KULT
A Rovatból

Denzel Washington 68 évesen is több halált oszt, mint a Terminátor – A védelmező 3 joggal kapott 18-as karikát

Robert McCall immár harmadszor játssza élet és halál urát, ezúttal egy festői szicíliai kisvárosban tanítja véresen móresre azokat, akik nem általlják háborgatni azokat, akiket szeret. Vagy őt magát… Kritika.

Link másolása

Denzel Washington 1977-ben, 22 évesen kapta első szerepét a Wilma című tévéfilmben, tehát már egy jó 46 éves karrier áll mögötte. Ez idő alatt 61 színészi kreditet gyűjtött össze, két Oscar-díjat kapott (az 1989-es Az 54. hadtest mellék- és a 2001-es Kiképzés főszerepéért), további 8 Oscar-jelölést tudhat magáénak (Kiálts szabadságot, Malcolm X, Hurrikán, Kényszerleszállás, Kerítések, A jogdoktor, Macbeth tragédiája, valamint a Kerítésekért producerként is), és eddig 4 filmet rendezett (Antwone Fisher élete, Érvek és életek, Kerítések, Napló kisfiamnak).

Épp ezért is furcsa, hogy egyvalamit nem csinált, egészen 2018-ig: folytatást.

Washington sosem szerepelt franchise-okban, minden filmje új, eredeti történet vagy adaptáció volt, nem érezte szükségét annak, hogy visszakanyarodjon bármelyik korábbi szerepéhez. A Kiképzés rendezője, Antoine Fuqua azonban mégis sikeresen rávette őt erre közös, 2014-es sikerfilmjük, A védelmező kapcsán. 2018-ban jelent meg ugyanis A védelmező 2, Denzel Washington első folytatása, ami hasonló népszerűségre tett szert, mint az első rész négy évvel korábban: mindkét film majdnem 200 millió dollárt termelt a világ mozijaiban.

Ha pedig egy üzlet beindul… Fuqua és Washington nem is álltak meg itt, s úgy gondolták, ha lúd, legyen kövér, s alakuljon trilógiává Robert McCall története. Színészünk így kipipálhatta ezt, kapott egy legendás szerepet, mint amilyen Harrison Fordnak Han Solo vagy Indiana Jones volt, Keanu Reevesnek Neo vagy John Wick, Johnny Deppnek Jack Sparrow satöbbi satöbbi.

A védelmező-franchise egyébként az utóbbiak közül főként a John Wickre hasonlít, abban legalábbis mindenképp, hogy főhőse egy egyszemélyes hadsereg, akit szinte lehetetlen legyőzni.

Igaz, amíg Wicket főként a bosszú vezérelte, majd később saját bőrének mentése, addig McCallt az igazságérzete és a védtelenek védelmezése – innen a magyar cím. Az eredeti (The Equalizer) inkább az egyensúly megtartásáról szó, ha az emberi gonoszság felüti fejét, túlzásba esik, és elnyomja a jót, McCall kiegyenlíti a dolgokat.

Az 2014-es első rész ennek tükrében egy valóban szórakoztató akciómóka volt, amelyben McCall egy fiatalkorú prosti (Chloë Graze Moretz) védelmében végül egymaga elintézi a teljes bostoni orosz maffiát. Semmi személyes, csak amit megkíván az erkölcs. Hősünk sebezhetetlennek tűnt, és ez rendben is volt így, hiszen nézőként nem akartuk félteni őt, csupán arra vágyott a bennünk munkáló ösztön, hogy változatos módokon nyírja ki azt a sok emberi hulladékot. Ezt pedig annak rendje és módja szerint meg is kaptuk.

A 2018-as második részben pedig már McCall számára is személyessé vált a szitu, hiszen egy jó barátja meggyilkolása után ered a gazok nyomába. Érezhetően nagyobb szabású volt a folytatás, a fináléban egy grandiózus, hurrikán közepette zajló leszámolással és immár egy cselekménybeli csavarral is (az első rész nem tartogatott ilyesmit), az előd nyers egyszerűségében rejlő nagyszerűségét azonban már kevésbé láttuk viszont.

Majdnem tíz évvel az első epizód után pedig itt a trilógiazáró, amelyben a cselekmény áthozta McCallt Európába, nevezetesen Szicíliába, ahol kezdésként felszámol egy drogtelepet, majd súlyosan megsebesül, és egy Altamonte nevű fiktív tengerparti kisvárosban (valójában a festői szépségű Atraniban, az Amalfi-parton) köt ki, ahol a helyiek ápolják, és pikkpakk befogadják a titokzatos férfit.

McCall is gyorsan a szívébe zárja az orvost, a kávézós lányt, a halárust, a csendőrt és a többieket, így csupán a felépülése akadályozza meg abban, hogy azonnal semlegesítse a városkát terrorizáló védelmi pénzes bandát, akik természetesen a nápolyi maffia, a Camorra szolgálatában állnak.

De ami késik, nem múlik…

A védelmező 3 annak ellenére érződik inkább egyfajta közbevetett kalandnak két rész között, mintsem trilógiazárónak, McCall történetének végére pontot tevő nagyszabású finálénak, hogy azért itt is megidéződik egy kicsit a múlt az előző részekből, és ad némi keretet az egésznek. Na meg ott is, hogy a 2004-es A tűzben edzett férfi után Washington újra együtt játszhatott az akkor 10, most már 29 éves Dakota Fanninggel.

A költségvetés is több volt, ám úgy tűnik, ennek nagyja főként Denzel gázsijára és az egzotikus európai forgatásra mehetett el, mert Antoine Fuqua rendezése és Richard Wenk forgatókönyve ezúttal inkább a stílusra összpontosított és kevésbé az akciókra.

Sokkal kevesebb bunyót, csörtét és üldözést kapunk, mint az előző részekben, a film első kétharmada például főként arra megy el, hogy megutáltassák velünk az ellenfeleket (ez kétségtelenül sikerül is, bár nem túl árnyaltak, egyszerűen csak sátáni gonosz mind), és hogy egyre jobban várjuk, mikor robban már végre McCall. Aztán persze naná, hogy robban, de inkább pukkanásnak érződik, mivel túl gyorsan és kevésbé kreatívan zavarja le a helyi szemét kisöprését, főként, ha A védelmező raktárbeli parádéjára vagy A védelmező 2 tornádós leszámolására gondolunk.

Így ez hagyhat bennünk némi hiányérzetet, de azért a szerethető karakterek, a csodás helyszín csodás fényképezése és franchise-tól megszokott, 18-as karikásan véres képsorok kárpótolnak. Azt érezni csupán, hogy valami nagyobb csinnadrattát vártunk McCalltól, főként, ha már nem tér vissza egy esetleges negyedik menetben. Erre pedig minden esély megvan, pedig Denzel Washingtonról (Liam Neesonhoz hasonlóan) 68 évesen is simán elhisszük, hogy néhány másodperc alatt maga alá gyűri a huszon-harmincéves kigyúrt ifjakat is. Hiszen ő Robert McCall. Vele ne kekeckedj!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk