Első randira semmiképp ne válaszd. Inkább másodikra se. Ha nevettetős limonádét néznél, akkor se. Ha a legutóbbi Woody Allen filmhez, a Café Societyhez hasonló keserédes szerelmi történetre vágysz, akkor se.
Ha komolyan el akarsz gondolkodni azon, mi a boldogtalanság, s ebből következően a boldogság legfőbb forrása, akkor nézd meg. De nem fogsz a térdedet csapkodva vihogni.
Az '50-es évekbe visszarepítő Az óriáskerék végig egy vidámparkban játszódik, de ennek a vidámparknak a legkevésbé sincs örömteli, felszabadító hangulata. Sokkal inkább a hanyatlás, az elmúlás és a kétségbeesett emberek kitartó boldogságkeresése árad belőle.
Ginny (Kate Winslet), a megkeseredett anya és feleség egyértelműen elviszi a filmet drámai alakításával. Valaha színésznő volt, nem mondhatni, hogy híres, azt sem, hogy sikeres, de a színpadi csillogás elvesztése örök traumaként él benne, és ebbe képtelen beletörődni. Korábban megcsalta élete szerelmét, volt férjét, aki ezt megtudván elhagyta őt, Ginny pedig emiatt szétesett, így kirúgták a színtársulatból. Ezek után - a volt férjétől született kisfiával együtt - itt, Coney Island vidámparkjában rendezkedett be egy minden csillogástól és rivaldafénytől mentes, poros és egyszerű életre új férjével. Migréntől szenved, ahogy nap mint nap hallja a céllövölde dobolásra emlékeztető puskadörrenéseit.
A férjét Humptynak hívják (Jim Belushi). Megvan az az angol gyerekdal, ugye, a Humpty Dumpty? Egy esetlen, önállóságra képtelen, bukdácsoló tojásról szól, akit még a király lovasai és emberei sem tudnak a vágyott helyére segíteni - röviden: menthetetlen eset. Ez a Humpty is pont ilyen. Ginnyvel a kölcsönös lelki nyomor kapcsán kerültek közel egymáshoz. A nő mint jóval erősebb egyéniség, kihúzta őt az alkoholizmusból és a szétesettségből, legalábbis egy bizonyos szintig, egy bizonyos időre. Mindeközben persze maga Ginny is a pohárhoz nyúlt összetört élete miatt, és nyilván amiatt is, hogy új férjével egyáltalán nem azt a szerelmet és női kiteljesedést éli át, amit szeretne. Sokkal inkább bajtársak ők, mint házastársak.
Humpty, a vidámpark körhinta-üzemeltetője erős, kemény, testi fenyítést alkalmazó mintaapának és férfiembernek szeretné hinni magát - de amint felüti a fejét valami gond, kétségbeesetten rohan Ginnyhez, könyörögve neki, hogy ne hagyja magára, mert nélküle semmire sem képes.
Ginny kisfia piro- és mozimániás. A tüzet és a filmeket bámulva valami kolosszálisra, innen messzire elrepítő érzésre vágyik - akcióra, happeningre, izgalomra. Mindarra, ami nincs meg az életében.
Bezzeg megvolt az izgalom a sok év után betoppanó szőkeség, Carolina (Juno Temple) életében. Humpty csodaszép lányát úton-útfélen megcsodálják a férfiak, nem tudván, hogy épp a halál elől menekül, miután komoly veszélybe keveredett egy olasz maffiózó feleségeként. Nem akart ő bajba kerülni, de szerette az olaszt. Meg hát másra vágyott, többre, mint fogalmaz.
A történetet pedig a tengerparton vízimentőként dolgozó művészlélek, Mickey, azaz Justin Timberlake narrálja.
Első pillantásra mintha ő lenne az állóvízbe dobott kő, de a film végére rájövünk, hogy a látszat csal, és tulajdonképpen egyáltalán nem az forgat fel mindent fenekestül, hogy egy jóvágású vízimentős viszonyt kezd egy házas nővel. Mickey semmiben sem különbözik a többi szereplőtől: ő is másra vágyik, más akar lenni, mint ami jutott neki. Folyton artisztikus beállítottságáról beszél, bújja a könyveket, és szentimentális kirohanásaival nem győzi hangsúlyozni, hogy íróként szeretné megvalósítani önmagát.
Miért boldogtalan minden egyes szereplő? Mert mindig másra vágytak és vágynak, mint amijük van. A feleség a másik férfira és a múltjára, a férje a férfiasságra, a kisfiuk az izgalomra, a vonzó lány a becsületes mintaéletre, a vízimentő az írásra... röviden: mindenki egy másik életre vágyik, de amikor egészen másféle életük volt, akkor az sem volt jó.
Ismerős? Mindannyian átéltük már ezt az érzést egyszer vagy kétszer - lehet, hogy épp most is. A boldogsághoz vezető út, amit Simone Weil tökéletes egyszerűséggel megfogalmazott, hogy megtanulunk vágyakozni az után, ami a miénk. És ez néha kemény feladat, de cseppet sem lehetetlen. Ha mégsem találunk az életünkben őszinte örömöt, akkor teremtsük meg, mert más nem fogja megtenni ezt helyettünk.
Az óriáskerék című filmhez hangulat kell, mély, gondolkodós hangulat. Amikor nem bánod, ha egy film kicsit lehúzza a lelkedet, de cserébe adhat neked egy fontos visszajelzést saját magadról, vagy akár a szeretteid, a hozzád közelállók életéről.
A színhelyül szolgáló vidámpark időnként leálló, szerelésre szoruló, ám aztán újra körbe-körbepördülő körhintája, és a film címét is ihlető óriáskerék fontos elemek a változó állandóság érzékeltetésében. A rajtuk ülő emberek folyton mozgásban vannak, pörögnek ugyan, de mégsem léphetnek ki egy bizonyos pályáról. Ugyanazokat a köröket róják újra és újra. Csak ha kiszállnak az egészből, akkor van esélyük a változásra.
A szemünk látára nőtt fel, hiszen alig 11 évesen szállt fel a Roxfort expresszre, hogy bevonatozzon a nézők szívébe és a filmtörténelembe. Emma Watson azonban nem csupán a filmvásznon aktív, hírnevét arra használja, hogy kiálljon a nők jogaiért, szerepeit is igyekszik meggyőződésének megfelelően kiválasztani és alakítani.
Ma pedig 34 éves az egykori kislány, akitől mindenki megtanulhatta, hogy kell helyesen hangsúlyozni azt, hogy leviosa. Ebből az alkalomból összeszedtünk néhány érdekességet a még mindig nagyon fiatal színésznőről.
– Emma Charlotte Duerre Watson 1990 április 15-én született Párizsban, és a francia főváros közelében cseperedett ötéves koráig. Jogász szülei ekkor úgy döntöttek, visszaköltöznek Angliába. Később el is váltak, így Watson édesanyjával Oxfordshire-be költözött.
– Bár korábban is játszott iskolai darabokban, de a Harry Potter és a bölcsek köve volt az első hivatásos színészi munkája.
– 15 évesen ő volt a legfiatalabb, aki szerepelt a Teen Vogue magazin címlapján.
– A Szépség és a szörnyeteg szerepére kimondottan őt választotta a Disney Stúdió, ami nagyon ritka. Paige O’Hara, aki az 1991-es rajzfilm változatban Belle hangja volt szintén úgy nyilatkozott, hogy ő is Emma Watsont választotta volna. Később azt nyilatkozta erről a szerepéről, hogy a filmvásznon vált nővé.
– Belle kedvéért visszautasította a Kaliforniai álombanMia szerepét. Azt végül Emma Stone kapta, aki Oscart nyert az alakításáért. Watson viszont Stone helyett került be a Kisasszonyokba.
– 2015-ben már a Hamupipőke főszerepét is felajánlották neki, de nem vállalta el.
– Jobban szeret autogramot adni a rajongóknak, mint fotózkodni velük.
– A kedvenc színészei Johnny Depp és Russell Crowe.
– Hivatásos jóga- és meditációoktató.
– Naplót vezet, amióta csak elkezdett filmezni. Már 30 kötet körül jár.
– Egy napon született Luke Evansszel és Emma Thompsonnal.
– Felszólalt az ENSZ-ben a nők jogaiért, és rendszeresen kiáll a gender egyenjogúságért.
– Emma ADHD-s, 5 éves kora gyógyszert szed.
– Egyszer azt nyilatkozta, a legnehezebb jelenete az volt, amikor Nevill megkérdezi tőle, ad-e jóéjt puszit Trevornak, a békájának. „Mindig elnevettem magam. Csúnyán kellett volna ránéznem, de nem bírtam megállni. nyolcszor kellett újra vennünk.”
– Az utóbbi években nem készített új filmet, mert úgy érezte, kicsit beskatulyázták. Szívesen visszatér a színjátszáshoz, de várja a megfelelő lehetőséget. Az biztos, hogy anyagi gondjai nincsenek, hiszen csak A szépség és a szörnyetegen mintegy 15 millió dollárt keresett.
– Sok képmutatónak bélyegezték amikor 2017-ben a Vanity Fair fotózásán bevállalt egy olyan képet, amin kicsit látszott a melle. Akkor így reagált:
„A feminizmus nem egy bunkósbot, amivel a nőknek egymást kell ütnie, hanem a lehetőségekről, szabadságról, egyenlőségről szól… Tényleg nem tudom, mi köze ehhez a cicimnek.”
– Közismerten azok közé a Harry Potter-sztárok közé tartozik, akik kritizálták J. K. Rowlingot a transzellenesnek tartott megnyilvánulásaiért.
Majdnem meghalt egy motorbalesetben, szinte teljesen kivágták első nagy főszerepéből, és nem szégyelli a Ragadozókat – Portré Adrien Brodyról
A zongorista, A falu, a King Kong, a Szélhámos fivérek és A Grand Budapest Hotel magyar származású sztárja büszke minden eddigi filmjére, és már 21 éve ő tart egy nagyon fontos Oscar-rekordot. Adrien Brody 51. születésnapján megnézzük, hogy alakult eddig az élete és a karrierje.
Adrien Brody nevét akkor jegyezte meg a világ, amikor 21 évvel ezelőtt, 2003. március 23-án átvette a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-díjat A zongorista című Roman Polanski-filmben nyújtott alakításáért (Wladyslaw Szpilmanként). Egyrészt, mivel teljesen megérdemelt volt a díjazása, másrészt, mivel csupán 29 éves volt ekkor…
Ezzel ő lett minden idők legfiatalabb férfiszínésze, aki ebben a kategóriában győzni tudott, sőt, máig tartja ezt a rekordot, hiszen azóta sem sikerült nála fiatalabbnak hazavinnie a szobrot a férfi főszereplők közt.
(2003 óta Eddie Redmayne volt hozzá a legközelebb, de ő is már 33 éves volt, amikor megkapta az Oscart 2015-ben A mindenség elméletéért.)
„Ez vicces. Visszatekintve tényleg nagyon fiatal voltam. De nem éreztem magam fiatalnak. Akkor már 17 éve színészkedtem, de sokak számára ez volt az a pillanat, amikor felfedeztek engem, mint színészt. Azt mondják, 15 év kell ahhoz, hogy valaki egyik napról a másikra sikeres legyen. Az enyém ennél két évvel később jött” – magyarázta Brody.
A magyar származású Brody fényes karrierje szerencsésen indult. 1973. április 14-én született New Yorkban (Queensben) Sylvia Plachy fotográfus és Elliot Brody nyugalmazott történelemprofesszor és festő fiaként. Elliot lengyel zsidó származású, Sylvia (vagyis Plachy Szilvia) pedig Budapesten született egy katolikus magyar arisztokrata apa és egy cseh zsidó anya lányaként. Brody ennek ellenére azt mondja, sem a zsidósághoz, sem a kereszténységhez nincs erős kapcsolata.
Gyerekként „A csodálatos Adrien" néven bűvészmutatványokat adott elő gyerekzsúrokon, az előadóművészet szeretete tehát korán jött. A szülei pedig részben ezért íratták be őt színjátszó osztályokba, részben pedig azért, hogy távol tartsák őt a veszélyes gyerekektől, akikkel kapcsolatba került.
A nyolcvanas évek közepén New Yorkban az apja elvitte őt egy gyerekszínészeket kereső nyílt felhívásra egy elhagyatott gyárba a város egyik zegzugos részén, és a kocsiban várakozott a sarkon, míg a 13 éves Adrient odabent meghallgatták. Akkor persze még ügynöke sem volt, mégis megcsípett egy kis szerepet az 1989-es New York-i történetekben, egy háromrészes antológiadrámában, aminek szegmenseit Woody Allen, Martin Scorsese és Francis Ford Coppola rendezték. Brody a Coppola-epizódban szerepelt, ami a filmes debütálást tekintve meglehetősen magasra tette a lécet. „Már az is hihetetlen volt, hogy egy napot dolgozhattam vele, pedig csak akkor kezdtem bele ebbe az egészbe.”
A színészi élet eleve bizonytalan, és Brody számára semmilyen korai siker nem jelentett garanciát arra, hogy ez a karrier örökké fenntartható lesz. „Csak A zongorista után éreztem úgy, hogy oké, talán kaphatok még munkát. De még azután sem dolgoztam egy teljes évig" – mesélte nevetve. A pályája elején, 1992-ben egyébként egy időre kiesett a munkából, mivel súlyosan megsérült egy motorbalesetben. Nekiszáguldott egy autónak, ő pedig az ütközés miatt átrepült a jármű felett, és fejjel előre esett az aszfaltra. Sokáig volt ezután kórházban, hónapok teltek el, mire rendesen felgyógyult. Emellett pedig háromszor is eltörte az orrát különféle kaszkadőrmutatványok közben, többek között az Egy sorozatgyilkos nyara forgatásán is.
Ő is az őrület határára került
Persze nem A zongoristában ismertük meg őt, hiszen korábban olyan ismert rendezők filmjeiben tűnt fel, mint Spike Lee (Egy sorozatgyilkos nyara), Barry Levinson (Szabad a szerelem), Ken Loach (Kenyér és rózsa), Steven Soderbergh (A hegyek ura) vagy Terrence Malick (Az őrület határán).
„Ez idő alatt nagyjából beutaztam a világot, csodálatos színészekkel dolgoztam és olyan direktorokkal, akiknek sokféle rendezési stílusuk volt. Nem feltételezi az ember, hogy több munkát fog kapni, de az biztos, hogy bátorító, amikor ezek az emberek, akiket óriási tisztelet övez, engem keresnek a projektjükbe” – magyarázta Brody.
Az első, széles körben szakmai, kritikusi és nézői szempontból csúcsfilmje Az őrület határán című, 1998-as monumentális II. világháborús eposz volt a zseniális és rejtélyes rendező, Terrence Malick rendezésében.
Először úgy tűnt, egy másik Ryan közlegény megmentése lesz (ráadásul egy évben jöttek ki), ám, aki látta Malick két korábbi filmjét, az sejthette, hogy ő másban utazik, Az őrület határán ezért inkább egy amolyan szerzői, művészi háborús eposz lett James Jones regényéből. Emellett Malick régóta várt visszatérését jelentette a filmkészítéshez több mint 20 év kihagyás után, amely idő alatt a Sivár vidék (1973) és a Mennyei napok (1978) című filmjei megingathatatlanul beépültek a modern amerikai filmes kánonba. Az akkor még viszonylag ismeretlen Brody kapta a regény hősének, Fife tizedesnek a szerepét, akinek története a szerző háborús élményeiből ered.
Ám bármit is várt a közönség, Az őrület határán végül nem az lett. És bár kétségtelenül remekmű, a „főhős” Adrien Brody alig szerepelt benne…
Színészünk 1998-ban egy este a családjával együtt megjelent a kész film vetítésén, amiről azt mondták neki, hogy zártkörű lesz, de kiderült, hogy egy sajtóvetítés volt, tele riporterekkel és kritikusokkal. Ő pedig teljes mértékben arra számított, hogy a film bátor főszereplőjeként láthatja majd magát a vásznon. Az elmúlt kb. 22 hónapot a dzsungelben töltötte, minden nap hajnali 4-kor kelt, elviselte a brutális guadalcanali páratartalmat és a kimerítő körülményeket a hitelesség érdekében, de úgy gondolta, mindez megéri a végeredményért. Épp ezért érte őt sokként, amikor a vetítésen azt látta, hogy Malick a jelenetei nagy részét kivágta, és sokkal inkább Jim Caviezel (A passió) Witt közlegényére koncentrált.
Persze Adrien ezt nem vette jó néven, legalábbis kezdetben: „Amikor először néztem meg a filmet, semmi jel nem utalt arra, hogy a szerepemet valahogy... nos, kizsigerelték" – nevetett Brody utólag. „A vetítés után mindannyian lementünk a földszintre, és teljesen kivoltunk. Gyakorlatilag kivágtak a filmből. De hát mit lehet tenni? Az ilyen dolgok sok mindenre megtanítanak" – viccelődött.
Holokauszttúlélő és űrlényekkel harcoló
Brodynak nyilvánvalóan azért is fáj ez az elvesztegetett erőfeszítés, mert ő mindig mélyen elkötelezi magát a mesterségének. A 2002-es Bábu című filmben játszott szerepe kedvéért például mindent megtett azért, hogy egy több hetes intenzív tréning keretén belül elsajátítsa a hasbeszélés tudományát. Tehát ő tényleg komolyan veszi a munkát, teljesen beleéli magát egy karakter elméjébe. „Ha találsz egy értelmes szerepet, akkor hatalmas mennyiségű munkát bele kell tenned. Pokolnak kell lennie. Ez benne az élvezet” – mondta Brody, aki ezt a kitartó, aprólékos hozzáállást a szüleinek köszönheti: „Anyámnak hihetetlen munkamorálja van. Ő a legkeményebben dolgozó ember, akit ismerek. Ő és az apám ezt már a kezdetektől fogva belém nevelték."
Brody pedig annyira komolyan veszi a munkáját, hogy semmit nem érez méltánytalannak, amin korábban dolgozott. Amikor szerepelt Antal NimródRagadozók (2010) című sci-fi-akciófilmjében, egyes kritikusok úgy érezték, hogy nem való ő egy ilyen szerepkörbe, nem hiteles akciósztárként.
„Adtam egy interjút, ahol az újságíró nagyon meglepődött, hogy elvállaltam ezt a szerepet. Teljesen előítéletes elképzelése volt arról, hogy nekem milyen karaktereket kéne játszanom” – mesélte Brody, aki szerint az ilyen emberek nem értik, hogy „a munka szépségének része az, hogy lehetőséged van arra, hogy különböző életeket élj, és túllépj azon, hogy ki, vagy mi vagy, és hogyan látnak az emberek", legyen szó akár egy zongoristáról a holokauszt idején, akár egy kíméletlen zsoldos katonáról, aki idegen lényekkel harcol egy távoli bolygón. Persze a Ragadozók nem kis teljesítmény volt a részéről. „Ezt a szerepet nem nekem ajánlották fel. Kihívás volt megszerezni" – emlékezett vissza nevetve a színész. Ráadásul nem is ez volt az első akcióhősszerepe, hiszen Peter Jackson is őt választotta a 2005-ös King Kong kalandorának…
Eltünedezőben?
A Ragadozók lövöldözős akcióját aztán a kritikusok által elismert független sikerek sora követte, amelyekben Brody ismét elismert szerzőkkel dolgozott együtt. Ezek közé tartozott A mintatanár (2011), egy nyers iskolai dráma, amely egy problémás belvárosi suli helyettesítő tanáráról szól, és amelyet az Amerikai história X rendezője, Tony Kaye készített; az Éjfélkor Párizsban (2011), Woody Allen bájos, nosztalgikus meséje, amelyben Brody egyetlen jelenetben Salvador Dalíként tűnik fel, és lopja el a show-t; vagy A Grand Budapest Hotel (2014), amely újra összehozta őt Wes Andersonnal, akivel korábban már együtt dolgoztak a 2007-es Utazás Darjeelingbe című mozgóképes pikareszken (később pedig A Francia Kiadásban és az Asteroid Cityben is folytatták a közös munkát).
Az viszont kétségtelen, hogy az utóbbi kb. tíz évben Brody már nem az a filmcsillag, aki korábban volt. Bár továbbra is folyamatosan forgat, a magyar mozikban ez idő alatt például csupán három filmjét mutatták be (A Francia Kiadás, Ecc, pecc, ki lehetsz?, Asteroid City), és mindegyikben csak mellékszerepe volt.
Rákapott viszont a sorozatokra, emlékezeteset alakított például a Birmingham bandája hat epizódjában, az Utódlás két részében, a tavalyi Poker Face-ben és a már két évadot megélt Győzelmi sorozat: A Lakers dinasztia felemelkedésében.
Legközelebb pedig Brady CorbertThe Brutalist című filmjében alakít egy magyar építészt, Tóth Lászlót Felicity Jones, Guy Pearce és Joe Alwyn partnereként, illetve ő lesz V. Károly német-római császár Lee Tamahori (A vadon foglyai, A pók hálójában, Halj meg máskor!) Emperor című történelmi kalandfilmjében.
Se oltár, se pelenka
Az 51 éves Adrien Brodyról főként a karrierje és a filmjei kapcsán cikkeznek, a magánélete szinte sosem volt terítéken. Az biztos, hogy eddig soha nem nősült meg, és gyermeke sem született még. Amiről tudni, hogy 2003 és 2006 között együtt volt Michelle Duponttal, és állítólag randizgatott Keira Knightley-val is egy évig. Eddig a magyar származású spanyol színésznővel, Elsa Patakyval (Halálos iramban-filmek) való kapcsolata kapta talán a legnagyobb publicitást. Pataky 31. születésnapjára 2007 júliusában például vásárolt neki egy 19. századi farmot New York állam középső részén, amelyet úgy alakítottak át, hogy úgy nézzen ki, mint egy kastély. Végül három év után, 2009-ben szakítottak, Pataky pedig a következő évben jött össze Chris Hemsworth-szel, akihez öt hónappal később hozzá is ment, és már három közös gyermekük van.
Brody ezután 2012-ben, 39 évesen szeretett bele az akkor 18 éves orosz modellbe, Lara Lietóba, akivel meglepően sokáig, hat évig együtt voltak, jelenleg pedig a korban sokkal inkább hozzáillő (értsd: csupán három évvel fiatalabb) divattervezővel, Georgina Chapmannel él párkapcsolatban, immár négy esztendeje.
A kérdés: vajon eljött-e az idő arra, hogy végre a magánéletében is révbe érjen, és kimondja a boldogító igent? Meglátjuk.
Michael Douglas eszik, iszik, csajozik, mégis megvan az AppleTV+ első igazi bukása?
A Franklinnel az AppleTV+ elkövette az első nagy mellélövését? Eddig elég jó szériája volt, úgyhogy talán nem csorbít az amúgy nagyon jó renoméján, de sajnos látni az elpazarolt dollármilliókat a Franklin minden másodpercén.
Timothy Van Patten neve nem ismeretlen sorozatos berkekben. Rengeteg híres klasszikuson dolgozott már, mint rendező, ráadásul nem is kis címekben.
Olyan ikonikus szériákat tudok említeni, mint a Drót, a Deadwood, a Róma, a Maffiózók, The Pacific – A hős alakulat, a Trónok harca, a Fekete tükör, a Perry Mason, A levegő urai vagy a Gengszterkorzó.
Ilyen filmográfiával nem csoda, hogy az Apple TV+ rábízta a Franklin vezénylését. Nem tudom mennyire Van Patten hibája, de a Franklin nem lett túl jó.
Benjamin Franklin amerikai polihisztor, államférfi, diplomata, író, természettudós, filozófus, nyomdász és feltaláló életének 84 éve alatt több érdekes dolog történt vele, mint tíz férfivel történhet 200 év alatt.
A szegény családból származó 13. gyermek életrajza számtalan könyvet tölthetne meg.
Jópárat meg is töltött, a Franklin is egy ilyenen, Stacy Schiff, A Great Improvisation című könyvén alapszik. Nem olvastam az eredeti művet, de amit az AppleTV+-nak sikerült előadnia, az egy rettenetesen unalmas kis szelete ennek a hihetetlen élettörténetnek.
1776-ot írunk, az Amerikai függetlenségi háború alig egy éve zajlik, de a gyarmati erők sorra szenvednek súlyosabbnál súlyosabb vereségeket. A kongresszus helyzete egyre kilátástalanabb. Franklin fia is a britek háborús túsza lett.
Ezekből a harcokból meglepően nem látunk semmit, mert ezekben a sötét időkben Benjamin Franklin (Michael Douglas) átutazta az Atlanti-óceánt, hogy segítséget kérjen a francia nemzettől.
Unokája, Temple (Noah Jupe) kíséretében érkezik Passy kis falujába, amely viszonylag közel van Párizshoz. Itt szövi fondorlatos terveit, hogyan lehetne megnyernie magának a versailles-i támogatást Amerika britek elleni harcában. Igazi kémjátszma, sok-sok unalmas párbeszéd alá rejtve.
Nagyon hiteles az Apple-féle Franklin sorozat, már-már túl hiteles. Egy képkocka háborút kapunk ízelítőnek a harmadik részben, de ez a széria nem más, mint hosszú párbeszédek, partik, előadások és bálok sora, ahol úriemberek beszélgethetnek, miközben a kémek kihallgatják őket. Nem egyértelmű, ki kivel van valójában és mindenki csak a saját hasznát keresi. Van, aki pénzt, egyesek szerelmet, mások megbecsülést várnak Franklintől.
A megvalósítás elsőrangú, a kosztümök, a helyszínek, a tájkép és a díszletek elképesztően autentikusak.
A sorozat külön büszke lehet ezekre. Érezni, amikor szinte céltalanul mutogatják ezt a mozi-mágiát. Sokszor húzza a rendező az időnket egy-egy hosszúra hagyott nagytotállal. Természetesen hatalmas érdem és pirospont jár a történelmi hűségre, és az atmoszféra is páratlan, csupán annyi ezzel a probléma, hogy a tényleges tartalom, amit látunk, nagyon kevés.
Ahhoz képest, hogy Ben Franklinnek milyen érdekes élete volt, nagyon sokáig tartott, hogy egy ilyen nagy költségvetésű sorozatot készítsenek róla. Ez a szerep Michael Douglasnek szinte jutalomjáték. Látszik, hogy a nagy öreg élvezte a forgatást, hiszen jókat ehet, ihat és jól mulathat fiatal hölgyek társaságában, miközben csak beszélgetnie és néha színészkednie kell.
Nem érzem, hogy Douglas eltűnne a szerepben, inkább önmagát hozza, kicsit rájátszva Franklin szinte rocksztár szerepére, máskor meg aggódóan tűnődve.
Az unokáját alakító színész nekem kicsit túlságosan fiatal, de lehet pont ezért őt választották ki a szerepre, ő egy kis ártatlanság a megfáradt mester mellett. A többi színésszel sincs probléma, maximum annyi, hogy a teljes stábból ha öt karaktert fel tudok sorolni, azzal lehet, hogy sokat mondtam. Igazából alig van maradandó szereplő, de erről nem a színészek tehetnek, hanem a történészek… akarom mondani forgatókönyvírók.
Alig történik itt valami! Tényleg! Az egyik legnagyobb drámai csúcspont az első három részből az, amikor Franklin visszakapja a megjavított nyomdáját, miután azt ellenséges kémek összetörték. Értem, hogy így szimbolikusan visszakapta a hangját a feltaláló zseni, de ettől ez még gyenge tartalom, még streamingre is.
Egyáltalán nem szórakoztató, és nem érzem azt a „wow” faktort, amit az Apple álltalában képvisel.
Ez egy alapos történelemlecke, amely azt feltételezi, hogy van bőséggel háttértudásunk a korszakról, mert ha nem figyelünk eléggé, akkor bizony megkavarodunk a sok-sok francia név mellett. Mostanában sokadik sorozatnál látom, amelyben előszeretettel használják az eredeti nyelvet, tehát itt a franciák franciául beszélnek, nem francia akcentusos angollal – ez is a pozitívumok közé tartozik a szememben. Van rajta kellő mennyiségű pátosz, hab és csillámpor is az átlagamerikai nézőnek. Láthatunk hitelesnek érződő kémjátszmát, és három rész alatt azért megértjük, hogyan mozgatták a szálakat a háttérből a diplomaták, de attól még rém unalmas az egész.
Amikor egy függetlenségi háborús történetre gondolok, nem az van a fejemben, hogy a győzelmekről és vereségekről csak híreket hallok, miközben semmit nem látok.
Nem véletlenül vizuális médium a televízió. Sajnos az egész túl unalmas, metodikus és nem érdekes. A Franklin megtekinthető az Apple TV+ streaming szolgáltató műsortárában.
78 éves korában elhunyt Mohácsi Emil, a magyar szinkron egyik legendás rendezője – tudatta a család.
Mohácsi Emil az Internetes Szinkron Adatbázis (ISzDB) adatai szerint 1978-ban kezdett szinkronrendezéssel foglalkozni. Pályafutása során számos legendás szinkron fűződött a nevéhez: ő rendezte a Vissza a jövőbe második része, a Híd a Kwai folyón vagy a Kramer kontra Kramer magyar változatát is. Az adatbázis szerint legalább 715 filmen dolgozott, de a valós szám ennél magasabb is lehet.
Az 1990-es években neki köszönhettük a Jóbarátok kultikussá vált szinkronját, így ő osztotta ki a főbb szereplők szinkronhangjait is.
Az ISzDB szerint a szakember 2009-ben dolgozott utoljára, akkor az Újralátogatás című lengyel film szinkronját rendezte. Munkásságát 2019-ben Szinkron Életműdíjjal ismerték el.
