Beck Zoli: Bármeddig lehetsz a saját magad wurlitzere, de én ezt nem szívesen csinálnám
Tavaly ünnepelték volna 20. születésnapjukat, de az elmaradt turné helyett végül alkalmazott zenei feladatokba temetkeztek.
Az évfordulón kívül beszélgettünk a Művészetek Völgyéről is, ahol a frontember a Momentán Társulat vendégeként és a Kaláka versudvar két programjában is színpadra lép.
– A járvány a zenekar teljes 20. jubileumát elsöpörte. Megviselt benneteket?
– Persze, de elsősorban nem is a jubileum, pláne nem az ünnepi élmény miatt, hanem azért, mert egyik pillanatról a másikra el kellett engednünk az egész éves turnét. Februárban azzal a lendülettel kezdtük a turnét, hogy az egy teljes évet elbírjon. Ez az energia szorult bennünk, talán úgy lehetne ezt elképzelni, ahogyan egy egyre gyorsuló autóval nekicsapódsz a betonfalnak. Szóval nem csoda, hogy utána hetekig kissé elveszettnek éreztük magunkat, és nagyjából május elejére tudtunk csak berendezkedni az új helyzetre.
Nem arra mentünk rá, hogy sokakhoz hasonlóan mi is karanténdalokat írjunk, mivel ez szerintem alapvetően tévút: éppen a viszonyulás számolódott fel, az önértelmezéshez szükséges távolság saját magadtól. Inkább más valóságokat kell keresni, olyan alkotói világokat, amik tulajdonképpen készen állnak arra, hogy értelmezd azokat, és a zenéddel beleszólj. Éppen ezért vállaltuk a Csongor és Tünde előadás zenei anyagát a Bóbita Bábszínháznak.
December elején a Városmajori Szabadtéri Színpad felkérésére elkezdtem dolgozni Shakespeare Ahogy tetszik-jének a színpadi zenéjén, Sárközy Papa mellett iamyank és Rozs Tomi közreműködésével. A Pécsi Nemzeti Színházban pedig az Ökör című előadás próbáit kezdtem el. Ennyi színházi zenére, jelenlétre aligha lett volna időm turné közben, hiszen csak a Shakespeare-darab énekelt dalanyaga kitesz egy teljes nagylemezt. Sőt, be tudtam fejezni még a könyvemet is. Ezeken keresztül sokat tanultam a színházról, magamról, a munkaformákról - és ezek állati fontosak a számomra, még úgy is, hogy a 30Y turné mellett ezeket biztosan el kellett volna engednem.
– Milyennek látod a zenekar jövőjét most?
– Remélem, van bennünk még jó néhány év alkotói értelemben. És azért fogalmazok így, mert színpadon állni bármeddig lehet, legfeljebb egy idő után már lóg a bőrgatya a fokhagymaseggeden, és csak félplaybacket vállalsz. Lehetsz a saját magad wurlitzere, amikor bedobják a kétforintost, te pedig eljátszod a slágert, de én ezt nem szívesen csinálnám.
Az Ül és vár-t például közel 20 éve tartjuk műsoron, de azért érdekes számunkra a mai napig, mert folyamatosan új kontextust teremtünk neki, mindig új dalként szólal meg – még akkor is, ha amúgy hangról hangra ugyanazt játsszuk.
– Milyen íve volt ennek a két évtizednek?
– Az első szakasz nagyjából a Csészényi tér című lemez megjelenéséig tartott, és főként az útkeresésről szólt: meg kellett találnunk valamit, amit a világról mondani tudunk. Ez egyáltalán nem tudatos keresés, hanem inkább véletlenszerű rátalálás, ahogyan a Menyhárt Jenő énekli: “ha meglátom, felismerem”. A 2008-as No.4. album nagyon éles korszakhatár volt: elvesztettük Bóra Dávidot, állandó hangmérnökünket és az addigi lemezeink producerét, aki a zenekar hangképéért és tulajdonképpen egyensúlyáért is felelt. Nem pusztán egy ember volt, aki gombokat tologatott, hanem teljes jogú tag. Talán mondhatjuk, hogy az ő halála tett nagykorúvá bennünket.
Bármennyire is fájt, tovább kellett mennünk, így Dávid helyére Pálocska Zsolti érkezett, aki ugyanúgy teljes jogú tag lett és azóta sem engedtük el egymás kezét. Ez is új korszakot jelentett sok tekintetben, ahogy a Városember lemezt követően a gitárosunk, Endi távozása is.
– Egyáltalán nem merült fel, hogy új szólógitárost keressetek?
– Nem. Ez nem olyan, mint a kosárlabda vagy a futball, ahol mindig kötelező ugyanannyi embernek pályán lenni. A csapat annyi főből áll, ahányan a tagjának gondolják magukat. Nálunk ez négy ember volt, és azt hiszem, hogy az azóta eltelt 7-8 év egy sokkal erősebb, érettebb és érzékenyebb 30Y-t hozott magával.
– A te szereped mennyiben alakult át?
– Teljesen, hiszen szinte végig gitározok az éneklés mellett, ezért abba kellett hagynom azt a korábbi szokásomat, hogy integetek a mikrofonnál. Emellett kevesebbet is rohangálok a színpadon. A dalok hangképe is átalakult, sok számot teljesen újra kellett értelmezni, vagy akár végleg kivenni a repertoárból. Rajtam kívül Sárközy Papa számára is komoly kihívás volt ez, hiszen a billentyű szerepe is alapvetően megváltozott. A Szentimentálé ennek a változásnak is jó jelölője: még együtt csináltuk, de már rengeteg vendégzenésszel – és ez időt adott arra, hogy újraértelmezzük önmagunkat.
– Hogy érzed, mennyit fejlődtél akár dalszerzőként, akár szövegíróként az évek során?
– Sokat alakultam. Ha az ember egyszer megírja az első dalát, utána többé nem tudja ugyanazt megírni, hiszen akármit csinál, a másodiknak már az első adja a kontextusát. Ma lényegében bármit írok, azonnal viszonyba kerül azzal a nagyjából kétszázzal, amit korábban csináltam. Úgy fogalmaznék, hogy ortodox, néha már-már zavaróan konzervatív dalszerző vagyok: az én fejemben egy dalnak dolga egy egész világot teremteni pár percben, és végletes kockázatot vállalni azért, amit kimond. Szóval nem az a dolga, hogy szórakoztasson. Egy dal szerintem akkor igazán dal, ha egy szál zongorával vagy dobozgitárral eljátszva is működik.
A következő lépés aztán akkor jön el, amikor leviszem a próbaterembe és megmutatom a többieknek. Ekkor derül ki, végső soron 30Y-dalt írtam-e, hiszen az attól függ, elindít-e valamit bennük is. Ha nem szólítja meg őket, akkor nem lesz belőle 30Y-dal, legyen amúgy akármilyen jó szerintem. Ezt egyébként meg kellett tanulnom elfogadni, ami időbe telt.
Én pedig nagyon nem szeretnék eljutni erre a pontra. A teljes karantén idején például egyetlen dalt fejeztünk be – ez a napokban jelenik meg –, és vázlatból sincs több hétnél vagy nyolcnál.
– Nemrég utoljára játszottad a Nemzedék nélküli ember című szólóestedet. Lesz ennek folytatása?
– A Gyereknek bátor című műsoromat továbbra is játszani fogom, ez egyébként sokkal jobban is hasonlít egy hagyományos értelemben vett szerzői estre. A Nemzedék nélküli ember egy koncepciózus elbeszélés, monomusical is lehetne a megnevezése. Hasonlót egyelőre nem tervezek, már csak azért se, mert bőven van mit csinálnom a zenekar mellett. Háy Jánossal ugyan épp szüneteltetjük a Háy Come Becket, de elkezdtünk játszani egy közös műsort Grecsó Krisztiánnal, egy másikat pedig Szűcs Krisztiánnal és Csengey Balázzsal próbálunk éppen. Utóbbit Bérczes Laci rendezi, Másnap a munkacíme és Cseh Tamás eddig soha nem hallott dalaira épül, amelyek Balázs édesapja, Csengey Dénes író hagyatékából kerültek elő. A fentiek és a korábban említett színházi produkciók kitöltik a 30Y-on kívüli időmet.
– Mi az első emléked a Művészetek Völgyéről?
– Kapolcs a művészetek, zene, színház iránti érdeklődésem bázispontja. Epivel, a csajommal tizenévesen jóformán minden alkalommal ott voltunk. Napközben piacoztunk, kézműves termékeket árultunk, majd amint ezzel végeztünk, rohantunk a koncertekre: Cseh Tamásra, Vágtázó Halottkémekre, Barbaróra. Remek színházi előadásokat is láttunk, például a Mulatságot, vagy Bán János Kukac Matyiját. Ott néztük meg először az Azt meséld el, Pistát is, és ájultunk el Mácsai Pál tehetségétől. De említhetném Jordán Tamás Szókratészét és még számtalan nagyon erős élményt, ami a mai napig odaköt.
– Idén a 30Y mellett a Momentán társulat Főhős előadásában és Lackfi János Zenés versimprójában is szerepelsz. Ezekre hogy készülsz?
– A Momentán kalandjától mindig izgulok, korábban egyszer már részt vettem egy hasonló történetben, és erre lehetetlen készülni. Annyit tudok csak tenni, hogy piszkosul koncentrált leszek. Lackfival is nagyon sok az improvizáció, szóval ugyancsak az a fő feladatom, hogy a lehető legösszeszedettebb legyek abban az egy-másfél órában a színpadon.
Ugyanezen az estén a Kalákával és a Szélkiáltóval is játszom, ami azért is megtisztelő, mert a ‘80-as, ‘90-es évek fordulóján, még utcazenészként a Balatonnál mindkét zenekartól játszottam dalokat. Rozs Tomival, a Szélkiáltó csellistájával pedig az Ahogy tetszikben dolgozunk együtt jelenleg, ez is egy közös pont.
– Még ezelőtt, július 2-án a Budapest Parkban koncerteztek, „20 év 100 percben” mottóval. Kronologikus műsor lesz?
– Általában azonnal felrúgom a saját magam által kitalált szabályokat is, szóval nem hiszem, hogy időrendi sorrendben haladunk majd. Abban viszont biztos vagyok, hogy a zenekar legelső, 2004-es koncertlemezétől egészen a 2019-es Ki az akit még megölelnél-ig mindegyikről fogunk játszani, ahogy a már említett legújabb dalunk, a Mesélős is biztosan elhangzik. A két évtized zenei lenyomata mellett az egyes korszakok grafikai elemei is vissza fognak köszönni, ez külön érdekessé teszi az estét.
– Endit nem hívjátok meg vendégfellépőnek?
– Nem, mert az ahhoz a bőrgatyás-félplaybackes logikához tartozna, amiben egyszerűen nem hiszek. Én nem úgy szeretnék utazni a múltban, hogy elkezdem felmelegíteni.
Szerintem minden zenekarnak - alkotó közösségként legalábbis - akkor van vége, ha elkezdi meghívni és felrakni a színpadra a régi tagjait. Mi nem a múltunkat tesszük színpadra, hanem a mindenkori jelenünket, szóval nem állunk neki a saját szobrunkat faragni. Színpadra csak kockázattal van értelme állni: nem a múltunk hátizsákját cipeljük, ami ebből a múltból nyeri az érvényességét, hanem éppen a mindenkori jelenünk teszi közlésképessé a múltunkat is.
