Ez itt a vég, barátom rég… - 50 éve semmi biztosat nem tudunk Jim Morrisonról
Július 3. fekete napként vonult be a rock-történelembe. 1969-ben ezen a napon fulladt bele háza medencéjébe máig tisztázatlan körülmények között Brian Jones, a Rolling Stones egyik alapító tagja. A nyugtalan természetű muzsikusról hasonlóan beskatulyázhatatlan kollégája írt emlékverset, Óda Los Angeles városához címmel. Pontosan két év múlva az ő halálhíre rázta meg a világot.
A Doors együttes, amelynek Jim alapítója, frontembere, énekese, szövegírója, az amerikai underground műfaj máig legnagyobb hatású bandája. Ray Manzarek billentyűs, Robbie Krieger gitáros és John Densmore dobos muzsikája, amelyben a rock, a blues, a jazz, a hagyományos amerikai tánczene, sőt még indiai és spanyol elemek is vegyültek, kiállta az idő próbáját, Jim Morrison pedig az elsők között volt, aki a beat-költők, William Blake és Arthur Rimbaud nyomdokain járva a poézis szintjére emelte a rock-dalszövegeket. Koncertjeik, főleg Jim önálló versblokkjai, rögtönzései miatt, valóságos beavatási szertartásokká alakultak, miközben Morrison karizmatikus egyénisége, a belőle áradó már-már félelmetes erotika mindkét nemet lenyűgözte. A The End, a When The Music’s Over, a Break On Through to the Other Side, a The Celebration of The Lizard valóságos színházi előadássá fajultak egy-egy koncerten. Ugyanakkor az énekest nagyon hamar elkönyvelték született bajkeverőnek, alkoholista provokátornak, olyannyira, hogy egy 1969 márciusi miami fellépésük után közszeméremsértés és a közrend elleni lázítás címén bíróság elé is állították.
Pedig Morrison igazából nem is akart rock-sztár lenni, sőt, egy idő után ki nem állhatta ezt a létet. Legfőbb vágya volt, hogy költőként ismerjék el. És bár a dalszövegekben is folyamatosan feszegette az „érzékelés kapuit” – ez a Blake-idézet adta a zenekar nevét is – és egy-egy sorának értelmezése nem ritkán a befogadó pillanatnyi hangulatától függ, a nem énekelt költészet érdekelte a legjobban: szinte állandóan, minden körülmények között írt: hol hosszabb prózaverseket, nagyobb, filozofikus hangulatú költeményeket – ezek közül a legismertebb az Amerikai ima (An American Prayer) – máskor pedig látszólag odavetett szavakat, sorokat, amelyek azonban szinte filmjelenetekké állnak össze. 1970. december 8-án úgy ünnepelte 27. születésnapját, hogy bezárkózott Los Angeles-i stúdiójukba és egész nap verseiből készített felvételeket. Akkor már elkészült a Doors hatodik albuma, az L.A. Woman, és Jim elérkezettnek látta az időt, hogy új életet kezdjen.
Különös módon két nappal később Los Angeles-ben kezdett terjedni a hír, hogy Morrison meghalt a párizsi Rue Beautreillis 17 szám alatti lakásukban. Július 3. szombatra esett, és igaz, hogy hét vége volt, ráadásul másnap amerikai nemzeti ünnep, az azért mégis csak furcsa, hogy a párizsi amerikai külképviseletek semmit sem tudtak világhírű honfitársukról, aki ráadásul egy négycsillagos admirális fia volt, még ha nem beszéltek egymással évek óta. Egyetlen zenésztársa sem sietett Párizsba, hogy végső búcsút vegyen tőle, csupán menedzserük, Bill Siddons repült át a tengerentúlról. A Pére-La-Chaise temetőben mindössze öten voltak a sírjánál: Pamela, Siddons és három francia barátja, köztük az újhullámos filmrendezőnő, Agnés Varda. Varda élete végéig ragaszkodott ahhoz a történethez, hogy Pamela őt hívta fel, miután megtalálta Jimet a kádban, hogy próbálják újraéleszteni. Siddons-nak viszont olyan érzése volt, hogy a koporsó kisebb, mint amibe Morrison beleférhetett volna. Pamela Courson tudhatta talán az igazságot, de magával vitte a sírba: három év múlva kábítószer-túladagolásban meghalt. Családja és a Morrison-família éveken át pereskedtek kedvese irodalmi hagyatéka felett.
A „hivatalos”, de nem hitelesített halotti bizonyítvány szerint Morrisonnak a szíve mondta fel a szolgálatot, de boncolásra nem került sor. Az ő féktelen életmódja mellett ez sem volt elképzelhetetlen, ráadásul gyerekkora óta asztmás volt, ennek ellenére erősen dohányzott. Vannak viszont, akik azt állítják, hogy utoljára a párizsi Rock and Roll Circus-ben látták, barátnőjének akart heroint venni és két olyan emberrel találkozott, akik a francia főváros arisztokrata dealerének, Jean de Bréteilnek dolgoztak. Ez utóbbiak szerint a bár mosdójában – talán öngyilkossági szándékkal - belőtte magát és meghalt. A botrány elkerülése végett ezután a két ember elvitte őt a lakására és beletették egy kád hideg vízbe. Igaz, hogy Morrison sokat foglalkozott dalaiban, verseiben a halállal, mégis elég nehéz elképzelni, hogy egy olyan pillanatban akarta volna eldobni magától az életet, amikor volt remény az újrakezdésre. A heroin-túllövésnek mond ellent az is, hogy a hozzá közelállók szerint Jim rettegett mindenféle tűtől, és alapvetően „konzervatív amerikai” volt, aki számára az önpusztítás igazi eszköze az ital maradt. Még olyan verziók is keringtek, hogy ugyanebben a bárban Morrison összeszólalkozott valakivel, és egyszerűen agyonverték.
És mi van akkor, ha Jim Morrison nem is halt meg, csupán megrendezte halálát? Köztudott volt róla, hogy imádta a szerepjátékokat, próbált ideáljai bőrébe belebújni. Párizsba többek között éppen Arthur Rimbaud vonzotta, aki szinte egyik pillanatról a másikra szakított a költészettel, és elment fegyver- és rabszolgakereskedőnek Afrikába. Sokan voltak, akik később arról meséltek, hogy találkoztak vele, egyesek még verseket is közzétettek, amelyeket Jim bízott rájuk a nagy utazás előtt. 1974-ben megjelent egy rejtélyes lemez, The Phantom’s Divine Comedy, amelyen az énekes hangja kísértetiesen emlékeztet Jimére, erről azonban később kiderült, hogy egy Arthur Pendragon művésznevű énekesé, akit viszont valószínűleg a Doors-tagok kísérnek!
A neves amerikai író, Don de Lillo már a 70-es évek közepén megírta A fenevad szabad című regényét, amelynek főhőse ünnepelt rocksztár és „elektronikus sámán”, és akinek elege van az egész show-bizniszből. Aztán 2001-ben az egykori zenésztárs, Ray Manzarek is írt egy fikciót Száműzött költő (Poet in Exile) címmel, amely szintén a szándékos eltűnés verzióját sugallja.
És ki tudja, nem ezt jövendölte-e meg a The Endben? „Ez itt a vég/barátom rég… képzeld el milyen lesz/korlátlanul és szabadon/kutatva egyre vakon/egy ismeretlen hont”. Vagy mire utalhatott az Amerikai ima utolsó soraiban: “Nem megyek el/inkább a barátok tora/mint óriások hona.” (GNL fordításai)
A Pére-La-Chaise-beli sír azóta is zarándokhely, a párizsi útikönyvek szerint a francia főváros 4. leglátogatottabb turisztikai látványossága, amelyet húsz éve kerítés véd, mert a rajongók rendszeresen rajta ittak, szívtak, sőt, akadtak, akik Morrison egyik versének szellemében, még szeretkeztek is kedvencük feltételezett földi maradványai felett. Ma már nincs jelentősége, hogy él-e, vagy ha nem, mikor halt meg, a történetnek ez a része végleg a városi legendák része lett – zenéje, költészete túlnőtt rajta.
Jim Morrison alakja, zenéje, költészete évtizedek óta foglalkoztatja Földes László Hobót, számos koncertet, előadóestet, még versgyűjteményt is szentelt neki. Az idei évforduló alkalmából Túl a kapukon címmel emlékezik a Barba Negra Track színpadán július 4-én vasárnap este 19 órától.
