A Rolling Stones első koncertjét adta a Massachusetts Gillette Stadiumban felállított 300 fős sátorban, a dobos Charlie Watts múlt hónapban bekövetkezett halála óta - írja a BBC.

– mondta az együttes frontembere, Mick Jagger.

Az énekes ezután meghúzott egy sört barátja emlékére, miközben a közönség Watts nevét skandálta.

Ronnie Wood, a gitáros azt mondta:

Az új turnén Steve Jordan csatlakozott dobosként a Stoneshoz, aki session zenészként a 80-as évek óta dolgozik együtt a zenekarral. Már Watts halála előtt bejelentették, hogy ő lesz a beugró az akkor még csak közelgő amerikai turnéjukon, mivel a dobos éppen egy nagyműtét után lábadozott.

A zenekar nyár óta Bostonban próbált a turnéra, a járványhoz köthető utazási korlátozások miatt azonban nem tudtak részt venni Watts angliai temetésén.

Minden oroszok cárnője, Nagy Katalin uralkodásának első időszaka az apropója Tony McNamara szatirikus hangvételű, a történelmi hűségre hangsúlyosan fittyet hányó sorozatának. Míg az első évad tétje a hatalom megszerzése volt, a másodiké annak megszilárdítása lesz. Az elsőben Katalinnak teherbe kellett esnie a cártól, a másodikban pedig meg kell szülnie a trónörököst, és ha már így alakult, nem ártana rendezni is a viszonyt apuval. A sorozat a folytatásban sikerrel elkerüli, hogy belefulladjon a saját zsenialitásába, és nemhogy nem laposodik el, és válik önmaga paródiájává, hanem képes teljesen megújulni, sőt, rendesen emeli is a tétet. Részünkről már jöhet is a harmadik szezon.

Akik csak most kezdenének bele a Nagy Katalin – A kezdetek (The Great) című sorozatba, azok nem árt, ha tudják, hogy az alkotók meglehetősen lazán kezelték a történelmi tényeket a széria cselekményének kidolgozásakor. A híres orosz cárnő személye, hatalomra kerülése, a férjével és az országgal való kapcsolata mindössze kiindulópontja az udvari intrikákkal körbeszőtt szerelmi sokszögtörténetnek, aminek az alcíme is jelzi, hogy csak egy hellyel-közzel igaz történetet látunk. Szóval ha valaki szeretné megtudni, hogy valójában hogyan orozta el a trónt az Isten által felkent, kettyós férjétől egy ambiciózus porosz hercegnő a férfiközpontú Oroszországban az 1700-as évek közepén, és csinált felvilágosult, európai nagyhatalmat egy döglődő birodalomból, annak ott a wikipédia meg egy csomó másik sorozat.

Az első évadban megismertük a helyszínt, az alaphelyzetet és a szereplőket. Fény derült az események láncolatát beindító konfliktusra, vagyis arra, hogy Katalin (Elle Fanning) számára hamar nyilvánvalóvá vált férje uralkodói alkalmatlansága, és megszületett benne az elhatározás, hogy letaszítja Pétert (Nicholas Hoult) a trónról. És miután megszerettük a sorozat egyedi hangvételét és humorát, megismertük sajátos törvényszerűségek szerint működő világát és történetkezelésének sajátosságait, a második évadra nincs más dolgunk, mint hátradőlni és izgatottan várni, hogy most milyen fordulatokkal lepnek meg minket és élvezni a történetben és a szerepükben lubickoló színészek játékát.

A második évad nem sokkal azután folytatódik, ahol az elsőt lezárták. Négy hónap telt el azóta, hogy Katalin Orlov és Velementov támogatásával megpuccsolta Péter cárt. A már jócskán várandós cárnét maga alá temeti a férje által megöletett Leó miatti gyász és fűti a Péter iránti gyűlölet. A palotában rettenetes állapotok uralkodnak, a gyerekek emberi fejekkel fociznak, teljes a bizonytalanság és a káosz, egyre sürgetőbb, hogy végre eldőljön, kié lesz a korona. Ehhez viszont a nemeseknek és az egyháznak is van egy-két szava. Hogy a nép mit szeretne, az nem derül ki és tulajdonképpen nem is lényeges, mert bár Katalin folyamatosan a nagy orosz népről papol, még nem igen tette ki a lábát a palotából, és az udvarban lebzselő arisztokratákon és szolgákon kívül eddig nem is találkozott orosz emberrel.

Hogy mégsem válik öncélúvá és unalmassá a sorozat, az nagyrészt a két főszereplő, Elle Fanning és Nicholas Hoult kettősének köszönhető. A Pétert játszó Hoult a sorozat fő humorforrása volt már az első évadban, minden mozdulata, arckifejezése és mondata parádés. A második évadra pedig még csavarnak is egy nagyot a kegyetlen, szexmániás uralkodó személyiségén, és ezzel még zseniálisabbá válik a karaktere. És persze megmaradnak bőven a szürreális elemek is, ezúttal például egy krokodil formájában, ami minden bizonnyal Istennek Katalin trónrakerülésére adott válasza, legalábbis az udvar szerint.

Nagy kérdés, hogy mennyi potenciál maradt még a sorozatban egy lehetséges harmadik évadra, és hogy merre lehet innen továbbterelni a cselekményt úgy, hogy izgalmas és szórakoztató maradjon. Mert fennáll a veszélye annak, hogy az udvari cicaharcok és szerelmi csatározások egy idő után unalomba fordulnak, ha nem találnak ki valami üdítően új témát, de az biztos, hogy Fanning és Hoult kettősét még elnézném egy ideig, szóval részemről jöhet a következő szezon.

Hirtelen felindulásból, egy családi születésnapra írta az első gyerekdalát, ami akkora siker lett, hogy zenekart szervezett köré. A Belvárosi Betyárokkal azóta alig győzik teljesíteni a felkéréseket, Amerikában is többször turnéztak már. Szólóelőadóként pedig elgondolkodtató és társadalomkritikus szövegekkel szeretné letenni a névjegyét.

– Nagyjából 10 évig voltál a Colombre Band frontembere, a zenekart felfüggesztve ezután kezdtél szólókarrierbe. Miért?

– Ennek a tíz évnek a végébe már belelógott a Belvárosi Betyárok megalakulása, ez az új formáció pedig szimbolikusan és szó szerint is repülőrajtot lett, miközben sok meghívást kaptam szólóban is. Volt egy logikus pillanat, amikor örömmel engedtem el átmenetileg a Colombre Bandet és a zenekaros hangszerelést – itt nyilván jelentősége van mindkét szónak: örömmel és átmenetileg.

– Nem vesz el a koncertélményből, ha nincs körülötted hagyományos zenekari felállás?

– Kötetlenül, de kompromisszummentesen szerkesztem a színpadi hangzást, mindig olyan atmoszférát teremtve, amivel teljességet érünk el. Nyilván más egy dobszerkóval megdörrenni már az első dalban, várom én is a páros lábbal torzítóra ugrást. De tudni kell egy szál gitárral, vagy akusztikus trióban is beteljesült koncertélmény adni a közönségnek, mi adunk is.

– A szövegeidnek kimondottan mély, többrétegű mondanivalója van. Milyen témák ihletnek meg?

– Ahhoz értek, hogy megzenésítsem a körülöttünk lévő világot, ezért a szövegeim is épp olyanok. Mélyek és többrétegűek, vagy épp kíméletlenül őszinték, sok humorral. Már életem legelső előadott dalszövegénél láttam, hogy ez mennyire működik, azóta is ugyanúgy inspirál és izgalmat ad. A dalaim tökéletesen varrt kabátok, amiket eleve meghatároz a stílus és méret, és ha ezek jók is, attól még lehet, hogy nem tetszenek.

Tavaly kerültem be először országos rádió rotációjába a Csak erre voltunk jók című dalommal, ezzel kapcsolatban is kiderült, hogy értékelik az őszinte és szókimondó hangvételt. A pandémia közepén íródott Tölts újra ember! még jobban betalált, sok adón azóta is játsszák. Rettentő érdekes, hogy egy ilyen erősen közéleti témájú szám sikeresebb lett, mint például a pár évvel korábbi Kicsi madár, ami egy biztonságos és rádióbarátabbnak mondható dal.

– Milyen lehetőségeid vannak Győrben élő zenészként? Nehezebb építkezni onnan, mintha budapesti lennél?

– Magyarország még mindig fejnehéz, tehát elvileg hátrányból indulna, aki nem Budapesten él. Rám mégsem igaz ez az állítás, már csak azért se, mert a kapcsolatrendszerem fókusza és a szakmai bázisom nagy része most is a fővárosban van. Nem méricskélem, mennyivel több lehetőségem adódna, ha az állandó lakcímem is ott lenne – Győrben írtam meg 6 nagylemez dalait, innen szerveztem a turnéinkat, amelyek 12 országba vittek eddig. Tudom, mit ad az otthonom ahhoz, hogy ez létrejöhetett.

– Miért kezdtél el gyerekdalokat írni?

– Az unokaöcsém negyedik születésnapja miatt történt az egész. Családi körben ünnepeltünk, én pedig ajándékként előre megírtam és megénekeltem a helyzetet. Beleírtam a szüleimet (akik itt ugyebár nagyszülők), ahogy a valóságban is létező helyszínekre viszik az öcsit: vonatokat néznek a hídról, aranyhalakat számolnak a parkban.

Elvállaltam, és ahelyett, hogy „vendégdalokat” kerestem volna, elkezdtem még több sajátot írni, így született meg az első koncertprogram. Az intézmények ezután egymásnak ajánlottak bennünket, egész koncertkörút kerekedett a meghívásokból. Pár hónap múlva már nagyobb rendezvényeken találtuk magunkat zenésztársammal, ennek kapcsán beszéltünk róla, hogy ha ez ennyire kapós, vegyük a szervezést is komolyan. Barátunknak, Gryllus Dánielnek küldtem egy demót, aki hamar jelezte, hogy szívesen gondozná a dalokat, és kiadóként a projekt mögé állt.

– Elég nagy a merítés gyerekzenekarokból. Mivel tudtok kitűnni a tömegből?

– Visszanézve erre a történetre és látva az azóta már valóban elképesztő nagyságú merítést, a legfontosabb, hogy nem érdekek mentén, céllal született a Belvárosi Betyárok, hanem szórakozásból és szeretetből. Ezek a dolgok pedig kiderülnek és látszik rajtuk, hogy szívből jönnek: a koncerteken is süt rólunk, mennyire szeretjük csinálni. Egy rádióinterjúban a szerkesztőt is sikerült ezzel kizökkentenem, amikor a koncertjeinkről és a turnékról beszéltem. Félbeszakított és szinte számonkérően mondta, hogy „hé, de hiszen te ezt élvezed!”. Beszédes reakció volt.

Az Öt perc múlva hat perc című új lemezre is rengeteg autentikus bluegrasst írtunk, a szólók is ennek megfelelően alakulnak és nem félünk attól, hogy nem hallgatják végig őket. A blues és a bluegrass közvetítésével küldetéstudatunk van, amiből kiderül, hogy nem tudunk, nem akarunk gügyögni a hangszereken. A mottónk nem változott: dalainkkal szeretnénk erősíteni a gyerekek zenei és intellektuális immunrendszerét.

– Nyugat-Európában, Erdélyben és Észak-Amerikában is turnéztatok már. Milyen volt a fogadtatás?

– Százötven százalékos. A vállalásunk, hogy minél több határon túli magyar közösséghez juttassuk el a dalokat és azok üzenetét, elképesztően hálás feladat – rengeteg örömöt, kalandot és élményt ad, minden felmerülő nehézségével együtt. Minél távolabb kerülünk a határtól, annál „éhesebbek” a színpadról érkező magyar szóra és az igényes magyar nyelvű produkciókra.

Észak-Amerikában például ez különösen nem mindennapi, ezért is nagy öröm, hogy 2017-től a pandémia kitöréséig minden évben vissza tudtunk térni. A járvány természetesen ezen a téren is mindent újraírt, de bízunk benne, hogy a jövő tavaszra halasztott USA körutunkkal újraindul ez a része az életünknek.

– Szólóban mik a céljaid?

– 2022 elképesztő év lesz, a Szuperhősök című dalban már írtam is erről, van mondanivalóm róla bőven. És persze szeretném kihasználni, tovább emelni a rádiók, illetve a közönség figyelmét. Esetemben ez a pandémia hozadéka volt: a levesbe ment rengeteg turné és koncert helyett egy ideig csak az alkotás és a stúdiózás volt a szakmai életem egyetlen formája. Én megzenésítettem és megírtam, amit láttam és átéltünk – ezt teszem ezután is.

Stadionsztárok, aktuális nevek és állandó fesztiválkedvencek érkeztek az első körben a Telekom Volt Fesztivál 2022-es fellépőinek listájára, köztük a Muse, a The Killers, a Sum41, a Bring Me The Horizon vagy Yungblud. Mindez jövőre, június 21. és 25. között, Sopronban.

Itt lesz tehát a világ egyik legjobb koncertbandája, a Muse, idén augusztusban kiadott friss lemezanyagával a The Killers, a kanadai pop-punk egyik legütősebb csapata, a SUM41 és a brit metalcore alakulat, a Bring Me The Horizon. Jön továbbá a multiinstrumentalista brit énekes-dalszerző, Yungblud, a világ egyik legismertebb és legsikeresebb keresztény rockbandája, a Skillet. 2020-ra várt, de elmaradt koncertjét pótolja a VOLT-on Passenger, érkezik “az aktuális rapszíntér egyik legizgalmasabb alakja”, Scarlxrd, valamint az EDM-huligán, DJ és producer, a nemzetközi dubstep hálózat ismert alakja, Borgore. Szintén Sopronba várjuk a dubstep és drum and bass producer/DJ-t, FuntCase-t és a német DJ-t és elektronikus zenei producert, Virtual Riot-ot.

- mondta el Lobenwein Norbert, a fesztivál egyik alapítója.

"A célunk az, hogy az élő zene megkülönböztetett ünnepeként készüljenek Sopronba akár a vendégeink, akár a fellépők, legyen szó a színpadi programról, a kísérő eseményekről, vagy éppen a Sopront érintő történésekről. A kétéves kihagyás utáni visszatéréssel nagyon magasra tesszük a lécet. A kezdetek óta jellemző a VOLTra a kifejezetten erős élő zenei vonal, a hazai- és nemzetközi sztárokat felvonultató line-up. A 2022-es Telekom VOLT programja ehhez képest is egy komoly szintlépés, amely bárhol a világon megállná a helyét. Olyan állócsillagnak számító stadionsztárok szerepelnek benne, mint a MUSE vagy a The Killers, a legaktuálisabb nevek és az állandó fesztiválkedvencek között Yungblud, a SUM41 vagy éppen a Bring Me The Horizon" – tette hozzá a főszervező.

További nevek hamarosan, jegyek pedig már kaphatók. Bővebb info a www.volt.hu oldalon.

Az oltalmazó egy mostanában több mint tipikusnak mondható Liam Neeson-film. Az időskorára akciósztárrá vált ír színész filmográfiájában talán mégis egy kicsit fontosabb bejegyzés lehet Robert Lorenz rendezéséből. Hogy miért? Nos, a filmet hivatalosan 2021. január 15-én mutatták be az amerikai mozik - vagyis az a kevés, amelyik nyitva volt. A legnagyobb láncok ugyanis akkor még a Covid-járvány miatti lezárások alatt rájuk kényszerített téli álmukat aludták.

A független színekben induló Az oltalmazó alkotói azonban voltak annyira bátrak, hogy a kézenfekvő streaminges premier helyett ilyen körülmények között is számos országban felpattintották a nagyvásznakra Neeson új akciózását. Aztán 2021 márciusában szélesre tárták a nagy moziláncok kapuit az Egyesült Államokban, és bizony Az oltalmazó volt az egyik film, amire azonnal be lehetett ülni, mondhatni, olyan volt a moziknak, mint a széncinege, avagy a nyitnikék éneke a tavasszal nyíló természetnek. Nagy sikert persze az akkori félelemittas közhangulatban még nem tudott aratni, de legalább egy várva várt, a normális kerékvágásba valamennyire visszatérő korszak közeledtét jelezhette. Az oltalmazó nálunk elég későn, december 2-án került a mozik műsorára, öt hónappal Neeson következő filmje, a Jeges pokol után, ám fontos tudni, hogy e (fizikai és átvitt értelemben is) poros kaland készült el előbb.

De hogy végre magáról a filmről is regéljünk: Neeson ezúttal Jim Hansont alakítja, az özvegy és alkoholista farmert, aki az arizonai-mexikói határon járőrözget, és jelenti a hatóságoknak az illegális határátlépőket. Egy nap azonban egy anyát és kisfiát sodorja elé a sors, akiket egy drogkartell vérszomjas tagjai üldöznek. Az előbbi nem éli túl a találkozást, így hősünkre marad, hogy megvédje a srácot a gyilkosoktól, és leszállítsa őt a Chicagóban élő rokonaihoz.

s így Neesontól is elvárható sokadjára (csak néhány cím: Elrabolva 1-2-3, A szupercsapat, Ismeretlen férfi, Fehér pokol, Non-stop, Sírok között, Éjszakai hajsza, The Commuter – Nincs kiszállás, Dermesztő hajsza, Becsületes tolvaj, Jeges pokol), hogy egymaga lekapjon a tíz körméről nála sokkal fiatalabb és erősebb (bár az kétségtelen, hogy alacsonyabb) marcona legényeket is.

Ez most sincs másként, noha Az oltalmazó talán annyiban különbözik eddigi akciófilmjeitől, hogy próbál kissé drámaibb és reálisabb lenni. Az író-rendező Robert Lorenzről ugyanis azt kell tudni, hogy az 1995-ös A szív hídjaitól kezdve egészen a 2014-es Amerikai mesterlövészig együtt dolgozott Clint Eastwooddal, ráadásul minden egyes filmjén. Eleinte rendezőasszisztensként, majd a 2003-as Titokzatos folyótól kezdve már producerként is. Volt hát mit ellesnie a mestertől. Első saját filmjét 2012-ben rendezte meg, természetesen Eastwooddal a főszerepben, ez volt Az utolsó csavar. Az oltalmazó pedig a második direktori projektje, és le sem tagadhatná inspirációit, hatásait. Elég csupán megemlítenünk a legújabb, idei Eastwood-filmet, a Cry Macho – A hazautat, amelyben a 90 éves kivénhedt cowboy Clint azt a feladatot kapja, hogy szállítson le egy fiatal mexikói srácot az Egyesült Államokba az apjának…

Nem mellékesen pedig a sablonokra is. Kétségtelen, hogy akadnak benne izgalmas szcénák is (például a rendőrjárőrös, a moteles vagy a finálébeli szénatárolós jelenetek említhetők), ám összességében Lorenz csupán jól bejáratott paneleket használ. Nemcsak az az érzés foghatja el könnyedén a nézőt, hogy ez vagy az ismerős lehet valamilyen filmből, hanem hogy konkrétan egy Liam Neeson-filmben is láthattuk már.

Az oltalmazó mindemellett azonban megpróbál több lenni egy átlagos, kisebb költségvetésű akciófilmnél (nem is pörög nonstop): időnként elmélázik a kies délvidéki pusztaságon, a naplementéken, az utazás során erősen gyarapodó fák lombkoronáján és persze Liam Neeson távolba révedő tekintetén. A cowboyosan hunyorgó (a.k.a. menő) nagy nézésekben pedig jó társa a Miguelt alakító Jacob Perez, aki kétségkívül sokkal tehetségesebb a Cry Macho Eduardo Minettjénél. A kartell által kiküldött csapat vezéreként pedig Juan Pablo Raba bizonyítja, hogy egy minden ízében gyűlölnivaló hidegvérű gyilkos is megsajnálható (de csak egy icipicit), ha elcsípünk egy-két fontos információfoszlányt a múltjából, és ezáltal tovatűnik egysíkú papírmasé gonoszsága.

Az oltalmazó tehát nem reménytelen próbálkozás, ám az is biztos, hogy nem ez a film jelent majd üdítő kivételt Neeson egy kaptafára készülő akcióözönében. Arra inkább ott a Fehér pokol, a Sírok között vagy a Dermesztő hajsza.