KULT

Bárth János: Életem legmeghatározóbb zenei élményei voltak a kapolcsi éjszakai jammelések

A Blue sPot zenekar frontembere 15 éve visszajáró vendég a Művészetek Völgyében, ahol tavaly óta improvizációs koncertsorozatot is szervez. Ennek apropóján beszélgettünk.


A Művészetek Völgye egyik újdonsága volt tavaly a Völgyimpró, aminek keretében mindennap kora délután spontán örömzenélés kerekedett a Blue sPot zenekar és válogatott meglepetésvendégek részvételével.

Feltűnt például a fellépők között Vitáris Iván, Hobo, Ferenczi György és Harcsa Veronika is. A programsorozat idén is folytatódik, ezúttal már hivatalosan meghirdetve, így valószínűleg még nagyobb lesz az érdeklődés.

A Blue sPot énekes-gitárosát, Bárth Jánost ennek kapcsán arról is kérdeztük, mindenki igent mondott-e a felkérésre, és mit tervez megnézni még a fesztiválon a saját koncertjein túl.

– Mi az első emléked a Művészetek Völgyéről?

– Tinédzser korom óta el szerettem volna jutni oda, de sokáig nem akart összejönni, még akkor se, amikor már megvolt a zenekarunk. 2007-ben aztán egy ismerősön keresztül sikerült bekerülnünk az akkori blues színpadra Taliándörögdön, aminek természetesen nagyon örültünk. Sok emlékem van arról az estéről: kicsi, de annál lelkesebb közönség előtt játszhattunk, utána órákig csocsóztunk is a Katica Büfében. Azóta, ha jól emlékszem, egyetlen évet sem hagytam ki, mindig ott voltam a fesztiválon. 2012-ben pedig úgy alakult, hogy a szervezők közé is bekerültünk: három éven át csináltuk a Blue sPot Café nevű színpadot a zenekarral, a kapolcsi óvoda kertjében. Erről is szép emlékeim vannak, sikerült egy olyan emberközeli helyszínt létrehozni, ahol a fellépők együtt fröccsöztek a közönséggel a koncertjük után. Éjszakánként pedig rendszeresen spontán jam session alakult ki az ott maradó zenészekkel, ezek voltak életem talán legmeghatározóbb zenei élményei.

Idővel egyre nagyobb neveket hívtunk meg, többé nem fértünk el abban a kis udvarban, ezért 2015-ben a helyszínünk átköltözött a mai Panoráma Színpad helyére. Ebben az átmeneti évben Blue sPot Major volt a neve, még ennek a szervezésébe is belefolytunk, de ehhez már sokkal profibb hozzáállásra volt szükség: többé nem lehetett baráti szívességekre építve csinálni, így ezután szervezőként nem vettem már részt a program alakításában, egészen a tavalyi évig. Fellépőként és vendégként viszont a köztes időszakban is visszajártam.

Fotó: Northern Lights Photo HU

– Miben más ez a fesztivál a többihez képest?

– Óriási dolog, amit annak idején Márta István megálmodott: művészi produkciókat visz be egy pici falu udvaraiba, a helyi közösség értékeit pedig megmutatja az odalátogatóknak.

A természeti és az épített környezet is csodálatos, itt szerintem egész más zenélni és szórakozni egyaránt, mint egy pusztaságban felépített klasszikus fesztiválon. A másik pedig a sokszínűség: hagyományosan rengeteg programot kínál a Völgy, ha végigsétál az ember a falvakon, népzenétől színházon át könnyűzenéig mindent találhat.

Én már kicsit otthon is érzem magam: ismerem a kocsmákat, kezdem tanulgatni az utcák, falurészek eredeti, helyi elnevezéseit, túrázva a környék nagy részét is bejártam. Emiatt már-már olyan érzésem van minden év júliusában, mintha hazatérnék.

– Hogy indult a Völgyimpró?

– Oszkó-Jakab Natália fesztiváligazgató ötlete volt, hogy létre kellene hozni egy improvizációra épülő zenei programot. Két dolog lebegett a szeme előtt: egy alkalom, amikor a Random Trip tagjai Pély Barnabással és a csodálatos Fábián Julival a patak partján örömzenéltek, hatalmas hangulatot csinálva. A másik pedig az imént említett éjszakai jammelések a mi blues-színpadunknál. Utóbbi miatt kért meg engem, hogy találjam ki a dolog kereteit. Így a tavalyi fesztiválon kora délutánonként kipakoltunk egy szándékosan minimális zenekari felszerelést az egyik barátságos helyszínre (akkor Kenderkertnek hívták, idén Káli Kunyhó lesz a neve), vendégnek mindennap elhívtunk egy vagy két fellépőt, akinek egyébként is koncertje lenne aznap, és létrehoztunk velük valamit félórás időtartamban. Ez lehetett akár teljesen szabad improvizálás, de kiindulhatunk egy konkrét dallamból, esetleg egy létező dalból is, amit mindannyian szeretünk.

– Mindenki igent mondott a felkérésre?

– Nem, de természetesen ettől még nem haragudtunk meg rájuk. Többen voltak, akiket kinéztem a műsorfüzetből, mivel már régóta szerettem volna együtt zenélni velük, de kerek perec azt válaszolták, hogy nem vállalják.

Egyszerűen nem mindenkinek illik ez az alkatához, akadnak olyan zenészek is, akik mindent aprólékosan megterveznek, és attól tartanak, hogy ellenkező esetben valami kellemetlen sülhetne ki belőle. És ez rendben is van így. Mások viszont olyanok, mintha erre születtek volna: Szirtes Edina Mókus például őstehetség abban, hogy egy semmiségből valami csodát hozzon ki, Ferenczi György és zenésztársai szintén. Amelyik kombináció összejött, az mind jól sikerült.

Az idei évre hasonlóan fordultunk rá, most is voltak, akik nem fogadták el a felkérést, de sokan csak logisztikai okokból, nagy sajnálkozások közepette mondtak nemet. Akik viszont igen, őket nagyon lelkesen várjuk, szerintem még a tavalyinál is sokszínűbb a műfaji paletta. Jónás Verára különösen kíváncsi vagyok, szenzációs zenésznek tartom, de még soha nem játszottunk együtt. A folk irányt a Chalga együttes, a pop-rockot a Lóci játszik tagjai, a klasszikus bluest pedig Fekete Jenő fogja képviselni. De velünk lesz Premecz Mátyás is, aki biztosan le fog szólózni mindannyiunkat a sárga földig az orgonájával. Rábeszéltük egy közös zenélésre Dióssy D. Ákost is, a legendás Kispál és a Borz billentyűsét. Tavalyhoz hasonlóan most is rögzítik majd a koncerteket, de ezúttal a Petőfi TV stábja, így ha lehet, talán még profibb lesz a megvalósítás.

– Szándékos volt, hogy tavaly nem szerepelt a programfüzetben a Völgyimpró, inkább csak szájról szájra terjedt a híre?

– Ennek annyi a magyarázata, hogy a fesztivál szervezése évről évre professzionálisabb, így ma már január környékén véglegesül a program, áprilisban pedig a műsorfüzet is bekerül a nyomdába. A Völgyimpró ötlete viszont csak ekkortájt született meg, tehát már pont kicsúsztunk az időből. Ezért egyfajta flashmobként szerveztük meg, de így is minden alkalommal tele volt az udvar. Idén a sikeren felbuzdulva már előre meghirdettük. Az időpont változatlan: mindennap délután 2 óra, kivéve az első napon, amikor a hivatalos megnyitó miatt 4-kor kezdünk.

– Hol foglal helyet a Blue sPot az életedben? Alapvetően hobbi, vagy több ennél?

– Mindenképpen több, annak ellenére is, hogy nem ez a fő megélhetési forrásom. Főállásban kutatóként, nyelvészként dolgozom az ELTE-n, de tinédzserkorom óta zenélek, a Blue sPot 2005-ben alakult. Sokat koncerteztünk, írtunk dalokat, készítettünk lemezeket, tehát egy sima hobbizenekarnál mindenképp komolyabb. Annak ellenére, hogy többségünknek van másik hivatása, a dobosunk, Mezőfi István “Fifi” évtizedek óta ismert, profi zenész. A célunk most az, hogy minél több időt tölthessünk színpadon, miközben folyamatosan megújuljunk.

Én egyébként belekóstolhattam abba is, milyen egy klasszikus értelemben vett profi együttesben játszani: hat évig voltam a The Bits nevű Beatles-emlékzenekar tagja, évi 60-80 koncerttel. Épp emiatt kellett azt mondanom 2018-ban fájó szívvel, hogy keressenek helyettem valaki mást, mert ezen a szinten egyszerűen nem fért bele az időmbe.

De azóta is jó barátok vagyunk, évente egyszer-kétszer fel szoktam lépni velük vendégként. A kreatív energiáimat viszont a Blue sPotban élem ki.

– Sok megzenésített verset játszotok, Cseh Tamásnak egy egész feldolgozáslemezt szenteltetek. Mit ad neked, amikor mások dalait énekled?

– A zenekar annak idején úgy indult, hogy blues-rock klasszikusokat játszottunk, ahogy egyébként sokan mások is teszik. Csak később merészkedtem odáig, hogy saját dalokat írjak, aztán egyszer csak jött egy fordulópont, amikor inkább már abból volt több. Azt viszont ma is tartom, hogy néha jó kicsit rákoncentrálni egy-egy korszakra vagy előadóra. Hogy mit ad nekem? Cseh Tamásnál például az volt a kihívás, meg lehet-e szólaltatni ezeket a törékeny, csöndes dalokat zenekari felállással úgy, hogy közben megmarad a lényegük. De most megint olyan korszakomat élem, amikor inkább a saját dalok írását érzem fontosabbnak. A Völgyben lesz idén egy olyan koncertünk is, július 23-án este a Kőbánya Udvarban, amikor főként ezekből fogunk válogatni.

Fotó: Danyi Orsolya

A Művészetek Völgye részletes programját és a fellépők névsorát színpadok szerint napi bontásban ITT BÖNGÉSZHETED.

Részletes térkép a helyszínekről ITT TALÁLHATÓ.

– Mi inspirálja a saját dalaidat?

– Az a típus vagyok, aki először zenét ír, erről pedig nehéz megmondani, pontosan milyen előképei vannak. Elsőként különféle akkordsorok, lüktetések szoktak eszembe jutni, erre pattintom rá azt a szöveget, amit az aktuális lelkiállapotomtól és élethelyzetemtől függően ki tudok találni. Minden dalt elég sokáig rágok, nem szoktam túl hamar elengedni őket. A Covid alatt egyébként született egy másik projektem is: elkezdtem dalokat írni egy állatokról szóló gyerekkönyvhöz, amit szintén nagyon megszerettem. Ezt a műsort is elő fogom adni a fesztivál egyik délelőttjén, egy szál gitárral.

– Mit vársz még az idei Völgyben a saját fellépéseiden kívül?

– Esténként általában szabad leszek, ezért szeretnék minél több dolgot megnézni.

Érzékelem a változást, hogy a nagy öregeken túl egyre több fiatal tehetség kerül be a nagyszínpadok programjába, csupa olyanok, akikért most rajonganak a tizen- és huszonévesek. Én ebben rettenetesen le vagyok maradva, a Carson Comát például alig pár hete ismertem meg és a Ricsárdgírről is csak tavaly hallottam először. Őket mindenképp szeretném élőben is látni, de alapvetően nyitott szemmel fogok járni, hátha sikerül más hasonló előadókba is belefutnom.

Emellett barátokat is igyekszem elcsípni, például a Vodku zenekart, és még hosszan sorolhatnám. Elképesztő a műsorgazdagság, szóval biztos, hogy nem fogok mindenhová odaérni, de a célom ez lesz.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Az év legjobban titkolt sci-fije? – Visszatért az Invázió, és te valószínűleg még mindig nem hallottál róla
Két évet ugrott az időben az AppleTV sorozata. A világ megmenekült? Az Invázió harmadik évadának nyitánya bebizonyítja: az idegenekkel a rémálom még csak most kezdődik. Hősök támadnak fel, titkok szivárognak ki, és minden pillanatban ott lappang a kérdés: tényleg vége van a fenyegetésnek? Dehogy van, itt a harmadik évad…
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. augusztus 24.



A televíziós science fiction világában ritkán akad olyan alkotás, amely egyszerre képes intim, emberi drámát és globális katasztrófát bemutatni, mégis az Invázió pontosan erre vállalkozott 2021-ben. Simon Kinberg sorozata, amely az AppleTV+ megbízásából készült, apró mozaikokból építtette fel egy idegen támadás történetét – nem világmegváltó hősökre, hanem hétköznapi emberekre fókuszálva. Ez a nézőpont kezdettől fogva a széria legerősebb sajátossága, és a harmadik évad nyitánya sem tagadja meg gyökereit:

ismét a kisemberek szemén keresztül látjuk, hogyan alakul az emberiség sorsa egy újabb, látszólag lezárt, de mégis tovább élő fenyegetés árnyékában.

Kinberg neve önmagában is sokatmondó: producerként és íróként egyaránt dolgozott remek és kevésbé sikeres projektekben. A Deadpool 2, a Légió vagy a Sherlock Holmes mellé sajnos olyan címek is feltűnnek a listáján, mint a hírhedt Fantasztikus Négyes (2015), a felejthető 355, vagy a borzalmas X-men: A sötét főnix. Ez a kettősség kíséri végig pályáját, így az Invázió esetében sem lehetett tudni előre, mire számíthatunk. Az viszont két évad alatt már bebizonyosodott, hogy a sorozat képes komoly feszültséget teremteni, miközben nem szuperhősökkel, hanem sebezhető, esendő emberekkel dolgozik.

Az első két szezon nagy erénye a több szálon futó történet volt: egy közel-keleti háborúban rekedt katona, egy japán űrmérnök személyes tragédiája, egy iráni-amerikai család menekülése és egy csapat bajban rekedt diák mind-mind más perspektívából tapasztalta meg az idegenek pusztítását, más-más kontinensen. Ahogy teltek az epizódok, a mozaikdarabok fokozatosan összeálltak, és egyre világosabbá vált, hogy az emberi sorsok közötti látszólag apró döntések globális következményekkel járhatnak.

A második évad végén egy igazi cliffhanger zárta le a történetet: két szereplő kézen fogva lépett be az idegenek anyahajójába, majd vágás, sötét, és vége az évadnak.

A harmadik szezon első része azonban rögtön keresztülhúzza a néző várakozásait. Az évadzáró katarzisa után ugyanis nem folytatódik a történet: két évet ugrunk előre az időben. Az anyahajó lezuhant, a fenyegetés papíron megszűnt, és a világ lassan próbál visszatérni a normalitásba. A hősi halottak között emlegetik Trevante Cole őrmestert (Shamier Anderson) és a fiatal Caspar Morrow-t (Billy Barratt). Csakhogy rögtön az epizód elején kiderül, nem minden az, aminek látszik: Trevante megjelenik egy térkapuban, és semmire sem emlékszik az elmúlt két évből. Innen indul újra a történet, a bizonytalanság, a katonai titkolózás és az emberi bizalmatlanság szorításában.

A forgatókönyv egyik legerősebb húzása, hogy nem próbál hosszan magyarázni, hanem szinte azonnal visszaránt a bizonytalanságba. Ismeretlen gravitációs anomáliák, eltűnő emberek, félrevezető hírszerzési jelentések – minden azt sugallja, hogy az idegenek inváziójának még messze nincs vége. Trevante és a közben felnőtté vált Jamila (India Brown) újra központi figurákká lépnek elő. Jamila bűntudattal küszködik Caspar halála miatt, ám kettejük találkozása újra beindítja az események láncolatát. Amikor katonák támadnak rájuk, menekülni kényszerülnek, és világossá válik, hogy ismét nem számíthatnak senkire – legfeljebb egymásra.

Érdekes módon a nyitány inkább szűkíti, mintsem tágítja a fókuszt.

Nem látjuk egyszerre a régi kedvenceket, a szálak nem futnak párhuzamosan. Aneesha Malik (Golshifteh Farahani) és Clark Evens (Enver Gjokaj) egyelőre még csak az előzetesekből sejthetők, de bizonyosan visszatérnek majd. Más karakterek sorsa kérdéses: Monty (Paddy Holland) újra felbukkanása sok rajongónak örömet okozna, míg Mitsuki (Shioli Kutsuna) halála talán véglegesnek tűnt a második szezonzáróban, bár az Invázió világában soha semmi sem biztos.

Az új évad első epizódja ugyan nem robban be olyan látványos erővel, mint ahogy a második évad fináléja lezárult, de ez nem is áll szándékában. Inkább felépíti az új status quót, miközben lassan, csepegtetve adja a jeleket: a veszély nem múlt el, sőt, valami sokkal komplexebb játszma van kibontakozóban. A katonai erők bizalmatlansága, a titkolózó hírszerzés, és az, hogy még a saját hősüket sem hajlandóak elfogadni, finoman reflektál a hatalom és az egyén konfliktusára. Ez a politikai árnyalat talán eddig is jelen volt a sorozatban, de most még hangsúlyosabbá válhat.

Az idegenek ábrázolása továbbra is különleges. Nem a hollywoodi sablonokra épít, nincsenek klasszikus „szürke kis emberkék” vagy túlzó CGI-szörnyek.

A lények furcsa, folyamatosan fejlődő fiziológiája egyszerre idegen és félelmetes emberi szemmel nézve. Eközben a tudományos magyarázatok ugyan sokszor sántítanak, mégis képesek megőrizni a hitelesség látszatát. Ez a balansz tartja a sorozatot a tudományos fantasztikum keretein belül, anélkül, hogy saját paródiájába fordulna. Nagy kár, hogy vizuálisan a lények gyengébbek, mint a 2025-ben elvárt színvonal.

Az Invázió harmadik évadának nyitánya tehát nem ad mindenre választ, és nem is akar azonnal sokkolni. Ehelyett egy lassan kibontakozó új krízis alapjait fekteti le. A karakterdrámákra koncentrál, ahogy eddig is, miközben apró jelekkel és rejtélyekkel teremt feszültséget. Ez a tempó talán frusztráló lehet azoknak, akik pörgős akciót keresnek, ám a sorozatot mindig is a lassabb építkezés jellemezte.

Összességében az évadnyitó ígéretesen folytatja a történetet: nem szakít a sorozat eddigi filozófiájával, miszerint a világ sorsa hétköznapi emberek apró döntésein múlik. Nem tökéletes, vannak vontatott részei, és az időugrás elsőre kicsit kizökkentheti a nézőt, de mindez hozzájárul a rejtélyhez. Egy biztos, aki hajlandó türelmesen követni a mozaikdarabokból épülő narratívát, annak ismét jutalom lesz a kitartás. Az Invázió továbbra is az egyik legkülönlegesebb idegenes sorozat az elmúlt években – talán tényleg a legjobb, amiről még nem hallottál.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Meghalt Kalmár Tibor
A Rádió Bézs osztotta meg a szomorú hírt, megható sorokkal búcsúzva tőle. Kalmár több mint száznyolcvan tévéműsort rendezett.


93 éves korában elhunyt Kalmár Tibor, Jászai Mari-díjas rendező és érdemes művész. A hírt a Rádió Bézs közölte, ahol megható sorokkal emlékeztek rá.

A Facebookon azt írták: a szórakoztatás nagymestere csak 93 éves volt. Hozzátették, hogy cselekvési kedve, szelleme és humora nem volt korhoz köthető.

„Kalmár a Valahol Európában című filmben "csak" epizódszereplő volt. Ott azt kérdezte tőle a gyerekfőszereplő Kuksi, hogy "Még mindig verik őket?" Mire ő azt válaszolta, hogy "tudja a rosseb". Ezen aztán mindenki nevetett. Mi most nem nevetünk. Meghalt Kalmár Tibor, akiről mindenki azt hitte, hogy 120 évig él majd, aki több mint száznyolcvan egész estés tévéműsort rendezett, aki legnagyobbakkal dolgozott. Korai volt. Mulattattam és mulattam volt az egyik könyvének a címe. Reméljük Kalmár Tibor jól szórakozott. A közönsége egészen biztosan” – fogalmaztak a bejegyzésben.

A Szeretlek Magyarország 2018-ban készített interjút a népszerű szerző-rendezővel.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt Gyökössy Zsolt
A legendás tévérendező 96 éves volt. Többek között a Szeszélyes évszakok és az MTV-n sugárzott Gálvölgyi-show-k is az ő nevéhez fűződtek.


Augusztus 21-én, 96 éves korában elhunyt Gyökössy Zsolt színházi- és televíziórendező. A szomorú hírt az IdőJel Kiadó osztotta meg a Facebookon.

Nevéhez fűződik a legendás Szeszélyes évszakok, de rengeteg más színházi és televíziós produkcióban is maradandót alkotott. Nemrég még Sztárok-Sztorik című könyvét mutatta be, amelyben pályájának emlékeit gyűjtötte össze.

„Még fél éve sincs, hogy a Jókai Szalonban együtt ünnepelhettük kötetének bemutatóját – lám, a Fennvaló még megadta neki azt a nagyszerű ajándékot, hogy ebben a maga nemében páratlan emlékezés-gyűjteményben mintegy tisztelegve nemcsak előttünk, de Előtte is felvonulhattak különleges rendezői, televíziós pályájának jólismert művészei – Antal Imrétől Máthé Erzsiig, Dörner Györgytől Latinovits Zoltánig, Alfonzótól és Bodrogi Gyulától Kabos Lászlóig és tovább. Mindnyájuk munkatársa volt – a velük megélt élményeket, a közös munka sok közös történetét örökre emlékezetes módon osztotta meg közönségével e kiadónk által útjára bocsájtott, feledhetetlen könyvében” – írta a kiadó.

Gyökössy Zsolt 1929. június 8-án született Körösladányban. 1952-ben szerezte meg rendezői diplomáját, és közel tíz éven át több magyar nagyváros színházában dolgozott. Rendezett prózai és zenés darabokat, operetteket, operát és daljátékokat is.

Budapesten a Tarka Színpad, majd a Kamara Varieté művészeti vezetőjeként tevékenykedett több mint egy évtizeden át. Később a Magyar Televízióban folytatta munkáját, ahol a főszerkesztőség vezető rendezője lett.

A Szeszélyes évszakok mellett olyan műsorok fűződnek a nevéhez, mint a Fejezetek a cirkuszlexikonból, a Gálvölgyi-show, a szilveszteri műsorok, a Kató néni kabaréja, a Hogy volt! Hogy volt?, a Sportolók a porondon és az Antal-show.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
A magasságát átokként élte meg, ügyvéd akart lenni, s büszke arra, hogy sosem ivott és nem is drogozott – Claudia Schiffer 55 éves
Az iskolában nem tartozott a népszerű lányok közé, akivel mindenki randizni akart, mégis ő lett minden idők legjobban fizetett szupermodellje.


Claudia Maria Schiffer 1970. augusztus 25-én született a németországi Rheinbergben, egy Düsseldorf közelében lévő kisvárosban, Heinz és Gudrun Schiffer gyermekeként, egy jómódú középosztálybeli családban, amely hamarosan két fiútestvérrel, Stefannal és Andreasszal, valamint egy húggal, Ann Carolinnal bővült. Visszatekintve Claudia elmondta, annak ellenére, hogy a szülei nagyon elfoglaltak voltak a munkájukkal, végig jelen voltak az életükben. Különösen az édesanyja. „Ő lett a hősünk, mert mindent tudott, és mindenre volt válasza. Segített nekünk a házi feladatokban, különösen akkor, ha valamelyik tantárgyban nehezen boldogultunk. Minden délután leült velünk, és elmagyarázta nekünk, amit nem értettünk” – emlékezett vissza erre az időszakra a modell.

A szülei ugyanakkor más módon is segítették őt és a testvéreit, mivel nem akarták, hogy rossz hatások érjék őket a suli után, ezért gondoskodtak róla, hogy sok más tevékenységekben is részt vegyenek. Claudia például megtanult zongorázni, teniszórákat vett, aerobikra, jazzre, sztepptáncra, és úszásra járt.

Elmondása szerint a szüleinek köszönhető, hogy nem iszik, nem dohányzik, és hogy sosem tartozott azok közé, akik minden este elmentek szórakozni, és reggel 6-ig buliznak. „Olyan gyerekeket akartak, akikben megbízhatnak, akik hazajönnek, és elmondják nekik az igazat” – tette hozzá.

Egy diszkóban fedezték fel

Az iskolában Claudiát nem rajongták körbe annyira a többiek, mint gondolnánk. Nem volt a suli sztárja, nem tartozott a legnépszerűbbek közé, akikkel minden fiú randizni akart. Saját elmondása szerint azért, mert ő annyira más volt: túl magas, túl vékony és a többiekhez képest túl gazdag. A magassága (180 cm) miatt ráadásul szégyenlős is volt. Soha nem akart a figyelem középpontjában lenni, ezért egy idő után nem is vett magának új ruhákat. Elmondása szerint az anyja nem is értette ezt: „Olyan gyönyörű vagy, miért nem öltözöl úgy?” – kérdezte Claudiától, aki azonban csak farmert és teniszcipőt akart viselni.

Ettől függetlenül az osztály egyik legjobb tanulója volt, a nyelvek például különösen jól mentek neki: anyanyelve, a német mellett például folyékonyan beszélt franciául és angolul is, egy ideig pedig azt gondolta, hogy az apja nyomdokaiba lép majd, és sikeres ügyvéd lesz. Még latinul is tanult az iskolában emiatt, mert arra szüksége lesz a jogi tanulmányokhoz. Sokszor elkísérte az apját a bíróságra, az utolsó sorban ült, figyelte őt, és azt gondolta: „Hű, én is ezt akarom csinálni.”

A sors azonban más szakmát tartogatott a számára. 1987 októberében, 17 évesen néhány barátjával elment táncolni egy düsseldorfi diszkóba. Aline Souliers, a Metropolitan modellügynökség munkatársa meglátta ott őt, adott neki egy névjegykártyát, és azt mondta, megvan benne az, ami a modellkedéshez kell.

Másnap aztán Aline találkozott a szüleivel is, és meghívta őket Párizsba. Heinz és Gudrun érezték, hogy ez hatalmas lehetőség a lányuknak, de haboztak, mert szerették volna, ha befejezi a középiskolát.

Így is lett, Claudia még hat hónapig tanult, hogy leérettségizhessen, ez idő alatt pedig senkinek sem mondhatta el az iskolában, hogy a vizsgák után Párizsba megy modellkedni, még a legjobb barátnőjének sem. Csak az indulása előtti napon mondta el a barátainak, hogy hova utazik, és miért.

1000 címlap

Párizsban aztán gyorsan jött a siker. A híres Elle magazin szerkesztői meglátták őt, megtetszett nekik, és szinte azonnal címlapra tették. Ez volt Schiffer első magazinborítója. Hamarosan kiválasztották a Guess farmermárka egyik kampányához, amelynek során az arca és az alakja bejárta az egész világot. Egy éven belül már az első divatbemutatóján modellkedett, méghozzá a Chanelnek. Ezután következett a Versace, a Valentino, a Dior és a divatipar összes többi óriása. Kapcsolata a Chanellel és a Metropolitan Souliers-vel egészen 1996-ig tartott. 1992-ben Claudia kizárólagos globális szerződést írt alá a Revlon céggel 10 évre, több millió dollárért, ez a megállapodás tette őt a történelem legjobban fizetett modelljévé.

Az Elle és a Vogue mellett számos más magazin címlapján is megjelent, többek között a Harper's Bazaar, a Cosmopolitan és a Time címlapján, sőt, ő volt az első modell, aki a Vanity Fair, a Rolling Stone és a People címlapján is szerepelt. 1997 májusában a Playboy borítóján és a magazin fotósorozatában is szerepelt, összesen pedig több mint 1000 magazin címlapján jelent meg.

A divatvilágban töltött addigi kilenc éve alatt ugyanakkor Schiffer megtanulta, hogy nem mindenki viselkedik helyesen ebben a szakmában. Egyrészt ott volt a kábítószer-szubkultúra. „Eleinte nem is vettem észre. Olyan tiszta helyről jöttem, annyira naiv voltam. Utána mondták, hogy a stúdióban rajtam kívül mindenki be volt tépve, és én nem is tudtam róla. Most már észreveszem. De soha nem tennék ilyet. Nem szeretem elveszíteni az önkontrollt. Nem szeretem azt az érzést, hogy nem tudom irányítani, amit mondok vagy gondolok” – nyilatkozta erről.

Igazából producer

Ahogy a modellek gyakorta, ő is kipróbálta magát a nagyvásznon, noha sosem voltak kifejezett színészi ambíciói. Először az 1994-es Richie Rich: Rosszcsont beforrban tűnt fel, ahol a címszereplő Macaulay Culkin aerobiktanárát alakította, illetve feltűnt a Filmszakadás (1997), a Fekete-fehér (1999), a Csajok, mindent bele (1999), a Halálos hajsza (2000), a Zoolander: A trendkívüli (2001 – ebben saját magát alakította), a Meg vagyunk lőve (2002) című filmekben, a Dharma és Greg, avagy kettőn áll a vásár című sorozat két epizódjában (2002), valamint a 2003-as Igazából szerelemben Carolként.

Érdekes módon ez utóbbi volt eddig a legutolsó szerepe, vagyis az utóbbi 22 évben nem lehetett őt látni semmilyen filmben, rövidfilmben, videóklipben, és nem is szinkronizált. Csupán önmagaként tűnt fel tévéműsorokban, dokumentumfilmekben stb. Életének ezt a részét, úgy tűnik, végleg maga mögött hagyta.

Elkezdett viszont producerkedni. Olyan filmekben dolgozott e minőségében, mint a Kick-Ass 2 (2013), a Kingsman: A titkos szolgálat (2014), az Eddie, a sas (2015), a Kingsman: Az Aranykör (2017), a Rocketman (2019), a Csendes éj (2021), a King’s Man: A kezdetek (2021), a Tetris (2023) vagy az Argylle: A szuperkém (2024). Ebben persze erősen szerepet játszott, hogy hozzáment feleségül a filmes fenegyerekhez, a rendező-producer Matthew Vaughnhoz. De ne szaladjunk ennyire előre!

Bűvésztrükkök, filmtrükkök

Claudia még 1993-ban egy berlini gálán ismerkedett meg az amerikai bűvésszel, David Copperfielddel, aki felhívta őt a színpadra, hogy részt vegyen egy gondolatolvasó mutatványban. A trükk annyira jól sikerült, hogy 1994 januárjában eljegyezték egymást. A jegyességük alatt Schiffer néha fellépett Copperfielddel, mint különleges vendégasszisztens: lebegett, guillotine alá került, vagy kettévágták egy fűrésszel.

Ők voltak a kilencvenes évek egyik legnagyobb sztárpárja, mígnem 1999 szeptemberében bejelentették, hogy a munkarendjük miatt véget vetettek a kapcsolatuknak.

Két évvel korábban beperelték a francia Paris Match magazint, miután a lap azt állította, hogy a kapcsolatuk csak színjáték volt, és Schiffer fizetést kapott azért, hogy Copperfield menyasszonyának adja ki magát, pedig nem is kedvelte őt. 1999-ben a szupermodellnek egy nem nyilvános összegű kártérítést ítéltek meg, a Paris Match-nek pedig helyreigazítást kellett közölnie, miután egy francia bíróság a magazin cikkét hamisnak ítélte.

A Copperfielddel való szakítása után Schiffernek rövid ideig (2000-ig) volt kapcsolata a műkereskedő Tim Jefferiesszel, majd jött a nagy szerelem. 2000 novemberében ismerkedett meg Matthew Vaughnnal, aki addig Guy Ritchie állandó producereként volt ismert, később azonban ő maga is sikeres rendezői karriert futott be. 2002. május 25-én házasodtak össze Suffolkban, és még abban az évben megvásárolták ott a Coldham Hall nevű Tudor-kori kastélyt. Schiffernek és Vaughnnak egy fia és két lánya született: Caspar 2003-ban, Clementine Poppy 2004-ben, Cosima pedig 2010-ben született.

Hollywoodi mércével Schiffer és Vaughn kapcsolata már kifejezetten hosszúnak számít, idén ünnepelték a 23. házassági évfordulójukat.

Claudia pedig ma, 55 évesen sikeres üzletasszony. Új lakberendezési kollekciókat tervez a Bordallo Pinheiro és a Vista Alegre számára, és továbbra is a divatvilág kulisszái mögött tényedik. Nemrég szerepelt a Versace 2024 tavaszi és a Balenciaga 2025 téli kampányában, valamint megjelent saját könyve, a Captivate! Fashion Photography from the '90s.


Link másolása
KÖVESS MINKET: