prcikk: Bárth János: Életem legmeghatározóbb zenei élményei voltak a kapolcsi éjszakai jammelések | szmo.hu
KULT
A Rovatból

Bárth János: Életem legmeghatározóbb zenei élményei voltak a kapolcsi éjszakai jammelések

A Blue sPot zenekar frontembere 15 éve visszajáró vendég a Művészetek Völgyében, ahol tavaly óta improvizációs koncertsorozatot is szervez. Ennek apropóján beszélgettünk.


A Művészetek Völgye egyik újdonsága volt tavaly a Völgyimpró, aminek keretében mindennap kora délután spontán örömzenélés kerekedett a Blue sPot zenekar és válogatott meglepetésvendégek részvételével.

Feltűnt például a fellépők között Vitáris Iván, Hobo, Ferenczi György és Harcsa Veronika is. A programsorozat idén is folytatódik, ezúttal már hivatalosan meghirdetve, így valószínűleg még nagyobb lesz az érdeklődés.

A Blue sPot énekes-gitárosát, Bárth Jánost ennek kapcsán arról is kérdeztük, mindenki igent mondott-e a felkérésre, és mit tervez megnézni még a fesztiválon a saját koncertjein túl.

– Mi az első emléked a Művészetek Völgyéről?

– Tinédzser korom óta el szerettem volna jutni oda, de sokáig nem akart összejönni, még akkor se, amikor már megvolt a zenekarunk. 2007-ben aztán egy ismerősön keresztül sikerült bekerülnünk az akkori blues színpadra Taliándörögdön, aminek természetesen nagyon örültünk. Sok emlékem van arról az estéről: kicsi, de annál lelkesebb közönség előtt játszhattunk, utána órákig csocsóztunk is a Katica Büfében. Azóta, ha jól emlékszem, egyetlen évet sem hagytam ki, mindig ott voltam a fesztiválon. 2012-ben pedig úgy alakult, hogy a szervezők közé is bekerültünk: három éven át csináltuk a Blue sPot Café nevű színpadot a zenekarral, a kapolcsi óvoda kertjében. Erről is szép emlékeim vannak, sikerült egy olyan emberközeli helyszínt létrehozni, ahol a fellépők együtt fröccsöztek a közönséggel a koncertjük után. Éjszakánként pedig rendszeresen spontán jam session alakult ki az ott maradó zenészekkel, ezek voltak életem talán legmeghatározóbb zenei élményei.

Idővel egyre nagyobb neveket hívtunk meg, többé nem fértünk el abban a kis udvarban, ezért 2015-ben a helyszínünk átköltözött a mai Panoráma Színpad helyére. Ebben az átmeneti évben Blue sPot Major volt a neve, még ennek a szervezésébe is belefolytunk, de ehhez már sokkal profibb hozzáállásra volt szükség: többé nem lehetett baráti szívességekre építve csinálni, így ezután szervezőként nem vettem már részt a program alakításában, egészen a tavalyi évig. Fellépőként és vendégként viszont a köztes időszakban is visszajártam.

Fotó: Northern Lights Photo HU

– Miben más ez a fesztivál a többihez képest?

– Óriási dolog, amit annak idején Márta István megálmodott: művészi produkciókat visz be egy pici falu udvaraiba, a helyi közösség értékeit pedig megmutatja az odalátogatóknak.

A természeti és az épített környezet is csodálatos, itt szerintem egész más zenélni és szórakozni egyaránt, mint egy pusztaságban felépített klasszikus fesztiválon. A másik pedig a sokszínűség: hagyományosan rengeteg programot kínál a Völgy, ha végigsétál az ember a falvakon, népzenétől színházon át könnyűzenéig mindent találhat.

Én már kicsit otthon is érzem magam: ismerem a kocsmákat, kezdem tanulgatni az utcák, falurészek eredeti, helyi elnevezéseit, túrázva a környék nagy részét is bejártam. Emiatt már-már olyan érzésem van minden év júliusában, mintha hazatérnék.

– Hogy indult a Völgyimpró?

– Oszkó-Jakab Natália fesztiváligazgató ötlete volt, hogy létre kellene hozni egy improvizációra épülő zenei programot. Két dolog lebegett a szeme előtt: egy alkalom, amikor a Random Trip tagjai Pély Barnabással és a csodálatos Fábián Julival a patak partján örömzenéltek, hatalmas hangulatot csinálva. A másik pedig az imént említett éjszakai jammelések a mi blues-színpadunknál. Utóbbi miatt kért meg engem, hogy találjam ki a dolog kereteit. Így a tavalyi fesztiválon kora délutánonként kipakoltunk egy szándékosan minimális zenekari felszerelést az egyik barátságos helyszínre (akkor Kenderkertnek hívták, idén Káli Kunyhó lesz a neve), vendégnek mindennap elhívtunk egy vagy két fellépőt, akinek egyébként is koncertje lenne aznap, és létrehoztunk velük valamit félórás időtartamban. Ez lehetett akár teljesen szabad improvizálás, de kiindulhatunk egy konkrét dallamból, esetleg egy létező dalból is, amit mindannyian szeretünk.

– Mindenki igent mondott a felkérésre?

– Nem, de természetesen ettől még nem haragudtunk meg rájuk. Többen voltak, akiket kinéztem a műsorfüzetből, mivel már régóta szerettem volna együtt zenélni velük, de kerek perec azt válaszolták, hogy nem vállalják.

Egyszerűen nem mindenkinek illik ez az alkatához, akadnak olyan zenészek is, akik mindent aprólékosan megterveznek, és attól tartanak, hogy ellenkező esetben valami kellemetlen sülhetne ki belőle. És ez rendben is van így. Mások viszont olyanok, mintha erre születtek volna: Szirtes Edina Mókus például őstehetség abban, hogy egy semmiségből valami csodát hozzon ki, Ferenczi György és zenésztársai szintén. Amelyik kombináció összejött, az mind jól sikerült.

Az idei évre hasonlóan fordultunk rá, most is voltak, akik nem fogadták el a felkérést, de sokan csak logisztikai okokból, nagy sajnálkozások közepette mondtak nemet. Akik viszont igen, őket nagyon lelkesen várjuk, szerintem még a tavalyinál is sokszínűbb a műfaji paletta. Jónás Verára különösen kíváncsi vagyok, szenzációs zenésznek tartom, de még soha nem játszottunk együtt. A folk irányt a Chalga együttes, a pop-rockot a Lóci játszik tagjai, a klasszikus bluest pedig Fekete Jenő fogja képviselni. De velünk lesz Premecz Mátyás is, aki biztosan le fog szólózni mindannyiunkat a sárga földig az orgonájával. Rábeszéltük egy közös zenélésre Dióssy D. Ákost is, a legendás Kispál és a Borz billentyűsét. Tavalyhoz hasonlóan most is rögzítik majd a koncerteket, de ezúttal a Petőfi TV stábja, így ha lehet, talán még profibb lesz a megvalósítás.

– Szándékos volt, hogy tavaly nem szerepelt a programfüzetben a Völgyimpró, inkább csak szájról szájra terjedt a híre?

– Ennek annyi a magyarázata, hogy a fesztivál szervezése évről évre professzionálisabb, így ma már január környékén véglegesül a program, áprilisban pedig a műsorfüzet is bekerül a nyomdába. A Völgyimpró ötlete viszont csak ekkortájt született meg, tehát már pont kicsúsztunk az időből. Ezért egyfajta flashmobként szerveztük meg, de így is minden alkalommal tele volt az udvar. Idén a sikeren felbuzdulva már előre meghirdettük. Az időpont változatlan: mindennap délután 2 óra, kivéve az első napon, amikor a hivatalos megnyitó miatt 4-kor kezdünk.

– Hol foglal helyet a Blue sPot az életedben? Alapvetően hobbi, vagy több ennél?

– Mindenképpen több, annak ellenére is, hogy nem ez a fő megélhetési forrásom. Főállásban kutatóként, nyelvészként dolgozom az ELTE-n, de tinédzserkorom óta zenélek, a Blue sPot 2005-ben alakult. Sokat koncerteztünk, írtunk dalokat, készítettünk lemezeket, tehát egy sima hobbizenekarnál mindenképp komolyabb. Annak ellenére, hogy többségünknek van másik hivatása, a dobosunk, Mezőfi István “Fifi” évtizedek óta ismert, profi zenész. A célunk most az, hogy minél több időt tölthessünk színpadon, miközben folyamatosan megújuljunk.

Én egyébként belekóstolhattam abba is, milyen egy klasszikus értelemben vett profi együttesben játszani: hat évig voltam a The Bits nevű Beatles-emlékzenekar tagja, évi 60-80 koncerttel. Épp emiatt kellett azt mondanom 2018-ban fájó szívvel, hogy keressenek helyettem valaki mást, mert ezen a szinten egyszerűen nem fért bele az időmbe.

De azóta is jó barátok vagyunk, évente egyszer-kétszer fel szoktam lépni velük vendégként. A kreatív energiáimat viszont a Blue sPotban élem ki.

– Sok megzenésített verset játszotok, Cseh Tamásnak egy egész feldolgozáslemezt szenteltetek. Mit ad neked, amikor mások dalait énekled?

– A zenekar annak idején úgy indult, hogy blues-rock klasszikusokat játszottunk, ahogy egyébként sokan mások is teszik. Csak később merészkedtem odáig, hogy saját dalokat írjak, aztán egyszer csak jött egy fordulópont, amikor inkább már abból volt több. Azt viszont ma is tartom, hogy néha jó kicsit rákoncentrálni egy-egy korszakra vagy előadóra. Hogy mit ad nekem? Cseh Tamásnál például az volt a kihívás, meg lehet-e szólaltatni ezeket a törékeny, csöndes dalokat zenekari felállással úgy, hogy közben megmarad a lényegük. De most megint olyan korszakomat élem, amikor inkább a saját dalok írását érzem fontosabbnak. A Völgyben lesz idén egy olyan koncertünk is, július 23-án este a Kőbánya Udvarban, amikor főként ezekből fogunk válogatni.

Fotó: Danyi Orsolya

A Művészetek Völgye részletes programját és a fellépők névsorát színpadok szerint napi bontásban ITT BÖNGÉSZHETED.

Részletes térkép a helyszínekről ITT TALÁLHATÓ.

– Mi inspirálja a saját dalaidat?

– Az a típus vagyok, aki először zenét ír, erről pedig nehéz megmondani, pontosan milyen előképei vannak. Elsőként különféle akkordsorok, lüktetések szoktak eszembe jutni, erre pattintom rá azt a szöveget, amit az aktuális lelkiállapotomtól és élethelyzetemtől függően ki tudok találni. Minden dalt elég sokáig rágok, nem szoktam túl hamar elengedni őket. A Covid alatt egyébként született egy másik projektem is: elkezdtem dalokat írni egy állatokról szóló gyerekkönyvhöz, amit szintén nagyon megszerettem. Ezt a műsort is elő fogom adni a fesztivál egyik délelőttjén, egy szál gitárral.

– Mit vársz még az idei Völgyben a saját fellépéseiden kívül?

– Esténként általában szabad leszek, ezért szeretnék minél több dolgot megnézni.

Érzékelem a változást, hogy a nagy öregeken túl egyre több fiatal tehetség kerül be a nagyszínpadok programjába, csupa olyanok, akikért most rajonganak a tizen- és huszonévesek. Én ebben rettenetesen le vagyok maradva, a Carson Comát például alig pár hete ismertem meg és a Ricsárdgírről is csak tavaly hallottam először. Őket mindenképp szeretném élőben is látni, de alapvetően nyitott szemmel fogok járni, hátha sikerül más hasonló előadókba is belefutnom.

Emellett barátokat is igyekszem elcsípni, például a Vodku zenekart, és még hosszan sorolhatnám. Elképesztő a műsorgazdagság, szóval biztos, hogy nem fogok mindenhová odaérni, de a célom ez lesz.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Madarász Katalin, a magyarnóta királynője
A halálhírt a Dankó Rádió jelentette be, amely 2024-ben életműdíjjal tüntette ki a művésznőt. A rádió a bejegyzésében arról ír, hogy az énekesnő hangja sokak számára jelentette az első találkozást a műfajjal.


A Dankó Rádió Facebook-oldalán közölte a hírt hétfőn délután: 92 éves korában elhunyt Madarász Katalin, a magyarnóta és a cigánydal egyik legnépszerűbb előadója.

A rádió a bejegyzésében arról ír, hogy az énekesnő hangja sokak számára jelentette az első találkozást a műfajjal.

„Rádióhallgatók generációinak alapvető élménye és első találkozása ezekkel a műfajokkal Madarász Katalin hangjához kötődik.”

A poszt felidézi, hogy az énekesnő első rádiófelvételei 1953-ban készültek, és szinte azonnal a magyarnóta és a cigánydal egyik legismertebb előadója lett, majd legendás színpadi párost alkotott Gaál Gabriellával.

Munkásságát a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével és a Magyar Kultúra Lovagja címmel is elismerték, a Dankó Rádió pedig 2024-ben életműdíjjal tüntette ki.

A rádió a következő szavakkal búcsúzott tőle:

„Családjának, barátainak őszinte részvétünk!Emlékét, kedves mosolyát, humorát soha nem feledjük, zenei örökségét megőrizzük, ápoljuk és továbbadjuk. Nyugodjon békében!”

Azt egyelőre nem tudni, hol és mikor helyezik örök nyugalomra az énekesnőt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Állótaps az ülőhelyeken - Budapesten nyitotta meg turnéját a Pentatonix
A Pentatonix ismét bebizonyította, hogy nincs szükség hangszerekre ahhoz, hogy hatalmas bulit lehessen csapni egy több mint tízezres arénában! A csapat hazánkban nyitotta meg Európa-turnéját és ezt a magyar közönség is díjazta. Bár a csapat világszínvonalú produkciót nyújtott, egy-két dologba mégis bele lehet kötni.
Kocsák Krisztián - szmo.hu
2026. április 08.



Pár perccel a koncert kezdete előtt már csak elvétve lehetett üres székeket találni az MVM Dome-ban. Nem csoda, hiszen április 7-én az acapella műfaj nagyágyúja, a Pentatonix készült színpadra lépni. Nem sokkal a tervezett 20:00-ás kezdés után elsötétült a nézőtér és megjelent az öt világsztár, akik három év után tértek vissza Budapestre.

Nem várakoztatták sokat a népet, azonnal belecsaptak a slágerekbe, egy rövid intro után már az egyik leghíresebb feldolgozásuk, a “Daft Punk” táncoltatta a közönséget. A táncoltatás azért is nagy szó, mert csak ülőhelyes jegyeket árultak a bulira, többen azonban egy percig sem vették használatba a széket.

Mi láttuk először!

Mivel a turné első koncertjét láthattuk, kíváncsi voltam, hogy mennyire érezhető a csapaton, hogy egy még nem bejáratott show-n veszünk részt. Be kell vallanom, hogy épphogy. A koreográfiát nem vitték túlzásba, főképp térformákkal dolgoztak, de ez nagyon jól mutatott a bulin. Mindig az éppen szólót éneklő tag került a középpontba és becsületesen kihasználták a színpad adta lehetőségeket. És ha már színpad. Talán itt lehetett egy kicsi hiányérzetünk, továbbra is egy sima dobogó került csak a deszkákra, de még így is nagyobb volt, mint a korábbi koncerteken.

A fények rendkívül jól aláfestették az éppen elhangzó dalokat, a drámaibbaknál hideg-, a szórakoztatóbb számoknál meleg fények világítottak. Mint minden profi produkciónál, itt is volt dress code. Az énekesek a fekete és fehér színekkel dolgoztak, ráadásul viszonylag hétköznapi ruhadarabokat választottak az estére. Mind a színpad, mind az öltözékek puritánsága is arra enged következtetni, hogy

semmivel sem akarták elvenni a fókuszt a zenéről, amiről amúgy is baromi nehéz lenne.

A Pentatonixnak mindig is volt érzéke ahhoz, hogy melyik dalokhoz és milyen módon nyúljon hozzá, ez a képességük pedig egy műsor összeállításánál sem hagyja el őket. Tökéletes íve volt a koncertnek, az energikus kezdés után egy kicsit visszavettek a tempóból, majd jöttek az egyéni dalok, a közönségénekeltetés, a felfokozás és végül a katarzis. Örömmel konstatáltam, hogy most jóval több olyan dalt választottak, amelyben Mitch Grassi kontratenor énekelte a fő szólamot. A fickó ugyanis egészen egyedi hangszínnel rendelkezik és igazi kincs az énekes szakmán belül. A műsorban helyet kapott a már említett Daft Punk, a Creep, a kezdeti időket idéző White Winter Hymnal, a Halleluja, a Bohemian Rhapsody, a Sound of Silence és nálunk debütált a csapat legújabb dala, a Heaven on Earth is.

Az egyedüli negatívum az, hogy rövid volt. A bruttó kilencven perces műsorból elment tíz perc arra, hogy Scott Hoying, a csapat baritonja megtanítsa a három részre osztott közönségnek a “Let the Sunshine in” különböző szólamait, amit majd a csapat feltehet a TikTok-ra. Ez meg is történt egyébként.

@pentatonix

What an EPIC way to kick off our Europe tour! Thank you, Budapest! ??

♬ original sound - Pentatonix

A szólódalok szintén elvittek 20 percet a buliból, de kaptunk egy rendkívül profi instrumentális dalt is, melyben a beatboxer Kevin Olusola elektromos csellón, a basszust éneklő Matt Sallee dobon játszott. Ezt leszámítva viszont csak az öt énekes hangja szólt, alkalmanként egy kis hd-val megtámogatva.

Annyira közel volt!

Az első öt dal után meglepődve jegyeztem meg magamban, hogy “azt a mindenit, végre jól szól a Dome!”. Na ez a kijelentés elhamarkodottnak bizonyult. A koncert negyedénél mintha kiment volna cigizni a hangosító. Hol a mélyebb frekvenciák, hol a magasabbak nem hallattszódtak, ráadásul a hd sokszor nem alátámasztotta a csapatot, hanem elnyomta. Ez több dalnál is igencsak zavaró volt, néha még azt sem lehetett kibogarászni, hogy milyen hangnemben énekel az öt főhős. A koncert végére szerencsére javult a helyzet, így a gigasláger “Halleluja”-t és a “Bohemian Rhapsody”-t már megint átszellemülve hallgathattuk.

A Pentatonix minden tagja kommunikált a közönséggel, rengeteget hálálkodtak, szívecskéket mutogattak, nevettek, Hoying pedig

az első sorokhoz is lement pacsizni.

Érezni lehetett, hogy mennyire jól érzik magukat a színpadon és tudják, hogy ezt a hallgatóknak köszönhetik.

Mindent összevetve egy lenyűgöző produkciót láthattunk, eszméletlen profin megvalósítva, Scott Hoying, Kirstin Maldonado, Mitch Grassi, Matt Sallee és Kevin Olusola pedig megmutatta, hogy a Pentatonix miért korunk vezető acapella csapata és hogy a magyar közönségnek is szüksége van az igényes zenére. Egy biztos, ha a jövőben újra Magyarországon lép fel az énekegyüttes, mi ott leszünk és a közönségből valószínűleg még elég sokan!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Rácz Jenő és Sárközi Ákos csapatai feszülnek egymásnak az RTL új főzős műsorában
Április 24-én indul az RTL-en az Éttermek csatája, ahol két sztárséf, Rácz Jenő és Sárközi Ákos csapata verseng egymással. A megmérettetésben a napi győztes jutalmat kap, a vesztes brigádból pedig valakit hazaküldenek.
DP, kép: RTL - szmo.hu
2026. április 07.



A Sztárbox ringje után a konyhában csap össze Rácz Jenő és Sárközi Ákos.

Április 24-én, pénteken 19:55-től indul az RTL vadonatúj gasztro-realityje, az Éttermek csatája.

A két Michelin-csillagos séf tavaly a Sztárbox ringjében nézett farkasszemet, most pedig „hazai pályára” váltanak, és a konyhában mérik össze az erejüket. A műsorban két különálló étterem küzd a vendégek kegyeiért:

Sárközi Ákos a Paletta nevű éttermet vezeti, míg Rácz Jenő az Espelette konyháját irányítja. Két külön világ csap tehát össze, a döntést pedig minden adásban valódi vendégek hozzák meg.

„Nem azért jöttem, hogy barátkozzak, hanem hogy megmutassam, az én konyhám a legjobb az országban. A vendég a király, és az én éttermemből elégedetten fognak távozni” – jelentette ki Rácz Jenő.

„A főzés művészet és alázat. A csapatommal olyan ízélményt akarunk nyújtani, amiről még napokig beszélnek majd az emberek. Jenővel a ringben ellenfelek voltunk, de a konyha más terep” – tette hozzá Sárközi Ákos.

Egy profi csapat nélkül azonban a legjobb séf sem érhet el sikert.

Mindkét sztárséf 8-8 fős csapatot verbuvált magának, ahol félprofi és profi szakácsok dolgoznak a kezeik alá. Az Éttermek csatájában minden napnak kőkemény tétje van. A versenyzők feje felett folyamatosan ott lebeg a konyhakés, mert a vezetőség bármikor dönthet úgy, hogy valakinek mennie kell.

A napi győztesek jutalmat kapnak, míg a vesztesek csapatából valakinek távoznia kell.

A gasztro-realityt a már több sikeres RTL-es műsort (Nyerő Páros, Mestercukrász) is jegyző Solaz Media gyártja. A műsor hétköznap esténként lesz látható az RTL-en.

Via RTL


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Meghalt Czigány György, a legendás Ki nyer ma? műsorvezetője
Életének 95. évében, április 6-án elhunyt Czigány György, a Magyar Rádió és Televízió meghatározó alakja. A műsorvezető munkásságát József Attila- és Erkel Ferenc-díjjal is elismerték.


94 éves korában elhunyt Czigány György József Attila- és Erkel Ferenc-díjas költő, újságíró, a Magyar Rádió legendás Ki nyer ma? című műsorának alapító műsorvezetője.

Czigány György hangja generációk számára volt meghatározó: a Déli Krónika után felcsendülő, nyugodt, kedves orgánum, amelyhez generációk igazították az órájukat.

Ez a hang némult el örökre április 6-án. A hírt a családja tudatta a Magyar Távirati Irodával. Személyében egy köztiszteletben álló művész, nem túlzásként egy kulturális intézmény távozott.

Czigány György 1931. augusztus 12-én született Budapesten. A zene iránti elköteleződése a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre vezette, ahol Kadosa Pál tanítványaként zongoraművész-tanári diplomát szerzett.

Bár a Krisztinavárosi templomban orgonált, tehetségét végül nem a koncertpódiumon, hanem a Magyar Rádió stúdiójában kamatoztatta.

Zenei rendezőként, majd főosztályvezetőként a rádió zenei arculatának egyik legfőbb formálója lett, később pedig a Magyar Televízióban is vezető pozíciókat töltött be. Munkásságát a legmagasabb szakmai és állami díjakkal ismerték el, többek között József Attila-, Erkel Ferenc-, Liszt Ferenc- és Prima Primissima-díjjal is kitüntették.

Az irodalom iránti szenvedélye is végigkísérte életét: több tucat verseskötete és prózai műve jelent meg, 1999-től pedig a Magyar Írószövetség költői szakosztályának elnökeként tevékenykedett.

Életművének koronája, a Ki nyer ma? – Játék és muzsika tíz percben című komolyzenei vetélkedő 1969-ben indult, és egy olyan korban hozta be a klasszikusokat a nappalikba, amikor a kultúra terjesztése még valódi missziónak számított.

A műsor, amely közel tízezer adást élt meg, egy zseniálisan egyszerű ötleten alapult, amit Czigány György maga így foglalt össze:

„A hírek és az időjárás után miért ne jöhetne egy kis Mozart vagy Beethoven?” Ez a kérdés forradalmasította a zenei ismeretterjesztést. A napi tízperces játék nem vizsgáztatni, hanem szórakoztatva tanítani akart, felkelteni a kíváncsiságot, hogy a hallgatók az egyperces részletek után maguk keressék meg a teljes műveket.

A kiegyensúlyozott, kulturált hang mögött egy súlyos tragédiákat is megélt ember állt. Élete legnehezebb időszakairól ritkán, de megrendítő őszinteséggel beszélt.

„Meghalt az első feleségem, és a három gyerekem közül a középső. Azt szoktam mondani, hogy a tragédiákat nem feldolgozni és elfelejteni kell, hanem magunkhoz ölelni és megőrizni” – nyilatkozta korábban.

Ez a mély, emberi tartás tette lehetővé, hogy a gyász feldolgozhatatlan súlya alatt is folytassa alkotói és közművelői munkáját. A veszteségek ellenére is szerencsésnek tartotta magát, mert megvalósíthatta mindazt, amit eltervezett.

„Azt hiszem, a szerencsés tragédiáimon túl szerencsés ember vagyok, mert amit akartam, megcsinálhattam.”

Öröksége túlmutat a rádióhullámokon. A Ki nyer ma? szellemisége annyira eleven maradt, hogy a formátumot az elmúlt években a közmédia újraélesztette, színpadi változatban is tovább éltetve a legendát.

Czigány György egy olyan korban teremtett értéket és közösséget, amelyben a közszolgálat még valódi tanító és felemelő gesztus volt. Búcsúztatásának részleteiről később intézkednek, de a hangja, amely évtizedeken át volt a magyar otthonok mindennapjainak része, a kulturális emlékezetben örökre megmarad.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk