Egy októberi péntek, amely megváltoztatta a Zenét – 60 éve jelent meg a Beatles első kislemeze
1962 október 5-én, miközben a világ a Kuba körül kialakult szovjet-amerikai nukleáris feszültség miatt aggódott, Londonban két olyan esemény zajlott le, amely mély nyomot hagyott a populáris kultúrában. Ezen a napon mutatták be Sean Connery és Ursula Andress főszereplésével az első James Bond-filmet, a Dr.No-t. Bár hidegháború rég véget ért, a 007-es ügynök, számos megszemélyesítőjén keresztül azóta is üldözi a gonoszokat. A másik egy kislemez megjelenése volt, amelynek egyik oldalán a Love Me Do, a másikon pedig a P.S. I Love You volt, előadója pedig a The Beatles.
És a hitetlenkedőknek eláruljuk, hogy elsőre nem is ostromolta a brit slágerlistákat, csak a 17. helyig jutott el.
Csakhogy ennek a könnyed kis szerelmes dalnak az előadója négy liverpooli fiú volt. John Lennon, Paul McCartney, George Harrison és Ringo Starr már helyi sztároknak számítottak szülővárosukban, született tehetségüket igen erős színpadi jelenléttel támasztották alá, amelyet Hamburg rossz hírű negyedeinek klubjaiból hoztak haza. Több nemzedéknyi rajongó kívülről fújja a sztorit: Brian Epstein liverpooli lemezboltjában valaki az ő hamburgi lemezüket, a My Bonnie-t kereste, és mivel a tulaj nem ismerte, úgy döntött, megnézi ezeket a fiúkat.
És történelem az is, hogy a Decca lemezcég igazgatója, egy bizonyos Dick Rowe kidobta őket, de a rámenős Epstein elvitte őket egy házzal odébb, az EMI-hez, ahol aztán egy klasszikus műveltségű producer, George Martin vette a kezébe a csiszolatlan gyémántokat, akik hamarosan lemezszerződést kaptak a világcég Parlophone nevű kiadójánál. És a bemutatkozó kislemez A-oldala a Love Me Do lett.
Ez a dal egyike volt az első közös Lennon-McCartney daloknak, amelyet még 1958-ban hoztak össze. Akkoriban mindketten noteszukba írták le ötleteiket, aztán összetették őket. A Love Me Do versszak-része Paulé, a középrész Lennoné, és ő fújja a szájharmonikát is, együtt énekelnek egy kicsit a kor népszerű amerikai duója, az Everly Brothers stílusában. Ez lett első stúdiómunkájuk 1962. június 6-án az EMI-nál, a felvételen még az alapító tag Pete Best dobolt, de Martinnak nem tetszett az ő játéka.
Másodszor szeptember 4-én érkeztek a „liverpudliak” Londonba, de akkor már a Hamburgból ismert Ringóval, aki viszont olyan lámpalázas volt, hogy 15-ször kellett felvenni, mire lemezre kerülhetett. Egy héttel később még készült egy felvétel a dalból, arra Martin egy Andy White nevű stúdiózenészt hívott meg. Végül mindhárom fennmaradt: Ringo játszik az első kislemez-változaton, White az egy évvel később kiadott Please, Please Me albumra került verzióban – ott Ringónak csak csörgődob jut – míg Pete Besté is előkerült az 1990-es években készült Beatles Anthology-ban.
Ebben megszólalnak a később megcsodált tökéletes Beatles-vokálok csírái, és a refrénben bedobnak egy látszólag oda nem illő akkordot, ami az egész dallamot megbolondítja. Ez valóságos védjegyükké vált pályafutásuk során. Tehát a Fab Four 1962. október 5-án szinte teljes vértezetben lépett a nagyközönség elé.
Innentől kezdve felgyorsultak az események a Beatles számára. Még októberben sor került első tv-fellépésükre az ITV Granada csatornán, majd novemberben felvették második kislemezüket, a Please, Please, Me-t, amelyről Martin megjósolta, hogy ez lesz az első listavezetőjük. Nyert. És a fiúk a következő 8 évben meg sem álltak 20 number one-ig.
Sokak szerint még a keleti életformához, a meditációhoz való vonzódásnak sem lett volna ekkora kultusza a Beatles nélkül, miként a „béke-zene-szerelem” szentháromsága üzenetének sem...