Deák Kristóf: "Egy iskola igazi mércéje az, hogy mennyire fejleszti a leggyengébb tanulókat"
A Hősök Tere Kezdeményezés ezúttal Deák Kristófot hívta meg az ELTE egyik épületében tartott beszélgetésre. A program azonban nem csak róla szólt, igazi meglepetéssel indított: a Mindenki kórusa vonult ki a vendégek elé, és elénekeltek két dalt a filmből. Az egyik természetesen a Bodzavirág volt, amit aztán - nem volt mese, még a szöveget is megkaptuk papíron - nekünk is énekelnünk kellett velük. Így alapozták meg a hangulatot.
A kórus vezetője, Molnár Mónika igazi, lelkes és karakán nő benyomását keltette, akiről az este folyamán Deák Kristóf meg is osztott egy nagyon tanulságos történetet. Amikor az utolsó jelenetet forgatták, és már nagyon kevés idejük volt, amiatt kellett leállni, hogy okostelefonjával bezavart a képbe (csak egy fotót szeretett volna csinálni kórusáról).
Ezután odament a gyerekekhez és elmagyarázta, hogy hibázott.
Az ilyen viselkedés egy pedagógustól vagy szülőtől pedig - Kristóf és az én véleményem szerint is - sokkal, de sokkal hasznosabb, mint az, ha a felnőtt a tökéletes vezér benyomását kelti, akinek minden szavát kérdés nélkül el kell fogadnia a gyereknek.
A beszélgetés, amit Bombera Krisztina moderált, sok dologra kitért a gyerekekkel és legfőképp az iskolai léttel kapcsolatban. Kristóf nagyon figyelt arra, hogy semmilyen politikai kiszólás vagy az oktatási rendszerre tett megjegyzés ne hagyja el a száját. De nem is tűnt úgy, mintha ez komoly feladat lenne neki: ő érezhetően az az ember, aki inkább távol marad a sarkos véleményformálástól, alázatos, és rendkívül szerényen kezeli az Oscar-díjat is.
Elmagyarázta, hogy filmjének szigorú kórusvezetője, Erika néni nem feltétlenül egy gonosz vagy rosszul gondolkodó ember, és lehet, hogy nagyon is igaza volt.
A filmet elmarasztaló véleményalkotók leginkább azon háborognak, milyen szemtelen és helytelen dolog, hogy egy csapat gyerek így összefog a kőszívűnek és zsarnoknak beállított tanár ellen. Pedig a rendező direkt úgy írta meg Erika néni jeleneteit, hogy elbizonytalanodjunk benne: nem lehet, hogy igaza van? Nem lehet, hogy tényleg jobb, ha a gyengébb hangúak csak tátikáznak, így ők is részesülhetnek a versenyzés és a közös siker okozta örömből? Kristóf vallomása, hogy élete végéig keresni fogja a választ a kérdésre: mikor kell érvényesülnie az egyéni-, és mikor a csoportérdeknek.
Ehhez a kérdéskörhöz azért bátran hozzátettek a jelenlévő fiatalok és idősebbek. Rendkívül sokatmondó volt, hogy a mikrofonért jelentkező "kérdezők" közül rengetegen mondták azt: tapasztalatból látják, hogy ha egy gyengébb képességű tanulót nem elnyomunk, hanem hagyjuk, hogy próbálkozzon, az nemhogy nem hátráltatja az erősebbet, de neki is hasznos.
Az erősebb megtanulja ettől a türelmet, az empátia használatát, vagy egy feladat érthető elmagyarázását.
Egy, a témában szakértő felszólaló, aki a Hősök Tere csapatának is szokott tréningeket tartani, elmagyarázta, hogy az egyéni- és csoportérdekek összehasonlítása mindig esetfüggő. Természetesen azért a film végén sem véletlenül az sül ki a történetből, ami. Kristóf úgy fogalmazott: amit ott megjelenít, az neki egy vágyképe, és tudja, hogy a valóságban nagyjából lehetetlenség.
- fogalmazott, és nem úgy, mint egy naiv, elvarázsolt ember, aki azt hiszi, hogy ez könnyedén megvalósulhat. De azt hiszem, még elképesztően sok embernek ez a vágyképe, csak van, aki ezt ki is meri mondani nyíltan.
Elhangzott egy hiánypótló kérdés is a Mindenki elején szereplő igazgatóról, aki épp azt magyarázza az édesanyának, hogy ebbe a kórusba bárki jöhet, nem számítanak a képességek. Erika néni hozzáállása pedig láthatóan ellentmond az övének. A rendező elmagyarázta: egy felülről kényszerített rendszert akart megjeleníteni, amelyben a liberális alapszabállyal szembemenve, az ambiciózus magáncélt tartja fontosabbnak a rendszer résztvevője. Valljuk be, ez igen sok helyen előfordul a való életben is.
A film rendezője számára - aki az egyik legerősebb versenyistállóba járt - viszont ott kezdődik el egy iskola igazi mércéje, hogy mennyire fejleszti a leggyengébb tanulókat, nem pedig ott, hogy hány versenygyőzelmet kötnek a nevéhez.
A friss Oscar-díjas rendező megosztott velünk néhány kulisszatitkot is arról, hogyan válogatták a gyerekeket a filmhez. Nevetve mondta: ezeket a castingokat mindenki úgy képzeli el, hogy a rendező és a stáb okoskodva nézegeti a jelöltek fényképeit. Az igazság az, hogy a kinézet csak egy sokadik dolog, ami számít. Ami elsődleges, az az, hogy a válogató alapján mennyire érezték úgy a jelöltről: könnyű vele dolgozni. Ez alapján kapta meg a két főszerepet Gáspárfalvi Dorka és Hais Dorottya.
Na jó, de a film végén dupla csavar, hogy a kis színésznő, Hais Dorottya valójában tátikázott a Bodzavirágnál, nem az ő hangját halljuk! Nem mond ez ellent az egész film filozófiájának?
- hangzott el ismét egy jogos kérdés. Kristóf erre válaszként mesélt a castingról, amire megérkezett a határozott, sok forgatáson túllévő Dorottya, majd azzal indított: ő nem tud énekelni, őt alá kell majd szinkronizálni! Kevésbé lett volna ellentmondásos az, ha emiatt tovább gyűrik a válogatást, keresve egy aranyhangú gyereket, aki viszont nem annyira alkalmas a szerepre, mint Dorottya? A magam részéről nem hiszem. És pláne azért tartom megbocsáthatónak ezt az érdekes ellentmondást, mert Deák Kristófról süt, hogy nem Erika néni: ő láthatóan nem azért szinkronizáltatta alá Dorottyát, hogy Oscart nyerjen.
És még egy fontos dolog: aki még nem tudna erről, a Mindenki egy igaz történet.
Deák Kristóf svéd barátja élte át a tátogás kényszerét egy kórusban, majd kiderült, hogy többeknek is ezt az utasítást adta a kórusvezető, bár mindenki azt hitte, ő az egyetlen. Amikor napvilágot látott az igazság, a szülők felháborodtak, a kórus pedig megszűnt.
Képek: Facebook/Hősök Tere Történetek (Szabó Ivett, Uszkay Matyi)
