KULT
A Rovatból

„Az álmom az, hogy fejtegessem magam, mint egy kis babot” – megnéztük az X-Faktor Tábor 2. részét

Tóth Andi a legcéltudatosabb mentor az X-Faktor történetében, Valkusz Milán viszont még nincs kész erre. Megnéztük az X-Faktort.


Az X-Faktor idén meglehetősen elnyújtotta a válogatókat, cserébe úgy döntött, nem lesz mentorház, hanem a székesfeladat végére a mentorok ki is választják a csapatukat az élő show-ba. Az előző héten Majka és Gáspár Laci rakta össze a teamet, most pedig Tóth Andin és Valkusz Milánon volt a sor.

Eddig sem titkoltam, hogy számomra Andi a legszimpatikusabb a mentorfelhozatalból. Bár kapható a hülyéskedésre, van humora, sokkal következetesebb és profibb a hozzáállása, mint a fiúknak. Az is tetszik benne, hogy míg Majka azt vallja, az egyéniség és a színpadi a legfontosabb, Lacinál pedig – saját bevallása szerint – 95% az ének, addig Andi sokkal inkább azt képviseli, amit hiányolni szoktam: legyen jó énekes, és legyen jó színpadi jelenléte is. Nála 30-70% az arány az éneklés javára. Ráadásul a Tábor első körében ő választotta magának a legkevesebb versenyzőt.

Mindez azt sugallja, hogy tudja, mit akar.

Fica Johanna nem aprózta el, Roberta Flack Killing Me Softlyját énekelte, amit sokan nagyon nagy dalnak tartanak. Én nem tartozom közéjük. Elismerem, van egy fülbemászó refrénje, de összességében tömény unalom. Laci szerint Johanna kicsit ízléstelenül énekelt, Milánt sem nyerte meg. Majka ettől függetlenül adott volna széket, ha csak átmenetileg is.

Andi is hiányolta a vért a produkcióból – persze azt, hogy mennyire volt gyenge mi, nézők csak abból sejthetjük, hogy milyen nyúlfarknyira vágták az előadást a tévések –, de azért egy billegő széket adott Johannának.

A Duo Melody Katona Kláritól a Vigyél elt adta elő elég halványan. Majka és Laci nagyon győzködte Andit, hogy ültesse le őket, de hiába, a mentorhölgy nem kegyelmezett nekik. Az sem ingatta meg, hogy Laci megkérdőjelezte a döntését.

„Fel voltam rá készülve, hogy az élő fába is belekötnek mentortársaim.”

Balázs Kamilla is Lacinak tetszett jobban, de hát sajnos ez most Andi csapata. Anna és Dawyd produkciójánál Andi már egyenesen úgy érezte, hogy Laci trollkodik vele, ennek ellenére ők sem kaptak széket.

Takács Marcsi a Good Morning Sunshine-t énekelte. Laci már a produkció közben odasúgta Milánnak, hogy erre széket kell adni. Én nem tudom, Laci melyik műsort nézte, a tévé előtt ülve nagyon rossznak tűnt. A kiejtés egy dolog, de a hangok sem voltak a helyén, és az egészben volt valami nagyon cringe, hogy gyermekem szavajárásával éljek.

A mentortársak szemmel láthatóan nem tudták feldolgozni, hogy Andi nem akar buszmegállót játszani: csak azokat ülteti le, akikről adott pillanatban tényleg úgy gondolja, hogy vinné az élő show-ba.

Számomra a 17 éves Zilincki Nóra Hanna volt az első, akit leültettem volna. Már a válogatón is szétszedte a házat a Proud Maryvel, és most, a Livin’ on a Prayerrel sem vallott szégyent. Andi egyenesen tíz évvel korábbani önmagát látta benne.

Kivételesen a mentorok közt sem volt vita. Mondjuk Milán kicsit furcsa hasonlatot használt: Te voltál a kiscica, aki játszott a gombolyaggal, és a gombolyag volt a Livin’ on a Prayer. Nem tudom, hogy juthatott eszébe erről a produkcióról kiscica. Inkább egy tigris. Andi leültette – Nórát, nem Milánt – és még Lacival is kibékült.

Kundra István Zsombor a Felszarvazottak balladájával próbálta elvarázsolni a mentorát – kicsit túlripacskodva –, Boer Enikő Anna pedig Charlie dupla whiskyjével. Enikő már csak aranyos személyiségével is meggyőzte Andit. Zsombor erős kritikát kapott, de Andi ezzel együtt széket adott neki. Az elsőként leültetett Johanna bánta.

Johanna búcsúzóul még megajándékozott minket a nap mondásával:

„Az álmom az ugyanúgy az, hogy fejtegessem magam, mint egy kis babot.”

Beteltek tehát a fehér székek, de senki sem ülhetett nyugodtan, hiszen hátra volt az évad egyik nagyágyúja, Monika Pike, azaz Csuka Mónika, aki rögtön azzal kezdte, hogy a piros székre pályázik.

Mónika Zöld erdőben jártam című saját dalát hozta, és jól tette. Kezdem úgy érezni, hogy a helyszínen más hangot hallanak a mentorok, mint mi a tévé előtt. Laci oda súgta Majkának, hogy „hamis”, amit én egyáltalán nem érzékeltem. Korábban viszont olyan énekeseket ajnároztak, akik otthonról nagyon hamisnak tűntek.

Laci és Majka szétszedték Mónikát, Milán piros széket adott volna neki. Andi Móniban látta a legnagyobb motivációt a versenyzők közül, ezzel győzte meg, és Milánnal egyetértve rögtön a piros székre ültette.

Jánosnak és Ancsinak nem volt könnyű helyzete, Andi kereken meg is mondta, hogy azok, akik a székeken ülnek, mozdíthatatlanok, de azért hajrá. A mentortársak hiába győzködték, Ancsit haza is engedte. Jánosnak adott egy esélyt: párbajoznia kellett Zsomborral. Zsombi bármennyire is szimpatikus karakter, a párbajban kiderült, hogy János sokkal jobb énekes. Andi viszont a szívére hallgatott, Zsombiban lát többet, ezért őt választotta.

Kovács Zoltán Zakeus maradt utoljára, aki saját dallal érkezett. Jó karakter és dalszerző, de nagyon hamisan énekelt. Andi konkrétan oda akart menni megpofozni. Le is állította, és adott neki még egy lehetőséget: énekeljen másik dalt. Sajnos ez sem segített, most is nagyon hamisan énekelt, ezért számára véget ért az X-Faktor.

Elérkezett az igazság pillanata. El kellett dönteni, hogy a három fehér székes versenyzőből ki menjen haza.

Andi céltudatosságát mutatja, hogy összesen egyetlen egyszer cserélt versenyzőt.

Nem okozott meglepetést, hogy Nóri és Enikőnek kellett párbajoznia. Enikő a dalválasztásával belopta magát a szívembe. Nem is emlékszem, hogy valaha hallottam volna zenei tehetségkutatóban Creedence Clearwater Revivalt. De aztán jött Nóri az I’m Still Standinggel, és akkorát énekelt, hogy nem volt kérdés, neki kell továbbjutnia.

Andi ugyan kritikus volt, szerinte Nóri kicsit túljátszotta a dalt, de úgy érezte, sokkal jobban akarja a továbbjutást, Enikő kicsit elengedte.

Így tehát kialakult Andi csapata: Mónika, Nóri és Zsombi.

Már csak a Milán-csapat volt hátra. Valkusz Milán nagy kérdőjel számomra. Bár alapjában véve szimpatikus fiatalember, és az elején sokat vártam tőle, mostanra úgy érzem, hogy még nem áll készen a mentori szerepre.

Folyamatosan az a benyomásom, hogy próbál valamilyen lenni, de maga sem tudja még, mit akar.

Mondhatnák, hogy persze, fiatal még, de Andi három évvel fiatalabb nála, mégis ezerszer határozottabb.

„Olyan embereket keresek, akiket a nézők szívesen néznének, rajongani tudnak értük, és tudnak saját dalt hozni” fogalmazta meg az ars poeticáját.

Milán helyzetét nehezítette, hogy egy versenyzőt elhozott Majka csapatából, így a szabályok szerint Krisztián már széken ülve kezdte ezt a fordulót. Kicsit csalódott voltam, azt hittem, hallhatunk tőle még egy saját nótát.

Az amerikai Steve Major – akár csak korábban Monika Pike – mindjárt a piros széket célozta meg. Az Aerosmith Dream Onja alkalmas is arra, hogy valaki beénekelje magát az élő show-ba. Majka szerint Steve-ben pont megvan az az előadásmód, mint amit másoknál hiányolt. Laci soknak érezte. Milánnak tetszett, úgyhogy ha a piros szék nem is jött össze, de Steve leülhetett.

A biztató kezdetet kiábrándító folytatás követte. Milán sorra szórta ki a valóban nem túl meggyőző énekeseket. Többek között Czeglady is elvérzett.

Egyedül a 14 éves Kovács Dorina Cintia nehezítette meg a dolgát, azzal, hogy magázta Milánt, aki viszont teljesen belezavarodott, hogy akkor ő hogy is szólítsa a fiatal lányt. Milánnak ez a tegezés-magázás tényleg nem erőssége, amikor interjúztam vele, engem például nem mert visszategezni.

Szappanos Kata – aki tavaly a Voice-ban is megfordult – dalválasztása annyira nem jött be Milánnak – Lana Del Rey-től a Videogames –, de ennek ellenére kapott széket. Igaz, nem örülhetett soká.

Suhai Soma azzal vált emlékezetessé a válogatóban, hogy ő az a srác, aki mostantól csak Nóra nevű lányokkal randizhat, hogy illeszkedjenek a dalaihoz.

Egész pontosan az történt, hogy elkezdett írni egy dalt Nóra nevű barátnőjéhez, akivel közben szakítottak, de megtetszett neki egy másik lány, akit hogy, hogy nem, ugyancsak Nórának hívnak. Ezért most már neki szól a dal. Hogy Nóra mit gondol, nem tudjuk, Katának viszont fel kellett állnia.

Innentől kicsit szürreális irányt vettek az események. Következett az ukrajnai Tronko Alina, művésznevén Allymuse, és felrobbantotta a színpadot a Wrecking Ballal. Mindenkit levett a lábáról – kivéve Milánt. Soma bármilyen aranyos és tehetséges, Alina más szintet képviselt, nyugodtan cserélhettek volna.

Milán azonban nem így érezte, megmakacsolta magát, és elküldte Alinát. Majka jóformán az adás végéig nem tért magához a döbbenetből. A mentorok innentől kezdve kicsit levették a kezüket Milánról, aki sorra küldte el a jobbnál-jobb énekeseket.

Mondjuk Szula János Benjamin alaposan mellényúlt a dalválasztással. Már maga Presser Gábor is megmondta annak idején a Megasztár egyik válogatójában, hogy a Neked írom a dalt nem tehetségkutatóra való. Mivel a dal nagy részében ugyanazon az egy hangon kell énekelni, nem alkalmas arra, hogy egy énekes megmutassa a kvalitásait.

Kiesett Dorina is, akit még a Tábor első felében leválasztottak párjáról, Szabiról. Anyukája alaposan meg is mondta a magáét a stúdión kívül:

„Nem négy ember fogja megmondani, ki a legjobb!”

Itt és most? De.

Ekkor következett az egész Tábor talán legnagyobb húzása, Milán végre megcsillogtatta, hogy pár év edződéssel még akár jó képernyős figurává is válhat.

Történt ugyanis, hogy a rapper Darab Viktor „Vade" meggyőzte, viszont fel is adta a leckét: kit állítson fel?

Milán végül egy váratlan húzással közölte:

„Krisztián, kérlek, állj fel!”

A mentorok és a MOM közönsége egy emberként hördült fel. De Milán még nem fejezte be:

„Krisztián, ülj le a piros székre!”

Igaz, az összehatást némileg gyöngítette, hogy Milán felállt, és megtapsolta saját szellemességét.

Henter Mónika az Uptown Funkot hozta, ami az utóbbi tíz év egyik legjobb dala, nem csoda, hiszen két zseni áll mögötte, Bruno Mars és Mark Ronson. Mónika konkrétan legyilkolta a dalt. Gáspár Lacival értek egyet: ez nem éneklés volt, bárhogy is tiltakozott Majka és a közönség.

Somogyi Mihály József Dean Martin Mambo Italianóját énekelte. Andinak bejött, úgyhogy előállt az a ritka pillanat, amikor nem értek vele egyet. Nem volt rossz, de azért messze nem éreztem benne azt a tüzet, ami az eredeti előadóból áradt, vagy akár Komár Lászlóból, aki itthon vitte sikerre a dalt.

Gyarmati Jázmin Chrsitina Aguilera dalával érkezett. A dal második fele kicsit unalmasra sikerült, de a képességei alapján ezzel együtt széket érdemelt. Milán is így gondolta, de még mindig nem volt hajlandó elengedni Somát. Így Steve-nek kellett távoznia annak ellenére, hogy sokkal jobb énekes Sománál.

Kovács Attila rappelt, valahol érthető, hogy a másik rappert, Viktort váltotta. Majka szerint ő a legjobb rappes a műsorban.

Peterpost X Leo két igazi őrült fazon, akik halál lezseren érkeztek a mentorok elé. Bár nem vagyok rapszakértő, de nekem túlságosan lötyögyő volt a produkció. Majka meg is állapította, hogy ha tovább akarnak lépni, kell bele valami rendszer.

Milán nem tudott dönteni, ezért a duót párbajoztatta Attilával, végül Attilát küldte haza.

Hogy még bonyolultabb legyen a képlet, a végére megérkezett Henn egy meglehetősen érdekes, eklektikus számmal, amivel én nem nagyon tudtam mit kezdeni, de a mentoroknak nagyon tetszett. Azért, hogy leültethesse, Milán a két énekest párbajoztatta.

Soma sokkal jobb volt, mint az első körben.

Vidéki lány című slágerével megnevettette a jelenlévőket, különösen a „Ne gyere fel Pestre, itt szexelned kell este” sorral.

Milán rövidre zárta a dolgot. Úgy döntött, Hennt mindenképp viszi magával. Így Jázmin, Soma és Peterpost X Leo közül kellett kiválasztania a harmadik versenyzőjét. Valkusz végül a szívére hallatott, és a rapduót választotta. Erős kétségeim vannak, hogy igazán jó énekes nélkül meddig fog jutni a Milán-csapat az élő show-ban, bár az is igaz, hogy Bye Alex háromszor is rapperrel nyert.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Csupa kék és lila folt volt” – Kálomista Gábor egy bántalmazott színésznő történetével borítja a bilit
A filmproducer szerint a színházi világban évtizedek óta bestiális morál uralkodik. Azt állítja, egy híres rendező egyszer annyira megvert egy színésznőt, hogy a sérülései miatt le kellett állítani egy forgatást.


„Volt, hogy nem tudtunk egy színésznővel forgatni, mert előtte úgy megverte egy híres rendező, hogy csupa kék és lila folt volt” – ezzel a példával érzékeltette Kálomista Gábor filmproducer, hogy szerinte mekkora a baj a magyar színházi világban.

A producer egy Mandinernek adott, a Blikk által szemlézett interjúban az Eszenyi Enikő körül újra fellángolt vita kapcsán fejtette ki véleményét. Mint ismert, a debreceni Csokonai Nemzeti Színház előbb felfüggesztette, majd múlt csütörtökön végleg törölte a rendező Primadonnák című előadását, mire Eszenyi hat év után nyilvánosan bocsánatot kért.

Kálomista szerint a színházi és művészvilágban évtizedek óta elhallgatott visszaélések vannak, és a kegyelmi botrányhoz hasonlóan itt is „százszámra vannak kegyelmi ügyek”, amelyekről az áldozatok félelmükben nem mernek beszélni.

„Számtalan olyan történet van, hogy a színházigazgató abuzált fiatal színésznőket, majd megmondta nekik, ha egyet is mukkannak erről, örökre el lesznek tüntetve a szakmából” – mondta.

A producer teljes körű feltárást sürgetett, és azt javasolta, hogy vizsgálják ki az elmúlt 15-20 év nagy színházi botrányait. Hangsúlyozta, hogy bár a politikában más oldalon állnak, a színházi világban tapasztalható visszaélések ügyében kiáll a rendező Schilling Árpád és a színész Lengyel Tamás mellett.

„Az a morál, ami a színházi és művészvilágban évtizedek óta uralkodik, valami egészen bestiális. Ebben a kegyelmi pillanatban tehát teljes mellszélességgel kiállok Schilling Árpád és Lengyel Tamás ügye mellett”

– tette hozzá.

A producer az Eszenyi Enikőt körül kirobbant botrány kapcsán fejtette ki véleményét. Szerinte a „balliberális művészvilág” árulónak bélyegezte a színész-rendezőt, amiért korábban nem ment el egy ellenzéki tüntetésre, és azt feltételezték, hogy ezért az akkori kormány pénzügyi forrásokkal támogatta.

„Eszenyi a kormányváltás óta végre hazatalált, bocsánatot kért. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ez lesz, ha a Fidesz elveszíti a választást, hiszen most már elapadnak azok a források, amelyeket állítólag az eddigi kormány azért adott neki, mert elfelejtett elmenni egy ellenzéki tüntetésre” – mondta Kálomista.

Ugyanakkor leszögezte, ő maga elutasítja ezt a logikát: „Pedig Eszenyi Enikő sosem állt át, részemről nem is volt erre igény, és úgy vélem, jó ízlésű jobboldali ember nem is gondolhatja, hogy valakit meg kellene jutalmazni azért, mert nem megy el a sajátjai tüntetésére.” Kálomista szerint az ügy legfontosabb része, hogy azt nem vizsgálták ki rendesen, és ezt pótolni kell.

Via Blikk


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Negyvenéves lett az Olsen ikerpár, akik a tévéből egy 300 milliárdos birodalmat építettek
Mary-Kate és Ashley Olsen a 40. születésnapjukat ünneplik, miután a gyerekszínészi karrierjüket egy divatbirodalomra cserélték. A The Row nevű márkájuk a „csendes luxusra” épül, és szakmai díjakkal is elismerték.


Negyven éve születtek, kilenc hónaposan már egy ország ismerte őket, tizenévesen egy saját médiabirodalom élén álltak, ma pedig a „csendes luxus” egyik legbefolyásosabb márkáját irányítják a nyilvánosságtól szinte teljesen elzárkózva. Mary-Kate és Ashley Olsen 1986. június 13-án kezdődött története nem egy hollywoodi tündérmese, hanem a fegyelmezett stratégia, a makacs perfekcionizmus és a diszkréció mint legfőbb érték diadalának üzleti esettanulmánya. Az útjuk a Bír-lak (Full House) című sitcom ikonikus gyerekszerepétől a The Row nevű divatházuk kifutójáig bemutatja, hogyan lehet a gyereksztár-brandet egy felnőtt, globális presztízsű luxusvállalkozássá konvertálni, miközben a reflektorfényt tudatosan a termékre, nem pedig az arcukra irányítják.

Minden 1987-ben indult, amikor a csecsemő ikerpár megkapta Michelle Tanner szerepét az ABC családi sorozatában. A gyerekszínészekre vonatkozó szigorú munkaügyi szabályok miatt a testvérek felváltva játszották a karaktert egészen 1995-ig, ezzel egy egész generáció „tévétestvéreivé” válva. A nevük a családi televíziózás szinonimája lett, és ez a hírnév megalapozta a későbbi üzleti sikereket.

A képernyős korszakuk utolsó nagy közös dobása a 2004-es New York Minute című mozifilm volt, amely már egyfajta átmenetet jelzett a felnőtt karrier felé, és egyben le is zárta a közös színészi pályafutásukat. A film világszinten 21,3 millió dollárt, vagyis közel 6,5 milliárd forintot hozott a kasszáknál a The Numbers adatai szerint. A képernyős siker azonban önmagában nem lett volna tartós, ha a család nem épít köré egy professzionális üzleti struktúrát már a kezdetektől.

A család és Robert Thorne menedzser 1993-ban hozta létre a Dualstar Entertainment Groupot, amely ernyőként fogta össze az ikrek egyre bővülő portfólióját. A cég gyártotta a rendkívül népszerű, közvetlenül videókazettára kiadott filmjeiket és kezelte a nevükkel fémjelzett termékvonalakat.

A kontroll megszerzésében a 2004. június 13-i, 18. születésnapjuk jelentette a fordulópontot, amikor hivatalosan is a vállalat társelnökei lettek. A Dualstar-katalógus értéke pedig időtállónak bizonyult: 2015-ben a Viacomhoz tartozó Nickelodeon megszerezte a teljes archívum sugárzási jogait, ezzel igazolva, hogy a korai tartalmak generációkon átívelően is vonzóak – derül ki a Paramount hivatalos közleményéből.

Miközben a múltjukat sikeresen monetizálták, a jövőjüket már egy teljesen más iparágban, a divat zárt és elitista világában tervezték. 2006-ban New Yorkban megalapították a The Row márkát, amelynek genezise egyetlen ruhadarab, a „tökéletes fehér póló” megalkotásának vágya volt. A céljuk az volt, hogy a termék önmagáért beszélhessen, ne pedig a hírnevük adja el.

„Nem akartunk előtérben lenni, sőt, azt sem feltétlenül szerettük volna, ha tudják, hogy mi vagyunk mögötte” – magyarázta Ashley Olsen egy ritka, a márka 15. évfordulójára készült interjúban.

Ez a diszkréció és a minőség iránti elkötelezettségük lett a védjegyük. Mary-Kate a munkamoráljukat emelte ki, ami a logómentes, időtálló szabásvonalakban és a legkiválóbb anyagok használatában ölt testet.

„Azt hiszem, nagyon maximalisták vagyunk és keményen dolgozunk; mindig is így volt” – tette hozzá, rávilágítva a „csendes luxus” esztétikájának alapjaira, amelyet évekkel a trend felkapása előtt tökéletesítettek.

A piac és a szakma egyaránt igazolta a váltás sikerét. A The Row alapítói több alkalommal is elnyerték az amerikai divatszakma Oscar-díjának számító CFDA-trófeát: 2012-ben és 2015-ben az év nőiruha-tervezőinek, 2018-ban pedig az év kiegészítő-tervezőinek választották őket a CFDA hivatalos közlései szerint.

A piaci bizalmat jelzik azok a 2024-es sajtóértesülések is, amelyek szerint a Chanelt tulajdonló Wertheimer család és a L’Oréal-örökös Françoise Bettencourt Meyers vagyonkezelői is kisebbségi részesedést vásároltak a cégben, a tranzakciót egymilliárd dollár, azaz több mint 300 milliárd forint körüli cégértékelés mellett emlegetve – közölte elsőként a Bloomberg. A márka már a korai években sem félt a luxus legmagasabb szintjét megcélozni: egyik első, nagy sajtóvisszhangot kapott termékük egy kézzel varrott aligátorbőr hátizsák volt, amelynek 34 ezer dolláros (mai árfolyamon több mint 10 millió forintos) árcédulájáról a Time is írt.

A márkaépítésük kulcsa a következetes diszkréció, amely nem csupán személyes preferencia, hanem tudatos üzleti stratégia. Ritkán adnak interjút, és a magánéletüket teljes mértékben elzárják a nyilvánosság elől. Ez a hozzáállás a közösségi médiára is kiterjed; demonstratívan távol tartják magukat egy olyan korban, ahol a személyes márkaépítés szinte kötelező. Ashley egy 2017-es interjúban, amit az ABC News is szemlézett, így foglalta össze a filozófiájukat: „Nem merülünk el abban a [közösségi] világban; nincs Instagramunk vagy Facebookunk.”

Ez a távolságtartás egyfajta misztikumot és exkluzivitást kölcsönöz a márkájuknak: a termék beszél helyettük, miközben védőpajzsot vonnak maguk köré a celebkultúra zajával szemben. Ez a következetesség mutatkozott meg abban a döntésükben is, amikor nemet mondtak a Bír-lak 2016-os folytatására, a Fuller House-ra. A rajongók és a készítők is szerették volna, ha Michelle Tanner visszatér, de az ikrek elutasították a felkérést, ezzel végleg lezárva életük színészi korszakát.

Bob Boyett, a produkció egyik vezetője a People magazinnak idézte fel Ashley indoklását: „’17 éves korom óta nem álltam kamera előtt, és nem érzem komfortosnak a színjátszást’…”

Mary-Kate pedig az időzítést nevezte rossznak. Ezzel a döntéssel megerősítették új, divattervezői identitásukat, és elkerülték a nosztalgia csapdáját, amely visszarántotta volna őket a gyereksztár-skatulyába.

A képernyős korszakuk öröksége azonban pénzügyileg is jelentős maradt. Az 1995-ös Ketten az úton (It Takes Two) című filmjük 19,5 millió dolláros (kb. 5,9 milliárd forintos) mozibevételt ért el, a házivideó-forgalmát pedig 75 millió dollárra (kb. 22,8 milliárd forintra) becsülik. Ezek a számok is mutatják, mekkora üzleti gépezet épült a nevük köré már tinédzserkoruk előtt.

A kulturális hatásuk pedig kettős: egyrészt a korai munkáik a mai napig a nosztalgia tárgyát képezik, másrészt a The Row révén a divat legmagasabb köreiben is referenciaponttá váltak. A márka lényegét talán Gigi Hadid modell foglalta össze a legjobban, aki szerint a ruháik viselése felszabadító érzés: „Ettől sikkesnek és védettnek érezhetem magam.”

Kreatív univerzumuk a The Row mellett más projektekben is testet öltött. 2007-ben elindították az Elizabeth and James nevű, megfizethetőbb, kortárs márkát, amelyhez később sikeres parfümlancolat is társult. 2008-ban pedig megjelentették Influence című könyvüket, amelyben olyan ikonokkal beszélgettek, mint Karl Lagerfeld vagy Lauren Hutton, feltérképezve saját vizuális és kulturális inspirációikat. Mégis, a popkulturális státuszukat talán leginkább az a korai elismerés szimbolizálja, amikor 2004. április 29-én, alig 18 évesen közös csillagot kaptak a hollywoodi Hírességek sétányán a televíziós kategóriában, a walkoffame.com hivatalos oldala szerint. Ez a csillag egyfajta emlékműve lett annak a korszaknak, amelyet éppen maguk mögött hagytak, hogy egy új, általuk írt fejezetet kezdjenek.

A 40 éves Olsen ikrek pályafutása azt bizonyítja, hogy a hírnév nem végcél, hanem eszköz, amelyet tudatosan lehet formálni vagy akár háttérbe is lehet szorítani egy nagyobb cél érdekében. A reflektorfény helyett a minőségbe fektetett makacs munka és a következetes diszkréció az ő esetükben nemcsak egy működő üzleti modellnek bizonyult, hanem egyfajta ellenkulturális állásfoglalásnak is a mindent kipakoló, közösségi médiára épülő celebvilággal szemben. Ezzel pedig egy teljesen új iskolát teremtettek.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Úgy hiányzott a dob, mint egy falat kenyér” – A Pokolgép énekese üzent a Metallicának
Kalapács József egy Facebook-posztban értékelte a Metallica budapesti produkcióját. A világhírű zenekar a Totális metál című dalukból játszott el egy részletet a Puskás Arénában.
Maier Vilmos - szmo.hu
2026. június 13.



Kalapács József, a Pokolgép egykori énekese egy Facebook-posztban kommentálta, hogy a Metallica csütörtöki budapesti koncertjén eljátszotta a magyar metálbanda Totális metál című számát.

„Itt bizony úgy hiányzott a dob, mint egy falat kenyér” – kezdte bejegyzését.

Kalapács szerint nem azzal volt a gond, hogy a közönség ne ismerte volna fel a dalt, sokkal inkább a „rendes, harapós ütem” hiányzott a produkcióból.

A posztot egy szellemes felajánlással zárta: „Miért nem szóltak, pont ráértünk volna segíteni…?”

A világhírű zenekar M72-es turnéjának csütörtöki nyitóestjén a Puskás Arénában Kirk Hammett gitáros és Robert Trujillo basszusgitáros a szokásos helyi dalokat bemutató blokkjukban játszottak el egy részletet a Pokolgép klasszikusából. A duó dob és teljes zenekari kíséret nélkül adta elő a számot.

A Metallica a No Repeat Weekend koncepciójának részeként szombaton egy teljesen új műsorral és más előzenekarokkal (Gojira, Knocked Loose) lép fel újra, míg a csütörtöki esten a Pantera és az Avatar volt a vendég.

A csütörtöki bulin mi is ott voltunk. A koncertről itt írtunk részletesen:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Káromkodom, tehát vagyok! – A Tourette-szindrómáról szóló, kivételesen vicces és megható Miket nem beszélek az év eddigi legjobb filmje
Te hallottál már a Tourette-ről? Akármi is a válasz erre a kérdésre, nézd meg ezt a filmet, más emberként állsz majd fel a székből.


A Miket nem beszélek című brit filmről akkor lehetett szélesebb körben hallani (így itthon is), amikor az idei, 79. BAFTA-díjátadón (amit a londoni Royal Festival Hallban rendeztek meg) történt egy s más. Egyrészt a főszerepet alakító Robert Aramayo történelmet írt, mivel először kapta meg egyszerre a legjobb férfi főszereplő és a legjobb feltörekvő csillag díját, ami azonban még inkább ráfordította Kirk Jones rendező (Lottózsonglőrök, Nanny McPhee: A varázsdada, Mindenki megvan, Bazi nagy görög lagzi 2) új filmjére a figyelmet, az az volt, amikor a közönség soraiban ülő aktivista, John Davidson az éppen színpadon álló Michael B. Jordannek és Delroy Lindónak odakiáltotta azt a bizonyos „n” betűs szót. Nos, ez elsőre botrányosnak és elfogadhatatlannak hangzik, ám hozzá kell tenni, hogy ez a bizonyos John Davidson egy 12 éves kora óta Tourette-szindrómával élő ember (jelenleg 55 éves), akiről amúgy a Miket nem beszélek című film szól, őt alakítja benne Robert Aramayo.

Vagyis a durva beszólást nem rasszizmus, hanem a betegség hívta elő. Persze ettől függetlenül heves vitákat szült az eset. Voltak, akik magasról tojtak Davidson állapotára, és szerintük a Tourette csak azt erősíti fel, ami amúgy is benne van az emberben (például Jamie Foxx is így vélekedett), ők azonban valószínűleg nem látták a Miket nem beszéleket

Ez a film ugyanis épp azért hihetetlenül fontos, mivel megismerteti a nézőkkel ezt az örökletes idegrendszeri betegséget (amely akaratlan, ismétlődő mozgásokban és hangadásokban, úgynevezett tikkekben nyilvánul meg). „A probléma nem a Tourette, hanem az, hogy az emberek nem tudnak eleget a Tourette-ről” – hangzik el többször is filmben, amely talán egyben a legerősebb üzenet is.

A valóságon alapuló sztori tehát John Davidsonról szól (az eredeti forgatókönyvet maga Kirk Jones írta), aki a film elején, 2019-ben éppen II. Erzsébettől készül átvenni a kitüntetését, amikor bekiáltja a rendezvényen, hogy „Ba***a meg a királynő!”. Majd visszaugrunk 1983-ba, amikor az ígéretes focikapus karrier elé néző 12 éves John (Scott Ellis Watson szintén kiváló alakításában) először kezdi tapasztalni magán a furcsa tüneteket:

fejrángásokat, akaratlan hangkibocsátásokat, illetve válogatott vulgáris szavakat vág közeli ismerősök és idegen arcába ugyanúgy, sőt, akár le is köp akaratlanul másokat.

Akkoriban még nagyon kevesen ismerték ezt a betegséget, ezért nem is tudtak vele mit kezdeni (John családja sem), ezért folyamatosan kapta a viselkedéséért a retorziókat otthon és az iskolában egyaránt.

1996-ban az akkor 25 éves John (Aramayo feltűnik) még mindig próbál az állapota ellenére beilleszkedni a kisvárosba, ahol él. Ez a betegség azonban továbbra is kiveti őt a társadalomból, és csak azok tudják, hogy a folytonos káromkodásai nem rosszindulatúak, akik jól ismerik őt. Ekkorra már hivatalosan megkapta a Tourette-diagnózist, ami gyógyíthatatlan, ám szed egy gyógyszert, ami visszafogja a tüneteit, ezzel együtt pedig őt magát is.

Majd megismerkedik az egyik jó barátja édesanyjával, a rákbeteg Dottie-val (Maxine Peake), aki végre teljes megértéssel és szeretettel fordul a sráchoz, még John első hozzá intézett mondata („Bele fogsz halni a rákba, haha!”) sem riasztja el őt.

Dottie és a család befogadja magához a fiút, ahol végre szabadabban lehet önmaga, és közösen úgy döntenek, a gyógyszeres kezelését is elhagyják. John még munkát is talál a helyi közösségi házban a gondnok Tommynak (Peter Mullan) hála, aki szintén elfogadja őt olyannak, amilyen. Azonban ezzel még mindig sokan nincsenek így, ezért Johnnak hosszú utat kell bejárnia ahhoz, hogy a királynő által kitüntetett aktivista, és a Tourette-szindrómában szenvedők megsegítője legyen.

A Miket nem beszélek, és ez tán a fentiekből is kitűnik, egy életrajzi dráma, épp ezért meglepő, hogy kevés film van, amin amúgy ennyit lehet röhögni. Kirk Jones ugyanis nem arra pályázott, hogy nyomorultnak mutassa be Johnt és a Tourette-ben szenvedőket, az érzékenyítésnek egy sokkal hatásosabb formáját választotta: a nevetést.

Az akaratlan, válogatott káromkodások a legkevésbé odaillő helyzetekben ugyanis, akármennyire botrányosak és kínosak, kétségtelenül iszonyú viccesek is (amikor Johnból és egy másik tourette-es lányból egyszerre özönlenek a szitkok egy kocsi hátsó ülésén, ott szem nem marad szárazon). És ettől lesz ez a film hihetetlenül őszinte.

Felhívja a figyelmet egy betegségre, amiről sajnos még manapság, a 21. század első negyedének letelte után sem hallottak sokan, és eléri, hogy a nézők jókat derüljenek a helyzet komikumán, mégis komolyan vegyék azt, s talán a jövőben másképp reagáljanak, amikor az utcán vagy a tömegközeledésen ilyen viselkedésbe botlanak.

Robert Aramayo (akit egyébként már a fiatal Ned Starkként is láthattunk a Trónok harcában, vagy a fiatalabb Elrondként A Gyűrűk Ura: A hatalom gyűrűiben) a csillagot is lejátssza az égről, és minden díjat megérdemel, amit csak kaphat még ezért az alakításáért (bár a film 2025-ös, az Egyesült Államokban idén mutatták be a mozikban, szóval a jövő évi Oscaron remélhetőleg több kategóriában is találkozunk majd vele), de rajta kívül mindenki más is brillírozik, a hihetetlenül szimpatikus Maxine Peake, a szintén imádnivaló Peter Mullan, valamint a John anyjaként tőle talán egy kissé szokatlan szerepben látható Shirley Henderson is.

Aki tehát egyszerre szeretne nagyokat nevetni és sírni, annak sipirc a mozikba, mivel egy kivételes film… miket nem beszélek, talán az év eddigi legjobb filmje lesz a jutalma.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk