Egy igazán dühös ember: Guy Ritchie megmutatja, hogyan is kell bosszúfilmet készíteni
A sztorit nehéz összefoglalni, köszönhetően a rendező történetvezetési módszereinek, ugyanis nemcsak az időben ugrál a film, de többször megmutatja az eseményeket különböző szemszögekből.
melyből nem sokat látunk az első jelenetekben, de azt halljuk, hogy több áldozattal is járt. Ezt követően megjelenik a vásznon Jason Statham és a nála megszokott mogorva arckifejezéssel elvállal egy pénzszállítói munkát. Megismerjük a fontosabb karaktereket, történik egy-két izgalmasabb akciójelenet, majd elkezdünk ugrálni az időben, előre-hátra, így megtudjuk mi is történt pontosan a rablás alatt.
Érdekes koncepció – már-már sorozatra hajazó hatása van: a „cold open” jellegű nyitány, a film fejezetekre van bontva, ezek a fejezeteknek külön címük van. Ennek ellenére mégis egy koherens egészet alkot, ahogy bemutatják több szemszögből is a cselekményt, mindennek lesz egy ok-okozati kapcsolata, ügyes húzás, büszkék lehetnek az alkotók.
Itt kérem nincsen egyértelműen rossz ember, vagy jó, itt mindenki nagyon kemény és pénzéhes, de alapvetően mindenkinek megvan a maga motivációja, mit miért csinál. Jason Statham H nevű karaktere egy kicsit kivétel, mert ő nagyon kemény és igazán dühös, de erre neki is megvan rá az oka.
nem ez lesz a legjobb vagy legkülönlegesebb szerepe, de működik. Viszont ki kell emelni, ez nem egyszerű akciófilm, ez egy fordított heist movie-ba oltott bosszúfilm. Ha a ’70-es-’80-as években forgatták volna, a főszerepet egyértelműen Charles Bronson kapta volna. A többi színész is hozza a kötelezőt, főleg sorozat- vagy karakterszínészeket talált a rendező, van itt Holt McCallany, Josh Hartnett, Jeffrey Donovan, Scott Eastwood, Andy Garcia, s mindenki iszonyatosan komoly és kő kemény.
Szórakoztató, de egyben idegőrlő volt a mozifilm. Élvezettel néztem, de közben mégis volt egy konstans suspense. Sötét, nyomasztó és eléggé depresszív. Főleg a rossz emberekkel történtek a rossz dolgok, de azért akadt jó pár ártatlan áldozat is. Az akciójeleneteket arányosan osztották el, a játékidőt ügyesen töltötték ki, okosan adagolták a nézőknek az adrenalint és a feszültséget.
A zene egy pillanatra sem engedett el, egy nyomasztó főtéma kíséri végig az egész filmet. Amikor az a bizonyos ütem elindult, egy picit mindenki kiemelkedett a moziszékből. Gyakorlatilag elmondható a film képlete: látunk valamit, suspense, akciójelent, megtudjuk egyik oldalról mi történt, feszültség nő, akciójelenet, megtudjuk másik oldalról, hogy pontosan miért is történt az úgy, még több suspense, akciójelenet, egészen a stáblistáig egy hullámvasúton ül a néző.
Vizuálisan is elmondható, hogy tipikus Guy Ritchie mozival van dolgunk, ugyan kevesebb a gyors vágás, de a rá jellemző stílusban, ritmusban megy a véres cselekmény. A kamerakezelés mesteri, Alan Stewart már harmadszor dolgozik a rendezővel nagyjátékfilmen. Látszik, hogy jól megértik egymást.
– nem a szokásos kézikamerát rángatós akciójelenetek vannak, itt kérem mindent látunk, ami kell. Egyébként ez a partneri viszony annyira jól működik a rendezővel, hogy már az operatőr alá is írt a következő Guy Ritchie mozira.
nem kiemelkedő, de például az Úriembereknél több van benne. Bár az egy gangszterfilm volt, nem egy bosszúfilm, úgyhogy az összehasonlítás csupán az alkotók oldaláról jogos.
Mind Ritchie, mind Statham repertoárjába teljesen beleillik a film. Nem kiemelkedő, de nagyon szórakoztató darab, még úgy is, hogy közben
azért erőteljesen nyomasztó. Ne várjon senki egy újabb Blöfföt, Úriembereket vagy Sherlock Holmes-t, ez egy más zsánerű akció, de mint ahogy ismerjük rendezőnk filmográfiáját, ez a sokszínűség igazán nem meglepő.