KULT
A Rovatból

A Barbie kontra Oppenheimer jelenség menti meg a mozikat?

Az utóbbi évek legviccesebb filmes rivalizálása! Az Oppenheimer vs. Barbie mémek mostanában teljesen ellepték az internetet, mivel a két nagyszabású film egyszerre kerül a mozikba július 21-én (nálunk 20-án), ez pedig egy olyan filmes viszályt indított el, ami még sokáig fennmarad.


Barbenheimer – így nevezték el a rajongók a Barbie és az Oppenheimer „összecsapását”. Az egésznek az adja a báját, hogy a két film, vagyis Christopher Nolan Oppenheimere Cillian Murphyvel és Greta Gerwig Barbie-ja Margot Robbie-val és Ryan Goslinggal szinte már nem is lehetne különbözőbb, épp ezért is egyezett bele a Universal (Oppenheimer) és a Warner Bros. (Barbie) stúdió a közös bemutatódátumba, hiszen szerintük egyik sem szipkáz el jelentős mennyiségű nézőt a másiktól, tehát annyira más a célközönség, hogy jól megférnek egymás mellett. A Barbie és az Oppenheimer az utóbbi időben mégis egymásnak estek. Persze csak poénból.

A két film közötti versengés egy kifejezetten vicces online eszmecserét váltott ki, amelyben rajongók és hírességek egyaránt beleszóltak a vitába. De miről is szól pontosan ez a vita?

Együtt erősebbek

Az Oppenheimer vs. Barbie mémek és maga a diskurzus akkor kezdődött, amikor a filmrajongók rádöbbentek, hogy mindkét filmet ugyanazon a napon mutatják be. Az irónia már az egész haddelhadd legelejétől tisztán érezhető volt, hiszen a poénokat természetesen főként arra hegyezték ki, hogy a tartalmuk annyira… nos, különböző.

A Barbie természetesen Margot Robbie Barbie-jának, Ryan Gosling Kenjének, valamint a társaik nagyon rózsaszín és nagyon bájos életéről szól, akik mindannyian egy varázslatos pink álomvilágban élnek, majd átkerülnek a való világba, ami egy kissé más, mint amihez hozzászoktak. A Christopher Nolan (Mementó, A sötét lovag-trilógia, Eredet, Csillagok között, Dunkirk, Tenet) rendezte Oppenheimer viszont a tudós J. Robert Oppenheimer valós történetének fiktív újragondolása, akinek számot kell vetnie azzal, hogy részt vett a világ elpusztítására képes atombomba megalkotásában. A Birmingham bandája és számos mozifilm sztárja, Cillian Murphy játssza Oppenheimert, rajta kívül pedig egy elsöprő sztárgárda tűnik fel a filmben, köztük: Robert Downey Jr., Matt Damon, Emily Blunt, Florence Pugh, Kenneth Branagh, Gary Oldman, Rami Malek és Casey Affleck.

A mémek alkotói közül a legtöbben azon gúnyolódnak, hogy a bemutató napján sok mozi tele lesz izgatott Barbie-rajongókkal a jóval komorabb Oppenheimer-nézők mellett, el lehet például tűnődni azon, mennyire eltérő lesz például a két közönség öltözködési stílusa… És ha ez még nem lenne elég, a Barbie vs. Oppenheimer csevegés csak fokozódott, hiszen most már maguk a hollywoodi hírességek is beleszólnak a dologba!

Például Tom Cruise, akinek új filmje, a Mission: Impossible – Leszámolás Első rész szintén július közepén jelenik meg, bevallotta, hogy mindkettőt meg fogja nézni a nagyvásznon. „Mind a Barbie-t, mind az Oppenheimert látni akarom. Megnézem őket a nyitóhétvégén. Előbb pénteken az Oppenheimert, majd szombaton a Barbie-t” – nyilatkozta a filmsztár.

A mozilátogatók azt is megjegyezték, hogy amíg Margot Robbie lelkesen és megállás nélkül népszerűsíti új filmjét, addig Cillian Murhpy promóciója sokkal visszafogottabb, ezzel is aláhúzva filmjük stílusát, különbözőségét.

Mindenesetre a Barbie rendezője, Greta Gerwig és a sztárja, Robbie nemrég megosztottak egy képet, amelyen az Oppenheimerre szóló elővételes jegyeiket tartják a kezükben, ezzel is erősítve azt a gondolatot, hogy a nézők ne vagy-vagy alapon döntsenek majd, amikor a két film a mozikba kerül. A kérdés tehát nem az lesz, hogy te melyik filmet fogod megnézni, hanem hogy melyiket először és melyiket utána.

A Barbenheimer pszichológiája

A rózsaszín és a fekete. Két nagyon különböző szín, két nagyon különböző film, ugyanaz a megjelenési nap. Egy pezsgő vígjáték kontra egy sötét életrajzi film. Barbie rózsaszín világa szemben az Oppenheimer atombombája által teremtett sötétséggel. Az ellentétek vonzzák egymást – mondják. Ez pedig sok szempontból igaz is, de nem ez az egyetlen pszichológiai ok, amiért ez a furcsa páros létrejött, és amiért imádnivaló. A kontraszthatás is fontos szerepet játszik a Barbenheimer vonzerejében. Ez lényegében azt jelenti, hogy amikor két dolgot egymás mellé teszünk, vagy egymás után tapasztalunk, hajlamosak vagyunk erősebb különbséget, kontrasztot érzékelni közöttük.

Tehát, ha egy nagyon kicsi dolgot nézünk, épp miután valami hatalmasat láttunk, akkor az még kisebbnek tűnhet, mint amekkora valójában, ennek a kontraszthatásnak köszönhetően. Az agyunk ugyanis felerősíti a két inger vagy érzés közötti különbségeket, így azok szélsőségesebbnek tűnnek.

Amikor a Barbie-t és az Oppenheimert egymás mellé helyezzük, mindkét világot intenzívebben tapasztaljuk meg. Amikor a rózsaszín közel van a feketéhez, még feltűnőbbnek tűnik. Vagyis a Barbenheimer valójában maga a nagybetűs kontraszt, aminek máris több millió rajongója van világszerte.

A kérdés inkább az, hogy melyiket érdemes megnézni előbb? Ehhez is több irányból lehet közelíteni. Amennyiben az Oppenheimert nézzük először, a Barbie-val egy pozitívabb végkicsengést kapunk, s talán oldottabban távozunk a mozikból, ám ekkor fennáll a veszélye annak, hogy az előbb látott fajsúlyosabb téma még a Barbie alatt is erősen zakatol majd a gondolatainkban, így kevésbé tudunk koncentrálni a vidámabb képsorokra. Ha pedig a Barbie az első, akkor arra is és utána az Oppenheimerre is kellőképp ki tudjuk hegyezni figyelmünket, de minden bizonnyal kevésbé kellemes hangulatban távozunk a moziból. Ám akárhogy is döntünk, az biztos, hogy egy kifogástalan kontrasztélményben lesz részünk.

Miről is szól ez az egész valójában?

A versengés egyébként csak félig poén, hiszen valóban lesznek azért olyanok, akik csak az egyikre ülnek majd be, az előzetes box office-jóslatok szerint a Barbie kerül majd ki győztesen a gigászok küzdelméből. A helyzetet pedig tovább súlyosbítja, hogy az Oppenheimer egy Universal-film, és közel két évtized óta ez az első alkalom, hogy Christopher Nolan nem a Warner Bros.-szal dolgozott. A szakításuk indító oka az volt, hogy Nolan 2020-as filmje, a Tenet nem tudta visszahívni a közönséget a mozikba a világjárvány közepén. A Tenet sikertelensége miatt a Warner pedig akkor arra kényszerült, hogy a filmjeit egy hibrid (mozi/streaming) megjelenési stratégiára állítsa át. Ez egy rendkívül ellentmondásos lépés volt, amit azóta visszavontak, a mozi- és nagyvászon-őrült Nolant azonban különösen felháborította. S így a Warnertől nem tűnhet szimpatikus lépésnek, hogy a Barbie premierjét épp Nolan új filmjére időzítik… Mégsem erről szól ez az egész.

Néhány kivételtől eltekintve ugyanis, mint például a 2022-es Top Gun: Maverick, a szintén tavalyi Avatar: A víz útja, vagy idén a Super Mario Bros.: A film, a közönség következetesen vonakodik visszatérni a mozikba, legalábbis ami a Covid előtti állapotokat illeti, ezt viszont a filmipar eléggé megsínyli.

A közönség hajlandósága azonban, hogy egy egész napos mozis eseményt hozzon létre a Barbie-ból és az Oppenheimerből, azt sugallja, hogy a két film együttesen lehet az a lökés, amire a 2023-as kasszasikereknek szükségük van: egy szikra, amely újra fellobbantja a filmrajongók lángját, és emlékeztet mindannyiunkat arra, hogy miért szeretünk moziba járni.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Új misztikus sorozat indult az AppleTV+-on, de valami nagyon nem stimmel Widow’s Bay kisvárosában!
Minden adott egy klasszikus Stephen King-féle misztikus történethez, mégis sikerül valami újat alkotni. A hangulat folyamatosan változik, és sosem tudhatod, mire számíts. Pont ettől válik igazán izgalmassá a Widow’s Bay!
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2026. május 01.



Matthew Rhys az utóbbi években csendben, de magabiztosan újra a reflektorfénybe lépett, és úgy tűnik, mostanra megtalálta azt a közeget, ahol igazán jól érzi magát. A streaming-sorozatokban. A Widow’s Bay című új széria pontosan ilyen terep: egy baljós hangulatú, kisvárosi misztikus történet, amely egyszerre próbál ijesztő, elgondolkodtató és meglepően humoros lenni.

Az első epizódok alapján pedig az a helyzet, hogy ez a furcsa elegy jobban működik, mint elsőre gondolnánk.

A történet egy New England partjainál fekvő apró szigeten játszódik, amely első pillantásra tipikus, kissé elfeledett kisváros benyomását kelti. A helyi polgármester, Tom (Rhys) ambiciózus tervekkel próbálja felrázni a közösséget és fellendíteni a turizmust. Ennek érdekében egy riportert is a szigetre hív, hogy pozitív képet fessen a helyről. A gond csak az, hogy Widow’s Bay múltja korántsem makulátlan és úgy tűnik, a jelen sem lesz az.

Már a nyitójelenet világossá teszi, hogy itt nem pusztán egy karakterdráma bontakozik majd ki. Egy sűrű, baljós köd ereszkedik a szigetre, és benne nyomtalanul eltűnik egy helyi halász. Ez a klasszikus horroralaphelyzet könnyen átcsúszhatna klisékbe, de a sorozat meglepően visszafogottan kezeli a természetfelettit. Nem tolja azonnal az arcunkba a válaszokat, inkább apró jelekkel, fokozatosan építi fel a feszültséget.

Tom karaktere ebben kulcsszerepet játszik. Ő az a vezető, aki mindenáron racionalizálni próbálja az eseményeket, még akkor is, amikor a helyiek egyre inkább a babonák és régi hiedelmek felé fordulnak.

A sziget múltja ugyanis tele van sötét történetekkel: sorozatgyilkosok, kannibál szekták és különféle megmagyarázhatatlan események hagytak nyomot a közösségen. Ez a háttér folyamatosan ott lebeg a jelen történései felett, és egyre nehezebbé teszi Tom számára, hogy fenntartsa a józan ész látszatát.

A sorozat egyik legnagyobb erénye, hogy nem választja szét élesen a realizmust és a misztikumot. Ehelyett a kettőt finoman egymásba csúsztatja, így a néző folyamatos bizonytalanságban marad: vajon tényleg történik valami természetfeletti, vagy csak az emberek félelmei torzítják a valóságot? Ez a megközelítés sokkal hatásosabb, mint a direkt ijesztgetés, és erősen emlékeztet a Midnight Mass nyomasztó, vallási és közösségi témákat boncolgató hangulatára.

A rendezés szintén sokat hozzátesz ehhez az atmoszférához. Az első két epizódot Hiro Murai jegyzi, akit olyan sorozatokból ismerhetünk, mint az Atlanta vagy The Bear.

Murai érzékenyen bánik a tempóval: hagyja lélegezni a jeleneteket, miközben folyamatosan adagolja a feszültséget. A ködbe burkolózó vidék, a csendes utcák és a zene együttese egy olyan félelmet keltő, mégis magával ragadó világot teremt, amely könnyen beszippantja a nézőt.

A zene külön említést érdemel. Nem tolakodó, mégis végig jelen van, és finoman erősíti a jelenetek hangulatát. Hol nyugtalanító, hol melankolikus, de mindig pontosan tudja, mikor kell megszólalnia. Ez az aprólékos hangulatépítés az, ami igazán kiemeli a sorozatot a hasonló produkciók közül.

Ami viszont igazán meglepő, az a humor jelenléte. Bár a történet alapvetően sötét és fenyegető, a sorozat nem fél időnként önironikus vagy kifejezetten vicces lenni.

Ebben nagy szerepe van az alkotónak, Katie Dippold, akinek korábbi munkái meglehetősen vegyes képet mutatnak. A The Heat vagy a Parks and Recreation bizonyítják, hogy kiváló érzéke van a ritmusos, karakterközpontú humorhoz, még ha más projektjei nem is mindig sikerültek jól. Itt azonban úgy tűnik, sikerült megtalálnia az egyensúlyt: a humor nem rombolja a feszültséget, inkább emberközelibbé teszi a karaktereket. Rhys pedig nagyon ügyes időzítéssel igazi vígjátékszínészi vénáját és bemutatja.

A mellékszereplők szintén hozzájárulnak ehhez az élményhez. Bár még csak az évad elején járunk, már most több érdekes történetszál bontakozik ki, amelyek később komoly szerepet kaphatnak. A kérdés csak az, hogy a sorozat képes lesz-e ezeket megfelelően kibontani, vagy elveszik a saját rejtélyeiben. Könyörgöm ne legyen ez is egy újabb Lost, vagy Kiút! Az első epizód hangulata erősen idézi a Sthephen King-féle A köd világát, míg a második rész már inkább az 1408-as szoba klausztrofób, pszichológiai horrorát hozza. Ez a váltakozó tónus izgalmas, de egyben kockázatos is: hosszú távon csak akkor működik, ha a sorozat képes egységes irányba terelni majd a történetet.

A Widow’s Bay első két része igazán ígéretes kezdés. Hangulatos, jól játszik a néző elvárásaival, és képes egyedi ízt adni egy ismerős műfajnak.

A legnagyobb kérdés az, hogy ez a gondosan felépített feszültség és rejtély vajon hova fut ki. Ha sikerül megtartani az egyensúlyt a humor, a dráma és a horror között, akkor könnyen az év egyik meglepetéssorozata lehet. Ha nem, akkor csak egy újabb érdekes, de végül kifulladó próbálkozás marad a sok közül.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Kilencven éves Szilágyi János, a magyar rádiózás egyik meghatározó figurája
A Pulitzer-emlékdíjas újságíró, Szilágyi János ma ünnepli 90. születésnapját. Pályáját a Halló, itt vagyok! című műsora határozta meg, amelyben tudatosan kerülte a politikát.


Volt egy idő, amikor még nem podcastnak hívták, ha valaki beszélgetett emberekkel, hanem rádióműsornak. Nem volt stúdióba beállított növény, nem kellett hozzá feliratkozás, Patreon, YouTube-kommentháború. Volt helyette egy mikrofon, egy telefonvonal, meg Szilágyi János.

1936. május 3-án született Budapesten, és ha valakinek a neve mellé Magyarországon oda lehet írni, hogy rádiós legenda, akkor az övé mellé egészen nyugodtan oda lehet.

Szilágyi pályája nem úgy néz ki, mint egy szépen laminált karrierút. Volt gyakornok a Rádióban, dolgozott vidéki lapoknál, minisztériumi sajtóosztályon, visszakerült a Magyar Rádióba, később újságoknál, tévében, talkshow-ban dolgozott tovább, és közben valahogy mindig ugyanaz maradt: egy riporter, aki nem úgy kérdezett, mintha a válasz már előre meglenne a fejében.

A nagy dobása persze a Halló, itt vagyok! volt, amely 1980 januárjában indult, és 1989 decemberéig ment hétfő esténként.

Egy betelefonálós műsor, ami ma már nem tűnik forradalminak, mert mára mindenki mindenhová betelefonál, kommentel, üzen, élőzik és felháborodik. Csakhogy akkor ez még nem a zaj része volt, hanem maga az esemény. Az ország ült a rádió mellett, és hallgatta, ahogy ismeretlen emberek beszélnek szerelemről, magányról, dühről, csalódásokról, apró magyar tragédiákról és még apróbb magyar reményekről.

A műsor lényege zavarba ejtően egyszerű volt: bárki betelefonálhatott. Névtelenül is. Szerelmi ügyekkel, családi bajokkal, magánéleti katasztrófákkal, hétköznapi nyomorúságokkal. Szilágyi pedig kérdezett. Nem mindig simogatva, nem mindig puhán, de úgy, hogy abból többnyire beszélgetés lett, nem kihallgatás.

Egy 2020-as interjúban úgy fogalmazott: nincs kínos kérdés, csak tudni kell megfogalmazni, és jó helyen, jó időben feltenni.

Ez elég pontos ars poetica egy olyan embertől, aki a magyar nyilvánosságban még akkor tanulta meg az egyenességet, amikor az egyenesség nem feltétlenül volt karrierstratégia.

A Halló, itt vagyok! sikere szinte hisztérikus volt – ezt később maga Szilágyi is így idézte fel. A betelefonálós műfaj ma már közhely, akkor viszont még nem volt az. Akkoriban az, hogy egy hallgató egyszer csak beleszólhatott az országos nyilvánosságba, nem „interaktív formátum” volt, hanem kisebb csoda. Persze magyarosan: némi gyanakvással, némi ítélkezéssel, és

azzal a klasszikus mondattal, hogy „mennyi hülye hív fel téged”. Szilágyi erre állítólag azt válaszolta: „te is hülye vagy, csak nem telefonálsz”.

Ennél tömörebben az ország lelkiállapotát azóta sem nagyon sikerült összefoglalni.

1989-ben aztán abbahagyta. Nem azért, mert nem működött, hanem mert túl jól működött, és közben a rendszerváltás politikai indulatai elkezdték benyomni az ajtót. Szilágyi azt mondta, a műsor emberekről és magánéletekről szólt, nem arról, hogy ki kit akar kipaterolni.

A politika-mentesség volt a legfontosabb alapelve, amelyet évtizedekkel később is következetesen képviselt.

„Nem megyek bele, hogy az egyik szidja Orbánt, a másik szidja Gyurcsányt, a harmadik mindkettőt, én pedig azt hallgassam.”

A formátum erejét mutatta, hogy 2021-ben a 168.hu felületén újraéledt. Az akkori bejelentéskor Szilágyi egyértelművé tette a játékszabályokat: „Halló, újra itt vagyok… szerdánként, este 7-kor bármit megbeszélhetünk… A politikából és a járványból viszont már mindenkinek elege van, ezért… ne fárasszuk egymást” – közölte a 168.hu. A kiadó tulajdonosa akkor úgy fogalmazott: „A Halló, itt vagyok! a magyar médiatörténet egyik fontos pillére… Szilágyi János élő legenda.” A próbálkozás azonban nem bizonyult tartósnak: Szilágyi 2024-ben a Blikknek azt mondta, az újraindított műsor „nem tartott sokáig, elhalt, kimúlt és végérvényesen véget ért”.

A sikerei mögött egy különleges kérdezéstechnika áll, módszeréről kendőzetlen őszinteséggel beszélt, nem rejtve véka alá a szakmai profizmust sem, ami az empátiával együtt adta stílusának egyedi élét.

„Nagyon cinikusan fog hangzani, de tényleg így van: bárki legyen az, akár a pápa, akár a házmester, amikor interjút készítek vele, ő nekem a munkaeszközöm.”

A pályakép azonban nemcsak szakmai diadalok sorozata. Személyes élete során komoly megpróbáltatásokkal is szembe kellett néznie. Egy drámai műtét története során tévesen diagnosztizált tüdőrákkal operálták, a hiba csak a beavatkozás után derült ki.

A közelmúltban pedig a tőle megszokott nyíltsággal beszélt az időskori nehézségekről. Az ATV Húzós című podcastjában elmondta, hogy a memóriazavar jeleit tapasztalja magán. Az Index cikke szerint az orvosa úgy vélte, a feledékenysége az öregedéssel is együtt járhat, és nincs „betegszinten”, Szilágyi saját megélését drámai szavakkal írta le.

„Nagyon erős demenciám van… Rohadtul felejtek… Spekulálok, de nem jutnak eszembe nevek, a legegyszerűbb szavak.”

A szakma eközben életműszinten ismerte el a teljesítményt. 1996-ban Gáll Ernővel megosztva kapta meg a Joseph Pulitzer-emlékdíjat életmű kategóriában, amely a hazai újságíró-társadalom egyik legrangosabb elismerése – rögzíti a díj hivatalos oldala. Nyugdíjas éveit visszavonultan, de anyagi biztonságban éli.

„Az évek alatt összegyűjtött pénzünkből élünk, így nem kell sehol munkáért kopogtatnom. Ráérő nyugdíjasként jól megvagyok itthon, a családommal és a barátaimmal”

– nyilatkozta a BEST magazinnak.

De talán még fontosabb, hogy öröksége ma is élő formátumokban hat tovább. Az a civil hang, a kényes kérdések kulturált felvállalása, amit ő meghonosított, sok mai beszélgetős műsorral rokonítható.

Boldog születésnapot, Szilágyi János!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Meryl Streep 5 év szünet után tér vissza 20 évvel ezelőtti szerepébe, és még mindig rajongva utálhatjuk Az ördög Pradát visel 2-ben
Lady Gagával és a divatvilág krémjével erősít Andy, Miranda, Nigel és Emily sztorija, amely már inkább a hatalmi csatározásokról szól, de még mindig nagyon vicces.


20 év nagy idő. A filmkészítésben és a divatban is. 20 év alatt rengeteg változás mehet végbe a világban, a trendekben éppúgy, mint a társadalmi felfogásban. Mégis 20 év után döntöttek úgy a 2006-os Az ördög Pradát visel alkotói, hogy ideje megismételni az egykori sikert. David Frankel rendező (Miami rapszódia, Marley meg én, Vad évad, Amit még mindig tudni akarsz a szexről, A heng ereje, Váratlan szépség) filmje anno hatalmas sikernek bizonyult: a mindössze 35 millió dolláros gyártási kötségeire világszinten 326,5 milliót keresett csak a mozikból, emellett hozott egy Oscar-jelölést Meryl Streepnek a női főszereplők közt (az eddigi huszonegyből a tizennegyediket), és egy Patricia Field jelmeztervezőnek is. Nem mellesleg pedig kultfilm lett belőle, a divatról szóló filmek között legalábbis mindenképp, nagyon rá tudott csatlakozni ugyanis az akkori közhangulatra.

Anne Hathawayből is sztárt csinált, a Neveletlen hercegnő (2001) után ez volt a második nagy dobása főszereplőként, illetve megismertette a világgal Emily Bluntot, akinek ez volt a második mozifilmje a brit Szerelmem nyara (2004) után. Streep pedig egy tőle akkor még viszonylag szokatlan szerepkörben tündökölhetett, nem sokszor játszott ugyanis korábban negatív karaktereket (Nőstényördög, A mandzsúriai jelölt).

Az utóbbi hét évben ráadásul semmilyen mozis tartalomban nem szerepelt; az utolsó egész estés filmje a 2021-es Ne nézz fel! volt, de az meg a Netflixen debütált, ahogy a 2020-as The Prom – A végzős bál is, a szintén 2020-as Szabad szavak pedig az HBO Maxon, így a legutóbbi szélesvásznú premierje a 2019-es Kisasszonyok volt.

Ezt az 5 (vagy 7) éves hiátust szakította most meg azért, hogy ismét belebújjon egyik legismertebb és legnépszerűbb karaktere, Miranda Priestly bőrbébe

Az ördög Pradát visel 2-ben persze nemcsak ő és Anne Hathaway térnek vissza, hanem Emily Blunt, valamint az első rész titkos sztárja és talán legszimpatikusabb karaktere, Nigel is Stanley Tucci alakításában, ahogyan Tracie Thoms is Lilyként vagy a szlovák születésű Tibor Feldman Irv Ravitzként. Ugyanakkor, akik Adrien Grenier (Nate), Simon Baker (Christian) vagy Rich Sommer (Doug) újbóli felbukkanására számítottak, csalódni fognak, nem teljes hát a reunion.

A sztori szerint egyébként a filmbeli világban is eltelt kb. 20 év. Miranda továbbra is a Runway főszerkesztője, Nigel pedig továbbra is a jobbkeze. Andy (Hathaway) azóta neves újságíró, és komoly, a társadalmat érintő cikkek szerzője lett a Vanguard magazinnál, amely épp a történet elején, egy újságírós díjátadó kellős közepén értesíti a dolgozóit arról, hogy nincs többé munkájuk. A Runway is válságban van, mivel kapcsolatba hozzák a lapot egy komoly botránnyal, így a tulajdonos Irv visszahívja a frissen munkanélküli Andyt rovatvezetőnek, hogy rakja rendbe a magazin renoméját. Miranda persze nem örül, hogy felsőbb utasításra odatették mellé Andyt (akire nem is emlékszik), de kénytelen együtt dolgozni vele, a lánynak pedig úgy tűnik, kiváló ötletei vannak. Felbukkan persze Emily is (Blunt), aki időközben a Runway legnagyobb hirdetője, a Dior vezető pozíciójában dolgozik, sőt, összejött egy milliárdossal (Justin Theroux), így Miranda és Andy rendesen ki vannak neki szolgáltatva.

Az ördög Pradát visel 2 a 2020-as évek szellemében sokkal inkább szól a hatalmi harcokról, mint a divatról. Oligarchák, luxuscikkek, urizálás, cégeladások, csődök, felvásárlások, úgy tűnik, ebbe az irányba tolódott el mostanra a hangsúly, ezzel pedig a forgatókönyvíró, Aline Brosh McKenna is tisztában volt.

Az első rész egyébként még Lauren Weisberger regénye alapján készült (szintén McKenna adaptálta), a folytatás azonban már eredeti szkripttel rendelkezik. Ennek tükrében Andyből a negyvenes éveire is gyermektelen, egyedülálló nőt csinált, aki még nem találta meg a nagy őt, és minden erejével a munkájára koncentrál, de azért a biztonság kedvéért lefagyasztatta a petesejtjeit. Emilyből elvált nő lett két gyerekkel, Mirandának új férje, van, a hegedűművész Stuart (Kenneth Branagh), Nigel pedig maradt Nigel. S amikor ez a kvartett újra összeáll, ismét megindulnak a fúrások, ármánykodások vagy akár a békülések, összefogások is.

A második rész nagy erénye, hogy sikeresen megidézi a 20 évvel ezelőtti kezdetek hangulatát, és a karaktereit is épp annyi változtatással küldi a vásznakra, amennyi még belefér.

Miranda például a korral valamennyit lágyult, és bár nem hazudtolja meg önmagát, a 2020-as évek társadalmi érzékenységére ő is kénytelen reagálni. Például nem hajíthatja a kabátját az asszisztense arcába, azt neki kell felekasztania a fogasra, illetve a jelenlegi első asszisztense, Amari (A Bridgeton családból ismert Simone Ashley) munkakörébe az is beletartozik, hogy ha Miranda valami sértőt, nem „píszít” készül mondani, csinálni, figyelmeztesse őt, hogy talán nem kéne.

A film fókuszának elcsúszása (a divatvilág persze most is számottevő jelenetben kap helyet, de a sztori alakulása egyre inkább a partvonalra küldi ezt a tematikát) bizonyára megosztó lesz, az első rész rajongói közül sokan kifogásolják majd, mégis meglepően jól működik még mindig ez a formula. Frankel és McKenna képesek annyi humorral, szarkazmussal, mondanivalóval, jól működő karakterdinamikákkal és szórakoztató cameókkal (Lady Gaga az első helyen, Donatella Versace a másodikon) megpakolni a filmet, hogy az esetlenségek és csetlések-botlások is könnyen megbocsáthatók legyenek. Meryl Streep pedig rég volt ilyen jó. Legalább öt éve…


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Budapesten kiderül, milyenek voltak Freddie Mercury hétköznapjai
Szinte hihetetlen, de idén lesz 40 éve annak, hogy a Queen fellépett Magyarországon. Még hihetetlenebb, hogy ugyanebben az évben lenne 80 éves minden idők egyik legkiválóbb frontembere, Freddie Mercury. Bár az énekes 1991-ben elhunyt, mi mégis közelebb kerülhetünk hozzá a jubileumon, ugyanis a Magyar Zene Házában egy egészen különleges kiállítás nyílik, melynek fókuszában a rockzene fenegyereke áll.


A rajongók mindig is imádták kedvenceik személyes tárgyait, kíváncsiak voltak mindennapjaikra, szerettek volna belelátni abba, milyen emberek is valójában. Vannak azonban olyan világsztárok, akikre szinte mindenki kíváncsi. Ilyen Freddie Mercury, , akiről életében sokkal kevesebbet lehetett tudni, mint a halála után. Mítoszok övezték vad partijait, szexuális beállítottságát és extravagáns személyiségét. Most azonban, 2026-ban, a Városligetben megtudhatjuk, ki is volt Freddie Mercury és milyen volt Freddie Mercury.

Mi rejlik a bajusz mögött?

Több tízezer magyar rajongónak vált valóra az álma, amikor 1986-ban, a vasfüggöny mögött az elsők között lépett fel hazánkban a Queen. Akkor először és Mercuryval utoljára. A gigakoncert nem csak a zenekar szerelmeseinek jelentett sokat, hanem mindenkinek, hiszen masszívan belevert egy szöget a szocialista rendszer koporsójába. A sztárcsapatot akkoriban nem tudták volna kifizetni a szervezők, de egy furfangos csellel, egy koncertfilm elkészítésének ígéretével mégis sikerült idecsábítaniuk őket. Ez lett a Hungarian Rhapsody. Na de ki is volt valójában a bajszos frontember és miért imádják ennyien a mai napig?

Képgaléria: Relikviák

Freddie Mercury mindössze 45 évet élt, ám ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy olyan slágereket írjon, amik kortalanok és a mai napig mindenki kívülről fújja őket. Ilyen a Bohemian Rhapsody, a We will Rock you, a We are the Champions, vagy a Don’t Stop Me Now. Mercury egyedi és azonnal felismerhető hangja még a legkiválóbb rocktenorok közül is kiemeli őt. Az meg már csak hab a tortán, hogy karizmájával gond nélkül az ujja köré csavarta a többtízezres tömegeket.

Megjelenése önmagában magával ragadta a közönséget, bajsza, extravagáns fellépőruhái és kócos fogsora egyaránt.

Ezek közül a fellépőruhák közül pedig jópárat megtekinthetünk a Freddie kiállításon. Több száz eredeti tárgy – fellépőruhák, bútorok, kéziratok – mellett Freddie munkatársainak és barátainak személyes történetei és visszaemlékezései idézik fel a világsztár kevésbé ismert, emberi oldalát.

Gyűlölte a magányt, vágyott a szeretetre

Az interaktív tárlatot Peter Greenwood, Mercury korábbi személyi asszisztense narrálja végig, személyes történetekkel fűszerezve az eddig ismert sztorit. A kiállítás kilenc tematikus térben fokozatosan vezeti el a látogatókat az ikonikus sztárképtől a valódi Freddie Mercury megismeréséig: a zenei felemelkedéstől és legendás koncertektől a kreatív munkásságon és társasági életen át az otthoni mindennapokig, majd a tárlat az utolsó évek bensőséges pillanataival és a máig élő örökséggel zárul.

Képgaléria: A ruhák

A kiállítás megnyitóján részt vett Peter Greenwood, de magához ragadta a mikrofont Rudi Dolezal is, aki a One Vision című dal videóklipjét rendezte és jó barátja volt Mercurynak. Bár a nagy anekdoták elmaradtak a beszélgetés során, azt megtudhattuk, hogy Mercury utálta a magányt, ez pedig rendkívül emberközpontúvá tette. Egy olyan férfiről kaptunk leírást, akivel jó volt időt tölteni. Kollégáin és barátain érződött, hogy hatalmas űrt hagyott maga után, ám talán a rendkívül sokoldalú tárlat által egy kicsit újra régi cimborájuk társaságában érezhetik magukat.

A kiállítást egyéni tempóban végig lehet nézni, húsz perc alatt is át lehet szaladni, de két és fél órán keresztül is el tudunk időzni a temérdek relikvia és szori között. Én az utóbbira szavazok, hiszen nem minden nap álldogálhatunk a világ egyik legnagyobb ikonjának kimonója, telefonja, vagy scrabble táblái előtt.

A kiállítás 2026. május 1. és 2027. február 28. között tekinthető meg a Magyar Zene Házában.

Bővebb információk ITT


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk