KULT
A Rovatból

„Én lettem a legmegvetendőbb emberi lény a bolygón” – Az Oscar-díjas J.K. Simmons 70 éves

Amerikaifoci-játékos, majd karmester akart lenni, végül a színészet mellett döntött, de csak 40 évesen kapta első nagyobb szerepét, és már majdnem 60 volt, mire sztár lett.


J.K. Simmons kétségtelenül korunk egyik nagy színésze, ráadásul egy Oscar-díj tulajdonosa is, a mozibajárók többsége valószínűleg mégsem ismeri a nevét. Ha látják az arcát, mindenesetre biztosan sokan felismerik, hiszen kis híján 40 éves filmes pályafutása alatt már több mint 230 produkcióban lehetett őt látni-hallani. Simmons a legkülönfélébb karaktereket alakította a mozikban, a televízióban és a színpadon egyaránt. Aztán 2002-ben egy hálóvető szuperhős főnökeként egy világ zárta a szívébe, 2014-ben egy jazzdobos srác szigorú tanáraként pedig egy világ gyűlölte meg, és borult le előtte…

Sport, zene, színház

Jonathan Kimble Simmons (íme, lelepleztük a két rejtélyes betűt) 1955. január 9-én született a michigani Grosse Pointe-ban, és zenész családban nőtt fel. Édesapja, Donald William Simmons zenepedagógus volt a Parcells középiskolában, ez pedig már fiatalkorától kezdve a művészetek iránti nagyrabecsülést injektálta bele a kis Jonathanbe.

A művészi kifejezés különböző formáival a szüleivel való kapcsolata révén ismerkedett meg, ez a gondoskodó környezet pedig lehetővé tette, hogy Simmonsban kialakuljon a művészetek iránti szeretet. De csak a középiskolában kezdte igazán felfedezni a színészet iránti szenvedélyét.

Részt vett iskolai színdarabokban, és ezzel lángra lobbant benne az előadás iránti tűz, amely a felsőoktatásban való továbbtanulás során csak erősödött.

Három gyermek közül volt ő az egyik, 1965-ben, Simmons 10 éves korában pedig a családja az ohiói Worthingtonba költözött. 1970 és 1972 között a Worthington Gimnáziumba járt, ahol főként a drámaórákon, az amerikai fociban és az iskola kórusában tudott érvényesülni. 1973-ban, amikor 18 éves volt, a montanai Missoulába költözött a család, ahol az édesapja a Montanai Egyetem zenetagozatának lett az igazgatója. 1978-ban a fiatalabb Simmons is itt diplomázott.

Az egyetem alatt tagja lett egy zeneorientált testvériségnek, a Phi Mu Alpha Sinfoniának. A színház iránti rajongása azonban végül arra késztette, hogy a főszakját zenéről drámára cserélje. Ez a váltás kulcsfontosságúnak bizonyult. A Montanai Egyetemen Simmons szilárd alapokat szerzett a klasszikus színészi technikákból. Számos produkcióban szerepelt a színpadon, illetve különböző műfajokban és stílusokban szerezhetett tapasztalatot. 1977 és 1982 között különböző darabokban szerepelt a montanai Bigforkban. Később Seattle-be költözött, és a Seattle Repertory Theatre tagja lett. 1986-ban megkapta első szerepét egy tévéfilmben (járőrt játszott a Popeye Doyle: A francia kapcsolat 3-ban), 1987-ben egy sorozatban (szintén rendőr volt az All My Childrenben), 1992-ben pedig az első szerepét a Broadwayn.

„Egy egyedülálló, ostoba srác voltam”

Miután néhány évig a seattle-i színházi pályán futott, 27 évesen egy ócska Fiat kabrióval és mindössze 400 dollárral a zsebében New Yorkba hajtott, abban a reményben, hogy kap egy színészi fellépést, és nem kell pincérkednie. Simmons története szinte minden filmsztár története (útkeresés, szűkös anyagi helyzet, próbálkozások stb.), de mégis rendhagyó. Neki nem voltak egyértelmű ambíciói, nem volt más álma, mint az alkalmi fellépések. Nem várt semmi nagyot. „Nem igazán voltak konkrét céljaim. Azon kívül, hogy egyszer beleszerettem a színházba, és csak folytatni akartam a színészkedést” – mondta.

S így kezdődtek a vándorévei: Shakespeare-t játszott Pittsburghben, majd zenés színházat Buffalóban, aztán egy darabot Albanyban, de minden alkalommal visszatért New Yorkba. Közben söröket árult, hogy tudja fizetni a lakbért.

„Nem használom a »küzdelem« szót. Azoknak az embereknek van küzdelme, akik három gyerekről gondoskodnak, és próbálnak tetővel a fejük fölött élni. Én csak egy egyedülálló, ostoba srác voltam, akinek nem volt más dolga, mint időnként szerezni magának egy szelet pizzát.”

A Broadway olyan nagy falatnak tűnt, amelynek legyűrésére Simmons nem is számíthatott. De mégis legyűrte. 1990-ben debütált a Broadwayn az A Change in the Heir című darabban. Csak 1994-ben, amikor már közeledett a negyvenhez, gondolt a filmvásznon való szereplésre, ekkoriban vette egyáltalán fontolóra, hogy meglépi ezt a váltást. Az elhatározása, hogy eljár tévés meghallgatásokra, alapvetően anyagi okokból született: ez stabilabb fizetést biztosított a különféle részesedések miatt. A pénz miatt döntött így, de nem azért, mert mocskosul gazdag akart lenni. Majd, amikor belépett a Színészek Szakszervezetébe, szüksége volt egy névre, amit a névjegykártyájára írhatott. Saját neve, a Jonathan Simmons már foglalt volt, így lett belőle J.K.

Kiabáló karakterek

Az ugrás a Broadwayről a televízióba sosem volt biztos lépés. Akkoriban, 1996-ban Simmons azon tűnődött, hogy egyáltalán meg kell-e ezt lépnie. S bár feltűnt néhány mozifilm kisebb szerepében (Egy híján túsz, Az emberkereskedő, Elvált nők klubja, Halálos terápia, A Sakál stb.), első nagy szerepét, Vern Schillingert, az Árja Testvériség vezetőjét 1997-ben kapta az Oz című börtönös sorozatban. Őt egészen 2003-ig, 50 epizódon keresztül alakította. „Fennállt a veszély, hogy ha ez lesz az első dolog, amit mindenki lát tőlem, senki sem fog felkérni másra, és minden rendőrségi sorozatban a hét náciját kell játszanom. Én lettem a legmegvetendőbb emberi lény a bolygón” – emlékezett vissza Simmons a kezdetekre. Szerencsére kábé ugyanakkor rátalált egy másik szerep is: Dr. Emil Skoda, pszichiáter a Különleges ügyosztályban. A közönség itt már egy nyugodt, szellemes, entellektüel szerepben láthatta, így szélesedni tudott a színészi skálája, és távol került a skatulyától.

1996 egyébként azért is fontos év az életében, mivel ekkor vette feleségül a szerelmét, a rendező-producer Michelle Schumachert, s ha minden jól megy, jövőre ünneplik a 30. házassági évfordulójukat.

Két közös gyermekük született, Olivia és Joe, akik apjukhoz hasonlóan szintén kacérkodnak a színészkedéssel. Simmons egy interjúban azt nyilatkozta, nem is próbálta visszafogni őket, vagy lebeszélni erről a szakmáról, sőt még bátorította is a csemetéit, hogy ha igazán ezt szeretnék, vágjanak bele.

Pókember és a befutás

Az viszont kétségtelen, hogy Simmonsnak megmaradtak a nagy hangú karakterek. Akik az ezredforduló környékén túl fiatalok voltak ahhoz, hogy megnézzék az Oz epizódjait, ők is folyton kiabálva emlékezhettek rá a főszerkesztő J. Jonah Jameson szerepében, a 2002-es, Sam Raimi-féle Pókemberben és annak folytatásaiban (2004: Pókember 2, 2007: Pókember 3, 2019: Pókember: Idegenben, 2021: Pókember: Nincs hazaút). Ez a szerep pedig a keresett és kedvelt karakterszínészek közé emelte Simmonst, s világszerte rengetegen megjegyezték a nevét, az arcát és a hangját.

Majd jött A tűz óceánja (2004), a Betörő az albérlőm (2004), a Köszönjük, hogy rágyújtott! (2005), A főnök című sorozat 109 epizódja (2005-2012), az Oscar-díjas Juno (2007), a Kiadatás (2007), az Égető bizonyíték és vele a zseniális zárójelenet (2008), a Spancserek (2009), az Egek ura (2009), a Pszichoszingli (2011), a Csempészek (2012) a Lopott szavak (2012) vagy a Nyárutó (2013), Simmons pedig az egyik legbiztosabb pont lett a hollywoodi mellékszereplők népes palettáján.

59 évesen a csúcson

Majd jött 2014 és a Whiplash… Simmons legemlékezetesebb karaktere máig az izmos zenetanár, Terence Fletcher, akinek alakításáért elnyerte 2015-ben a legjobb férfi mellékszereplőnek járó Oscar-díjat. Fletcher nem Schillinger, de ugyanazt a tomboló dühöt lehet látni Simmons alakításában. S akárcsak Schillinger esetében, Fletcherében is elgondolkodott J.K. azon, hogy ez a szerep mennyire lesz hatással a jövőbeli munkáira: „Aggódtam, amikor a Whiplash miatt minden figyelem ránk terelődött. Azt kérdeztem magamtól, hogy akarok ezzel a bántalmazó fickóval kapcsolatban lenni, aki állandóan káromkodik?"

És ha ő nem is, a szakma azonban feltétlenül, mivel az Oscar-díj után mindenki őt akarta, felkerült minden castingigazgató kívánságlistájára.

De lélektanilag az Oscar-díj elnyerése semmit sem változtatott rajta: „59 éves voltam már akkor. Talán jobban érdekelt volna ez az egész, ha 19 éves koromban történt volna meg velem. Bármennyire is élvezetes és nyilvánvalóan örömteli volt ez az egész folyamat – úgy értem, minden alkalommal, amikor megfordulok, valahol egy vörös szőnyegen állok, és valaki átad nekem egy trófeát, én meg beszédet mondok –, nem úgy tekintettem erre, hogy ez a karrierem csúcspontja.”

>Nem tűnt el

Szerencsére J.K. nem az a fajta színész lett, aki elcsípett egy csodás szerepet, amibe beletett apait-anyait, ám később nem jutott ilyen lehetőséghez, és szépen-lassan eltűnt a szemek elől. A Whiplash után olyan produkciókban tűnt fel, mint pl. a Terminátor: Genisys (2015), a Kaliforniai álom (2016), A könyvelő (2016), A hazafiak napja (2016), Az Igazság Ligája (2017), az Így ne legyél elnök (2018), a 21 híd (2019), a Palm Springs (2020), A holnap háborúja (2021), a Szellemirtók: Az örökség (2021) vagy épp Az élet Ricardóéknál (2021), amiért újra Oscar-díjra jelölték, és ismét a férfi mellékszereplőknél (ezúttal azonban elhozta előle a díjat Troy Kotsur a CODA-ért).

Továbbá feltűnt tavaly A szervezetben (2024), a Saturday Nightban (2024), illetve legutóbb kigyúrt Mikulásként A hullahó-akcióban (2024) és fifikás exzsaruként a Kettes számú esküdtben (2024). Legközelebb az Egyesült Államok egykori külügyminisztere, George Schultz szerepében láthatjuk a Reykjavík című filmben, illetve már leforgott A könyvelő második része is, amiben visszatér Ray Kingként.

Vagyis elmondható, hogy Simmons sosem tűnt el, mindvégig a színen tudott maradni, s elérte azt, amit kitűzött maga elé: hogy élvezettel színészkedjen. 70 évesen is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
A Roxette alapítója elmondta, mit szól ahhoz, hogy a Fidesz engedély nélkül használta a Listen to Your Heartot
Per Gessle arról is beszélt, miért Lena Philipsson lett a zenekar énekesnője Marie Fredriksson halála után.


November 4-én Budapesten koncertezik a Roxette, ennek apropóján beszélgetett a HVG a zenekaralapító Per Gessle-vel. Elmondta, hogy miután 2019-ben Marie Fredriksson rákban meghalt, miért Lena Philipssont választották énekesnőnek. Mint kiderült, az ismeretségük a nyolcvanas évekre nyúlik vissza, amikor a svéd énekesnő befutott, ugyanis Gessle írta az első slágerének a szövegét.

„Tavaly készítettem egy svéd nyelvű duettalbumot, sok-sok énekessel. Lena is köztük volt. A stúdióban voltunk, és ahogy énekelni kezdett, a fejemhez kaptam, hogy te jó ég, Lenában megvan, minden, ami alkalmassá teszi, hogy a Roxette-dalokat énekelje. Meg se fordult a fejemben, hogy találhatok valakit, aki úgy tud énekelni mint Marie.

Persze Lena egészen más személyiség, mint Marie, a stílusuk sem ugyanaz, de a hangjában, az előadói attitűdjében van valami, ami passzol a Roxette-dalokhoz. És ezek nem könnyen énekelhető dalok. Ott van a Queen of Rain, az It Must Have Been Love vagy a Listen to Your Heart – ezeket nehéz rendesen előadni” – mondta a Roxette alapítója.

Azt is hozzáfűzte, hogy a koncertjükön tartanak egy kis megemlékezést Marie Fredriksson emlékére. Mint mondta: „Nem kevés kiadatlan anyagunk van, amit Marie és én együtt készítettünk, ezek majd biztosan fel fognak bukkanni alkalomadtán”.

Ha már szóba került egyik, ha nem a leghíresebb számuk, azt is elárulta, mit szól ahhoz, hogy a Fidesz a zenekar engedélye nélkül kampánydalnak használta a Listen to Your Heartot.

„Ha valaki az engedélyünk nélkül használja valamelyik dalunkat, nem vagyunk urai a helyzetnek, nem tudjuk, mi történik a számmal. Ezt én nem szeretem. És senki más sem szereti. Igen, hallottam az esetről. Ezek mindig komplikált ügyek.”

Hozzátette, hogy ez egyedi eset volt, nem tud más hasonlóról. „Ha valami jogilag nincs rendben, akkor azt leállítjuk. De ez nagyon ritka” – mondta Gessle.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Nemes Jeles László: Hallottam már apámtól, hogy Auschwitznak köszönheti az életét
Az Oscar-díjas rendezővel beszélgettünk arról, mennyire lehet szabad egy filmkészítő állami támogatásból, miben más gyerekszínésszel dolgozni, és megkérdeztem tőle, hogy került Iványi Gábor a filmjébe.


Néhány napja debütált a magyar mozikban Nemes Jeles László legújabb nagyjátékfilmje, az Árva. A sajtóbemutató után beszélgettem a rendezővel.

– A három nagyjátékfilmje, a Saul fia, a Napszállta és az Árva nekem kicsit olyan, mint Kieslowski Három szín-filmjei. Többször elhangzott már a bemutató óta, hogy az Ön filmjei esetében is trilógiáról beszélhetünk. De ha trilógiának is tekinthetjük őket, csakis valami elvont, intellektuális, kulturális kapcsolat mentén.

– Ez megtisztelő. Az mindenképp fontos különbség, hogy esetemben utólag merült fel a trilógia gondolata, nem volt tudatos. De valóban van létjogosultsága az összehasonlításnak. "Az én XX. századom".

– Ami még eszembe jutott filmes előzményként az Tóth Barnától az Akik maradtak, ami a túlélők sorsán keresztül reflektál a holokausztra. De ön emelte a tétet, hiszen az Árva egyszerre posztholokauszt és poszt 56'.

– Igen, ebben van valami melankolikus, hogy már megtörténtek az események, a senki földjén maradtunk, és kezdenünk kell magunkkal valamit. Ez fontos elem ebben a filmben. Főleg, hogy egy gyerek próbálja feldolgozni a saját sorsában megjelenő történelmi traumát.

– Többször nyilatkozta, hogy az Árva a saját családja története. Mi volt a fontosabb, a történet vagy a kor bemutatása?

– Ez alapvetően családi történet, de írás közben egyre evidensebbé vált, hogy a kort is hordozza magában. A gyerek forradalma ebben a történetben valamennyire az ország forradalma is.

Ez a gyerek nem is létezett volna a nagy totalitárius rendszerek nélkül. Hallottam már apámtól, hogy Auschwitznak köszönheti az életét.

Ez a film kicsit leképezi azt a paradoxont, hogy a pusztítás is tud életeket generálni.

– Mit jelent a film Önnek, mint a családi történet hatása alatt élő magánembernek, és mit jelent a családjának? Hoz valamiféle megnyugvást?

– Nagyon remélem. Éreztem, hogy ennek a történetnek nagyon nagy a súlya. Tudtam, hogy tizenkét éves korában apám nevét megváltoztatták, ez egy súlyos beavatkozás, ezért egy idő után számomra nem volt kérdés, hogy ez túlmutat a családi történeten, érdemes vele foglalkozni.

Ez egy emberi alaptörténet, amit érdemes megmutatni az embereknek, mert talán saját magukat is meglátják benne.

– Beszélgettek az édesapjával arról, hogy ő mit hogyan képzelt el filmes szempontból?

– Igen, sokat. De nem csináltuk volna ugyanazt. Neki ötven éve volt filmre vinni, de nem tette.

Pedig szerintem ezzel kellett volna kezdenie a karrierjét, hiszen egy több generáción átívelő, nem helyhez kötött emberi történet.

Apám mégis eltartotta magától, és úgy éreztem, rám hárult ez a feladat. Sokat konzultáltam vele, segített több dialógus, jelenet megírásában.

– Volt a filmben olyan rész, ahol próbálta hommage-szerűen megidézni kicsit az ő filmes világát?

– Tudatosan biztos, hogy nem. Egyébként jó kérdés. Most hogy mondja, lehet, hogy kellett volna. De egészen más a filmes stílusunk. Ami nem baj.

– Mennyire kellett másképp dolgozni a filmen amiatt, mert a főszereplő gyerek?

– Először is kevesebb munkaóránk volt egy napban. Arról nem is beszélve, hogy meg kellett tanítani neki az egész szakmát. Koreografált jelenetek vannak, nemcsak annyi a dolga, hogy gyere be, állj meg, mondd el a szövegedet, hanem sok-sok pontot kell érintenie egy-egy jelenetben, a kamerát elfelejteni, szóval elég összetett volt a feladat. Szerencsére Barabás Bojtorján született tehetség.

– A magyar filmipart mindig is átpolitizálták, de az elmúlt években szintet lépett. Sok ember ma már pártszimpátia alapján viszonyul filmekhez. Ha egy film állami támogatást kap, már gyanús, ha pedig közpénz nélkül is összejön és sikeres lesz, azt forradalmi tettnek tekintik.

– Mi kaptunk állami támogatást. Szerencsém van, mert szabad kezet kapok. Külön büszkeség számomra, hogy négy ország koprodukciójaként valósulhatott meg a film.

Nekem az a legfontosabb, hogy megmutassam, lehet így is filmet csinálni. Remélem, ez segít abban, hogy a filmekről filmekként lehessen beszélni és ne más kontextusban. Ez annál inkább is fontos, mert sajnos külföldön is egyre inkább politikai üzenőfalként tekintenek a filmekre. A fesztiválokon és a stúdió rendszerekben egyre kisebb a szabadság.

Paradox módon sokkal nagyobb szabadságom volt itt Magyarországon ebben a filmben, mint amekkorát mondjuk Amerikában kaptam volna.

– Azért abban, hogy a filmben szerepel Iványi Gábor, érzek egy kis bajuszhúzogatást a rendszer irányába. Hiszen ő most nagyon célkeresztben van.

Iványi Gábort gyerekkorom óta ismerem. Nem tudom másként látni, mint egy szent embert. Kevés olyan emberrel találkoztam, akinek olyan kisugárzása, fantasztikus tudása van, mint neki. Ráadásul jó volt a filmben, van hozzá tehetsége. Nekem egyedül az volt a fontos, hogy egy különleges embert találjak a nagypapa figurájára, és nem találtam jobbat, mint Iványi Gábor.

– Rengeteg interjút kell adnia, nyilván én is kérdezek olyat, amit már többször meg kellett válaszolnia. Van valami olyan az Árvával kapcsolatban, amit nagyon szeretne elmondani, de soha senki nem kérdezi meg?

– Hogy a VIII. kerületi önkormányzat miért tett meg mindent azért, hogy ez a film ne készülhessen el.

– Akkor megkérdezem: miért?

– Fogalmam sincs, de jó lenne megtudni tőlük, miért gáncsoltak. Ahelyett, hogy örülnének, amiért idehozunk egy filmet. Még sehol nem láttam ilyet.

– Több tervéről is lehetett olvasni. Ezek közül számomra a legizgalmasabb az Utas és holdvilág megfilmesítése. Ez mikor kerülhet filmvászonra?

– Szeretném akár másfél éven belül leforgatni, de jelen pillanatban még egy francia filmet forgatok az ellenállásról.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Mi lesz a Szigettel? Nem szavazta meg a területhasználati megállapodás megszüntetését egy bizottság a fővárosban
Az idő szorít: ha 2025 októberében nem startol a 2026-os Sziget jegyértékesítése, a rendezvény gazdaságilag ellehetetlenül. Karácsony Gergely új ülést kezdeményez.


:

Felborult a Sziget-mentőterv Budapesten: a Fővárosi Önkormányzat Tulajdonosi Bizottsága első körben nem szavazta meg a területhasználati megállapodás megszüntetését a Sziget Zrt.-vel. A Fidesz nemmel voksolt, a Tisza Párt tartózkodott.

A fesztivál 2026-os megrendezése így kérdésessé vált, miközben a Sziget vezérigazgatója maga kezdeményezte a szerződés felmondását, mert a külföldi tulajdonos a jelenlegi struktúrában nem vállal több kockázatot.

A mostani fővárosi megállapodás szerint jövőre akkor is fizetnie kellene a cégnek, ha végül nem lenne fesztivál, ezért inkább felmondanák az egyezséget, és új konstrukcióban folytatnák.

„A dolog viszonylag egyszerű: új hatósági szerződést nem lehet kötni addig, sőt, kérelmet sem lehet jogszerűen benyújtani addig, amíg a régi hatósági szerződés hatályban van.

Tudjuk, hogy a régi hatósági szerződés alapján a Szigetet a sokmilliárdos veszteséget felhalmozott külföldi tulajdonos jövőre már nem szervezi meg. Ha tehát akarunk jövőre új, magyar tulajdonosokkal Sziget Fesztivált, akkor a régi szerződést meg kell szüntetni, majd utána újat kell kötni.” — írta Karácsony Gergely főpolgármester Facebook-bejegyzésében.

Az idő szorít: ha 2025 októberében nem startol a 2026-os Sziget jegyértékesítése, a rendezvény gazdaságilag ellehetetlenül.

Karácsony új ülést kezdeményez, és azt kéri, vegyék ismét napirendre az ügyet.

„Hívjanak szakértőket, kérjenek segítséget, tegyenek bármit, csak ne kövessék el azt a hibát, hogy megfosztanak sok ezer embert a szabadság élményétől, Budapestet pedig egy kulturális értéktől.” — üzente a főpolgármester.

A Sziget–főváros megállapodás felmondását azért indítványozták, hogy elkerüljék a fizetési kötelezettséget akkor is, ha 2026-ban mégsem lenne rendezvény.

A fesztivál alapítója, Gerendai Károly jelezte: akár vissza is venné a Szigetet, hogy megmaradjon. Reméli, októberben sikerül megállapodni az új tulajdonosi struktúráról; az elmúlt években milliárdos mínuszok gyűltek fel.

Via: 444.hu


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Amatőrbe ejtve, avagy Keira Knightley fárasztó luxusjachtos krimije, A nő a tízes kabinból gyorsan megfeneklik
Lehetett volna belőle egy modern Halál a Níluson is, de ahhoz nem ártott volna egy körmönfont eset és néhány izgalmas karakter… Kritika.


A lány a vonaton (2016) és a Nő az ablakban (2021) után itt A nő a tízes kabinból, amely több dologban is hasonlít az előző két darabra. Mindhárom film egy regényből készült (sorrendben Paula Hawkins, A.J. Finn és Ruth Ware könyveiből), mindhárom krimi, és mindháromban egy nő lesz a tanúja egy bűnügynek, ám a környezetük nem nagyon akar hinni nekik. Illetve van még egy szomorú közös vonása e három filmnek:

sajnos nem túl jók.

Pedig ígéretesnek látszott A nő a tízes kabinból is, hiszen egy kiváló színésznő, Keira Knightley a főszereplője, a történet helyszíne egy luxusjacht, tehát megvan az izoláció és a szűk tér miatti izgalomfaktor, olyan további színészek kaptak benne szerepet, mint Guy Pearce, Kaya Scodelario (Az útvesztő-filmek, A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja, Préda, Úriemberek-sorozat, Senna), Hannah Waddingham (Ted Lasso, Trónok harca), Amanda Collin (A farkas gyermekei), Gugu Mbatha-Raw (The Morning Show, Loki, Felszín) vagy a veterán Art Malik (Út Indiába, Halálos rémületben, True Lies: Két tűz között), és a manapság újra divatos „whodunit” műfajában fogant.

Úgy tűnt, minden készen áll egy modern Agatha Christie-szerű nyomozáshoz, amolyan Tőrbe ejtve-módra.

A történet az újságíró Laura „Lo” Blacklockot (Keira Knightley) követi nyomon, aki egy traumatikus élményből lábadozik: szemtanúja volt annak, hogy az egyik cikke alanyát meggyilkolták, csak mert beszélt vele. Új feladata egy luxusjachton várja, az Aurora Borealis első útján, amely a norvég iparmágnás Anne Bullmer (Lisa Loven Kongsli) és férje, Richard (Guy Pearce) tulajdonában van. Anne leukémiában haldoklik, Lo pedig cikket ír a milliárdosokkal teli jachtról, amely Anne jótékonysági gálájára tart.

Másnap Lo egy kellemetlen találkozás elől a 10-es kabinban próbál elbújni, ott azonban egy szőke nővel találkozik, akitől bocsánatot kér, és kilép a szobából. A közös vacsora után kettesben találkozik Anne-nel, aki elárulja neki, hogy minden pénzét elajándékozza, és hogy az alapítványt többé nem ő vagy a férje fogja irányítani.

Majd az éjszaka közepén Lo zajokra ébred, és egy nő sikítását hallja. Az erkélyéről egy véres kéznyomot lát a 10-es kabin üvegfalán, és tanúja lesz annak, hogy valaki a vízbe esik.

Lo riasztja a személyzetet és a biztonságiakat, akik értetlenül állnak a beszámolója előtt, hiszen a 10-es kabinban nem szállt meg vendég, és senki sem hiányzik a jachtról. Ráadásul a véres kéznyom sincs már ott… Vajon Lo csak képzelődött, vagy tényleg gyilkosság történt a hajón?

Láthatóan hasonló a sztori tehát, mint amit A lány a vonatonban, a Nő az ablakban és sok más egyéb filmben (pl. a Jodie Foster-féle 2005-ös Légcsavarban, vagy sokkal régebben a Hitchcock-féle 1938-as Londoni randevúban) láthattunk.

A nő a tízes kabinból ezeket ötvözi a Halál a Nílusonnal, csak mai környezetben, mai tematikákkal, például a felső- és a középosztály életvitelének és szellemiségének szembeállításával.

Persze csak felületesen, hiszen a krimin van a hangsúly. Ezúttal azonban nincs jelen profi nyomozó, egy újságíró civilnek kell kibogoznia a szálakat, akinek ráadásul időnként valaki az életére is tör, mivel olyan dologba üti az orrát, amibe nem kéne. Egy idő után sajnos fárasztóvá válik azonban, hogy hősnőnknek senki sem hisz, hiába történnek vele egyre durvább dolgok (egy ponton a jacht medencéjébe is bele akarják fullasztani), a szereplők gondolkodásmódja és tettei így sokszor logikátlanokká válnak.

Van ugyan egy nagyobb csavar, ami akár meg is lepheti a nézőt, ám az író-rendező Simon Stone, illetve a Joe Shrapnel-Anna Waterhouse páros (Egy háború margójára, Jean Seberg minden rezdülése, Kígyószem: G.I. Joe – A kezdetek) forgatókönyve túl hamar, kb. egy óra után előáll vele, az utolsó félóra pedig már abból áll, hogy Lo ennek ismeretében lebuktassa a gazt vagy gazokat. Így az a kevés izgalomfaktor is eltűnik a sztoriból, ami addig valamennyire fenntartotta a figyelmet.

Pedig a színészből rendezővé avanzsált, most 41 éves svájci Simon Stone egyáltalán nem tehetségtelen filmes, hiszen a 2015-ös Apa és lánya, valamint a 2021-es Ásatás is remek filmek, ezúttal azonban valami nagyon félrement. Úgy tűnik, újra beütött a „Netflix-átok”, amely ismét bizonyította, hogy az alapvetően ügyes filmesek kezéből is milyen könnyen ki tud siklani egy streamingprojekt (lásd: Joseph Kosinskitől A pók fejét, Judd Apatow-tól A buborékot, Joe Wrighttól a Nő az ablakbant, Duncan Jonestól a Mute-ot, Jean-Pierre Jeunet-től a BigBugot, a Russo tesóktól A szürke embert, Andrew Dominiktől a Szöszit, Alejandro G. Iñárritutól a Bardo, egy maroknyi igazság hamis krónikáját vagy Noah Baumbach-tól a Fehér zajt).


Link másolása
KÖVESS MINKET: