„Én lettem a legmegvetendőbb emberi lény a bolygón” – Az Oscar-díjas J.K. Simmons 70 éves
J.K. Simmons kétségtelenül korunk egyik nagy színésze, ráadásul egy Oscar-díj tulajdonosa is, a mozibajárók többsége valószínűleg mégsem ismeri a nevét. Ha látják az arcát, mindenesetre biztosan sokan felismerik, hiszen kis híján 40 éves filmes pályafutása alatt már több mint 230 produkcióban lehetett őt látni-hallani. Simmons a legkülönfélébb karaktereket alakította a mozikban, a televízióban és a színpadon egyaránt. Aztán 2002-ben egy hálóvető szuperhős főnökeként egy világ zárta a szívébe, 2014-ben egy jazzdobos srác szigorú tanáraként pedig egy világ gyűlölte meg, és borult le előtte…
Sport, zene, színház
Jonathan Kimble Simmons (íme, lelepleztük a két rejtélyes betűt) 1955. január 9-én született a michigani Grosse Pointe-ban, és zenész családban nőtt fel. Édesapja, Donald William Simmons zenepedagógus volt a Parcells középiskolában, ez pedig már fiatalkorától kezdve a művészetek iránti nagyrabecsülést injektálta bele a kis Jonathanbe.
Részt vett iskolai színdarabokban, és ezzel lángra lobbant benne az előadás iránti tűz, amely a felsőoktatásban való továbbtanulás során csak erősödött.
Három gyermek közül volt ő az egyik, 1965-ben, Simmons 10 éves korában pedig a családja az ohiói Worthingtonba költözött. 1970 és 1972 között a Worthington Gimnáziumba járt, ahol főként a drámaórákon, az amerikai fociban és az iskola kórusában tudott érvényesülni. 1973-ban, amikor 18 éves volt, a montanai Missoulába költözött a család, ahol az édesapja a Montanai Egyetem zenetagozatának lett az igazgatója. 1978-ban a fiatalabb Simmons is itt diplomázott.
Az egyetem alatt tagja lett egy zeneorientált testvériségnek, a Phi Mu Alpha Sinfoniának. A színház iránti rajongása azonban végül arra késztette, hogy a főszakját zenéről drámára cserélje. Ez a váltás kulcsfontosságúnak bizonyult. A Montanai Egyetemen Simmons szilárd alapokat szerzett a klasszikus színészi technikákból. Számos produkcióban szerepelt a színpadon, illetve különböző műfajokban és stílusokban szerezhetett tapasztalatot. 1977 és 1982 között különböző darabokban szerepelt a montanai Bigforkban. Később Seattle-be költözött, és a Seattle Repertory Theatre tagja lett. 1986-ban megkapta első szerepét egy tévéfilmben (járőrt játszott a Popeye Doyle: A francia kapcsolat 3-ban), 1987-ben egy sorozatban (szintén rendőr volt az All My Childrenben), 1992-ben pedig az első szerepét a Broadwayn.
„Egy egyedülálló, ostoba srác voltam”
Miután néhány évig a seattle-i színházi pályán futott, 27 évesen egy ócska Fiat kabrióval és mindössze 400 dollárral a zsebében New Yorkba hajtott, abban a reményben, hogy kap egy színészi fellépést, és nem kell pincérkednie. Simmons története szinte minden filmsztár története (útkeresés, szűkös anyagi helyzet, próbálkozások stb.), de mégis rendhagyó. Neki nem voltak egyértelmű ambíciói, nem volt más álma, mint az alkalmi fellépések. Nem várt semmi nagyot. „Nem igazán voltak konkrét céljaim. Azon kívül, hogy egyszer beleszerettem a színházba, és csak folytatni akartam a színészkedést” – mondta.
„Nem használom a »küzdelem« szót. Azoknak az embereknek van küzdelme, akik három gyerekről gondoskodnak, és próbálnak tetővel a fejük fölött élni. Én csak egy egyedülálló, ostoba srác voltam, akinek nem volt más dolga, mint időnként szerezni magának egy szelet pizzát.”
A Broadway olyan nagy falatnak tűnt, amelynek legyűrésére Simmons nem is számíthatott. De mégis legyűrte. 1990-ben debütált a Broadwayn az A Change in the Heir című darabban. Csak 1994-ben, amikor már közeledett a negyvenhez, gondolt a filmvásznon való szereplésre, ekkoriban vette egyáltalán fontolóra, hogy meglépi ezt a váltást. Az elhatározása, hogy eljár tévés meghallgatásokra, alapvetően anyagi okokból született: ez stabilabb fizetést biztosított a különféle részesedések miatt. A pénz miatt döntött így, de nem azért, mert mocskosul gazdag akart lenni. Majd, amikor belépett a Színészek Szakszervezetébe, szüksége volt egy névre, amit a névjegykártyájára írhatott. Saját neve, a Jonathan Simmons már foglalt volt, így lett belőle J.K.
Kiabáló karakterek
Az ugrás a Broadwayről a televízióba sosem volt biztos lépés. Akkoriban, 1996-ban Simmons azon tűnődött, hogy egyáltalán meg kell-e ezt lépnie. S bár feltűnt néhány mozifilm kisebb szerepében (Egy híján túsz, Az emberkereskedő, Elvált nők klubja, Halálos terápia, A Sakál stb.), első nagy szerepét, Vern Schillingert, az Árja Testvériség vezetőjét 1997-ben kapta az Oz című börtönös sorozatban. Őt egészen 2003-ig, 50 epizódon keresztül alakította. „Fennállt a veszély, hogy ha ez lesz az első dolog, amit mindenki lát tőlem, senki sem fog felkérni másra, és minden rendőrségi sorozatban a hét náciját kell játszanom. Én lettem a legmegvetendőbb emberi lény a bolygón” – emlékezett vissza Simmons a kezdetekre. Szerencsére kábé ugyanakkor rátalált egy másik szerep is: Dr. Emil Skoda, pszichiáter a Különleges ügyosztályban. A közönség itt már egy nyugodt, szellemes, entellektüel szerepben láthatta, így szélesedni tudott a színészi skálája, és távol került a skatulyától.
Két közös gyermekük született, Olivia és Joe, akik apjukhoz hasonlóan szintén kacérkodnak a színészkedéssel. Simmons egy interjúban azt nyilatkozta, nem is próbálta visszafogni őket, vagy lebeszélni erről a szakmáról, sőt még bátorította is a csemetéit, hogy ha igazán ezt szeretnék, vágjanak bele.
Pókember és a befutás
Az viszont kétségtelen, hogy Simmonsnak megmaradtak a nagy hangú karakterek. Akik az ezredforduló környékén túl fiatalok voltak ahhoz, hogy megnézzék az Oz epizódjait, ők is folyton kiabálva emlékezhettek rá a főszerkesztő J. Jonah Jameson szerepében, a 2002-es, Sam Raimi-féle Pókemberben és annak folytatásaiban (2004: Pókember 2, 2007: Pókember 3, 2019: Pókember: Idegenben, 2021: Pókember: Nincs hazaút). Ez a szerep pedig a keresett és kedvelt karakterszínészek közé emelte Simmonst, s világszerte rengetegen megjegyezték a nevét, az arcát és a hangját.
Majd jött A tűz óceánja (2004), a Betörő az albérlőm (2004), a Köszönjük, hogy rágyújtott! (2005), A főnök című sorozat 109 epizódja (2005-2012), az Oscar-díjas Juno (2007), a Kiadatás (2007), az Égető bizonyíték és vele a zseniális zárójelenet (2008), a Spancserek (2009), az Egek ura (2009), a Pszichoszingli (2011), a Csempészek (2012) a Lopott szavak (2012) vagy a Nyárutó (2013), Simmons pedig az egyik legbiztosabb pont lett a hollywoodi mellékszereplők népes palettáján.
59 évesen a csúcson
Majd jött 2014 és a Whiplash… Simmons legemlékezetesebb karaktere máig az izmos zenetanár, Terence Fletcher, akinek alakításáért elnyerte 2015-ben a legjobb férfi mellékszereplőnek járó Oscar-díjat. Fletcher nem Schillinger, de ugyanazt a tomboló dühöt lehet látni Simmons alakításában. S akárcsak Schillinger esetében, Fletcherében is elgondolkodott J.K. azon, hogy ez a szerep mennyire lesz hatással a jövőbeli munkáira: „Aggódtam, amikor a Whiplash miatt minden figyelem ránk terelődött. Azt kérdeztem magamtól, hogy akarok ezzel a bántalmazó fickóval kapcsolatban lenni, aki állandóan káromkodik?"
De lélektanilag az Oscar-díj elnyerése semmit sem változtatott rajta: „59 éves voltam már akkor. Talán jobban érdekelt volna ez az egész, ha 19 éves koromban történt volna meg velem. Bármennyire is élvezetes és nyilvánvalóan örömteli volt ez az egész folyamat – úgy értem, minden alkalommal, amikor megfordulok, valahol egy vörös szőnyegen állok, és valaki átad nekem egy trófeát, én meg beszédet mondok –, nem úgy tekintettem erre, hogy ez a karrierem csúcspontja.”
>Nem tűnt el
Szerencsére J.K. nem az a fajta színész lett, aki elcsípett egy csodás szerepet, amibe beletett apait-anyait, ám később nem jutott ilyen lehetőséghez, és szépen-lassan eltűnt a szemek elől. A Whiplash után olyan produkciókban tűnt fel, mint pl. a Terminátor: Genisys (2015), a Kaliforniai álom (2016), A könyvelő (2016), A hazafiak napja (2016), Az Igazság Ligája (2017), az Így ne legyél elnök (2018), a 21 híd (2019), a Palm Springs (2020), A holnap háborúja (2021), a Szellemirtók: Az örökség (2021) vagy épp Az élet Ricardóéknál (2021), amiért újra Oscar-díjra jelölték, és ismét a férfi mellékszereplőknél (ezúttal azonban elhozta előle a díjat Troy Kotsur a CODA-ért).
Továbbá feltűnt tavaly A szervezetben (2024), a Saturday Nightban (2024), illetve legutóbb kigyúrt Mikulásként A hullahó-akcióban (2024) és fifikás exzsaruként a Kettes számú esküdtben (2024). Legközelebb az Egyesült Államok egykori külügyminisztere, George Schultz szerepében láthatjuk a Reykjavík című filmben, illetve már leforgott A könyvelő második része is, amiben visszatér Ray Kingként.
Vagyis elmondható, hogy Simmons sosem tűnt el, mindvégig a színen tudott maradni, s elérte azt, amit kitűzött maga elé: hogy élvezettel színészkedjen. 70 évesen is.
