KULT
A Rovatból

A hiphop a tudattalanra is képes hatni

Mit jelent manapság az underground? Miért annyira népszerű a Halott Pénz és a Wellhello? Kettős Tamással beszélgettünk.


Kettős Tamás igazi polihisztor művész: festészettel, költészettel, prózával és zenével egyaránt foglalkozik. Bár utóbbit is már tizenéves kora óta űzi, a hiphopban szokatlan módon csak 40 felett mélyült el igazán. Vadszamarak nevű együttese üde színfoltot jelent a hazai underground színtéren, dalaikban a hihetetlen tempóban darált szövegek funkos, rockos zenei körítéssel párosulnak. A zenekar múltja, jelene és tervei mellett a magyar hiphop közeg, valamint a kortárs művészet helyzetéről is beszélgettünk.

– Hogyan fedezted fel magadnak a hiphop műfajt?

– Mindig is rendszeres zenefogyasztó voltam: folyamatosan szólt a lemezjátszó, aztán a magnó, aztán cédé, meg a digi ez-az, plusz sok koncertre is jártam. Igaz, inkább más stílusok mozgattak meg, a rap sokáig kívül esett az érdeklődési körömön. Úgy tíz éve jött a fordulópont, amikor beleszaladtam egy-két magyar underground hiphop lemezbe: Bankos és Norba MLKK című albumába, meg korai NKS-be, Bobakrome-ba, és leesett az arcom. A kiterjedt földalatti szcénától. Attól az underground hálózattól, amelyikről addig fogalmam sem volt. Akik magyarul tolták, de mindenkinek külön szlenggel, flow-val, nyelvezettel rendelkezett. Nagyon betalált, amilyen elementárisan, dühösen, elevenen tolták a fejek.

Kvázi ősz fejjel, földig érő fehér szakállal látogattam a hiphop bulikat, freestyle partykat. Nem vagyok ugye egy tipikus "repp arc", 40-es forma voltam már akkor is, de tanuló lettem. Lestem, füleltem, ömlesztve kaptam vagy 17 kiló hazai hiphopot innen-onnan, amik aztán hónapokra beragadtak a cédélejátszóba - asszonyom majd kivert a házból. Hát mondom,

"
ilyen elementáris erővel semmilyen más stílusban nem tört fel magyar nyelv, ilyen nyersen eddig senkitől nem kaptam a pofámba a mivant.

Innentől nagyon inspirált ez a dolog: feljöttek a régi zenei törekvések, a félbehagyott elképzelések, gondoltam hozzászólok a polémiához én is.

kettos2

Névjegy

Kettős Tamás 1967-ben született Székesfehérváron. Hároméves korától Vácon élt, ott nőtt fel egy vele együtt felnövő lakótelepen. Zenei általános iskolába járt, hat évig hegedült, a mindennapos ének órák mellett  játszott szimfonikus zenekarban is. Első saját együttesét 19 évesen alapította meg Éjszakai Bitlisz néven, Vác mellett több másik városban is koncerteztek.

Jelenlegi formációja, a Vadszamarak nagyjából 5-6 éve működik, a budapesti underground klubélet rendszeres szereplői. A zenélés mellett képzőművészként is aktív: rendszeresen alkot egy bútordíszítő műhelyben, vendéglátóhelyeket dekorál, illetve festményeket készít hobbiból és megrendelésre egyaránt. Mindezeken túl a slam poetry színtéren is időről időre felbukkan.

– Mikor döntöttél úgy, hogy zenekari formában is megvalósítod az ötleteidet?

2008 környékén történt, hogy összefutottam egy kis csapattal Vácon, a Duna-parton. Ismertem őket a telepről, eggyel fiatalabb generáció voltak nálam, akkoriban kezdtek el mozgolódni: név szerint Pempő, Tibcsi, Sanya és Pepe. Állandóan ott ültek egy fűzfa alatt, kongáztak és gityóztak naphosszat. Le-lecsücsültem hozzájuk, bandáztam velük néha. Nem voltak egy konkrét csapat, de spontán módon Vadszamaraknak neveztem el őket. Időnként fújtam velük én is, aztán elkezdtünk együtt zenélni.

Akkoriban már elég sok szöveg járt a fejemben, ezekhez kerestem a megfelelő embereket. Ezekben a srácokban meg az fogott meg, hogy hihetetlen energiával ütötték a ritmusokat. Korábban Párizsban is sokat utcazenéltek, játszottak szenegáli és mali zenészekkel is, úgyhogy volt egy sajátos zenei atmoszférájuk, és szabadzenei múltjuk bőven. Irgalmatlan tempót hoztak, néha éjszakákon át, és legalább annyira periférikus, illegál volt a csapat, mint az underground hiphop akkoriban.

Tamás két szövege slam poetryként előadva:

– Hogyan alakult ki ebből a fix csapat?

– Az ős-Vadszamarak eléggé minimál formáció volt: rajtam és a két ütős srácon, Pempő Gyuszin és Virág Tibin kívül tagja volt még Magyarkúti Balázs nagybőgőn, ő is hozott egy erős déli lüktetést, és

"
olyan erős monoton, repetitív alapot, hogy neki lehetett támasztani a biciklit.

Ez a felállás igen rendhagyóan szólt, és bitang erősen jelen tudott lenni. Így kezdtünk el koncertezni már Budapesten is. Érdekes módon gitárosunk sokáig egyáltalán nem volt. Idővel elkeveredtünk az R33-ba, egy nagyon intenzív zenei közegbe, sőt, kommunába, ahol vagy húsz zenekar dolgozott. Akkor még a Dürer Kert felett, a mai Keleti Blokk helyén működött, és itt virultunk mi is.  Itt ismerkedtünk meg Pernyével, a hely vezetőjével, aki aztán gitárosként csatlakozott a zenekarhoz, sajátos rockos-pszichedelikus témáival színesítve a hangzást.

Az R33 lett a bázisunk, a Dunakanyar után mintegy második otthonunk, költöztünk vele a Közvágóhídra. Napokat-heteket bandázunk bent Pesten, és a rengeteg hatás és találkozás miatt a Vadszamarak egyfajta zenei műhely jelleget kezdett ölteni, amiben a stabil tagokon túl folyamatosan cserélődtek a jobbnál jobb vendégzenészek. Sok másik remek arc mellett Ef Zámbó Öcsivel (Bizottság, Ef Zámbó Happy Dead Band) is közösködtünk jó párszor: eleinte én voltam meghívott MC a Happy Dead Band koncerteken, majd ő kezdett billentyűzni nálunk. Innentől éveken át koncerteztünk aktívan Kettős Tamás és a Vadszamarak néven.

A Rianás című dal stúdióverziója az eredeti felállással:

Egy 2009-es koncertfelvétel részlete:

– Miért ment szét pár éve ez a felállás, és hogy állt össze a mostani?

– Underground zenésznek lenni, tudod, nem kifizetődő dolog.

"
Ha pusztán ebből szeretnél megélni, az lehetetlen. Még a lemezünk sem jelent meg, amikor az ütős srácok jóformán az éhhalál elől menekülve visszamentek Franciaországba.

Most is ott vannak, a bejáratott helyeiken utcazenélnek Marseille környékén. Bár így a nagyon erős ritmusszekció kiesett, a többiekkel még játszottam egy darabig, de csak nem talált meg minket a világhír. Ezért úgy döntöttem, hátradőlök kicsit, inkább festettem a Dunakanyarban.

Majd úgy hozta az élet, hogy Pestre kellett költözzünk kis családommal. Itt olyan két és fél, három éve egy kiállítás-megnyitón megismerkedtem Szolnok Bence Dániellel és Major Bálinttal, két kedves akusztik fejjel. Ők addig a blues szcénában mozogtak, de nagyon megtetszett a zenéhez való hozzáállásuk, lelkes naivitásuk és ugrásszerű fejlődőképességük. Rendesen összebarátkoztunk, pedig ugye ketten nincsenek annyi idősek, mint én. Megkérdeztem őket, hogy ha tartósan együtt zenélnénk, milyen néven tennék ezt, mire azt felelték, hogy ők nagyon szeretnék Vadszamarakként folytatni. Így aztán ők lettek az új gitárosok. Ehhez csatlakozott egy elképesztő basszeros, Bordás Peti, aki a Vojasa-val néha a punk és a cigányzene ötvözésére is kísérletet tesz, valamint a DeNada francia pop-rock-ska-reggae-punk formációt is erősíti.

És ugye a dobos. Egy évig kerestem dobost, és mindenkit óhatatlanul Tibcsivel és Pempővel hasonlítottam össze, míg egyszer Egerben, az Artalom fesztiválon, ahol egyedül léptem fel, az utánam jövő produkcióban megláttam Szegő Dávidot, a fiatal jazzdobos fiút, aki Ágoston Bélával muzsikált ott, s akit hallva rögtön tudtam, hogy ő az. Elfoglalt legény (MonKeys trio, Ágoston Béla összes, Bélaműhely, Andaxínház, Santa Diver), de azóta vele koncertezünk, és persze vele vettük fel az új lemezünket is.

Íme a Ragyok aki vagyok című friss album:

kettos12

kettos5

Az aktuális felállás az idei Művészetek Völgyében, Taliándörögdön

– Szövegíróként mi ihlet meg téged? Úgy vettem észre, az önéletrajzi vonal nagyon erős a dalaidban.

– Ez valahol magától értetődő, hiszen az embernek mégiscsak a saját élete jelenti a legfőbb identifikációs pontot. Ugyanakkor az is hozzátartozik ehhez, hogy ha mélyebbre hatolunk, csomó szöveg nem csak rólam szól. A Fentről látszik című számnak például csak az egyik rétege az, hogy felnőttem egy lakótelepen - emellett csomó áthallás van benne a mai közéleti, politikai helyzetre is. Tehát igyekszem a "mivanvelem" sztorit, az egotripet elemelni, általánosabb és aktuális problémák szintjére, hogy ebből más is kihallhassa magát.

Maga a hiphop mellesleg igazi mágikus műfaj: ha valaki nagyon gyorsan darálja a szöveget, akkor szűrés nélkül nagyon mélyre képes beküldeni az üzenetet. És nemcsak a tudatba, mert a tudat képtelen integrálni ennyi infót gyorsba, hanem a tudattalanba. Azt talán mondani sem kell, hogy ezzel a mágikus természettel vissza lehet élni, és ez veszélyes.

Rengeteg előadó épp erre játszik, hogy pillanatok alatt rád dobok sok infót, egy nyelvi játékot, nyelv-cselt, de akár egy átkot, mélyütést, horgot is, ami aztán ott tokosodik vagy fekélyesedik a mélyben, veszi el az erőt, rángat, mindenesetre hatalmat gyakorol.

A freeben, meg a szópárbajokban, meg a vitában, a leugatásban, a sújtásban, a legyalázásban jelen van az öntudatlan voodoo, meg az öntudatlan átok. Sok repper alap használja, én direkt nem teszem - emiatt nincsenek negatív, átkozódó, nőgyalázó, lehúzós szövegeim.

kettos10

Fotó: ogi (Fesztblog)

– Az utóbbi években egyfajta hiphop-robbanás volt Magyarországon, a punnany massiftól a Halott Pénzen át a Wellhellóig sorban futottak fel a hihetetlenül népszerű, mindenhol teltházakat vonzó csapatok. Szerinted hogy törhetett ki ilyen szinten a műfaj az undergroundból?

– Még a legnyersebben induló előadóknál is jó esély van rá, hogy idővel letisztulnak vagy elmennek populáris irányba. Ez a letisztulás esetében egyáltalán nem baj, sokkal inkább törvényszerű. Nekem Nick Cave ennek az iskolapéldája. A mainstream meg folyamatosan táplálkozik az undergroundból, ez nemcsak a zenében, de más művészeti ágakban is így van, a költészettől a festészetig.

Tulajdonképpen már akkor látszott, hogy nagyobb tömegekre is hatni fog a hiphop, amikor azt MTV zenecsatornára beszivárogtak az első, fekete bőrű képviselői. Aztán jött a fúziós zenék tömkelege, elég csak a Faith No More-t, a Red Hot Chili Pepperst, vagy a Fishbone-t említeni. Az ő sikerük szerintem mind előrevetítette a mostani folyamatot. Persze a valódi sikerhez mindenképp oda kellett tenni egy-két fülbemászó, jól énekelhető refrént, ez elkerülhetetlen volt.

kettos6

Ez és a következő kép: illusztrációk Végh Attila "Virrasztó Jenő kalandjai" című kisregényéhez

kettos13

– Hogy a másik énedről is szót ejtsünk: mi inspirál téged képzőművészként, milyen témákat festesz meg szívesen?

– Ez igen egyszerű kérdés, de kell hozzá egy bolond következetesség. Mert kölyökkoromban (ahogy mindenki, így te magad is) a művészet összes ágát kipróbáltam és műveltem. De az összeset! Rajzolni éppúgy evidens volt, mint festeni, homokvárat építeni, sarazni, tehát építeni, de táncolni, énekelni, vagy hazudozással, füllentéssel költeni, mesézni: játszani! Nekem ezek közül kiváltképp a kép vált ki, festeni! Szeretek festékgombócokat elfogyasztani, kenni. Elképesztő a képek sokasága ma. Nincs kánon. Mindenki azt csinálja, amit. Hát én

"
saját magánmitológiai hőseimet festem, akik szembejönnek velem, ha becsukom a szemem.

Érint és foglalkoztat az absztrakt, de mint struktúra, általában átmegy nálam háttérmotívumba. Ráfeszülnek a figuráim egy-egy sokszorosított motívumra, mint például a lakótelep megannyi ablaka-dabra... Igen, ez néha sokszorosított háttérzaj, amire válaszként és kérdésként reflektálnak jelenlétükkel a figurák, akik megtalálnak személyességükkel, vagy személyiség feletti ikonográfiájukkal. Figyelek a naiv, belső, színtiszta hangra, de érzékeny vagyok, mint a "profik", akik rezdülnek a külső zajra. Ma éppen ilyen idő van, hogyan lehetne másképp, minden ajándék.

kettos8

kettos9

kettos7

– Mekkora az igény manapság a kortárs művészetre? Kik veszik meg a képeidet?

– Igény? Az mindig van. Bennem ugyanúgy megvan a kíváncsiság, mint minden élő fejben. Attól él, aki él, hogy kíván és kíváncsi. "Aki nem kíváncsi, az hamar megöregszik, megméri a mérleget és koporsóba fekszik..." - ahogy a sláger mondja. De az igazi respekt azoktól jön, akik maguk is kreatívak, és eleven szelekre elevenen rezegnek. Egy jó néző, a művészet nagyságát emelő, sőt előidéző, generátor erő. Van akit inspirál egy kép, s elég ha látja, van aki hazaviszi, s az inspirálja, hogy legyen új szobája falán: új ablak vágva. Van olyan. Jó az!

– Mennyi van szerinted a Vadszamarak mostani felállásában, hová szeretnétek eljutni?

Szoktuk volt mondani: old school elemekkel új zenei ösvényt vágni. Kirügyeztetni a szóbokrokat. Játszani. Felfedezni. A Vadszamarak nyitott, zenei műhely jellegét megtartani. Nagyon fontos számunkra az összetett, instrumentális zenei rész, és az improvizáció lehetősége. Hogy egy-egy tétel soha se szólaljon meg ugyanúgy többé. Szeretném, ha mindig egyenrangú lenne a kettő, a zene meg a szöveg. Tudod, a tartalom és formája. Ez a kísérlet, és szerencsére szépen csiszolódik az új felállás.

A Vadszamarak lemezbemutató koncertje november 6-án lesz a Blaha Lujza téri Müszi mozitermében. Részletekért KATT IDE.

Tamásnak ugyanezen a napon kiállítása is nyílik a Kredenc Bistro nevű helyen, erről bővebb infók ITT.

A fenti interjú kibővített változatát pedig IDE KATTINTVA olvashatjátok el.

Ha tetszett az interjú, oszd meg!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Azahriah most írja be magát a történelemkönyvekbe – óriási műsorral tért vissza az MVM Dome-ban
Hosszabb kihagyás után az ország jelenlegi legnépszerűbb előadója újra koncertet adott az MVM Dome-ban. Rengeteg kérdés merült fel, hogy vajon hova lehet még tovább fokozni, tud-e Azahriah újat, nagyobbat mutatni. Most mindenre választ adott a színpadon.
Varga Vencel - szmo.hu
2025. október 18.



Azahriah a hosszabb kihagyás, vélt vagy valós kényszerszünet (nevezhetjük bárhogy) után az MVM Dome-ban tervezi azt folytatni, ahonnan egyébként eleve nincs nagyon hova: ő az első magyar előadó, aki „kivitte a játékot”. A tripla Puskásnál fizikailag sem lehet tovább feszíteni a popipari húrokat.

Az elmúlt hetekben ugyan már jelentek meg új dalok, amelyek bőven a popszámoktól teljesen eltérő struktúrákkal bírnak, de a háromszoros teltház első napján különös zsongás övezett mindenkit kishazánkban, hogy mi lesz innen a következő lépés.

A bennem lévő legnagyobb kérdés magasan az volt, hogy vajon a „közönség kiszolgálása” lesz-e terítéken a visszatérésnél, vagy sokkal inkább a saját művészi világ megmutatása egy akkora közönségnek és olyan szabadsággal, amely korábban példátlan volt kishazánkban. Legyünk őszinték, az algoritmusok és percemberek világában azzal élni, hogy hat és félperces (kommentszekció szerint) magnum opusokat” dobáljunk ki bármilyen előjel nélkül, valószínűleg egyedül Baukó Attila privilégiuma. Vagy hát, pontosabban többeké, de ő marad az egyetlen, akit ezek után is gigantikus érdeklődés övez.

A koncert egy igazi népünnepélyként indul, egészen azt érezzük, hogy innentől sokkal inkább vagyunk egy színházi előadáson. Ebben pedig mind a dalok sorrendje, mind az esemény íve, az ezredmásodpercre megkomponált táncok visznek egy történetet. Azahriah pedig egy emelvényről prófétál, merthogy valóban, amiről beszélünk, az inkább már egy prófétai szerepkör.

Nincs hamis prófétálás, a közönség pedig igyekszik kapaszkodni a történeti szálba. Amit én kifejezetten üdvözlök, hogy sokkal jobban a zenélésen van a fókusz.

Pontosabban:

nem a slágerparádé durrogtatása, hanem egy olyan élmény létrehozása a cél, ami kicsit kilendíti a hazai közönséget a klasszikus értelmében vett aréna-showkból. Nincs felesleges co2 durrogtatás, vannak viszont egészen bátor kiállások.

„Én unom” - mondja mellettem valaki, amire kapásból jön a „mert nem érted” válasz itt hátul, és való igaz, egy tényleg nehezebb koncert ez, ami a mindenkori fogyasztónak a mindennapjait jellemzi.

Valóban van egy massza, aki „nem érti”, akinek ez valahol sok, valahol nem az, amire befizetett.

Ez a fajta színpadon történő örömzenélés igazán kedves és frissítő élményként hat, de teljesen jogos a kérdés, hogy vajon a „népakarat” győz hamarabb, vagy ez a fajta váteszség, ami bőven feszegeti a fogyasztói és művészi határokat.

Ebben a versenyfutásban a mai napon biztosan Azahriah győzött, a kiadatlan/újabb dalokat bár olykor megszeppenve, de mégiscsak erősen kapaszkodni akaró figyelemmel követi a körülöttem állók sokasága. Vajon összejön Azahriahnak akár a PASO-témákra és egyéb rétegzenei előadók témáira hajazó dalokkal kicsit társadalmilag is dolgozni, vajon cél-e ez egyáltalán bármennyire?

Mind látványban, fénytechnikában sokszor egészen elképesztő dolgokkal találom szembe magam, ugyanakkor mind zeneiségében beleköthetetlen koncerten vagyunk, ahol a legizgalmasabb az egészben az, hogy fel sem tűnik sok ponton, hogy különálló dalokat hallunk, vagy hogy nagy slágereknél sem feltétlen a refrének kapnak fókuszt.

„Helyezzétek magatokat kényelembe, kapcsoljátok ki a telót, ha úgy van”. Itt jutottunk el a tételig, ahol talán a cél is megfogalmazódott a korábban már végtelen Krasznahorkai jellegű körmondatokban kerülgettük ezt, maga a zene, a zene hallgatása, annak a valódi megélése a cél végtére, innentől pedig azt gondolom, hogy a rajongókkal együtt imádkozunk azért, hogy több ilyen jellegű előadónak sikerüljön ekkora tömegeket megmozgatni.

Az esemény második fele váltott inkább át a slágerparádéra, és így két koncertet kaptunk egyben: egy új érának a megcsillogtatását, és egy rövidtávú memóriás nosztalgiaparádét, ami a feloldozást is jelentette a sújtáscunamiból.

Kicsit bánom is, „sokkal felvizezettebb” lett az élmény innentől, viszont ekkor jött meg a tömeg hangorkánja is.

Azahriah a cikk elején feltett kérdésemre azt a választ adta, hogy bizony megy a koncert a „saját feje után”, és megpróbálkozik azzal, hogy rántja magával a közönséget, amennyire csak tudja, ez pedig szerintem a jelenlévők 75 százalékánál működött is.

És bár sokak számára a jelenség maga egy igazi popipari lufi, amit várnak, hogy kipukkadjon, ez inkább elindult egy, korábban hazai előadó által teljesen járatlan úton, ami talán maga sem tudja, hogy merre tart, és ami a legjobb benne, hogy nem is kell neki.

Amíg a közönség hagyja neki, hogy ez így legyen, vagy neadjisten „feleekkora” tömeget vonz be az elkövetkezendő években, nagyon jó dolog, hogy van egy ilyenünk itthon.

Azahriah pedig most írja be magát a történelemkönyvekbe, noha ezek nem a slágerek miatt lesznek, és ez mennyivel jobb így.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
A Házasság első látásra valóban érdekes kísérlet, csak épp a tudományos megalapozottsága azért megkérdőjelezhető
A műsor, amit „az ország kedvenc párkereső realityje-ként hirdetnek, azért mégsem olyan nagy truváj ott, ahol a mezőny olyan „klasszikusokból” áll, mint a „Házasodna a gazda”, a „Nagy ő” és a már címében is riasztó „Szingli vagy svindli”.


A Házasság első látásra annak idején az RTL-en debütált, a második évad viszont már a TV2-őn startolt. Már megszokhattuk az efféle műsor csereberét, a Sztárbox például a TV2 formátuma volt valaha, most pedig évek óta az RTL nézőit boldogítja. Már ha.

A műsor lényege, hogy hölgyek és urak házasodnak össze úgy, hogy először az oltár előtt találkoznak. A jelentkező férfiakból és nőkből a szakértők mindenféle tudományos (vagy annak eladott) szempontok alapján alakítják ki a párokat. Ezt folyamatosan "kísérletnek" hívja mindenki. Ám a tudományos jelleget azért némileg árnyalja, hogy idén a három pszichológus – Tóth Melinda, Rozs Erika és Gaál Viktor – mellett idén egy asztrológust is integráltak a szakértők közé Liszkay Judit személyében.

Senki érzékenységét nem akarom megbántani, én sem vagyok teljesen mentes spirituális meggyőződésektől, de azt gondolom, az efféle gyakorlatokat mégis csak külön kéne választani a tudománytól.

A pszichológia és a különböző segítő szakmák bárki számára elérhető bizonyítékokkal, megismételhető vizsgálatokkal alátámasztott diszciplínákon alapulnak. Míg az asztrológia és társai ily módon nem igazolhatóak. Vagy, ha engedékeny akarok lenni, úgy mondom, csak egyes kiváltságosak számára elérhetőek. Én például biztos nem alapoznék egy emberek sorsát eldöntő kérdést egy asztrológus véleményére, legfeljebb felajánlanám a későbbiek során a pároknak, hogy ha akarják, van ilyen lehetőség is. Döntse el mindenki maga.

A műsorból eddig csupán az első évad első adását láttam, amikor cikket kellett írnom róla. Most viszont végig követtem az első hét adásait. Idén összesen 12 jelentkezőt válogattak be a műsorba, tehát 6 pár lelki szkanderozását követhetjük nyomon. A szakértők kiválogatják a párokat, és megismerjük a jelentkezőket. Ez különösebben nem izgalmas. Általában tökéletes az egyetértés közöttük, már-már felmerül a gyanú, hogy már rég megvannak a párosítások.

Körülbelül annyira spontán a beszélgetésük, mint amikor a bátyámmal otthon előadtuk az előre egyeztetett sztorikat a szüleinknek.

Persze lehet, hogy ez csak az összevágás miatt hatott így.

Ezután a jelentkezők elmondják az övéiknek, hogy mire vállalkoztak. Az mondjuk kicsit fura helyzet, amikor azt látjuk, hogy a család várja, hogy megérkezzen a lányuk/fiúk és találgatják, mit akarhat mondani – és senkinek nem tűnik fel, hogy ott egy komplett tv stáb a kertben vagy a nappaliban. Oké, Miló Viki mondhatta azt a barátainak, hogy valami tévéműsort forgatnak vele, de a többiek esetében azért kíváncsi lennék, mi volt a fedősztori.

Ezután jön maga az esküvő, ahol először a két násznép ismerkedik össze – már ha van. A fiatal cégtulajdonos, Péter családja például – nem pontosan tisztázott okokból – nem jelent meg, ő egy szál tanúval érkezett, aki a legjobb barátja, Szandi. Az, hogy a legjobb barát lány, sok kérdést vetett fel leendő felesége családjában. Szerencsére a neki szánt pár, a rendkívül bájos és tiszta Anna nem akadt fent a dolgon.

Amennyiben a pár kimondja az igent, jöhet a lagzi, majd másnap nászútra utaznak. A műsor több hétig követi a párok életét, a végén pedig dönteniük kell: együtt maradnak, vagy sem. Az eddigi évadokban a párok többsége a műsor végén elvált és amennyire tudni lehet, jelenleg nincsen olyan, a műsor valamelyik évadjában összehozott páros, amely még mindig házas lenne.

Tulajdonképpen olyan az egész, mint egy tehetségkutató és egy szappanopera kereszteződése. A selejtezők helyett itt az esküvő áll – ahogy az X-Faktor válogatóinál, itt is több adás tulajdonképpen azzal megy el, hogy megismerjük a „mezőnyt”. A középdöntő a nászút – erre is rámegy jó pár rész. Végül jön az összeköltözés, a nászút utáni vergődés. Igaz, itt menet közben nem esik ki senki, helyette nézhetjük a latin-amerikai szappanoperákat idéző szituációkat.

Hazudnék, ha azt mondanám, eltartott kisujjal néztem végig ezt a pár részt, valójában nagyon is lekötött a műsor.

Az ilyen produkcióknál mindig kétséges, mi az, ami spontán, és mi az, amiről a műsorkészítők gondoskodtak. Például én gyanítom, hogy a násznép egyes tagjaival elbeszélgettek arról, miként viselkedjenek, és akár apró szerepeket is osztottak neki, mint a csapatépítő tréningek csoportfeladatainál. Te legyél a kekec, te legyél az elfogadó, te flörtölj a vőlegénnyel, stb...

Ugyanakkor itt mégiscsak teljesen amatőr szereplőkről beszélünk, akikkel nagyon nehéz volna heteken keresztül eljátszatni valamit, ami nem valódi. A valóságshowk egyik legfontosabb eleme éppen az, hogy ha heteket töltesz kamerák előtt, mindig eljön a pont, amikor elfeledkezel róla, és megmutatod az igazi arcodat.

A párok között persze sokféle lehet a dinamika. Vannak, akik az első pillanattól nagyon stimmelnek. Idén ilyen a fiatal Zsolt és Rebeka, akik nagyon bejöttek egymásnak, és a dinamika is jó közöttük. Egyértelmű, hogy a külső vonzalom mellett emberi szinten is tudnak kapcsolódni. Rebekát egyéként a húga nevezte be a műsorba, és az alábbi mondat tudta elhagyni a száját amikor arról kérdezték, mit szól Rebeka döntéséhez, hogy részt vesz a „kísérletben”: „Én annyira nem lepődtem meg. Furcsa, hogy elfogadta, mert nem gondoltam volna”.

Ugyancsak elég olajozottan alakult a kapcsolat Dániel és Kármen között, akik tulajdonképpen azonnal besimultak a párkapcsolati szerepbe. Olyannyira, hogy ők voltak az egyetlen pár, amelyik a nászéjszakát a funkciójának megfelelően töltötte. Egészen addig, amíg követtem az adásokat, nem mutatkozott semmilyen törés közöttük.

Szintén szerethető páros a már említett Péter és Anna. Anna nagyon ártatlan teremtésnek tűnik, de Péterben olyan férfit kapott, aki maximálisan tiszteletben tartja a határokat, nem akar semmit elsietni, nem akarja maga alá gyűrni újdonsült feleségét.

A skála másik szélén található Ricsi és Réka. Ricsi eleinte respektálja, hogy a lány még nem áll készen az intimitásra. Azzal együtt, hogy már amikor meglátta a szexi menyasszonyát, közölte a kamerával: „Alig várom a nászéjszakát”.

De ahogy telnek a napok, Ricsi egyre feszültebb, és egyre erőszakosabban próbál testileg is a hölgy közelébe férkőzni, márpedig tudjuk, hogy ezzel igen ritkán lehet eredményt elérni ilyen téren.

A legnagyobb kudarc Miló Viki és Attila párosa, akinek barcelonai nászútja mélyen indult, és onnan csak lefelé haladt. Viki már a kezdet kezdetén meghúzta a határokat: neki hosszú idő kell, hogy testileg közel tudjon kerülni valakihez. Attila viszont ezt nem igazán tolerálta, és igen hamar bekapcsolta a durcimotort. Nagyon imponált neki a dolog, hogy feleségül vehette „a” Miló Vikit, de szemmel láthatóan szerette volna minél előbb begyűjteni a skalpot is, és roppant módon sértette a hiúságát, hogy a nő juszt sem omlott a karjaiba. Persze Attila mindezt úgy keretezte, hogy ő nagyon mélyérzésű ember, de én inkább egy passzív-agresszív pasit láttam.

Lehet mondani Miló Vikire, hogy túlságosan kontrollálni akar, de szerintem ezt lehet kezelni. Egy kezdődő párkapcsolat rettentő sok türelmet és toleranciát igényel. Hát még egy ilyen mesterségesen létrehozott szituációban – hacsak nincs valami csoda folytán meg az első látásra szerelem.

Itt nincsenek rövidítések, vannak olyan lelki folyamatok, amiket nem lehet megúszni.

A két szélsőség között találjuk a már nem húszéves, ám macsó Sanya és Rita párosát. Sanya már az első pillanatban megmondta, hogy másra számított, és egyébként ezt Ritának is megmondta. Afféle macska-egér játék indult közöttük, de míg Rita ezt a dinamikát nagyon szerette volna kapcsolatépítés felé vinni, Sanya olyannyira nyilvánvalóvá tette, hogy ő nem akar semmit a nőtől, hogy az első pillanattól kudarcra volt ítélve a „kísérletük”. Érdekes dolog ez, mert miközben néztem, folyamatosan azt éreztem, hogy ha valamit átállítanának kicsit a fejükben, ők akár tök jól ki is jöhetnének egymással.

A műsort nézve azon gondolkoztam, ilyen lehetett az, amikor a szülők tárgyalták le a házasságokat. Őszintén szólva, nem vagyok meggyőződve, hogy kevésbé volt hatékony, mint amit a szakértők csinálnak.

Persze fontos különbség, hogy itt a választás nem szól örökre, bármikor lehet nemet mondani. De azért van az egésznek némi falanszter jellege.

A Házasság első látásra valóban érdekes kísérlet, még ha a tudományos megalapozottsága megkérdőjelezhető is.

Mindenképp izgalmas például, hogy hogyan reagál valaki arra, ha olyan valakivel kell összeházasodnia, aki nem jön be neki. Mondjak nemet, amivel nyilván nagyon megbántom a másikat? Vágjak jó képet a dologhoz? Adjak neki egy esélyt?

Ugyancsak vékonyjég a nászéjszaka kérdése. A mai világban azért lássuk be, a párok többsége, mire elér a házassághoz és a nászéjszakához, túl van mindenen, sőt, sok esetben együtt is élnek már. Ehhez képest fura belépni valakivel egy nászutaslakosztályba úgy, hogy nem tudod, mi fér bele.

Úgy érzem a látottak alapján, hogy ezekben a szituációkban mindig a hölgyön múlik, meddig jut a páros. Szerencsére a férfiak összességében intelligensen viselkednek, respektálják a határokat, de azért az mégiscsak érdekes, mennyivel könnyebben összebújnának valakivel, akit aznap ismertek meg.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt a Limp Bizkit alapító basszusgitárosa
Sam Rivers 48 éves volt. A zenekar nem közölte a basszusgitáros halálának okát.


48 éves korában elhunyt Sam Rivers, a Limp Bizkit alapító basszusgitárosa, írja a BBC. A zenekar jelentette be a tragédiát, a halál okát nem közölték.

Sam Rivers 1994-ben csatlakozott Fred Durst, John Otto és DJ Lethal mellé, amikor megalapították a Limp Bizkitet. A nu metal korszak egyik meghatározó formációjának basszusgitárosaként a 2000-ben megjelent, világsikert hozó Chocolate Starfish and the Hot Dog Flavored Water album idején kapta meg a Gibson legjobb basszusgitárosnak járó díját.

A zenekar közlése szerint Rivers személyisége és játéka alapvetően határozta meg a csapat hangzását: a dalok lüktetését, a káoszban a nyugalmat, a hangzás lelkét látták benne. A búcsúsorokból kiderül, hogy

nemcsak zenésztársukat, hanem egy különleges alkotót is elvesztettek.

Rivers 2015-ben egészségi okokból időlegesen visszavonult. Elmondása szerint a túlzott alkoholfogyasztás következtében kialakult májbetegséggel küzdött, az orvosi tanácsokat követve felhagyott az ivással, és sikeres májátültetésen esett át.

(via Telex)


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
18 évesen nyitott saját edzőtermet, Predatornak pici volt, majd kokainfüggő és bipoláris lett – Jean-Claude Van Damme 65 éves
„Én vagyok a karate Fred Astaire-e” – mondta magáról a harcművészetekben és a balettben is jártas akciósztár, a pörgőrúgás mestere, a „brüsszeli muszkli”.


1960. október 18-án született a brüsszeli Berchem-Sainte-Agathe nevű településen egy bizonyos Jean-Claude Camille François Van Varenberg, aki minden beszámoló szerint félénk és érzékeny fiúcska volt. Szeretett képregényeket olvasni, és csodálta a szuperhősök, például az Ezüst Utazó fizikumát. 12 éves korában apja, Eugène, aki virágárusként dolgozott, elvitte őt a legközelebbi karateiskolába. A volt edzője szerint gyenge volt, alacsony és szemüveget hordott, de nagyon akart tanulni. A szigorú edzésprogramnak köszönhetően végül izmos testalkatú lett, de ez nem volt elég neki. Miközben tinédzserként a szülei boltjában dolgozott, felfigyelt egy vonzó, idősebb nőre, aki rendszeresen járt oda. A nő, egy bizonyos Monette Loza a sarkon lévő balettiskolát vezette, ahova Jean-Claude is beiratkozott. „Rendkívül rugalmas volt, például tudott spárgázni, ami férfiaknál elég ritka. Azt mondtam neki: »Végre! Valaki, akit valóban táncossá tudok nevelni.« »Nem akarok táncos lenni. Sok pénzt akarok keresni« – válaszolta.”

Jean-Claude tehát egyszerre járt balett- és karateórákra, az előbbit öt éven keresztül tanulta, gyakorolta, Loza szerint pedig profi táncos is válhatott volna belőle. Ő azonban Amerikába vágyott.

Miután részt vett egy floridai karateversenyen, meglátogatta a híres kaliforniai Gold’s Gym edzőtermet, ez régi vágya volt. Otthagyta az iskolát, és az apja segítségével saját edzőtermet nyitott Brüsszelben, California néven. Mindössze 18 éves volt ekkor. Chuck Norris hatalmas rajongójaként – aki eleinte sztárokat oktatott harcművészetekre, majd ő is sikeres színész (és mémlegenda) lett – Jean-Claude a klubját felkereső embereknek azt mondta, hogy egy nap ő is filmsztár lesz.

Az alacsony vadász

1979-ben aztán Hongkongba utazott, hogy megpróbáljon betörni az ott virágzó harcművészeti filmiparba. Mivel azonban nem járt sikerrel, 1981-ben 2000 dollár készpénzzel a zsebében Los Angelesbe költözött. Sofőrként, szőnyegfektetőként, kidobóként és pizzakihordóként dolgozott, bérelt autóban aludt, és az edzőteremben zuhanyozott, mígnem egy véletlen találkozás Chuck Norrisszal egy kisebb szerepet eredményezett neki az 1984-es Ütközetben eltűntben. 1983-ban egy családi barátjuk után vette fel a Van Damme vezetéknevet.

Corey Yuen harcművészeti filmje, a Karate tigris – Nincs irgalom 1986. május 2-án debütált, ebben játszotta az első jelentős szerepét, az orosz főgonoszt. Majd John McTiernan rendező kérte fel őt, hogy játssza el a földönkívüli lényt az 1987-es Ragadozóban (Predator). Az első elgondolás szerint ugyanis a harcművészeti tudását felhasználva az idegent egy fürge, nindzsaszerű vadászként képzelték el (és még teljesen más volt a dizájnja is), de Van Damme néhány forgatási nap után kilépett a filmből. Folyamatosan panaszkodott, hogy a szörnyjelmez túl meleg, és elájul tőle, illetve állítólag azt is kifogásolta, hogy csak és kizárólag ebben a jelmezben jelenhet meg a kamerák előtt. Ezenkívül az is nyilvánvalóvá vált, hogy egy fizikailag jóval megtermettebb színészre van szükség, hogy a lény fenyegetőnek tűnjön az izompacsirtákból (Arnold Schwarzenegger, Carl Weathers, Jesse Ventura stb.) álló zsoldoscsapat számára. A szerepet így végül a 218 centiméter magas Kevin Peter Hall vette át tőle. A Ragadozó sikere után a 177 centis Van Damme egyébként azt mondta, nagyra értékeli a filmet, és nem bánja, hogy elszalasztotta a szerepet. De nem sokkal később eljött az ő ideje is.

Túl a csúcson

Öt évvel Belgium elhagyása után még mindig nem került közelebb álmai megvalósításához, 1986-ban ezért egy olyan lépést tett, amellyel Hollywood legendájává vált: amikor meglátta a befolyásos akciófilmes rendező-producert, Menahem Golant (A nindzsa színre lép, Bosszúvágy II, Amerikai nindzsa, Szökevényvonat, Delta Kommandó, Kobra, Túl a csúcson, He-Man – A világ ura stb.), amint éppen kilépett egy Beverly Hills-i étteremből, egy 360 fokos rúgást indított felé, és csak egy hajszálnyira állt meg az arcától.

Golan erre odaadta Van Damme-nak a névjegyét, és megkérte, hogy másnap keresse fel az irodájában. A találkozó végül a hőn vágyott áttöréshez vezetett: pontosabban a Véres játék (1988) című filmhez, amelyben a valódi underground harcművészeti bajnokot, Frank Duxot alakította.

A film meglepetésszerű sikert aratott, mindössze 1,5 millió dolláros költségvetésből 35 millió dollárt hozott. Ezután pedig sorra jöttek a szerepek, és Van Damme egyre komolyabb pénzeket kezdett keresni: 75 ezer dollárt a Börtöncsapdáért (1990), 600 ezret a Dupla dinamitért (1991), másfél millió dollárt a Tökéletes katonáért (1992), 3 és fél milliót John Woo hollywoodi debütálásért, a Tökéletes célpontért (1993), 5 milliót az Időzsaruért (1994), a csúcsgázsija pedig 8 millió dollár volt, amit a Street Fighter – Harc a végsőkigért (1994) kapott. Vagyis a szemüveges, vézna fiú a kilencvenes évekre a világ egyik legnagyobb akciósztárjává vált.

Botrány botrány hátán

Az ezredfordulóig kitartott A-kategóriás akciósztárként, hiszen még a magyaországi mozikba is bekerültek a filmjei: az 1995-ös Hirtelen halál, az 1996-os A kalandor, amit ő maga rendezett, az 1996-os Mindhalálig, az 1997-es Nyerő páros Dennis Rodmannel, az 1998-as Rajtaütés, az 1998-as A légiós, illetve utoljára az 1999-es Tökéletes katona: A visszatérés. Ez utóbbi azonban már eléggé B-kategóriás produkció volt, s a 2000 utáni filmjei már mind a videótékák polcain vagy egyenesen a tévék képernyőin kötöttek ki, egészen a 2012-es A feláldozhatók 2-ig.

S bár időnként előáll valami nagyobb volumenű projekttel – pl. JCVD, Kung Fu Panda 2-3 vagy a Jean-Claude Van Johnson című sorozat, illetve második rendezése, a 2010-es The Eagle Path sem sikerült rosszul –, alapvetően máig megmaradt a B-kategóriás akciósemmiségek szintjén.

De nem is volt véletlen a szakmai leépülés, hiszen a kilencvenes évek második felében elég sok botrány kapcsolódott hozzá.

1996-ban beismerte, hogy kokainfüggő, és bevonult a Los Angeles-i Daniel Freeman Marina Kórházba, ahonnan egy hét múlva kijött. Akkori, szám szerint negyedik (!) felesége, Darcy LaPier elvált tőle, azt állítva, hogy Van Damme a drog hatása alatt bántalmazta őt, és azzal fenyegette, hogy elrabolja fiukat, Nicholast, és elhagyja az Egyesült Államokat. Van Damme egyértelműen legrosszabb éve pedig 1998 volt: újra a kokainhoz nyúlt, egyik korábbi kaszkadőre, Chuck Zito megverte őt egy New York-i night clubban (amiért bántotta LaPiert), egy kaliforniai bíróság pedig havi 27 000 dollár gyerektartást és további 85 000 dollár tartásdíjat ítélt meg LaPiernek.

Ugyanebben az évben ráadásul bipoláris zavarral diagnosztizálták. 2011-ben erről ezt nyilatkozta egy interjúban: „Néha szeretni, néha utálni fogtok. De mit tehetek? Nem vagyok tökéletes. Extrém bipoláris vagyok, és gyógyszert szedek rá. Fiatalkoromban is már szenvedtem ezektől az erős hangulatváltozásoktól. Reggel, amikor iskolába mentem, az ég kék volt, de számomra fekete. Annyira szomorú voltam.”

A legutóbbi balhéig pedig nem is kell régre visszamenni, ugyanis 2025 áprilisában Van Damme-ot a román szervezett bűnözés és terrorizmus ellen nyomozó hatóság azzal vádolta, hogy részt vett öt román nő emberkereskedelmében, amely állítólag Cannes-ban történt. A színész ügynöke szerint a vádak abszurdak és alaptalanok, hivatalos vádemelés egyelőre nem történt az ügyben.

Na de hogy is volt ez a feleségekkel?

Van Damme eddig ötször nősült, négy különböző nővel. Első ízben 20 évesen, 1980-ban vette feleségül Maria Rodriguezt, akivel négy évig voltak utána együtt, 1984-ben váltak el. Majd 1985-ben jött Cynthia Derderian, aki csupán egy évig volt a felesége.

’87-ben jött aztán a nagy szerelem a testépítő Gladys Portugues személyében, akitől két gyermeke született, Kris (1987) és Bianca (1990). 1992-ig voltak együtt, akkor vált el harmadszor is (32 évesen) az akciósztár.

Ezután kezdett viszonyt a fent említett Darcy LaPier színésznővel, 1994-ben került sor a menyegzőjükre. Ebből a házasságból is született Nicholas nevű fia 1995-ben. Ugyanebben az évben azonban Jean-Claude megcsalta a nejét, méghozzá Kylie Minogue-gal, akivel a Street Fighterben játszottak együtt, a thaiföldi forgatás során bolondultak egymásba egy rövid időre. LaPier azonban, aki akkoriban épp terhes volt Nicholasszal, csak akkor szerzett tudomást a viszonyról, amikor Van Damme 2012-ben nyilvánosan beismerte azt, de akkor már 15 éve nem volt a felesége, vagyis nem ezért vált el tőle, hanem az állítólagos bántalmazás miatt.

Van Damme utoljára (eddig) 1999-ben mondta ki a boldogító igent, méghozzá újra Gladys Portuguesnek, akivel azóta is együtt vannak, idén júniusban ünnepelték a második házasságuk 26. évfordulóját.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk