Bosszúra szomjazott a tiniként megalázott és kirekesztett nő: Mami-kritika
Az amerikai filmek nem véletlenül ábrázolják ijesztőnek, félelemkeltőnek és extrémnek az ottani középiskolai körülményeket. Most, Columbine után húsz évvel ismét több játék- és dokumentumfilm foglalkozik az akkor történtekkel és azzal, hogyan lett volna megelőzhető a tragédia. Érdekes, hogy egy ilyen, egyébként középszerű horrorfilm is arról gondolkodtat el minket, mennyi lehetőség lehetett volna egy olyan emberben, akinek az érzékenysége őrületbe torkollt, mert a diáktársai kihasználták kiszolgáltatottságát és szeretetvágyát. Octavia Spencer alakítása sokat dob még az alaphelyzeten is: tökéletesen elhisszük neki, hogy el bomlott elméjű nyomorult asszony, aki tényleg csak arra vágyott, hogy szeressék, de kirekesztettsége és a generációja érzéketlensége egy korlátok és józan ész nélküli spirálba sodorja.
Viszont azért vannak gondok a filmmel, amiben, akárcsak a főhősében, sokkal több lehetőség volt. A színészekkel nincs gond, talán csak annyi, hogy még többet ki lehetett volna hozni belőlük. A film másik főszereplőjét, a tini Maggie-t játszó Diana Silvers szintén erős alakítást nyújt, minden rezdülése hiteles és érdekes, ráadásul az édesanyját alakító Juliette Lewis is kisebb szerepben domborít, akit mindig nagyon izgalmas látni, mert bármit csinál, az nagyon igazi. Azonban ezek a színészek megérdemelték volna, hogy a film túllépjen a tévés látványvilágon: hiányoztak az atmoszferikus nagytotálok, totálok, utcaképek, hangulatok a Mamiból.
És hiányzott a ritmus. A film végére a sztori teljesen szétesik, de addig is – mintha a rendező nem érezné, hogy a reakcióknak időt kell adni, egy-egy képnek és jelenetnek kifutása, lecsengése kéne, hogy legyen. Sok sebből vérzik a film, mégis, egy kellemes borzongása és arra jó, hogy elgondolkodjunk rajta, miről beszélgessünk tini gyerekeinkkel, ha van rá egy szabad fél óránk. Meg hogy egyáltalán: beszélgessünk velük.