Elérhetetlen, imádnivaló és szörnyeteg volt egy személyben - Monica Vitti emlékére
Tudott olyan lenni, mint egy holdkóros, aki teljesen elveszetten jár-kel a világban vagy álmai között, és tudott vérbő, már-már közönséges, de végtelenül kacagtató is lenni. Az életének 91. évében elhunyt Monica Vitti egyszerre volt a modern, nagyvárosi elidegenedés megtestesítője és utolérhetetlen komika.
Sosem tartotta magát szépnek, és valóban nem lehetett egy kalap alá venni olyan mediterrán kisugárzású pályatársnőivel, mint Gina Lollobridiga, Sofia Loren vagy Claudia Cardinale, de szabálytalan, szeplős arcával, túlméretezettnek tűnő szájával, világító szemeivel mégis rendkívüli vonzerő volt benne, első látásra bele lehetett szeretni, mint ahogyan felfedezőjével, Michelangelo Antonionival történt. És e megjelenést erősítette még szokatlanul mély, kicsit rekedtes hangja, ami kezdetben hátrányt jelentette számára – filmes pályája kezdetén szikronszínészként dolgozott és főleg rosszéletű nőket kellett megszólaltatnia – viszont éppen A kiáltás (1957) című filmben kapott szinkronszerepével hódította meg Antonionit: a következő években nemcsak élettársa, hanem múzsája és filmjeinek főszereplője is lett. A moziért feladta színházi karrierjét is, pedig Shakespeare-t, Moliére-t és Brechtet is játszott kezdő színésznőként.
Vittire épült a rendező „egzisztencialista” korszaka A Kalandtól (1959) egészen a Vörös sivatagig (1964), olyan partnerekkel, mint Marcello Mastroianni, Alain Delon vagy Richard Harris és Ingmar Bergman „ikercsillaga”, Liv Ullmann mellett ő volt az, aki a legtökéletesebben jelenítette meg a céltalan, emberi kapcsolatokra szinte képtelen és ettől szenvedő felső középosztálybeli nőt. De míg a norvég színésznőt szinte egész életében végig kísérte ez a szerepkör, Vittinek sikerült a skatulyából kitörnie és nem is akárhogyan.
Pedig Monica Vitti komikai vénájára már színiakadémiai tanára is felfigyelt, Antonioni viszont az ő egyéniségének törékeny, lelkileg labilis oldalát használta ki filmjeiben. Maria Luisa Ceciarelli – ez volt az igazi neve – pedig éppen azért akart színésznő lenni, 14 évesen az öngyilkosságot fontolgatta, de aztán rájött, hogy a színjátszás, a filmezés el tudja feledtetni vele belső démonjait. Sokáig azonban a „mókás” Vitti csak bizarr öltözködésében nyilvánult meg, imádott sokféle ruhát magára aggatni, amelynek egyik oka fázós természete volt. A nagy fordulatot 1968 hozta meg Luigi Magni Lány a pisztollyal című krimi-komédiája. Monica ebben egy szicíliai lányt alakít, akit elhagy a kedvese, de ő utána megy Londonba azzal a szándékkal, hogy megöli.
És ez csak a kezdet volt: leesett az „életunt” álarc és alatta ott volt egy harsány, a női praktikák gazdag tárházával rendelkező, egyszerre ellenállhatatlan és kiállhatatlan Monica Vitti, aki hol a végletekig elbűvölte, hol pedig a sírba kergette nem kevésbé kiváló partnereitm Alberto Sordit, Ugo Tognazzit, Giancarlo Gianninit. A Szerelmem, segíts! a Nászéjszaka a börtönben, a Narancsos kacsasült, a Szerelmeim máig megunhatatlan házassági komédiák E sorok írójának abszolút kedvence az Éjfélkor indul útjára a gyönyör, amelyben Vittit bántalmazó, mégis reménytelenül imádott férje meggyilkolásával vádolják – egy-egy pillantásából is megérthetjük, hogy ő az a nő, akiről nem tudjuk eldönteni, hogy istennőként imádjuk-e vagy pedig legszívesebben agyonütnénk.
1970-ben egyik főszereplője volt Jancsó Miklós első olaszországi filmjének, a La pacifistának. Vitti, aki zsűritag volt 1968-ban Cannes-ban és látta a Csillagosok, katonákat, maga ajánlotta a közös munkát a magyar filmrendezővel. Miki bácsi még egy évtizedekkel későbbi beszélgetésünk során is áradozott róla, egyesek szerint több volt köztük, mint plátói vonzalom, bár épp a La Pacifista kudarca miatt csúnyán összevesztek. Azért Vitti Antonionihoz sem lett teljesen hűtlen, 1981-ben egy boldogtalan királynőt játszott Az oberwaldi titok című romantikus drámában.
A nagyszerű színésznő élete utolsó évtizedeit beárnyékolta az egyre súlyosbodó Alzheimer-kórja. Visszavonultan élt római otthonában, férje, Roberto Russo utolsó pillanatáig nagy szeretettel ápolta. Tavaly novemberben egész Olaszország szeretete vette őt körül 90. születésnapján. Most, a búcsú pillanatában a Repubblica így írt róla:
