A veterán Antikrisztus ismét leszállt közénk
Marilyn Mansonra menni nem csupán egy esti program, hanem egy életérzés. Nézni azt a rengeteg erőltetetten pózer fanatikust, pandasminkes-csótányroppantós srácot és naggyongót és naptól érzékien undorodó, ájulásig fűzőbe göngyölt lányt számomra már maga volt az élmény. Nem mintha én konszolidáltan érkeztem volna (hát mikor öltözzön ki az ember lánya, ha nem ilyenkor, ugye), és azon sem kellett izgulnom, hogy mi lesz, ha a negyven fokban az izzadságtól lefolyik a sminkem, hiszen az itt kifejezetten autentikus.
Meglepően flottul ment minden: a beengedés, a biztonsági átvizsgálás, a viszonylag pontos kezdés, és a hangosításra sem lehetett panasz. Az előzenekar, a The Black Heart Rebellion viszont annyira befordulós zenét játszott, hogy szinte én kértem elnézést, hogy zavarom őket a jammelgetésben. Az énekes extrémen izzadt az indokolatlanul hosszú és vastag fekete pulcsijában, úgyhogy a hátán egy szabályos Rorschach-teszt rajzolódott ki. Amúgy nem voltak rosszak, csak érdektelenek, de az sem előny ilyenkor.
Mivel ezelőtt kétszer láttam Mansont fellépni, a hangját tekintve nem volt különösebb elvárásom, lévén, ezen alkalmakkor sokszor hamiskás és pontatlan volt. Ehhez képest a lassan 50 éves sokkrocker egészen jól, sőt, néha – például a Sweet Dreams alatt – meglepően remekül hozta azt a szintet zeneileg is, ami elvárható.
Persze őt senki nem az énekesi teljesítményéért hallgatja, hanem a telitalálat dalszövegeiért és a velejéig romlott hangszínéért, amivel még egy Kacsamesék dalbetét is vérfagyasztó lenne.
Amikor Marilyn Manson megjelent kiglancolva a lakknadrágjában, egy óriásira felfújt fotel előtt, kéjesen elvigyorodtam: nem minden nap lát az ember ilyen közelről egy élő ikont. Mivel az ő produkciójának háromnegyedét a blöffön alapuló show, az ügyes marketing és a sminkapletta teszi ki (mondom ezt úgy, hogy tizennégy éves korom óta ismerem és imádom a munkásságát), ezúttal is tett azért, hogy fennmaradjon a hírneve. A felé nyújtott bordó csipketangát némi perisztaltikus földön vonaglás közben rángatta fel – arra a gatyára, amit ebben a hőségben szerintem láncfűrésszel sem lehetett utána levágni róla –, de egy rajongói transzparenst is magára tekert, és néha jópofáskodott nekünk a disznóölő késre emlékeztető mikrofonjába.
Akadt némi töviskoszorús-püspökös dizájn meg gólyalábazás is, szóval mind a tíz, fekete körömlakkba áztatott ujjunkat megnyalhattuk utána.
Plusz pont, hogy Manson ráérzett arra, hogy a kiéheztetett rajongók most leginkább egy slágerparádéra vágynak, nem egy lemezbemutatóra, imádtam hallani például a Disposable Teens-t, a Beautiful People-t és a The Dope Show-t. Bár szerintem kifejezetten ütősek az új dalai is, ezért játszhatott volna többet belőlük. Aki azt várta, hogy kínjában mindent elkövet majd, hogy 2017-ben is ő legyen a legijesztőbb pasas a világon, annak csalódás lehetett a koncert, számomra viszont tökéletes volt.
Szikora Róbertnek, a leghangosabb álszentnek pedig üzenem, hogy nem csak mélysátánista tinik tették tiszteletüket az este, hanem aranyos nénik és kedves családok is. Nem volt elég erős a patrónus-bűbája sem, mert a rockzenész valóban teltházas bulit adott.
