívül mindenki más is brillírozik, a hihetetlenül szimpatikus Maxine Peake, a szintén imádnivaló Peter Mullan, valamint a John anyjaként tőle talán egy kissé szokatlan szerepben látható Shirley Henderson is.

Aki tehát egyszerre szeretne nagyokat nevetni és sírni, annak sipirc a mozikba, mivel egy kivételes film… miket nem beszélek, talán az év eddigi legjobb filmje lesz a jutalma.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Úgy hiányzott a dob, mint egy falat kenyér” – A Pokolgép énekese üzent a Metallicának
Kalapács József egy Facebook-posztban értékelte a Metallica budapesti produkcióját. A világhírű zenekar a Totális metál című dalukból játszott el egy részletet a Puskás Arénában.
Maier Vilmos - szmo.hu
2026. június 13.



Kalapács József, a Pokolgép egykori énekese egy Facebook-posztban kommentálta, hogy a Metallica csütörtöki budapesti koncertjén eljátszotta a magyar metálbanda Totális metál című számát.

„Itt bizony úgy hiányzott a dob, mint egy falat kenyér” – kezdte bejegyzését.

Kalapács szerint nem azzal volt a gond, hogy a közönség ne ismerte volna fel a dalt, sokkal inkább a „rendes, harapós ütem” hiányzott a produkcióból.

A posztot egy szellemes felajánlással zárta: „Miért nem szóltak, pont ráértünk volna segíteni…?”

A világhírű zenekar M72-es turnéjának csütörtöki nyitóestjén a Puskás Arénában Kirk Hammett gitáros és Robert Trujillo basszusgitáros a szokásos helyi dalokat bemutató blokkjukban játszottak el egy részletet a Pokolgép klasszikusából. A duó dob és teljes zenekari kíséret nélkül adta elő a számot.

A Metallica a No Repeat Weekend koncepciójának részeként szombaton egy teljesen új műsorral és más előzenekarokkal (Gojira, Knocked Loose) lép fel újra, míg a csütörtöki esten a Pantera és az Avatar volt a vendég.

A csütörtöki bulin mi is ott voltunk. A koncertről itt írtunk részletesen:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk