KULT
A Rovatból

Babett a legkeményebb a mesterek közül – így láttuk a Sztárban sztár leszek második adását

A második válogatón voltak botcsinálta Tóth Gabik, különféle állatok, de akadtak igazi szuperprodukciók is. Vélemény.


Halloweenről azt tartják, hogy az évnek azon a napján a legvékonyabb az élők és a holtak világát elválasztó fátyol, és azért kell ijesztő maskarákba öltözni, hogy elijesszük a túlvilág rémségeit.

Jó volna valami hasonló praktika a TikTok-sztárok ellen is, hogy ne akarjanak átszökni a mainstream médiába.

PSG Oglit a TikTokon futó „Szevasz, fiam” sorozatból ismerhetjük. Állítólag. (Lebuktam: nem tiktokozok.)

Oglit hatalmas bicepsszel és ehhez mérhető egóval áldotta meg az ég. Olyan visszafogott állítások hagyták el ajkait, miszerint ő az első és egyetlen magyar énekes, akinek esélye van külföldön is befutni – de még eldönti, van-e hozzá kedve.

Ezek alapján el lehet képzelni, milyen volt a produkciója. Igen, pont olyan. Tóth Gabinak ennek ellenére tetszett, de hát megegyezhetünk abban, hogy Gabi egy kifürkészhetetlen lélek.

Emlékezetes alakítást nyújtott Markó-Valentyik Anna bábszínész, aki egy medleyt hozott, összesen 4 énekest jelenített meg. Kétségtelenül kreatív megoldást választott, és többnyire jól is énekelt, bár Michael Jacksonnál azért kicsit rezgett a léc. De sokkal inkább a műsorban a helye, mint azoknak a félőrülteknek, akiket poénból néha-néha tovább engednek.

Üde színfolt volt a Varga Irén-imitátor, és tulajdonképpen az énekelni nem tudó sztárok vonalán el is mehetett volna néhány fordulót (Győzike, Fekete Pákó jut így hirtelen eszembe).

Természetesen nem jutott tovább, de ez nem szegte kedvét. Lényegesen szimpatikusabb volt, mint az a kicsi lány, aki élete értelmét látja abban, hogy Freddie Mercuryt utánozza, értelmezhető énektudás nélkül.

Különösen mulatságos volt, amikor a produkciója után családja körében dühöngött, idézem: „Egy perce sem énekeltem, basszus!” Oké, úszóversenyen van olyan, hogy valaki féltávig a középmezőnyben halad, aztán begyújtja a rakétákat és megnyeri a versenyt, de az éneklés nem ilyen. Ott az első taktustól jónak kell lenni. Ha valaki egy percig nem tud Freddie-hez méltóan énekelni, valószínűleg utána sem fog.

Következett Miss Gabriella Diamond. Ilyen névvel Magyarországon valaki vagy pornószínésznő, vagy transzvesztita előadóművész. Esetleg mindkettő. Emberünkre a második lehetőség mindenképp igaz, a többinek nem fogok utánanézni.

Gabriella a magyar Gabriella Spanicnak tartja magát. Állítólag ezt a titulust a rajongói aggatták rá. Ezek után nem meglepő, milyen dalt választott. Előadása olyan volt, mint a szójakolbász. Ha nincs más, kis Erős Pistával elmegy, de azért tudod, hogy nem az igazi.

Az este leghumorosabb produkciója (legalábbis azok közült, amit humorosnak is szántak) mindenképp Ambrusé, aki a The Fox című örökbecsű klasszikust adta elő mély beleéléssel, róka jelmezben.

Azt gondolom, ezen a szinten még belefért, hogy tovább vitték.

Az adásba sajnos csak a refréneket vágták be tőle, a lassú részt nem, így csak sejtéseink lehetnek, tud-e énekelni igazából – mert lássuk be, a refrénhez énekhangra nincs szükség.

Voltak azért szerencsére tényleg jó hangok. Gúth Emília Rúzsa Magdit és az Aprócska bluest varázsolta elénk, a különleges nevű Major Zeusz Balázs Fecót és az Évszakokat.

Gabi idén is kisgömböcként harácsolja a versenyzőket – vagy legalábbis a műsorból ez jön át, de lehet, hogy a gonosz szerkesztők manipulálnak minket. Minden esetre Jósa Tamás Jon Bon Jovi előadása értékelése közben megint kitört a balhé.

Majka érzelmi manipulálással vádolta Tóth Gabit, aki ezt kikérte magának, nagyon rosszul esett neki –

szinte vártam, mikor kiált keresztényüldözést.

Szerencsére ezt a kártyát nem kellett kijátszania, és Gabi azzal vigasztalódhatott némiképp, hogy elérte, amit akart: Tamás is az ő csapatába került.

Szóval tulajdonképpen nem történt semmi különös, mindenki hozta a szokásosat.

Ebbe az adásba kerültek azok, akik a mestereket próbálták utánozni. Botcsinálta Pápai Jocik, megélhetési Tóth Gabik, sőt, még néhány szegényember Majkája is beesett.

Közülük három produkció okozott maradandó élményt, nem feltétlenül jó értelemben. Sárközi Fatima, aki Pápai Jocit énekelt, bevitt a stúdióba egy kígyót, amitől Joci köztudottan irtózik.

A mentortársak persze odavitték neki a kígyót, szinte kényszerítették, hogy érjen hozzá – jobb helyeken ilyesmikért

pereket lehet nyerni, nálunk még mindig viccesnek számít abuzálni azt, aki valamilyen gyengeséget mutat.

A magam részéről együtt érzek Jocival. A kígyóktól szerencsére nem irtózok, viszont a berregve repülő rovarok és bogarak rám tudják hozni a frászt annak ellenére, hogy tudom, nem tudnak különösebb kárt tenni bennem.

Kicsivel később fordult a kocka, mert az egyik versenyző nagy szőrös pókokat hozott ajándékba. Ettől Majka és Gabi akadt ki, úgyhogy meg kell állapítani, Babett a legkeményebb a mesterek közül, neki se a kígyótól, se a póktól nem ment fel a pulzusa.

A Tóth Gabi imitátorok közül kiemelkedett Sziklai Mária, aki külsejében a matyóhímzéses Tóth Gabit jelenítette meg, de az Elég volt című dalt énekelte. A hang egyébként néhol egészen hasonlított Gabiéra, de az éneklés nem volt igazán jó. A produkciót feldobta, hogy Gabi egy ponton kikapta a mikrofont a versenyző kezéből, és pár másodperces bohócszámot mutatott be Majkával. Mindenki meglepetésére Majka tovább vitte a versenyzőt a következő fordulóba.

Kaly Roland tavaly a székes fordulóban esett ki, ahol mestere, Majka nagyon kiakadt rá, elégedetlen volt a teljesítményével. Roland nem adta fel, visszatért. Freddie Pioneer című dalát adta elő meggyőzően, és némi tanakodás után ismét Majkához került. (Én a helyében biztos nem szerettem volna visszakerülni ahhoz a mentorhoz, aki kivágott, igaz, nem is kérdezték meg tőle, kit szeretne.)

Solymosi Benjamin pankrátor igazán szórakoztató showt varázsolt a színpadra. Énekről esetében sem beszélhetünk, Tóth Gabi azonban látott benne annyit, hogy brahiból magával vigye.

Az adás végére került a műsor történetének egyik legjobb énekese és legcukibb története. A kubai Yulai Miranda Ferrer magyar, hegedűművész férjével, és mindennapos terhesként lépett a színpadra. A nem mindennapi páros Kubában ismerkedett meg, a zene hozta őket, a felvétel utáni hétre várták a babájukat.

De azért még beugrottak a Sztárban sztár leszekbe, hogy a kismama eltolja Whitney Houstontól az I Have Nothingot úgy, ahogy magyar tehetségkutatón Whitney-t még nem énekelt senki.

Jobb végszó nem is kell, nézzétek és hallgassátok meg. Az ilyen pillanatokért és előadókért érdemes követni a hasonló műsorokat. A kérdés talán csak az: hol volt eddig?


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Csupa kék és lila folt volt” – Kálomista Gábor egy bántalmazott színésznő történetével borítja a bilit
A filmproducer szerint a színházi világban évtizedek óta bestiális morál uralkodik. Azt állítja, egy híres rendező egyszer annyira megvert egy színésznőt, hogy a sérülései miatt le kellett állítani egy forgatást.


„Volt, hogy nem tudtunk egy színésznővel forgatni, mert előtte úgy megverte egy híres rendező, hogy csupa kék és lila folt volt” – ezzel a példával érzékeltette Kálomista Gábor filmproducer, hogy szerinte mekkora a baj a magyar színházi világban.

A producer egy Mandinernek adott, a Blikk által szemlézett interjúban az Eszenyi Enikő körül újra fellángolt vita kapcsán fejtette ki véleményét. Mint ismert, a debreceni Csokonai Nemzeti Színház előbb felfüggesztette, majd múlt csütörtökön végleg törölte a rendező Primadonnák című előadását, mire Eszenyi hat év után nyilvánosan bocsánatot kért.

Kálomista szerint a színházi és művészvilágban évtizedek óta elhallgatott visszaélések vannak, és a kegyelmi botrányhoz hasonlóan itt is „százszámra vannak kegyelmi ügyek”, amelyekről az áldozatok félelmükben nem mernek beszélni.

„Számtalan olyan történet van, hogy a színházigazgató abuzált fiatal színésznőket, majd megmondta nekik, ha egyet is mukkannak erről, örökre el lesznek tüntetve a szakmából” – mondta.

A producer teljes körű feltárást sürgetett, és azt javasolta, hogy vizsgálják ki az elmúlt 15-20 év nagy színházi botrányait. Hangsúlyozta, hogy bár a politikában más oldalon állnak, a színházi világban tapasztalható visszaélések ügyében kiáll a rendező Schilling Árpád és a színész Lengyel Tamás mellett.

„Az a morál, ami a színházi és művészvilágban évtizedek óta uralkodik, valami egészen bestiális. Ebben a kegyelmi pillanatban tehát teljes mellszélességgel kiállok Schilling Árpád és Lengyel Tamás ügye mellett”

– tette hozzá.

A producer az Eszenyi Enikőt körül kirobbant botrány kapcsán fejtette ki véleményét. Szerinte a „balliberális művészvilág” árulónak bélyegezte a színész-rendezőt, amiért korábban nem ment el egy ellenzéki tüntetésre, és azt feltételezték, hogy ezért az akkori kormány pénzügyi forrásokkal támogatta.

„Eszenyi a kormányváltás óta végre hazatalált, bocsánatot kért. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ez lesz, ha a Fidesz elveszíti a választást, hiszen most már elapadnak azok a források, amelyeket állítólag az eddigi kormány azért adott neki, mert elfelejtett elmenni egy ellenzéki tüntetésre” – mondta Kálomista.

Ugyanakkor leszögezte, ő maga elutasítja ezt a logikát: „Pedig Eszenyi Enikő sosem állt át, részemről nem is volt erre igény, és úgy vélem, jó ízlésű jobboldali ember nem is gondolhatja, hogy valakit meg kellene jutalmazni azért, mert nem megy el a sajátjai tüntetésére.” Kálomista szerint az ügy legfontosabb része, hogy azt nem vizsgálták ki rendesen, és ezt pótolni kell.

Via Blikk


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Negyvenéves lett az Olsen ikerpár, akik a tévéből egy 300 milliárdos birodalmat építettek
Mary-Kate és Ashley Olsen a 40. születésnapjukat ünneplik, miután a gyerekszínészi karrierjüket egy divatbirodalomra cserélték. A The Row nevű márkájuk a „csendes luxusra” épül, és szakmai díjakkal is elismerték.


Negyven éve születtek, kilenc hónaposan már egy ország ismerte őket, tizenévesen egy saját médiabirodalom élén álltak, ma pedig a „csendes luxus” egyik legbefolyásosabb márkáját irányítják a nyilvánosságtól szinte teljesen elzárkózva. Mary-Kate és Ashley Olsen 1986. június 13-án kezdődött története nem egy hollywoodi tündérmese, hanem a fegyelmezett stratégia, a makacs perfekcionizmus és a diszkréció mint legfőbb érték diadalának üzleti esettanulmánya. Az útjuk a Bír-lak (Full House) című sitcom ikonikus gyerekszerepétől a The Row nevű divatházuk kifutójáig bemutatja, hogyan lehet a gyereksztár-brandet egy felnőtt, globális presztízsű luxusvállalkozássá konvertálni, miközben a reflektorfényt tudatosan a termékre, nem pedig az arcukra irányítják.

Minden 1987-ben indult, amikor a csecsemő ikerpár megkapta Michelle Tanner szerepét az ABC családi sorozatában. A gyerekszínészekre vonatkozó szigorú munkaügyi szabályok miatt a testvérek felváltva játszották a karaktert egészen 1995-ig, ezzel egy egész generáció „tévétestvéreivé” válva. A nevük a családi televíziózás szinonimája lett, és ez a hírnév megalapozta a későbbi üzleti sikereket.

A képernyős korszakuk utolsó nagy közös dobása a 2004-es New York Minute című mozifilm volt, amely már egyfajta átmenetet jelzett a felnőtt karrier felé, és egyben le is zárta a közös színészi pályafutásukat. A film világszinten 21,3 millió dollárt, vagyis közel 6,5 milliárd forintot hozott a kasszáknál a The Numbers adatai szerint. A képernyős siker azonban önmagában nem lett volna tartós, ha a család nem épít köré egy professzionális üzleti struktúrát már a kezdetektől.

A család és Robert Thorne menedzser 1993-ban hozta létre a Dualstar Entertainment Groupot, amely ernyőként fogta össze az ikrek egyre bővülő portfólióját. A cég gyártotta a rendkívül népszerű, közvetlenül videókazettára kiadott filmjeiket és kezelte a nevükkel fémjelzett termékvonalakat.

A kontroll megszerzésében a 2004. június 13-i, 18. születésnapjuk jelentette a fordulópontot, amikor hivatalosan is a vállalat társelnökei lettek. A Dualstar-katalógus értéke pedig időtállónak bizonyult: 2015-ben a Viacomhoz tartozó Nickelodeon megszerezte a teljes archívum sugárzási jogait, ezzel igazolva, hogy a korai tartalmak generációkon átívelően is vonzóak – derül ki a Paramount hivatalos közleményéből.

Miközben a múltjukat sikeresen monetizálták, a jövőjüket már egy teljesen más iparágban, a divat zárt és elitista világában tervezték. 2006-ban New Yorkban megalapították a The Row márkát, amelynek genezise egyetlen ruhadarab, a „tökéletes fehér póló” megalkotásának vágya volt. A céljuk az volt, hogy a termék önmagáért beszélhessen, ne pedig a hírnevük adja el.

„Nem akartunk előtérben lenni, sőt, azt sem feltétlenül szerettük volna, ha tudják, hogy mi vagyunk mögötte” – magyarázta Ashley Olsen egy ritka, a márka 15. évfordulójára készült interjúban.

Ez a diszkréció és a minőség iránti elkötelezettségük lett a védjegyük. Mary-Kate a munkamoráljukat emelte ki, ami a logómentes, időtálló szabásvonalakban és a legkiválóbb anyagok használatában ölt testet.

„Azt hiszem, nagyon maximalisták vagyunk és keményen dolgozunk; mindig is így volt” – tette hozzá, rávilágítva a „csendes luxus” esztétikájának alapjaira, amelyet évekkel a trend felkapása előtt tökéletesítettek.

A piac és a szakma egyaránt igazolta a váltás sikerét. A The Row alapítói több alkalommal is elnyerték az amerikai divatszakma Oscar-díjának számító CFDA-trófeát: 2012-ben és 2015-ben az év nőiruha-tervezőinek, 2018-ban pedig az év kiegészítő-tervezőinek választották őket a CFDA hivatalos közlései szerint.

A piaci bizalmat jelzik azok a 2024-es sajtóértesülések is, amelyek szerint a Chanelt tulajdonló Wertheimer család és a L’Oréal-örökös Françoise Bettencourt Meyers vagyonkezelői is kisebbségi részesedést vásároltak a cégben, a tranzakciót egymilliárd dollár, azaz több mint 300 milliárd forint körüli cégértékelés mellett emlegetve – közölte elsőként a Bloomberg. A márka már a korai években sem félt a luxus legmagasabb szintjét megcélozni: egyik első, nagy sajtóvisszhangot kapott termékük egy kézzel varrott aligátorbőr hátizsák volt, amelynek 34 ezer dolláros (mai árfolyamon több mint 10 millió forintos) árcédulájáról a Time is írt.

A márkaépítésük kulcsa a következetes diszkréció, amely nem csupán személyes preferencia, hanem tudatos üzleti stratégia. Ritkán adnak interjút, és a magánéletüket teljes mértékben elzárják a nyilvánosság elől. Ez a hozzáállás a közösségi médiára is kiterjed; demonstratívan távol tartják magukat egy olyan korban, ahol a személyes márkaépítés szinte kötelező. Ashley egy 2017-es interjúban, amit az ABC News is szemlézett, így foglalta össze a filozófiájukat: „Nem merülünk el abban a [közösségi] világban; nincs Instagramunk vagy Facebookunk.”

Ez a távolságtartás egyfajta misztikumot és exkluzivitást kölcsönöz a márkájuknak: a termék beszél helyettük, miközben védőpajzsot vonnak maguk köré a celebkultúra zajával szemben. Ez a következetesség mutatkozott meg abban a döntésükben is, amikor nemet mondtak a Bír-lak 2016-os folytatására, a Fuller House-ra. A rajongók és a készítők is szerették volna, ha Michelle Tanner visszatér, de az ikrek elutasították a felkérést, ezzel végleg lezárva életük színészi korszakát.

Bob Boyett, a produkció egyik vezetője a People magazinnak idézte fel Ashley indoklását: „’17 éves korom óta nem álltam kamera előtt, és nem érzem komfortosnak a színjátszást’…”

Mary-Kate pedig az időzítést nevezte rossznak. Ezzel a döntéssel megerősítették új, divattervezői identitásukat, és elkerülték a nosztalgia csapdáját, amely visszarántotta volna őket a gyereksztár-skatulyába.

A képernyős korszakuk öröksége azonban pénzügyileg is jelentős maradt. Az 1995-ös Ketten az úton (It Takes Two) című filmjük 19,5 millió dolláros (kb. 5,9 milliárd forintos) mozibevételt ért el, a házivideó-forgalmát pedig 75 millió dollárra (kb. 22,8 milliárd forintra) becsülik. Ezek a számok is mutatják, mekkora üzleti gépezet épült a nevük köré már tinédzserkoruk előtt.

A kulturális hatásuk pedig kettős: egyrészt a korai munkáik a mai napig a nosztalgia tárgyát képezik, másrészt a The Row révén a divat legmagasabb köreiben is referenciaponttá váltak. A márka lényegét talán Gigi Hadid modell foglalta össze a legjobban, aki szerint a ruháik viselése felszabadító érzés: „Ettől sikkesnek és védettnek érezhetem magam.”

Kreatív univerzumuk a The Row mellett más projektekben is testet öltött. 2007-ben elindították az Elizabeth and James nevű, megfizethetőbb, kortárs márkát, amelyhez később sikeres parfümlancolat is társult. 2008-ban pedig megjelentették Influence című könyvüket, amelyben olyan ikonokkal beszélgettek, mint Karl Lagerfeld vagy Lauren Hutton, feltérképezve saját vizuális és kulturális inspirációikat. Mégis, a popkulturális státuszukat talán leginkább az a korai elismerés szimbolizálja, amikor 2004. április 29-én, alig 18 évesen közös csillagot kaptak a hollywoodi Hírességek sétányán a televíziós kategóriában, a walkoffame.com hivatalos oldala szerint. Ez a csillag egyfajta emlékműve lett annak a korszaknak, amelyet éppen maguk mögött hagytak, hogy egy új, általuk írt fejezetet kezdjenek.

A 40 éves Olsen ikrek pályafutása azt bizonyítja, hogy a hírnév nem végcél, hanem eszköz, amelyet tudatosan lehet formálni vagy akár háttérbe is lehet szorítani egy nagyobb cél érdekében. A reflektorfény helyett a minőségbe fektetett makacs munka és a következetes diszkréció az ő esetükben nemcsak egy működő üzleti modellnek bizonyult, hanem egyfajta ellenkulturális állásfoglalásnak is a mindent kipakoló, közösségi médiára épülő celebvilággal szemben. Ezzel pedig egy teljesen új iskolát teremtettek.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Úgy hiányzott a dob, mint egy falat kenyér” – A Pokolgép énekese üzent a Metallicának
Kalapács József egy Facebook-posztban értékelte a Metallica budapesti produkcióját. A világhírű zenekar a Totális metál című dalukból játszott el egy részletet a Puskás Arénában.
Maier Vilmos - szmo.hu
2026. június 13.



Kalapács József, a Pokolgép egykori énekese egy Facebook-posztban kommentálta, hogy a Metallica csütörtöki budapesti koncertjén eljátszotta a magyar metálbanda Totális metál című számát.

„Itt bizony úgy hiányzott a dob, mint egy falat kenyér” – kezdte bejegyzését.

Kalapács szerint nem azzal volt a gond, hogy a közönség ne ismerte volna fel a dalt, sokkal inkább a „rendes, harapós ütem” hiányzott a produkcióból.

A posztot egy szellemes felajánlással zárta: „Miért nem szóltak, pont ráértünk volna segíteni…?”

A világhírű zenekar M72-es turnéjának csütörtöki nyitóestjén a Puskás Arénában Kirk Hammett gitáros és Robert Trujillo basszusgitáros a szokásos helyi dalokat bemutató blokkjukban játszottak el egy részletet a Pokolgép klasszikusából. A duó dob és teljes zenekari kíséret nélkül adta elő a számot.

A Metallica a No Repeat Weekend koncepciójának részeként szombaton egy teljesen új műsorral és más előzenekarokkal (Gojira, Knocked Loose) lép fel újra, míg a csütörtöki esten a Pantera és az Avatar volt a vendég.

A csütörtöki bulin mi is ott voltunk. A koncertről itt írtunk részletesen:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Káromkodom, tehát vagyok! – A Tourette-szindrómáról szóló, kivételesen vicces és megható Miket nem beszélek az év eddigi legjobb filmje
Te hallottál már a Tourette-ről? Akármi is a válasz erre a kérdésre, nézd meg ezt a filmet, más emberként állsz majd fel a székből.


A Miket nem beszélek című brit filmről akkor lehetett szélesebb körben hallani (így itthon is), amikor az idei, 79. BAFTA-díjátadón (amit a londoni Royal Festival Hallban rendeztek meg) történt egy s más. Egyrészt a főszerepet alakító Robert Aramayo történelmet írt, mivel először kapta meg egyszerre a legjobb férfi főszereplő és a legjobb feltörekvő csillag díját, ami azonban még inkább ráfordította Kirk Jones rendező (Lottózsonglőrök, Nanny McPhee: A varázsdada, Mindenki megvan, Bazi nagy görög lagzi 2) új filmjére a figyelmet, az az volt, amikor a közönség soraiban ülő aktivista, John Davidson az éppen színpadon álló Michael B. Jordannek és Delroy Lindónak odakiáltotta azt a bizonyos „n” betűs szót. Nos, ez elsőre botrányosnak és elfogadhatatlannak hangzik, ám hozzá kell tenni, hogy ez a bizonyos John Davidson egy 12 éves kora óta Tourette-szindrómával élő ember (jelenleg 55 éves), akiről amúgy a Miket nem beszélek című film szól, őt alakítja benne Robert Aramayo.

Vagyis a durva beszólást nem rasszizmus, hanem a betegség hívta elő. Persze ettől függetlenül heves vitákat szült az eset. Voltak, akik magasról tojtak Davidson állapotára, és szerintük a Tourette csak azt erősíti fel, ami amúgy is benne van az emberben (például Jamie Foxx is így vélekedett), ők azonban valószínűleg nem látták a Miket nem beszéleket

Ez a film ugyanis épp azért hihetetlenül fontos, mivel megismerteti a nézőkkel ezt az örökletes idegrendszeri betegséget (amely akaratlan, ismétlődő mozgásokban és hangadásokban, úgynevezett tikkekben nyilvánul meg). „A probléma nem a Tourette, hanem az, hogy az emberek nem tudnak eleget a Tourette-ről” – hangzik el többször is filmben, amely talán egyben a legerősebb üzenet is.

A valóságon alapuló sztori tehát John Davidsonról szól (az eredeti forgatókönyvet maga Kirk Jones írta), aki a film elején, 2019-ben éppen II. Erzsébettől készül átvenni a kitüntetését, amikor bekiáltja a rendezvényen, hogy „Ba***a meg a királynő!”. Majd visszaugrunk 1983-ba, amikor az ígéretes focikapus karrier elé néző 12 éves John (Scott Ellis Watson szintén kiváló alakításában) először kezdi tapasztalni magán a furcsa tüneteket:

fejrángásokat, akaratlan hangkibocsátásokat, illetve válogatott vulgáris szavakat vág közeli ismerősök és idegen arcába ugyanúgy, sőt, akár le is köp akaratlanul másokat.

Akkoriban még nagyon kevesen ismerték ezt a betegséget, ezért nem is tudtak vele mit kezdeni (John családja sem), ezért folyamatosan kapta a viselkedéséért a retorziókat otthon és az iskolában egyaránt.

1996-ban az akkor 25 éves John (Aramayo feltűnik) még mindig próbál az állapota ellenére beilleszkedni a kisvárosba, ahol él. Ez a betegség azonban továbbra is kiveti őt a társadalomból, és csak azok tudják, hogy a folytonos káromkodásai nem rosszindulatúak, akik jól ismerik őt. Ekkorra már hivatalosan megkapta a Tourette-diagnózist, ami gyógyíthatatlan, ám szed egy gyógyszert, ami visszafogja a tüneteit, ezzel együtt pedig őt magát is.

Majd megismerkedik az egyik jó barátja édesanyjával, a rákbeteg Dottie-val (Maxine Peake), aki végre teljes megértéssel és szeretettel fordul a sráchoz, még John első hozzá intézett mondata („Bele fogsz halni a rákba, haha!”) sem riasztja el őt.

Dottie és a család befogadja magához a fiút, ahol végre szabadabban lehet önmaga, és közösen úgy döntenek, a gyógyszeres kezelését is elhagyják. John még munkát is talál a helyi közösségi házban a gondnok Tommynak (Peter Mullan) hála, aki szintén elfogadja őt olyannak, amilyen. Azonban ezzel még mindig sokan nincsenek így, ezért Johnnak hosszú utat kell bejárnia ahhoz, hogy a királynő által kitüntetett aktivista, és a Tourette-szindrómában szenvedők megsegítője legyen.

A Miket nem beszélek, és ez tán a fentiekből is kitűnik, egy életrajzi dráma, épp ezért meglepő, hogy kevés film van, amin amúgy ennyit lehet röhögni. Kirk Jones ugyanis nem arra pályázott, hogy nyomorultnak mutassa be Johnt és a Tourette-ben szenvedőket, az érzékenyítésnek egy sokkal hatásosabb formáját választotta: a nevetést.

Az akaratlan, válogatott káromkodások a legkevésbé odaillő helyzetekben ugyanis, akármennyire botrányosak és kínosak, kétségtelenül iszonyú viccesek is (amikor Johnból és egy másik tourette-es lányból egyszerre özönlenek a szitkok egy kocsi hátsó ülésén, ott szem nem marad szárazon). És ettől lesz ez a film hihetetlenül őszinte.

Felhívja a figyelmet egy betegségre, amiről sajnos még manapság, a 21. század első negyedének letelte után sem hallottak sokan, és eléri, hogy a nézők jókat derüljenek a helyzet komikumán, mégis komolyan vegyék azt, s talán a jövőben másképp reagáljanak, amikor az utcán vagy a tömegközeledésen ilyen viselkedésbe botlanak.

Robert Aramayo (akit egyébként már a fiatal Ned Starkként is láthattunk a Trónok harcában, vagy a fiatalabb Elrondként A Gyűrűk Ura: A hatalom gyűrűiben) a csillagot is lejátssza az égről, és minden díjat megérdemel, amit csak kaphat még ezért az alakításáért (bár a film 2025-ös, az Egyesült Államokban idén mutatták be a mozikban, szóval a jövő évi Oscaron remélhetőleg több kategóriában is találkozunk majd vele), de rajta kívül mindenki más is brillírozik, a hihetetlenül szimpatikus Maxine Peake, a szintén imádnivaló Peter Mullan, valamint a John anyjaként tőle talán egy kissé szokatlan szerepben látható Shirley Henderson is.

Aki tehát egyszerre szeretne nagyokat nevetni és sírni, annak sipirc a mozikba, mivel egy kivételes film… miket nem beszélek, talán az év eddigi legjobb filmje lesz a jutalma.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk