News here

KULT
A Rovatból

Born in Auschwitz: amikor beletapos egy ember életébe a történelem

Egy népet, amely sokféle, az utódokban is nyomot hagyó traumát élt át, nem lehet csak úgy leültetni beszélgetni, de két embert igen.  Cseke Eszter és S. Takács András öt évig forgatott dokumentumfilmje saját családjáról is mesél minden nézőnek, származástól függetlenül.

Link másolása

„És innentől megszűnt az oldal követése” – köszönt el szerdán az Algyői Könyvtár Facebook-oldalától egy olvasó. Nem írta, miért döntött így, de egyértelmű volt, mert üzenetét egy olyan poszt alatt tette közzé, amely a holokauszt nemzetközi évfordulóján a témát tárgyaló könyveket ajánl. Megnéztem a búcsúzó férfiember profilját, és láttam egy állásfoglalást, amelyet akkor tett közzé, amikor Örményországot, szavai szerint „a világ első keresztény országát” megtámadta a „muszlim horda”. Kiállt az örmény nép mellett, ez, úgy érezte, kötelessége.

Erről a kötelességről jó lenne beszélni, akár vele is, hogy kiderüljön, mi alapján dől el, melyik emberi szenvedés láttán érzünk részvétet, és melyik előtt engedjük le a redőnyt.

Akinek nincsenek személyes tapasztalatai, csak örökölt szavai a családja nyolcvan-száz évvel azelőtti szenvedéséről, vagy arról, hogy kiket szokás gyűlölni, szeretni, azt milyen szavakkal érdemes megszólítani?

A szerdán este 10-től a Spektrumon rekordnak számító nézettség mellett vetített Born in Auschwitz című dokumentumfilm szörnyű képek nélkül, egyszerű, világos mondatokkal beszél el egy 1944-ben kezdődött és ma is tartó történetet.

Cseke Eszter és S. Takács András öt évig forgatott munkájának egyik főszereplője Angéla, akinek szüleit Magyarországról vitték el a holokauszt idején. Édesanyja a táborban szült, titokban. Az egy kiló körüli súllyal világra jött Angéla olyan gyönge volt, hogy sírni sem tudott. A tábor fölszabadítása után hazatértek, az édesapa nélkül. Az anyja mellé akadt férfi, a kislányt fölnevelték szeretetben.

Neki is lett lánya, Kati, akit nagyon szeret – de aki csak azt érezte, hogy belőle az anyja túlélőt nevelt.

Az igazi főszereplő Kati, a kanadai családanya, aki szerető férjjel, gyerekekkel az oldalán, egy vallásos közösség tagjaként, szerény jólétben élve szeretné megérteni, miért volt sokáig olyan rossz a kapcsolata az anyjával. Kíváncsi, miért történt, hogy amikor gyerekként, majd később is bármi problémája volt az életben, azt kapta, hogy ez semmi, ahhoz képest, hogy a nagymama Auschwitzban hogyan szült, és miket élt át.

Ha elmesélte, hogy egy helyen, ahol jártak, nem volt meleg víz, hallhatta, hogy Auschwitzban a nagymama örülhetett, ha egyáltalán hideg vízhez jutott.

Kati elmeséli – tűnődve nézve a kislánya iskolás munkafüzetét, amelyben az egyik feladatnál apró képeken az emberi érzelmek mimikáit ábrázolták, – nagyon sokféle emberi érzelem létezik, miközben ő csak néhányat ismert meg otthon. Látjuk a családi videófelvételt az esküvőjéről, ahogy ott áll menyasszonyi ruhában, a vidám násznép között, nézi a férjét, aki vidáman táncol előtte, és aztán mellé zökken.

A felvétel a fotelhez szögez, mert közben halljuk Kati hangját, aki, utólag narrálva a filmet, elmagyarázza, azért szerette meg ezt a férfit, mert mindig kész volt kimutatni, hogy örül, beszél az érzéseiről, és nyilvánvalóvá teszi, hogy szereti.

A nagyszülők vallásos zsidók voltak, Angéla nem. Katinak viszont, amikor belefogódzott ebbe a hagyományba, nagy lelki megnyugvást adott a közösséghez tartozni. Ez is abban erősítette meg, hogy most már nem kell félni – nem kell nonstop készen állnia a túlélésre – mert van Isten, aki vigyáz rá.

Amit Kati átél, és nem szeretne továbbadni a gyerekeinek, transzgenerációs traumának nevezi a pszichológia.

Több szakma képviselői is kutatják, hogy amikor beletapos egy ember életébe a történelem – kitelepítik, elveszik a földjét, boltját, megpróbálják megölni –, annak milyen egyéni mélylélektani hatásai vannak, átélt szenvedése milyen atmoszférát teremt a családban, amelynek a gyerekek is részeseivé válnak, akkor is, ha nem beszélt róla.

Arról van szó, hogy nem génekkel, hanem viselkedéssel, önkéntelenül örökíti át a szülő, nagyszülő a megrázkódtatás lelki hatását olyanokra, akiket tudatosan épphogy megvédeni szeretne.

Az unoka, már felnőtt korában esetleg nem is tudja, miért tör rá szorongás, ha késő este egy autóajtó becsapódik a ház előtt, és miért aggódik néha betegesen attól, hogy elégedettek-e vele a munkahelyén. Egyáltalán nem biztos, hogy segít, ha a szülőt, nagyszülőt ért bajt megbeszélték otthon, vagy nem, ha tudja a gyerek, vagy nem, hogy volt egy testvére, aki meghalt a háború idején, és ő az ő nevét kapta, az őérte gyújtott emlékmécses az élete. Esetleg csak negyven-ötvenévesen, miután valami gondja miatt segítséget kér, mondja ki, magának, hogy úgy érezte mindig, nem a saját életét élte. Szociológusokat, történészeket, írókat is foglalkoztat, mihez vezet, ha egy ilyen megrázkódtatás, amelyből a huszadik században több is érhetett egy embert, otthon és a közösségben kibeszéletlen, kezeletlen marad – és mi lenne a hatékony terápia.

Az ilyen filmek biztosan segítenek.

Mi más juthatna el egyszerre, hozzávetőlegesen egy időben egy ország lakosságának három százalékához, mint a film? Egy nézőnek nem kell megszólalnia, érvelnie, védekeznie, dühöngenie. Elég, ha hallgat, figyel.

A Born in Auschwitz nézője a zsidó család életében jó néhány mozzanatban a saját családja dolgaira is ráismerhet. Meglehet, érteni kezdi, miért úgy nevelték, ahogy, és ha válaszokat nem is kap, kérdései lesznek a saját életével kapcsolatban.

Egy népet, amely sokféle, az utódokban is nyomot hagyó traumát élt át, nem lehet csak úgy leültetni beszélgetni, de két embert igen.  Angéla és Kati a film emlékezetes jelenetében mintha színpadon ülne, de közönség nincs. Tisztázzák, a lány nem emlékszik arra, hogy az anyja mondta volna neki, hogy szereti. Az anya bizonygatja, abból, hogy így gondoskodott róla, így vigyázott rá, ez nyilvánvaló volt, legalábbis szerinte. Nézik egymást.

A lány korábban szerette volna, ha együtt pszichológushoz fordulnak, de erre a másik oldalon nem volt fogadókészség. Ez valamilyen magyar lelki vonás lehet – tűnődik Kanadában, angolul Kati –, hogy nem kérünk segítséget szakembertől, mert az a gyöngeség jele. Elvégre nem vagyunk mi betegek!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


KULT
Premier: közös dallal idézi meg a nyarat Beck Zoli és Grecsó Krisztián
A [email protected]ó néven futó projekt első nagylemeze jövő héten érkezik, ezt harangozza be a Sárga nyár című szám és a hozzá forgatott videoklip.
Fotó: sinco - szmo.hu
2022. november 24.


Link másolása

Hoztunk valamit magunkból címmel jelenik meg december 1-én az első [email protected]ó lemez, a 30Y énekes-dalszerző Beck Zoli, és Grecsó Krisztián író-költő első közös albuma.

A páros már összeszokottnak mondható, még a Rájátszás produkció kapcsán kezdtek el közösen zenélni, azóta pedig [email protected]ó néven zenés-irodalmi pódiumelőadásukkal országszerte találkozhatott a közönség. Az előadás egyben alkotói folyamattá is vált, és a versekből dalok, a dalokból énekelt versek születtek.

A jövő csütörtökön debütáló első [email protected]ó lemezről ismerhetünk dalokat, most viszont egy újabb videóval köszöntik a lemez digitális premierjét. A Sárga nyár a hoztunk valamit magunkból lemezindító dala lesz, a videóját Bátori Gábor ’Jim’, azaz sinco készítette. A lemez producere Ligeti Gyuri volt.

„A Sárga nyár emblematikus dal a lemezen, egyszerre egy barátság allegóriája is – hiszen ez az első olyan dalunk, amelynek a zenéjét és a szövegét is közösen írtuk” – meséli Beck Zoli. „A videóban látszólag semmi nyári nincs, de mégis ott van: jó innen, a kabát melegéből belenézni a (részben közös) nyári emlékeinkbe.”

„Ez igazából egy kommuna-dal lett. Úgy született, hogy vittem a stúdióba egy dallam- és akkord-kezdeményt, és mellé egy vers vázlatát, aminek a szövegét elkezdtem dúdolni. Aztán a következő hajnalban felkeltünk, és a töredékből együtt raktuk össze a dalt – kiegészítve a hiányzó zenei és szöveges részeket” – emlékszik vissza Grecsó Krisztián.

„Azért is került a lemez elejére, mert már az első lemezen a második alkotói technikáját előlegezi meg. És persze integet a sárga nyár, miközben kint állunk az őszben, repülnek a falevelek, mi pedig megpróbáljuk a saját képzelt valóságunkat képre tenni”.

A [email protected]ó – hoztunk valamit magunkból lemezbemutató koncertje 2023. január 25-én lesz a MÜPA-ban, az eseményre pár óra alatt elfogytak a belépők. A duó tehát duplázik, a második esemény jegyei november 24-e 14:00-tól startolnak. Ezzel egy időben elindul a lemez előrendelése is, ami kizárólag bakeliten jelenik meg, az érdeklődők a ZAJZAJZAJ webshopjában találják.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
Visszatért az Addams Family, több Tim Burtonnel, több vérrel – Wednesday-kritika
A Netflix legújabb próbálkozása, hogy megfogja a tinédzser közönséget a több mint 50 éves múlttal rendelkező Addams Familyvel.

Link másolása

Egész jól sikerült. Leginkább a szintén Netflixes Sabrina hátborzongató kalandjaihoz tudnám hasonlítani, kevesebb költségvetéssel és több Tim Burtonnel. Hasonló stílus, kicsit felnőttesebb tartalom, több vér. Tim Burton csak négy rész rendezőjeként és producerként van jelen, így

nem láthatjuk igazán a kreativitását a képernyőn.

Ezt egy kihagyott ziccernek érzem, mert anno Burtonnek felajánlották az 1991-es film rendezését, és nagyon sajnálta, hogy nem tudta elvállalni. Mindenki azt gondolta, hogy az Addams Family és ő tökéletes párosítás lenne, ami igaz is, de sajnos ez a Wednesday-en nem látszik.

Kezdjük a rossz hírrel. Nem fogok köntörfalazni, a sorozat számítógépes effektjei egy 2013-as videojáték átvezető animációjának a szintjén vannak. Nem akartam elhinni, amit a képernyőn látok. Nem próbálták elég ügyesen rejtegetni a csúnya CGI-t és

többször, hosszan mutatják a rettenetes effekteket, mintha büszkék lennének rá.

Pedig nagyon kirántja a nézőt az amúgy remek atmoszférából. Azok a díszletek, trükkök, amiket praktikai úton értek el, hihetetlenül jól néznek ki, főleg párhuzamba állítva a számítógépes effektekkel. Nagyon nagy kár érte.

Miért nem Addams Family a sorozat címe? Aki arra számított, hogy a különc családdal sokat fogunk találkozni, csalódni fog, történetünk csupán Wednesday Addamsről szól. Harry Potterhez hasonlóan Wednesday-t beíratják egy varázslatos, kívülállókkal teli bentlakásos iskolába, csak itt nem varázslóházak, hanem vámpírok, gorgonok, vérfarkasok és szirének vannak jelen.

Nagyon kreatív a helyszín, jók a karakterek, szerethetők, mint young adult-történet teljesen működőképes, kellő mennyiségű horrorral és humorral.

Nagyon nehéz belőni a korosztályt, kinek is készült a Wednesday, mert elég véres, brutális, szókimondó és nagyon morbid, viszont néha röhejes. AZ teszi különlegessé, hogy eddig az Addams Family-történetek azért működtek, mert a galád család normális közegben volt, itt pedig Wednesday hozzá hasonló kívülállók közé kerül, ami kicsit tompítja a szokásos Addams Family-hangulatot.

Természetesen Wednesday az új iskolában rögtön egy kegyetlen gyilkossági ügybe keveredik, ami végigkíséri az egész sorozatot. Nem nagy rejtély, bár több csavar van benne, sok félrevezetéssel (szakszóval: red herring), de aki látott már pár filmet életében, körülbelül a negyedik rész környékén ki fogja találni, ki a gyilkos. Az alkotók próbálkoztak a szereplőket szerethetővé tenni, ami nem kis teljesítmény, mert első pillantásra sok karakter klisés, mégis működnek.

Nagyon sok szálon fut a cselekmény, amiből a legtöbb nem vezet sehova.

Van itt minden: titkos társaságok, gyilkosságok, szörnyek, szerelemi háromszög. Sajnos a végére leül a történet és az utolsó két epizód, amit a nagy finálénak szántak, bénázásba fullad. A várt nagy összecsapás közepesen sikerült, a már említett vizuális effekteteknek is köszönhetően. Néha azt hittem, hogy egy nagyobb költségvetésű YouTube-fanvideo-t nézek, amikor a szörnyeket mutatták.

Nem nevezném melléfogásnak a sorozatot. A szereplők és a hangulat elviszik a hátukon a gyengébb történetet és még gyengébb effekteket. A címszereplőt alakító Jenna Ortegát öröm nézni. Minden pillantása aranyat ér.

A további szereplők között megtaláljuk a 90’-es filmek Wednesdayét is, Christina Ricci-t egy kisebb szerepben,

csakúgy, mint Gwendoline Christie-t, Catherine Zeta-Jonest, Fred Armisent és Luis Guzmánt is. Nagyon jól hangzó szereplőgárda, de igazából Wednesday-en kívül mindenki maximum 1-2 részben szerepel.

Ez a Jenna Orgeta-show.

Mint már említettem Tim Burton hatását annyira nem lehet érezni, de azért ki lehet emelni, hogy azok a részek voltak a legjobbak, melyeket ő rendezett.

Meg lehet bocsájtani a Wednesday-nek a gyengeségeit? Egyértelműen igen. Tim Burton-rendezés, így még akkor is különlegességnek számít, ha kreatívan nem tudott beleszólni Miles Millar és Alfred Gough showrunnerek döntéseibe. A díszlet elsőrangú, a zene hihetetlen jó, a morbid fekete humor működik. A klasszikus instrumentális hangszerekkel nagyon sokat játszanak az alkotók, van itt Rolling Stones Paint it Black, Metallica Nothing else Matters és Vivaldi is csellón eljátszva.

Ez mondjuk magyarázható egy bizonyos Danny Elfman jelenlétével is, aki, minő meglepetés, a négy Tim Burton-rész zenéjéért felelt.

Ők ketten jól ismerik egymást, sok projekten dolgoztak már együtt és a két mester tökéletesen kiegészíti egymást.

Számos pozitívumot tudok elmondani a sorozat mellett, de valahogy a fránya vizuális effekt-kérdés mellett nem lehet elmenni.

Akit a külcsín zavar, az sajnos ki fog maradni egy jó ritmusú, kreatív, jópofa és nagyon morbid kalandból.

Az alkotók próbálták úgy befejezni az évadot, hogy ha siker lesz, tudják folytatni, remélem, így lesz és láthatjuk esetleg Wednesday másodévét a Nevermore akadémián.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
Olaszországban hullanak a gazdagok A Fehér Lótusz második évadában
Ha egy sorozat van, amit ne hagyj ki idén, az ez legyen. A festői Itáliába repítenek minket az alkotók, most még több lesz a halott, mint az első évadban.

Link másolása

A lezárt szériavégű sorozatokhoz készülő második évadok legtöbbször gyengébbek, ez most nem így van.  Gyakran készül egy minisorozat azzal a tervvel, hogy elmeséljenek az alkotók egy szuper történetet, aminek elég nehéz is lenne elképzelni egy folytatást. Aztán az alkotók rendszerint a nagy siker miatt kierőszakolnak egy újabb évadot magukból, kitalálnak valami nehezen megszült ötletet, amivel ugyanaz alatt a cím alatt tudnak tovább menni, akár ugyanazokkal a szereplőkkel. Ahogy tették ezt például a Hatalmas kis hazugságokkal is, aminél a második évad az első nyomába sem érhet.

A 10 Emmy-díjat elnyert első évad után nagy volt a kísértés A Fehér Lótusz alkotói számára is egy  második évad elkészítésére. Amikor meghallottam, hogy jön egy új szezon, nyilván arra gondoltam, hogy talán erőltetés, de annyira szerettem az első évadot, hogy kíváncsi is lettem rá azonnal, vajon hogyan oldják meg, mitől lesz más, új, ugyanakkor megfelelően unikális, mint az első.

Kézenfekvő volt az ötlet, hogy a Fehér Lótusz ne egy egyedülálló hotel legyen, hanem egy szállodalánc része, ami a világban mindenfelé üzemeltet luxushoteleket.

Az időkeret ismét az egy hetes nyaralás. És ismét meghal valaki.

Így már nem is hangzik olyan erőltetettnek az évadújrázás, majd amikor kiderült, hogy egy főszereplőt is visszahoznak (a zseniális Jennifer Coolidge-t), akkor máris egy érdekes hibrid állt össze.

Ezúttal Szicíliába érkeznek meg dúsgazdag amerikai vendégeink egy hét lazulásra. És azonnal jó érzés Jennifer Coolidge felejthetetlen karakterével újra találkozni (ő kapott az alakításáért Emmy-díjat az első évad után mint a depressziós, magányos, gyászoló kövér hölgy). A hangulatot azonnal megadja ez a pillanat. És máris húznak a sztorik befelé itt is.

Ugyanazzal a lassan kibontakozó, folyamatos feszültséggel operál a sorozat, mint először. Az alaposan kimunkált karakterek az egyik titka A Fehér Lótusznak. Az új karakterek pedig ismét jól megírtak, castingoltak, remek színészekkel, így feltűnik például egy ismert arc a Maffiózókból, de minden kevésbé ismert színész is csúcstalálat a szerepekre.

És nem aprózzák el a titokzatosságot és az információadagolást az alkotók: az első rész elején megtudjuk, valakik (nem csak egyvalaki, mint az elsőben, nyilván emelni kellett a téteket) a szálloda vendégei közül meghaltak, hatalmas a káosz. Majd felirat: egy héttel azelőtt. Ugyanaz a dramaturgia, mégis újdonság erejével hat sok szegmens. Itália, művészet, kulturális utalások itt-ott, csodás helyek, építészet, és egy brutálisan luxus igényeket kielégítő alapuló hotel.

Azt nem áruljuk el – mert még mi sem tudjuk, eddig négy rész került fel az HBO Maxra –, hogy hová fut ki a szexfüggő apa, a nagyapa, a fia, a két prostituált, a két, feszült viszonyban lévő fiatal pár és a többiek története, de már most tűkön ülünk. Minden afelé mutat, hogy lesz nemulass. Csak nekünk, nézőknek jár az öröm, a karakterek sorsa, A Fehér Lótusz ironikus, finom, intelligens humorba ágyazott forgatókönyveinek megfelelően az utolsó pillanatig kérdéses marad. A társadalomkritika pedig még nyelvöltögetősebb:

ezt teszi veletek a gazdagság, ha nem láttok ki belőle.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
Így áll bosszút fiain a halála után egy apa – kritika a Raymond & Ray című filmről
Annak, aki szereti a minőségi szórakozást és nem tud választani a streaming-szolgáltatók között, van egy jó hírem: az AppleTV+-on vannak legminőségibb sorozatok és filmek. Ezzel nem lehet vitatkozni.

Link másolása

A Raymond & Ray egy apró személyes történet két elidegenedett féltestvérről, akiket szörnyű apjuk még halála után is kínoz. Rodrigo García írta és rendezte a filmet, a két címszereplőt pedig Ewan McGregor és Ethan Hawk alakítja. Főszereplőink apja a történet elején meghal, Raymond pedig féltestvéréhez siet, hogy segítségét kérje a temetésre való eljutáshoz, ugyanis elvették a jogosítványát.

Ray hallani sem akar a temetésről, nem kér apja kegyetlenkedéseiből többet.

Végül Raymond ráveszi, hogy vigye el és vegyen részt az eseményen. Ekkor elkezdődik egy utazás, amely megváltoztatja a szereplők hozzáállását halott apjukhoz.

Hihetetlenül jó a film forgatókönyve. Apránként csepegteti a részleteket a testvérekről, az apjukról és annak életéről. Ahogy a két címszereplő betekint a kegyetlen és gonosz Harris mindennapjaiba, hogy jobban megismerjék, az tanítani való.

Apjuk még halála után is kísérti őket: azt kötötte ki végrendeletében, hogy fiai ássák ki a sírját és ők is temessék be saját kezűleg.

Ezzel egy bizarr és morbid csapatépítő program veszi kezdetét, ahol Harris fiai egymásra találnak és gyűlöletük tárgyát közösen elhantolják. Több csavart is tartalmaz a történet, nem nevezném fekete komédiának, ahogyan a zsánerleírásban látni a streaming-szolgáltatónál, inkább keserédes drámának, zseniális forgatókönyvvel.

Vicces az is, ahogy az információkat csepegteti a film: csak azokat tudja a néző, melyeket egy reális párbeszédnél hallana. A két fiú neve tűnik fel először, ugyanaz a keresztnevük, azért, hogy Harris direkt keverje őket és megfossza őket az identitásuktól, vagy attól, hogy Raymond és Ray miben és hogyan hasonlítanak elhunyt apjukra. Ezeket az információkat sokszor nem osztja meg a forgatókönyv, hanem

a nézőnek kell összeraknia a képet.

Hasonlóan jár el Harris halála utáni tervével, melyben sokan, köztük főszereplőink is a kegyetlenkedést vélik felfedezni, holott az egész inkább hasonlít egy poszthumusz bocsánatkérésre.

A rendezés is nagyon ügyes, de egy ennyire jó szövegkönyvből nehéz is lett volna rossz filmet készíteni.

A színészek elsőrangúak,

Ewan McGregor játssza a visszafogottabb, racionális testvért, aki persze érzékenyebbnek tűnik, mint az Ethan Hawk alakította szabadszájú nőcsábász. Ki szeretném emelni, a „tűnik” szót. Bár Raymond karaktere sokkal sebesültebbnek látszik első benyomásra, mint Ray, több váláson van túl, épp szétesőben van az élete, de Ray a kemény külső mögött ugyanolyan sebzett lélek, akivel kegyetlenül elbánt a sors. Folyamatosan ismerjük meg ezeket az elképesztően részletesen megírt, reális és fantasztikusan eljátszott karaktereket,

majd azon kapjuk magunkat, hogy a kezdeti status quo teljesen megváltozik.

Lehet, hogy mégsem úgy voltak a dolgok, ahogy azt mindenki gondolja? Nem félreértendő, a film nem bocsát meg a kegyetlen apának, nem ez az üzenete, hanem egy utazásról szól, ami megváltoztatja az emberek nézőpontját. Egy gonosz apáról, aki változni akar.

A zene melankolikus, lassú és atmoszférikus, sokszor használ jazz és blues elemeket, melyek aztán egy zenei koncertben csúcsosodnak.

Az alkotók ügyesen játszanak a képekkel, sokszor használnak hosszú snitteket, közelképeket,

van ideje a szereplőknek megmutatni, mit éreznek, ami nagyon fontos egy ilyen drámai filmben. Nem is értem a negatív nemzetközi kritikákat, mert engem nagyon megérintett az alkotás.

Nem nagyon lehet mást elmondani spoilerek nélkül a filmről. Viszont utána rengeteget lehet róla beszélgetni és úgy érzem, kell is. Tanítandó forgatókönyv, ügyes rendezés, zseniális színészekkel. Ethan Hawkot mindig is szerettem, és ebben a filmben megmutatja, miért. Apró arcmozdulatokkal, gesztusokkal képes leírni egy életre elegendő fájdalmat. Míg Ewan McGregor drámai múltja is visszaköszön, ugyanis jóval több van ebben az emberben, mint egy Obi Wan Kenobi.

A Raymond & Ray-t hosszú ideig nem fogom elfelejteni és tiszta szívből tudom ajánlani azoknak, akik egy kis drámára vágynak.

Tipikus „nem az úticél a fontos, hanem az utazás” típusú film, csak nem fizikailag utazunk, hanem a szereplőink látszólag mindennapi problémáiba, hogy aztán megismerjük azokat és rájöjjünk, hogy nem csak a mi családunkban lehetnek problémák. Emelem kalapom Rodrigo García előtt, elismerésre méltó munka. A Raymond & Ray megtekinthető magyar felirattal az AppleTV+ kínálatában.


Link másolása
KÖVESS MINKET: