KULT
A Rovatból

A streaming határait feszegeti a Kaleidoszkóp, de csak a nézői élményt sikerült elrontani

A Netflix sorozata azzal próbál kitűnni a többi közül, hogy részeit bármilyen sorrendben nézhetjük, mert így is érthető és követhető marad a cselekmény. Állítólag. De nem elég élvezhető.
Polgári Lilla - szmo.hu
2023. január 09.


Link másolása

A Netflix évindító, nyolcrészes minisorozata, a Kaleidoszkóp valószínűleg elsikkadna a rengeteg tartalom között, ha nem egy szokatlan formátummal rendelkezne.

Részeit ugyanis tetszőleges sorrendben nézhetjük: az első indításkor a Netflix véletlenszerűen teszi egymás alá a nézőnek az epizódokat, mindenkinek mást.

Az egyetlen fix pont az utolsó rész, a Fehér (mindegyiket ugyanis egy szín után neveztek el).

A lineáris történetmesélés elhagyása elsőre újnak tűnhet, de láttunk hasonlót már a Netflixen is: Az ítélet: család (Arrested Development) negyedik évada úgy épült fel, hogy ugyanazt a sztorit minden részben más karakter szemszögéből mutatták be. Az a szezon meg is szenvedte ezt, mivel a sorozat egyik legerősebb eleme pont a főszereplő család tagjainak dinamikája volt, ami itt fájóan hiányzott.

Az HBO pedig a Mozaik című, Steven Soderbergh nevével fémjelzett nyomozós minisorozatával próbálta feszegetni a streaming határait. Bár megnézhetjük „sima” szériaként az HBO Maxon, van hozzá egy alkalmazás is, amiben bármilyen módon lehet megnézni részeket, és plusz infókat is ad hozzájuk.

A Kaleidoszkóp esetében a bevezető klip (ez lenne a Fekete "rész") röviden össze is foglalja a sztorit: lesz benne egy nagy rablás, amit 25 éven át terveztek, és az egyes részek elején mindig megtudjuk, hogy éppen mennyivel előtte (vagy éppen utána) járunk. A terv kitervelője a Giancarlo Esposito által játszott Ray Vernon/Leo Pap, aki összesen 7 milliárd dollár értékű kötvény ellopására verbuvál össze egy csapatot (például vegyészt, kasszafúrót, sofőrt stb.). Nekik a pénz számít, Raynek viszont a bosszú: az ügy legnagyobb károsultja ugyanis egykori barátja, majd ellenlábasa, Roger Salas (Rufus Sewell) lenne. 

Vigyázat, innentől picit spoilerezünk! Az internet népe már meg is fejtette, mi az optimális nézési sorrend: kronológiai szempontból a Lila, a Zöld, a Sárga, a Narancssárga, a Kék, a Fehér, a Piros, majd végül a Rózsaszín zárja a történetet.

Én a gépre bíztam magam (így lett Zöld, Sárga, Kék, Lila, Narancs, Vörös, Rózsaszín, Fehér), hogy a készítői szándéknak megfelelően élvezzem a látottakat. Vagyis sajnos inkább nem élvezzem.

Ugyanis a Kaleidoszkóp egy tipikus heist-történet, és semmit sem tesz hozzá a műfajhoz. Szerencsésebb lett volna, hogy ha az Eric Garcia vezette írói gárda inkább a forgatókönyv minél jobb és eredetibb megírására, a karakterek és az őket körülvevő világ kidolgozására fordította volna az energiáikat, ahelyett, hogy kényszerűségből lebutítják azt, hogy minden rész önállóan is befogadható legyen.

Amire biztosan ne számítsunk a linearitás elhagyása miatt, az a karakterfejlődés.

A rendszertelenség egyszerűen nem teszi lehetővé, hogy követni tudjuk a szereplők útját, végig nagyon felszínesek és egyszerűek maradnak. Igen, az lesz a problémás, aki az első pillanattól kezdve csak balhézik; és igen: az lesz az áruló, akiről lerí, hogy nagyon bizonytalan ebben az egészben, és így tovább.    

Teljesen megértem, ha valaki menet közben felhagy vele: sokszor frusztráló az, hogy nézőként mindig több lépéssel le vagyunk maradva. Nyilván a heist-filmekre jellemző, hogy nem vagyunk beavatva a terv összes részletébe (unalmas is lenne), de itt túl sok a fehér folt. A hiányérzet gyakorlatilag folyamatos, még ha sok mindent ki is lehet azért következtetni, végig az volt az érzésem, hogy kiesett pár lap a könyvből, vagy mintha ugrottunk volna egy fejezetet – végül is ez történik.

Azt sem érzem egy jó döntésnek, hogy bár mindenképpen a Fehér az utolsó (ez fedi le magát a rablást), két olyan epizód is van, ami már ezután játszódik. Így viszont egyáltalán nem nehéz kikövetkeztetni a fordulatnak vagy éppen meglepőnek szánt eseményeket, elmarad a végső katarzis is – ez ugyanis számomra eggyel korábban, a Rózsaszín epizódban következett be, ami kronológiailag az utolsónak számít. 

Aki miatt azért élvezhető, az Giancarlo Esposito.

Ő egyrészt egy nagyon karizmatikus jelenség a képernyőn, másrészt valamilyen szinten csapdába esett a leghíresebb szerepe által. Egyszerűen nem tudom nem Gus Fringet látni benne: azt a karaktert mintha rászabták volna, és a Kaleidoszkóp valahol rá is játszik erre. Őt mondhatni „készen kapjuk”, nincs szükség semmilyen háttérinfóra ahhoz, hogy tudjuk, hogy egy okos és veszélyes figurával van dolgunk.

Az élményt még a Fekete tükör Bandersnatch című, interaktív részéhez tudnám hasonlítani. Ott ugye a nézőnek kellett döntenie a cselekmény egyes pontjain a főszereplő helyett, ami talán úgy az első tíz percben volt érdekes, utána már kifejezetten fárasztó és kizökkentő volt újra és újra kézbe venni az irányítást.

A Kaleidoszkóp esetében is ezt éreztem: volt egy ötlet, amivel kifejezetten a streaming nyújtotta lehetőségeket akarták kihasználni, de végső soron ez inkább elvett a nézői élményből, mintsem hogy hozzáadott volna.

Ha valamire, arra biztosan jó volt a Kaleidoszkóp, hogy tudatosítsa a streaming-szolgáltatókban:

attól, hogy megtehetsz valamit, még nem muszáj meg is tenni.
 


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET: