Bérczesi Róbert: „Olyan dolgokat meséltem el, amiket a hozzá legközelebb állókkal se oszt meg az ember”
Napsütötte rész címmel pár hete jelent meg a hiperkarma ötödik albuma, amiben egészen más arcát mutatja a zenekar: a megszokott sűrű, hadarós szövegek helyett kizárólag könnyen befogadható, pozitív hangvételű dalok kerültek rá – tudatosan.
Április közepén pedig érkezik az Én meg az Ének című életrajzi könyv is, amit Robi Kiss Lászlóval közösen jegyez, és elmondása szerint cicomázás nélkül, a legapróbb részletekig kiderül majd belőle többek között az is, mi mindenen ment keresztül kábítószer-függőségének 10 éve alatt.
– Egy ideje nem gitározol a koncerteken. Mi történt?
– Kéztőalagút-szindróma a betegség neve, a túlzott megerőltetéstől (vagyis az állandó gitározástól) alakult ki. Látszólag egyik pillanatról a másikra, de az orvosok azt mondták, hogy már jó ideje érett, szóval voltak előzményei.
Mindenesetre október végén egyszer csak azt vettem észre, hogy nem tudom lefogni az akkordokat. Borzasztó volt, nem is tudom, milyen fullasztó érzéshez tudnám hasonlítani. Nem kívánom senkinek.
– Azonnal műteni kellett?
– Egy hónapig még görcsöltem rajta, hogy hátha magától rendbejön, ekkor viszont egy szakember azt mondta, hogy nem szabad tovább halogatnom a dolgot. Végül hallgattam rá, és három-négy nappal később meg is volt a műtét. Azóta egy kedves barátnőm jár át és segít a gyógytornában, valamint a gitárt is egyre többször veszem a kezembe. Azt mondták, hogy az ilyen esetekben inkább dolgoztatni, nem pihentetni kell, szóval ehhez tartom magam.
– Hogy van most a kezed?
– Köszönöm a kérdést, nagyon lassan ugyan, de javul. Ennél a betegségnél a műtét után legalább három hónapnak kell eltelnie ahhoz, hogy valamennyire rendbe jöjjön. Két hónapnál tartok most, az F-dúrt még nem tudom olyan biztonsággal lefogni, mint a többi akkordot (ez talán a legnehezebb az összes közül), de nagyon igyekszem.
– Színpadon mikor foghatsz újra hangszert a kezedbe?
– Február 22-én indul a hiperkarma vidéki lemezbemutató turnéja, és az első állomáson, Debrecenben már nagyon szeretnék. Ez a kitűzött cél.
– Mennyiben volt más megírni a legutóbbi hiperkarma lemezt, mint a két évvel ezelőtti Délibábot?
– Eddig úgy írtam dalokat, hogy gitároztam, és arra halandzsáztam valamit, így alakult ki fokozatosan a szöveg. Most viszont teljesen más módszerrel dolgoztam: előbb voltak meg a szövegek, ezek alá kellett dallamokat kitalálnom. Nem igazán csináltam még ilyet korábban, de nagyon élveztem.
– Szövegíróként mi volt rád hatással?
– Jó kérdés. Szinte egyáltalán nem hallgatok zenét mostanában, így inspirációt se nagyon tudok meríteni. Ez inkább egy személyes hangvételű album lett, ami a lelkivilágomba, a képzeletembe enged betekintést.
Nekem van egy másik, elképzelt családom a saját belső világomban, kicsit nekik is szól ez a lemez, de természetesen a fizikai síkon létező családomnak és barátaimnak is.
– Nyilatkoztad korábban, hogy azért lett ilyen ez a lemez, mert igényed volt rá, hogy a korábbinál sokkal egyszerűbb szerkezetű dalokat írjál. A Biorobotban nem tudtad kiélni ezt a vágyadat?
– Nagy különbség, hogy ott Nemes Andrással ketten voltunk szerzők, a hiperkarmában viszont egyedül írom a dalokat. De fogalmazhatunk úgy, hogy megihletett a Biorobot.
– Annak lesz még folytatása?
– Nem, befejeztük. Egyre nehezebben ment a közös munka, a végére már nagyon fárasztónak és megterhelőnek éreztem, végül ezért mondtam ki, hogy hagyjuk abba.
– Voltak benned félelmek amiatt, bejön-e a stílusváltás azoknak, akik a klasszikus, hadarós hiperkarmát szerették meg?
– Az elején éreztem némi drukkot ezzel kapcsolatban, nyilván, de akkor már elhatároztam, hogy ez egy ilyen lemez lesz, mielőtt nekiültem megírni a dalokat. Onnantól kezdve pedig ez a külső tényező nem befolyásolt.
– A zenekarban a többiek hogy fogadták az irányváltást?
– Voltak olyan megjegyzések, hogy talán ez egy kicsit túl egyszerű a hiperkarmához képest, de mivel már eldöntöttem a dolgot, és addigra már javarészt a dalok is készen voltak, sok mindent nem lehetett csinálni. Végül aztán elfogadták.
– A koncerteken milyen arányban fogjátok keverni a régi és az új számokat?
Én a december végi lemezbemutatón eredetileg mind a 12 új dalt el szerettem volna játszani, de a többiek azt mondták, hogy az túlzás lenne. Végül 6 dal, tehát a fele lett a kompromisszumos megoldás, a most következő turnén is ennyit hallhat majd a közönség. A repertoár többi része a Délibábról, illetve az első három lemezről lesz.
– Van kedvenced az új számok közül?
– A Micsoda kép, szerintem a dallama meg a szövege is különösen jól sikerült. És szép benne a zongoraszólam.
– Milyen lesz a folytatás? Említetted azt is, hogy a következő albumnál újra visszatérsz a klasszikusabb hangzáshoz.
– Már a most megjelent lemez megírásakor több dal született, mint ami végül rákerült, pont azért, mert direkt lehagytam róla minden olyan számot, amiben kicsit is volt rappelés, hadarás vagy bármilyen kísérleti dalszerkezet.
Szóval igen, a hatodik lemez ismét nagyon sűrű lesz, szövegileg mindenképp. Hangulatában pedig borongósabb.
– Témák tekintetében is visszanyúlsz az életed sötét időszakához, vagy inkább új élményekből merítesz?
– Amikor megírok egy dalt, a végén mindig azt veszem észre, hogy éppen arról szól, ami akkortájt történik velem. Nem igazán tudok visszanyúlni korábbi emlékekhez, emiatt ezután is legfeljebb a stílus fog hajazni a korábban megszokottra, a mondanivaló teljesen aktuális lesz.
– Szólólemezt tervezel még írni, akár feldolgozásokkal, akár saját dalokkal?
– Úgy érzem, a hiperkarma elég teret biztosít nekem az ötleteim megvalósítására, ezért saját dalokkal biztos nem, és több feldolgozáslemezt sem tervezek, mert kifogytam a feldolgozni valókból, valamint egyébként is úgy érzem, hogy a hátralévő életemben a kreatív energiáimat inkább saját számok írásába szeretném fektetni.
– Miben más a hamarosan érkező életrajzi könyv ahhoz képest, aminek pár éve terveztétek a kiadását, de végül nem valósult meg?
– Az a projekt már a kezdeti fázisában abbamaradt, úgyhogy nehezen tudnám összehasonlítani a kettőt.
Ez a mostani egy brutálisan őszinte tanúvallomás, olyan dolgokat mondok el benne, amit jobban belegondolva még a hozzá legközelebb állókkal se mindig oszt meg az ember. Aki elolvassa, nagyon mélyen megismerhet engem.
– Nehéz volt ennyire kitárulkoznod, egyrészt a szerző, másrészt a leendő olvasók előtt?
– Ahogy íródott a könyv, egyértelművé vált, hogy annyira összekapcsolódik az életem az általam elkövetett negatív dolgokkal, hogy ezt egyszerűen nem lehet cicomázni.
Rengeteg olyan dolgot is elmeséltem, amit szégyellek. A mértéktelen tékozlás, a hozzám legközelebb állók megbántása, és még sorolhatnám – ezek mind nagyon kellemetlen emlékek. De úgy érzem, hogy ezáltal sikerült lezárnom magamban ezt a fejezetet, és továbbléphetek végre.
– Hogy telnek mostanában a hétköznapjaid? Korábban épp nekem fogalmaztál úgy, hogy a koncertek jelentik a heted fénypontját. Azóta találtál valamilyen elfoglaltságot a közbeeső időre, ami hasonlóan leköt?
– Eszem, iszom, alszom, gitározok, olvasok, filmeket nézek. Egy kívülálló számára teljesen unalmasnak tűnő remeteéletet élek a hétköznapokban, és továbbra is a koncertek jelentik a csúcspontot. Már nagyon várom a lemezbemutató turnét.
– Kereknek érzed így az életedet?
– Magam döntöttem úgy, hogy ilyen életet akarok élni. Dönthettem volna másképp is, például azzal, hogy családot alapítok, ami teljesen átformált volna mindent. Ami pedig a kimozdulást illeti, annyi időt töltöttem az éjszakában az elmúlt 15 évben, hogy egyszerűen elég volt belőle. Most jól érzem magam egyedül, szerintem ez a lényeg.
