Április 1-jén került fel az HBO Max kínálatába A besúgó, ami nemcsak az HBO első, teljesen saját gyártású produkciója, de amit a magyar premierrel egy időben a világ több mint negyven országában tekinthetnek meg a nézők. Forgatókönyvírója és rendezője, a még nem egészen 30 éves Szentgyörgyi Bálint története már magában is csodába illő: szinte nulla filmes tapasztalattal kopogtatott be az HBO-hoz, ahol azonnal igent mondtak neki, néhány év múlva pedig nem csak első sorozata világpremierjére készül, de egy neves amerikai ügynökség is leszerződtette. Vele beszélgettünk többek között a 80-as évekről, filmkészítésről és felnövésről.

– A te személyes történeted röviden úgy néz ki, hogy volt egy ötleted, „dühből” megírtad, bekopogtattál vele az HBO-hoz, most pedig ott tartasz, hogy a sorozatod bemutatják, te magad pedig egy komoly ügynökségnél fogsz dolgozni. Ez tényleg ennyire álomszerűen ment?

– Igen. Ami realisztikusabb benne, hogy összesen négy év alatt történt ahogy összeraktuk a pilotot és ahogy az HBO ezt lezöldlámpázta. Amikor bevittem, egy „sufnituning” pilot volt, amit haverokkal raktunk össze. A következő lépés az volt, hogy a Google-ből kinéztem az HBO központi telefonszámát, ott a portásnak mondtam el, hogy mit szeretnék, elkezdtek kapcsolgatni az épületben, és egy idő után eljutottam valakihez, akit sikerült meggyőzni, hogy adjanak egy időpontot – végül két hónappal későbbre kaptam.

Nem akartam egyszerű vázlatot írni, komoly munkát szerettem volna beletenni. Én abban hiszek, hogy az ember dolgozzon: nem elég az, hogy vannak képességeink, abba legalább annyi munkát is bele kell fektetni. Úgyhogy elkezdtem éjjeleken és hajnalonta írni a folytatást úgy, hogy senki nem kérte és senki nem fizetett érte. Ahogy írtam a forgatókönyvet, ott lebegett előttem a Rocky és Sylvester Stallone esete, aki ezt hasonlóan csinálta. Lerakott az asztalra egy olyan forgatókönyvet, amit akart annyira egy stúdió, hogy utána már tudott ő is feltételt szabni.

Levetítettük a pilotot, utána azt mondták, nagyon tetszik nekik, van-e ötletem, hogy mi a folytatás. Én pedig mondtam, hogy nem ötletem van, hanem kinyitottam a kis hátizsákom, és megmutattam a második, a harmadik és a negyedik epizód forgatókönyvét. Egy fél évad volt tehát az asztalon, ők látták, hogy ez meggyőző. Mondtam nekik, hogy én rendezni szeretnék, ez csak így eladó, meg is állapodtunk.

24 éves voltam ekkor, óriási kockázatot vállaltak, hatalmas bizalom és nyitottság volt bennük. Aztán teltek-múltak az évek, én megírtam a további négy részt – hiszen nyolc részes az első évad –, szereztem gyakorlatot két kisjátékfilmben és egy dokumentumfilmben. Ez már azután történt, hogy megállapodtunk az HBO-val, tehát az első filmkocka, amit én leforgattam író-rendezőként, az volt, amit eladtam nekik.

Négy év azért hosszú idő volt, és természetesen az ember sokszor kerül olyan helyzetbe, hogy azt érzi, hogy ez már majdnem meghaladja a képességeit (adott esetben néha meg is haladja), és akkor indul be valahogy az igazi flow-élmény. Amikor azt érzem, hogy ez már túlmutat rajtam, ezért lehet küzdeni, verekedni, és fel is tudom magam szedni a földről. Az első dolog, amit megtanultam az, hogy ebben a szakmában az első tíz év arról szól, hogy mennyire akarod. A másik pedig, hogy minél gyorsabban, mint a keljfeljancsi fel tudd magad húzni. Minél előbb, minél erősebben mész neki, annál hamarabb jön meg az eredménye a munkádnak.

– Amikor odamész egy forgalmazóhoz, és különösebben nagy filmes tapasztalat nélkül azt mondod, hogy ezt te fogod rendezni, akkor ők minden további nélkül azt mondják: „oké, csináld”?

– Igen, ez így történt. Persze kérdeznek egy csomó mindent: hogy képzeled el vizuálisan, hogy akarod mozgatni a kamerát... Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy amikor írok, fejben már snittelek, látom magam előtt azt, hogy hogyan szeretném megvalósítani. Körülbelül 75 százaléka annak, ami végül leforgott, az a mozi, ami a fejemben volt, amikor írtam. A maradék 25 százalék az, amikor azt látod a helyszínen, hogy amit kitaláltál, az úgy nem működik, és elkezdesz improvizálni. Ez is egy képesség, egy „izom”, amit fejleszteni kell, hogy ha azt látod, hogy az elképzelt terv nem működik, akkor azt helyben kitaláld. És ehhez nagyon jó partner Szatmári Péter operatőr és fantasztikus partnerek a fiatal színészek, akik a produkcióban szerepelnek.

Azon múlt szerintem a siker, hogy egy kompakt víziót tudtam lerakni az asztalra, nemcsak forgatókönyv szintjén, hanem vizuálisan, karakterépítésben, kormegidézésben, ritmusban is. Hónapokkal azelőtt, hogy elkezdtünk forgatni, annyira felkészült voltam, hogy kiálltam egy budapesti utcába, mai forgalomban, és végigvittem a stábot, megmutatva, hogy „itt lesz a kamera, innen jön a színész, vágni fogunk egyet, ide jön a másik színész, így fog kinézni az egész” stb. És azt hiszem, hogy ez a fajta felkészültség, ami egy civil embernek túlkészültségnek is tűnhet, az, ami igazából ajtókat nyit.

– 1985-ben játszódik a történet, ez hét évvel van a születésed előtt. Neked tehát nincs közvetlen élményed erről a korról. Mi volt, ami miatt mégis ezt választottad témának?

– Egyrészt ez egy nagyon izgalmas kor. Másrészt nincsen túl távol a gyerekkoromtól, de mégis – annak ellenére, hogy csak egy évtized telik el a film története és a kiskorom között – elsüllyedt közben egy világ, és annak a romjain felépült egy vadonatúj. Amikor én felnőttem, azt láttam, hogy a szüleim generációja, akiket a rendszerváltó generációként is szoktak aposztrofálni, egyszerre ismerkednek a kilencvenes évek szabadpiaci vadnyugatával és nevelnek fel minket mindeközben. Az én generációmat jól jellemzi, hogy a szüleink sem igazán ismerték a világot, amiben mi gyerekek voltunk. Ezért engem óhatatlanul elkezdett érdekelni, hogy vajon mi volt közvetlenül előtte? Mi az, amire visszautalnak? Nem is a szüleim, hanem inkább még a nagyszüleim, akiknek tényleg a komfortzónájuk volt a '45-től '89-ig tartó időszak. Ez a korszak, a nyolcvanas évek közepe feldolgozatlan, legalábbis azon a módon, ahogyan én, a saját reflexeimmel hozzá szerettem volna nyúlni.

– Megvolt a sztori, de – főleg az életkorodból adódóan – nem tudhatsz minden apró részletről az időszakból. Sokan voltak a kor szakértői vagy egyszerű tanúi, akik segítettek abban, hogy a film minden apró részletében korhű és hiteles legyen?

– Amikor ezt elkezdtem írni, arra döbbentem rá, hogy az egész addigi életemben mindenkivel, aki ezt a korszakot megélte, én már úgy beszélgettem, mintha anyagot gyűjtenék. Akkor, 14, 18 vagy 20 évesen még nem tudtam megmondani, hogy lesz egy első filmem, ami erről fog szólni, de éreztem egy érdeklődést. És azt is éreztem, hogy a generációmat alapvetően nem érdekli, hogy hol ebédeltek az emberek akkoriban, hogy milyen autót vezettek, honnan szereztek farmernadrágot vagy hol vettek cigarettát. Ezek a dolgok sokak számára abszolút érdektelen részleteknek tűnnek, amikkel maximum a nagyszülők traktálják az unokákat, de ez engem mindig kifejezetten izgatott.

– A sorozat érinti a formálódó demokratikus ellenzék születését, ennek valós szereplőit pedig ismerjük, sokan ma is aktívak még. Nem tartasz attól, hogy sokan így nézik majd a filmet? Hogy felismerik (vagy felismerni vélik) némelyik, valóságban is létező személyt? Esetleg a szereplőket az ő személyükből „gyúrtad” össze?

– Én azt a szót használnám, hogy játékosság. Semmilyen olyan tudatosság nincs benne, hogy van egy valóban élt személy, aki bele van csatornázva bármelyik karakterbe. Van egy korszellem, vannak ennek a kornak olyan fiataljai, akik mozgatórugói az ország későbbi történésének. Nagyon jó játék, hogy bizonyos jellemvonásokat, elemeket, referenciákat, gondolatokat az ember itt-ott beledolgoz. Ugyanakkor közben ez egy fikció. És én nagyon is szabadon is kezeltem a dolgokat, azt tehát elképzelhetetlennek tartom, hogy bárki magára ismerjen. A valós háttér viszont ad egy plusz ízt az egésznek. Mert egyrészt az egész egy felnövéstörténet, amibe belekevertem az én felnövéstörténetem is. Én vagyok Száva Zsolt, én vagyok Demeter Geri... mondjuk Dugovics Máté figurája a legjobb barátom, Varga Ádám, az nem én vagyok! Ő egyébként az életben is teljesen olyan, mint a filmben. De Száva dühe, Demeter magánya, Kata dilemmája, ez mind az én szívemből jön, egyes szám első személyben.

Ugyanakkor egy nagyon izgalmas krimi is akar lenni – remélem, hogy ez sikerült. Amiben drukkolsz mindenkinek, olykor zavarba is jössz, hogy ennek vagy annak a szereplőnek miért szurkolok még mindig. Vagy épp valakinek szeretnél, de már nem tudsz neki, mert ennél bonyolultabb karakter. Krimi tehát, ami hozzányúl a magyar közelmúlt történelméhez, mint például az általam nagyon kedvelt Costa-Gavras a régi, politikai jellegű filmjeiben. Nagyon szeretem, amikor valaki úgy mer játszani a világgal, hogy a múlt közben száz százalékban hiteles maradjon.

– A fiatal szereplőket olyan színészek játsszák, akiknek nagy részét kevésbé ismerjük még filmekből, viszont remekül működnek a képernyőn. Rájuk hogyan találtatok?

Amikor írtam a forgatókönyvet, felraktam magam elé a falra két szót: az egyik az volt, hogy „saját”, a másik, hogy „generációm”. A középgeneráció gyakorlatilag Radnai Csillában és Ördög Tamásban jelenik meg, rajtuk kívül öreg rókák és fiatal oroszlánok vannak a filmben. A fiatal oroszlánok estében egy óriási castingot csináltunk, ha jól emlékszem, több mint kétszáz fiatal színészt láttam. Nem csak arra törekedtem, hogy egyesével beazonosítsam, ki melyik szereplő lesz, hanem arra is, hogy mindenkit megnézzek mindenkivel, még akkor is, ha közös jelenetük kevés van a sorozatban. Mert arra volt szükségem, hogy egy valós kohézió és egy valós közösség jöjjön létre. A sajtónapon is lehetett látni, hogy tényleg barátok lettünk. A filmbe hoztam egy részről a nagyon közeli barátaimat, akik már a pilotban is ott voltak, másrészt pedig bevontuk ebbe a közösségbe az újakat is. Mindig azt mondtam nekik, hogy a brazil fociválogatott nem csak akkor csodálatos, amikor gólt rúgnak, hanem a közönség már attól le van nyűgözve, ahogy passzolgatnak.

Fontos volt azt az érzést is keltenem, hogy itt színre lépett egy új generáció. Remélem, hogy sikerült.

– Beszéltél arról, hogy végigjártál sok olyan helyszínt, ami nem, vagy alig változott a Kádár-korszak óta. Mennyi munka volt még ezekkel a helyszínekkel, hogy valóban a '80-as évekbe kerüljünk vissza?

Láng Imola és Tasnádi Zsófi munkáját dicséri ez, akik fantasztikus látványtervezői voltak a produkciónak. Az első szabály, amit lefektettünk, hogy nincs stúdiódíszlet. Nem építünk meg semmit egy üres szobában, hanem azokat a tereket keressük, ahol a valódi élete folyt ennek a generációnak, például a kollégiumban. Ezt pedig megpróbáljuk megtölteni régi bútorral, plakáttal, itt-ott egy falfestéssel. De alapvetően nem a semmiből hozzuk létre a múltat, hanem inkább kicsit visszaállítunk mindent azokra az időkre, amilyenek akkor voltak ezek a helyszínek. Nagyon érdekes volt a helykeresés is, már csak azért is, mert ebben a fázisban én már fejben snitteltem. Sokszor pontosan tudtam, honnan hova akarok vágni, és aszerint kerestük a helyszínt, hogy hogyan lehet a kameramozgás szempontjából is ezt úgy lebontani, ahogy szeretném.

Nagyon érdekes nehézségek is voltak. Például az, hogy ebben a korszakban egy igazi neonvilág volt Budapesten. A filmben vannak olyan jelenetek, ahol van fenn neon az utcán, de a valóságban ezek már nincsenek ott. Ezeket nem is felszerelni borzasztóan nehéz, hanem nagyon drága újra működésbe hozni. Ezt digitálisan kellett odarakni utólag. Szatmári Péter operatőr fantasztikus volt, mert ő találta ki, hogy úgynevezett Astera csövekkel megcsinálja az alapvilágítását a neonnak. De azok csak csövek, amik előtt játszanak a színészek, és utólag, számítógéppel rakjuk rá azokat a neonokat, amik akkor ott voltak. Ez volt az egyetlen erősebb utólagosabb belenyúlásunk. Ezen kívül én abban hiszek, hogy helyben, egy létező térben, gyakorlatban hozzunk létre mindent.

– A fejlődéstörténet nagyon jól nyomon követhető a karakterek fejlődésében is, negatív és pozitív, vagy legalábbis ilyennek látszó irányokban egyaránt mozognak a karakterek. Ennek kidolgozása mennyi munkát igényelt?

– Tudatos volt, hogy amikor felírtam magamnak, hogy „saját generációm”, akkor a sokszor ennél kétdimenziósabb szerepeket játszó fiatalokat olyan lehetőségek elé akartam állítani, amikben sokkal több dimenzióban tudnak játszani. Nagyon érdekes és élvezetes játék volt meglepni a nézőt a karakterfejlődésekkel. Tulajdonképpen már az első rész meglepetést okoz azzal, hogy milyen személyiség Száva Zsolt, akitől azt várjuk, hogy egy klasszikus hős, és kiderül, hogy ennél sokkal árnyaltabb. Miközben az is nagyon meglepő, hogy Demeter egy nagyon bátor fiú, de egy olyan történelmi szerepben van, amit a gyávasággal azonosítunk – leegyszerűsítve, bár sokszor persze helyesen.

Amikor írok, nagyon sokszor gondolkozom azon, hogy ha én játszanék, mikor érezném azt, hogy elég muníciót ad nekem a forgatókönyvíró ahhoz, hogy nagyon sok színt tudjak mutatni, ne csak feketét és fehéret. De ha már itt tartunk: van egy sakk-motívum is az egész sztoriban. Demeter Geri eleve egy sakkozó, és aki figyelmesen nézi a sorozatot, észreveheti, hogy a sakk színei sokszor visszaköszönnek. A kor padlómintázatában, a ruhákban, egyes szereplők ruházata „sötétül” a részek alatt, míg másé éppen ellenkezőleg.