TÁP Színház: A függetlenek jobban csinálnák
- Közel harminc éve a Katona József Színház tagja, ugyanakkor már a kezdetektől részt vesz a TÁP Színházban is. Sosem érezte úgy, hogy egyensúlyoznia kell a kőszínházi és független társulati lét között?
- De, eszmeileg is és minden szempontból. De mindkettőt szeretem. Korábban nem volt ennyi független társulat, nem is vették őket, minket annyira komolyan, talán engem, mint katonás színészt sem… Hadd kísérletezgessenek, mondták, pénz nélkül, senkit nem zavar. Most már nekem is több energiát kell fektetnem a társulat működtetésébe, átgondoltabban kell tennünk a dolgunkat, de ez a mára kialakult néhány fős, stabil irányító csapattal könnyebb.
Fotó: Trokán Nóra/Katona József Színház
- Amikor tavaly eldöntötték, hogy hivatalosan is társulattá alakulnak, azt mondta: azért tartja ideálisnak ezt az időszakot társulatalapításra, mert a színházi struktúrák felbomlóban vannak. Miért van ez a felbomlás, miben nyilvánul meg?
- Már eleve régen elindult, de szerintem egy hosszabb folyamat lesz. Az a helyzet, hogy van néhány vezető színház, amelyek jól működnek és van értelme is a működésüknek – ilyennek tartom például a saját anyaszínházamat, a Katonát, az Örkényt, a Radnótit és még néhányat. De látható, hogyan eszi meg ezeket a politika, a pénztelenség – vagy inkább a csökkenő pénzmennyiség, hiszen a kőszínházaknak magasan több a támogatása, mint az amúgy sokkal többet és sokkal progresszívabban dolgozó független társulatoknak. Ami egy jó színház esetében indokolt is, de egy rosszul működő, csak önmagáért létező, pusztán a szórakoztatásra alapozott színház esetében egyáltalán nem jogos. De ez most egy ilyen világ, a hivatalosan számon tartott értékek kicsit mások, mint a valóság.
Elkapott pillanat a Lö Csibészek című előadásból. Fotó: Nagy György
- Nem hangzik túl rózsásan. Mit gondol, hova fog vezetni ez a tendencia?
- Oda, hogy egészen jó kulturális élet alakul ki. A kultúra idővel maga bontja le szépen azt a rendet, ami nem engedi a maga természetes útján-módján haladni.
- Milyen ma a kapcsolat, a kommunikáció a kőszínházi és a független társulatok között?
- Rossz, annak ellenére, hogy mégiscsak van egyfajta párbeszéd. Sokan azt mondogatják, hogy nincs is szükség a függetlenekre, be kell őket olvasztani a kőszínházakba, de én pont fordítva gondolom. A kőszínházakat kellene a jól működő függetlenekhez integrálni, és akkor a jövő felé haladnánk. Jobb lenne a magyar színház. Másként, fordítva ez csak arról szólna, hogy a nagy hal megeszi a kis halat, legalábbis anyagi értelemben mindenképp. Ahogy látom,
némely kőszínházak féltékenyek is a függetlenekre a rájuk irányuló figyelem miatt, és mert kitűnik, hogy ha ők kerülnének olyan domináns helyzetbe, mint a kőszínházak, sokkal jobban tudnák csinálni.
Amikor a függetlenek bajban vannak, nem igazán védik meg őket. A közönségen pedig azt veszem észre, hogy egyre kevésbé különítik el ezt a két pólust, egyszerűen oda mennek, ahol jó előadást kapnak.
- Függetlenként mi okozza az önök számára a legtöbb nehézséget?
- Most már az anyagiak. Korábban, a Jurányi nélkül, a játszóhely-kereséssel volt újra és újra probléma. Hosszú időbe telt, amíg megtaláltuk azokat a helyeket – kocsmákat –, amelyek este, éjszaka éltek, azon kívül szabad próbatereink lehettek. Jelenleg az a fő gondunk, hogy nem tudjuk játszani az előadásainkat. Tavaly még hét darabunk volt repertoáron, idén már csak a legújabbakat játsszuk, mert még teltház mellett is veszteségesek. Probléma az is, hogy, mivel nagy az átjárás a kőszínházi és más független társulatok között, rettenetesen nehéz az egyeztetés. A TÁP tagjainak egy része folyamatosan cserélődik, mert bizonyos értelemben ugródeszka is vagyunk, amit nem is bánok. Most kialakult egy mag, akikre igazán lehet számítani. És bár eltartani nem tudjuk őket, de játszatni, foglalkoztatni igen.
Fotó: Nagy György
- Van példa rá, hogy egy-egy előadást anyagi okokból akár évekig is játszanak. Nem érzik úgy belül, hogy elavul eközben? Nem fásulnak bele?
- Nem, sőt, egyre élőbb lesz. Én kifejezetten szeretem is, ha jut rá bőven idő, nem mintha nem csináltam volna előadást egy hónap alatt is, ami legalább annyira érvényes és sikeres volt, mint a három évig készülő. A hosszú idő nagyobb rálátást ad, és ebben az esetben is érvényes az, amit az előbb is mondtam: a kényszernek vannak pozitív hozadékai. Kényszerből dolgozunk, kényszerből fejlődünk.
- Szinte minden előadásukba bevonják valamilyen módon a közönséget, interakciót teremtenek velük. Miért fontos ez?
- Hogy élő maradjon a színház. Hogy
ne csak pihengetni jöjjenek, hanem dolgozzanak ők is, hiszen a színház a színészek és a nézők közös munkája.
Ez a közönségcentrikusabb jelleg egyébként már az elejétől fogva jellemző ránk, merthogy kocsmából indultunk és valahogy evidens volt, hogy tartsuk a kontaktust a nézőkkel. Mi közvetlen színházat csinálunk, nem választjuk el élesen a határvonalat, hogy itt ülnek ők, itt meg a színpad, de bántani vagy piszkálni se akarjuk a közönséget. Bár a Minden rossz varietében azért erősen meg voltak dolgoztatva, ott direkt azzal mozgattuk az egészet – amellett, hogy meg is szólítottuk őket néha vagy közel mentünk hozzájuk –, hogy ők is kínosan érezzék magukat, úgy, mint fönt a szereplők.
Az a legjobb fajta kínosság, ami valamit megmozgat bennünk. Szembesít a magunk kínosságával, hogy ezek a helyzetek emberi személyiségünk, az életünk részei. Ha erre rálátunk, valamennyire fel is tudjuk magunkat szabadítani. Ezt ma már inkább színészpedagógiai eszközként használom. Jól is működik, de az a korszak lezárult a helyek bezárásával és sok minden mással. Színészgyakorlathoz, kabaréhoz, a közönség megnevettetéséhez ugyanakkor tökéletes. Így születnek a különleges pillanatok, amilyeneket még nem láttunk vagy – részünkről – amilyen helyzetbe még nem kerültünk színpadon.
- A felszabadításra visszatérve: sok kőszínházi színésztől hallani, hogy felszabadítja őket, ha függetleneknél is vendégszerepelnek. Mi alól? És miért?
- Azért, mert amit csinálnak, annak nincs pénzhez, politikához való kötöttsége. Szabad emberek dolgoznak azon, amit szeretnének, kényszer nélkül. És hát pénz nélkül. Marad a fantáziájuk, ami viszont határtalan. A kőszínházban meg köti őket a társulati lét, a havi fizetés, a hierarchia, igazodás.
- Nemrég mutatták be a Jean Paul Sartre nyomán készült Lö Csibészek című előadást. Milyen érzés volt végre színpadon látni azt a darabot, ami már fiatalon is megfogta önt?
- Jó érzés volt, hogy elkészült. Mózsik Imrével kezdtünk el dolgozni rajta, kicsit a magunk képére, kicsit a szereplőkére íródott át. Mai nyelvre, egy furcsa nyelvre. A felénél megakadtunk úgy három évvel ezelőtt, de most végre sikerült befejeznünk. Mivel nincs kifejezett cselekmény vagy fordulat benne, inkább egy eszmét képvisel, nagyon erősen kellett koncentrálnunk a nyelvre, a makroszituációkra, hogy mégis oda jusson el végül, ahova az eredeti darab is. Hogy a Pokol a többiek, a másik ember.
- Az előadást a Hátsó Kapuban játsszák. Miért éppen egy kocsmába vitték ki? Hiszen egyébként a Jurányiban működnek...
- Igen, ott van jelenleg is a próbatermünk. A Hátsó Kapu elsősorban anyagi megfontolások miatt jutott eszünkbe, de ez nem panasz, mert a kényszerek sokszor hoztak már jó megoldásokat, inspirációt a TÁP Színház életébe. A Hátsó Kapu nem pusztán egy szórakozóhely, hanem különleges közösségi tér a belváros közepén, ahol be lehet indítani a kulturális élet pezsgését. De játszottunk már a Mika Tivadar Mulatóban is és hamarosan lesz majd egy performanszunk a Kockában. Az lenne az igazi, ha zenével, színházzal, irodalommal, képzőművészettel, a kultúra mindenféle megjelenési formáival telne meg ez a negyed.
- Egy-két évvel ezelőtti interjújában arra a kérdésre, hogy mit töltött le legutóbb a netről, azt válaszolta: legszívesebben a jelenlegi kormányt töltené le egy lefolyón, majd jól bedugaszolná, nehogy valahogy vissza tudjanak mászni. Változott valami azóta?
Valamivel árnyaltabb lett, igen. Várj, keresek egy költői képet… De nem akarok politizálni, nem tudok olyan értelmetlenségeket mondani, mint a politikusok, hagyjuk is inkább. Csak amikor azt látom, hogy
Vagy az oktatást, ami meg a jövő alapja, az egyenesen megbocsáthatatlan. Szóval, visszatérve a kérdésre: nem tudnám letölteni őket a lefolyón, letöltötték már saját magukat. Most kellene egy olyan dugó, amitől nem tud kijönni a seggükből a maradék agyuk. Tessék a költői kép! És még értelmetlen is! Lehet, hogy ha nagy baj lesz, politikusnak állok!
Ha tetszett az interjú, nyomj egy lájkot!
