KÖZÖSSÉG
A Rovatból

Tizenöt évig éltek egy kunyhóban villany és víz nélkül, most otthonos lakást bérelhetnek

Jenő és Erzsébet az Utcáról Lakásba Egyesület pályázatának köszönhetően kezdhetett új életet. A cél, hogy még nagyon sokan kövessék őket.
Láng Dávid - szmo.hu
2018. május 25.



Takaros, szoba-konyha-fürdőszobás garzonba lépünk be Kőbánya központi részén. Mindenhol tisztaság, az ágy megvetve, a poharak és edények szépen elmosogatva. Nehéz elhinni, hogy nem is olyan régen itt még egy romos, lakhatatlan mosókonyha volt, pedig ez a helyzet.

Házigazdáink az Utcáról Lakásba Egyesület (ULE) otthonteremtési programjának első nyertesei. Három éve költöztek ide Csepel erdős részéről, abból a komfort nélküli faházból, ahol előtte másfél évtizedig meghúzták magukat.

A pár férfi tagja, a most 66 éves Jenő helyzete mondhatni tipikusan alakult: édesanyja meghalt, alkalmi munkákból nem bírta fenntartani lakását, fokozatosan eladósodott, így végül fedél nélkül maradt.

Pár hetet eltöltött egy hajléktalanszállón, de azt mondja, ott még egy börtönnél is rosszabbak a körülmények.

„Vannak részegesek, verekedősek, tolvajok. Aki nem akar fürdeni, az nem fürdik. Olyat is láttam, akinek szó szerint belenőtt a zokni a lábába. Én mindig rendszerető ember voltam, nem bírtam ezt elviselni”

– magyarázza. Hamar odébb is állt és úgy döntött, saját kezébe veszi a sorsát: ő maga építette fel a csepeli kunyhót. Már beköltözött, amikor megismerkedett Erzsébettel – ahogy emlegeti, az asszonnyal –, akivel azóta is együtt vannak.

Fedél ugyan volt a fejük felett és fűteni is tudtak, de körülményeik így is messze álltak az ideálistól: fát kintről kellett hordaniuk, ahogy a tisztálkodáshoz a vizet is, áramot pedig csak gyakran elromló aggregátorok segítségével tudtak termelni.

Így amikor A Város Mindenkié csoport aktivistái szóltak nekik az éppen csak meghirdetett pályázatról, azonnal eldöntötték, hogy ők is tesznek egy próbát. És bejött.

„Ez épp olyan dolog, mintha magával közölnék, hogy megnyerte az ötöslottót” – fogalmaz Jenő, elég jól érzékeltetve, mit jelentett számukra a lehetőség.

Fotók: Mervai Márk

Első a lakhatás, utána jöhet minden más

Az ULE öt éve működik azzal a céllal, hogy minél több közterületen – akár utcán, akár kunyhóban – élő hajléktalan ember költözhessen szociális bérlakásba. Munkájuk úgy indult, hogy észrevették: ezekből rengeteg áll Budapesten kihasználatlanul, nagyon rossz állapotban.

A felismerést követően tárgyalni kezdtek az önkormányzatokkal. Azt vállalták, hogy saját költségükön, önkéntesek bevonásával felújítják őket, majd pályázatok útján döntik el, ki költözhet be.

Aki elnyeri a lehetőséget, rendszerint részt is vesz leendő otthonának rendbehozásában, így még inkább a magáénak érezheti.

A program lassan, de biztosan halad előre: nemrég kapták meg a 14. lakás kulcsait, ebből kettő Kispesten, a többi pedig Kőbányán található. A X. kerületi önkormányzattal olyan szerződést kötöttek, hogy évente kettővel biztosan növekszik majd ez a szám.

Alapfilozófiájuk az „elsőként lakhatást” szemlélet – mondja Szarka Alexandra, az egyesület kommunikációs munkatársa. Eszerint a fedél nélkül élőknek az a legnagyobb problémájuk, hogy nincs hol lakniuk, így ennek megoldását minden más elé kell helyezni. Utána jöhet az egészségi állapot felmérése, a munkakeresés és az összes többi.

Amikor megkapnak egy lakást, először az adott kerületben működő szociális szolgálatokkal veszik fel a kapcsolatot, akik ismerik a terepet. Az ő feladatuk, hogy minden érintettnek szóljanak a lehetőségről.

A pályázatokat összetett szempontrendszer szerint bírálják el. Figyelembe veszik például, mennyi ideje él az illető közterületen, van-e jövedelme, milyen az egészségi állapota, rendelkezik-e káros szenvedéllyel. Utóbbi sem kizáró ok, de ezzel együtt nem lehet eltitkolni. Aki az első körből továbbjut, azzal személyesen is elbeszélgetnek, ezután születik meg a végleges döntés.

A nyertes pályázók a beköltözéssel egy időben kapnak maguk mellé egy szociális munkást, aki onnantól rendszeresen látogatja őket, és a távollétében is bármikor felhívhatják, ha segítségre van szükségük.

„Hiába tűnik úgy, hogy ki tudok állni magamért, nélküle biztosan nem boldogulnánk” – mondja Jenő a melléjük rendelt Melindáról, akinek telefonszámát látásproblémái ellenére is azonnal elő tudja hívni a névjegyzékből.

„Ha nem lennénk itt, talán már hiányoznánk is”

A szociális bérlakások lényege, hogy a lakók a piaci árnál jóval alacsonyabb bérleti díjat fizetnek, ez alól viszont nem kaphatnak mentességet, legyen bármilyen rossz is az anyagi helyzetük. Az összeg általában néhány tízezer forint, plusz a rezsiköltség.

A szerződést évente meg kell újítani, de akinek nincs tartozása, nem kell aggódnia: szinte biztosan hosszabbít vele az önkormányzat.

Jenőék kettejük nyugdíjából élnek, a férfi emellett lomtalanításokon és fémgyűjtéssel próbálja kiegészíteni bevételeiket.

„Ott a biciklim letámasztva az udvaron, azzal járok. Eleinte még szóltak érte a szomszédok, hogy mit képzelek magamról, amiért foglalom a helyet, de azóta megbékéltek vele”

– meséli.

Voltak más konfliktusai is a többi lakóval, miután beköltöztek. Rossz néven vették például, ha elővette szintetizátorát – ugyanis szeret zenélni –, sőt még azt is, ha bekapcsolta a tévét vagy a rádiót.

Párszor kihívták rájuk a rendőrséget, de komolyabb intézkedés sosem lett belőle, hiszen voltaképpen semmilyen vétséget nem követtek el. A végén pedig már közölték a rendőrök, hogy ilyesmi miatt nem jönnek ki többet, van annál jobb dolguk is.

Aztán lassan megnyugodtak a kedélyek. „Ha köszönünk, visszaköszönnek, szépen megvagyunk egymás mellett. Most már talán hiányoznánk is nekik, ha nem lennénk itt” – foglalja össze mosolyogva Jenő.

Hogyan segíthetsz?

Az alapítvány folyamatosan fogad adományokat, anyagit és tárgyit – például bútorokat – egyaránt. Az ideális persze az volna, ha a kiadható bérlakások száma egyre nagyobb arányban növekedne, ez azonban a rendelkezésre álló erőforrásoktól is függ: van-e elég pénz és önkéntes a felújításra, illetve szociális munkás, aki a beköltözőkkel foglalkozik.

Magánszemélyek mellett a Lakhatást, Most! nevű alapítványtól is sok segítséget kapnak. Velük együttműködve indították be nemrég mobilházprogramjukat, ami a bérlakásokba költöztetéssel párhuzamosan működik.

Egy nagyobb összegű támogatásnak köszönhetően ugyanis vásárolni tudtak egy telket Soroksáron, ezt szeretnék mobilházakkal telerakni.

A kidolgozott modell szerint a házakat befektetők vennék meg, tőlük lízingelné az ULE évente kifizetett fix bérleti díjért cserébe.

A lízingszerződés 15 évre szól, ezután a mobilház az egyesület tulajdonába kerül, de addigra a befektető többszörös nyereséggel kapja vissza a beletett összeget.

Ilyen házból egyelőre kettő van, most épp a közművesítésük zajlik, az első bérlők hamarosan beköltözhetnek. További kettőnek lenne még hely a telken, tehát a fenti modell iránt érdeklődő befektetők jelentkezését is várják.

Folyamatosan tartanak adománygyűjtő rendezvényeket is, a következő ilyen a K&H maraton- és félmaratonváltó keretében valósul meg június 10-én.

A versenyen az egyesület munkatársai közül is többen indulnak, de bárki jelentkezhetett úgynevezett futónagykövetnek. Ők azt vállalták, hogy személyesen kampányolnak az ULE céljaiért, és az adjukössze.hu felületén gyűjtik az adományokat. A kitűzött célösszeg 1 millió 300 ezer forint, a cikk írásának pillanatában ennek 41 százaléka gyűlt össze.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KÖZÖSSÉG
A Rovatból
„Ágostont nem tudják meggyógyítani” – A szülők bejelentették, hogy egyéves kisfiuknak nem maradt esélye
A leukémiás kisfiú szülei megtört szívvel jelentették be, hogy Ágostont hazaviszik a kórházból, és minden közös pillanatot kihasználnak. Az orvosok szerint nincs már esély a gyógyulásra.


Az akut mieloid leukémiával küzdő Tóth-Helli Ágoston szülei a Facebookon jelentették be, hogy a kisfiuk többé nem kap kezelést, mert az orvosok nem látnak esélyt a gyógyulására.

„Az orvosok behívtak egy szobába mindkettőnket, és elmondták, hogy ők teljesen biztosak abban, hogy Ágostont nem tudják meggyógyítani” – írták a szülők.

A legutóbbi vizsgálat szerint Ágoston csontvelőeredménye 81 százalékos, ami azt mutatja, hogy az utolsó gyógyszer, a Stro nem hatott. Egy újabb kemoterápia ugyan meghosszabbíthatná az életét, de jelentősen rontaná az életminőségét, ráadásul továbbra is az elkülönítőben kellene tartózkodnia.

Mivel „a nyugati orvoslás semmi olyat nem tud adni, amivel minimális esély lenne a gyógyulásra”, a szülők úgy döntöttek, inkább hazaviszik a fiukat, és minden idejüket vele töltik.

Mint írták, tudják, hogy az orvosok „jót akarnak, teszik és mondják a tőlük telhető legjobbakat, mégis ez az, amit az ember az életében a legkevésbé akar hallani. Ez egyszerűen felfoghatatlan, és esélyét sem látjuk annak, hogy le tudjuk írni, mit érzünk most. Ágostont tegnap hazavittük. Mostantól 2–3 naponta fogunk kontrollra jönni, ha kell, akkor kap vérkészítményt és fájdalomcsillapítást, ha szükséges lenne. Viszont leukémia elleni kezelést, kemoterápiát már nem fog kapni. A kórház nyitva áll, az elkülönítőt fenntartják nekünk, bármikor visszaköltözhetünk, ha úgy érezzük, nem bírunk el a helyzettel otthon.”

Ágoston története tavasszal vált országszerte ismertté, amikor a szülei az akkor tíz hónapos kisfiú amerikai immunterápiás kezelésére indítottak gyűjtést.

A gyógyszert a gyártó biztosította volna, de a kiutazás, a kint tartózkodás és a kórházi költségek a családra hárultak. A 500 millió forintos cél rövid idő alatt összejött, de négy nappal az indulás előtt kiderült, hogy Ágoston mégsem kaphatja meg az amerikai kezelést.

A szülők azóta más lehetőségeket is kerestek, de egyik sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Most minden idejüket és energiájukat Ágostonra fordítják, és hálásak a sok támogatásért. Úgy fogalmaztak, talán egyszer valami olyan kezdeményezést hívhatnak életre, ami eddig nem volt Magyarországon, de erről majd később számolnak be.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KÖZÖSSÉG
A Rovatból
„Bár nem lát, de nagyon tud kötődni” – a rakparti varjúsimogatóban kiderült, hogy ezek a madarak nemcsak okosak, de szerethetők is
Veres Dorottya, a ReCrowery egyesület vezetője 2012 óta ment madarakat, főleg varjúféleket. Van egy saját menhelye, ahová befogadja a hozzá került sérült varjakat. Az edukációs állatvédő programsorozat célja, hogy lerombolja a tévhiteket, és közelebb hozza az emberekhez ezeket az okos madarakat.
Tóth Noémi - szmo.hu
2025. július 13.



A látvány olyan volt, akár egy inverz boszorkányos népmese: a feketeruhás, hosszú fekete hajú hölgy szeretettel puszilgatta és kézből etette a kezén ülő, rendkívül szelíd dolmányos varjút, Vaculát, aki ugyan nem tudott hálásan nézni rá, mert szegényke látássérültként született, de az egész lényéből áradt a szeretet gazdája felé. Vacula is egy azon befogadottak közül, amelyek nem életképesek segítség nélkül, de a másik simogatható cukiság is pórul járt a hajlott csőrével, amely önálló evésre alkalmatlan. Viszont lelkesen nyelte be a szájába tett hűsítő dinnyét a nagy melegben.

A Varjúsimogató nevű rendezvénysorozat egyik állomásán jártam, amelyet ezúttal a rakparton, a Viadukt bisztró előtti sétányon rendeztek meg. Voltak, akik előre eltervezetten érkeztek – gyerekkel is –, és olyanok is akadtak, akik arra andalogva pillantották meg a standot, és spontán közelebb merészkedtek.

Veres Dorottya, a ReCrowery egyesület vezetője 2012 óta ment madarakat, főleg varjúféleket. Van egy saját menhelye, ahová befogadja a hozzá került sérült varjakat. A fiókaként hozzá kerülő madarakat felnevelés és elvadítás után szabadon engedi – ez dolmányos varjak esetében egyéves korukban történik, addig fajtársaiktól tanulják el a varjúélet csínját-bínját.

A számos elütött, meglőtt, ragadozó által megfogott sérült madár teljes gyógyulás után szintén újra szabad lesz. Azokról, akik születési rendellenességgel élnek vagy tartós sérülést szenvedtek, Dóri életük végéig gondoskodik.

A simogató ötlete onnan eredeztethető, hogy két éve csapdákat tettek ki a varjaknak Budapest 13. kerületében, ugyanis a helyiek azt gondolták egy varjútámadás miatt, hogy ezek a madarak bántják az embereket. Holott csak áprilistól augusztus közepéig fészkelnek, ilyenkor nevelik a fiókákat a beilleszkedésre és élelemszerzésre, azaz ilyenkor védik a szülők a kisvarjakat – akár a vélt támadástól is –, amíg nem tanulnak meg repülni.

Mivel ezeknek az állatoknak akkoriban nagyon rossz volt a sajtója, Dóriék petíciót indítottak, és végül sikerült is 1000 aláírást gyűjteniünk, amelynek következtében az önkormányzat beszedte a csapdákat.

Utána jött a varjúsimogató ötlete: tavaly 15 ilyen eseményt tartottak – voltak iskolában, nyári táborban és fesztiválon egyaránt –, de idén is folytatják tavasztól ősz végéig.

A koncepció lényege, hogy bárkinek a karjára boldogan ráülnek ezek a kedves menhelylakók, de a kevésbé bátrak végigsimíthatják a tollukat, vagy csak közelről nézhetik őket – közben pedig Dóri mesél a varjakról, és válaszol a kérdésekre. Hiszen rengeteg a tévhit körülöttük: eleve feketék, sokan félnek tőlük, és olyan alaptalan vádak terjedtek el róluk, miszerint megeszik a többi madarat, illetve hogy miattuk nincs énekesmadár.

Én is itt tudtam meg, hogy a varjak olyannyira intelligensek, hogy 5-7 éves embereknek felelnek meg. Képesek eszközöket használni és készíteni, saját területük van, valamint ügyesen raktároznak élelmet. Megjegyzik az arcokat, erősen kötődnek, és pontosan tudják, ha valaki bántotta őket.

A hangos rikácsolás általában azt üzeni részükről, hogy hagyják békén a fiókáikat, hiszen ők kifejezetten gondoskodó szülők, évekig a gyermekeikkel maradnak. Ami még gyakran felmerülő hiedelem, hogy az éjszaka történt támadásokat az ő számlájukra írják, pedig a varjak nappali állatok, azaz éjjel egyáltalán nem támadnak.

Nagy sikerélmény Dóriéknak, amikor azt látják, hogy valaki fenntartásokkal érkezik a varjúsimogatóra, majd miután megismerkedik velük, rájön, hogy mégsem annyira gonoszak. Mindig van náluk szórólap is a tennivalókról és tanácsokról.

Elhangzott még az is, hogy

amennyiben bárki fiókát szeretne menteni, rögtön tegye egy sötét dobozba az állatot, és fecskendővel soha ne itassa, mert megfulladhat vagy sérülhet a légcsöve, a vizet csak eléjük kell tenni kis tálkában.

Utána nyugodtan fel lehet keresni a ReCrowery kertes házban kialakított menhelyét, valamint aki úgy érzi, utalhat is a madármenhelynek PayPalon keresztül EZEN a linken – én például Revoluton utaltam a standon kihelyezett QR-kódot beolvasva. Továbbá Dóri varjas rajzaiból készülő ajándéktárgyait is meg tudod vásárolni ITT. A madarak etetése és ellátása ugyanis egyre nagyobb pénzbeli terhet jelent, és a varjúmenhely fenntartása, a madarak etetése, gondozása egyetlen ember, Biborné Veres Dorottya önkéntes munkáján alapul.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
„Mikor felhívtam a 112-t, sírtam, zokogtam” - elmesélte a 8 éves Hanna, hogyan mentette meg anyukája életét
Az édesanya korábban megtanította lányának, mit kell tenni vészhelyzetben. Hanna most nagymamájánál él, a rendőrök ajándékokkal köszönték meg a bátorságát.
Maier Vilmos - szmo.hu
2025. augusztus 13.



Hanna, a nyolcéves békéscsabai kislány különleges okból érkezett rendőrautóval a helyi kapitányságra. A rendőrök kézen fogva kísérték be az épületbe, hogy megköszönjék: életet mentett – mégpedig az édesanyjáét, számolt be róla az RTL Híradó.

Az édesanya július közepén lett rosszul, jelenleg is kórházban kezelik. Hanna most a nagymamájánál lakik.

„Tüdőembóliám volt a hajnali órákban. Az utolsó pillanatban tudtam szólni a nyolcéves kislányomnak, hogy hívja a mentőket, és ez így is történt” – mesélte az édesanya. Néhány perc múlva elvesztette az eszméletét, így Hanna maradt mellette, és követte a segélyhívó utasításait.

A kislány bevallotta, hogy nagyon megijedt.

„Mikor felhívtam a 112-t, sírtam, zokogtam, nagyon nem értettek szerintem semmit”

– mondta. A kislány végig kitartott az anyukája mellett, amíg a segítség megérkezett.

„Mondták, hogy mit kell csinálni, hogy rázzam meg anyának a vállát, meg hogy a fejét fordítsam úgy, mert ugye előre volt esve, hogy úgy oldalra. Nem bírtam, mert olyan, mintha úgy feszítette volna” – idézte fel Hanna.

Az édesanya már óvodás korában megtanította neki, mit kell tenni, ha baj van.

„Egy pár évvel ezelőtt átvettük, hogyha bármi történik velem vagy bárki mással, esetleg az utcán is lehetősége van rá, akkor mit kell, hogy tegyen, hívni kell a segélyhívót, be kell mutatkozni, el kell mondani, hogy mi a probléma, vagy ő mit lát, és nagyon ügyesen helytállt ebben a rendkívüli helyzetben” – mondta.

Szemenyei Kamilla őrmester ért elsőként a helyszínre.

„Igazából megmentette az édesanyja életét a telefonhívásával, ehhez nagyon nagy lélekjelenlét kellett. Ezt szerintem ott ő akkor nem fogta fel, emiatt is gondoltam, hogy óriási nagy trauma lehet ez számára...” – mondta a rendőr.

Az RTL teljes riportját a békéscsabai életmentésről itt lehet megnézni:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Összeütközött a tornaórán egy osztálytársával, összeesett és leállt a szíve Dávidnak – a járástól a beszédig mindent újra kellett tanulnia
A fiatal fiú szíve a tornateremben állt le, életéért hetekig küzdöttek az orvosok. Most a család Miskolcra költözne, hogy Dávid folytathassa a gyógyulást – segítséget kérnek.


Két évvel ezelőtt egy salgótarjáni általános iskolás fiú, Dávid, tornaóra közben ütközött össze egyik osztálytársával. A baleset után összeesett, leállt a szíve, és újra kellett éleszteni.

„A mentők kiérkezéséig egyik kollégánk azonnal és szakszerűen eljárva nyújtott segítséget és így hozzájárult a gyermek életének megmentéséhez” – mondta Tőzsér Katalin, a Salgótarjáni Általános Iskola és Kollégium intézményvezető-helyettese.

Dávid ezután kórházba került, ahol többször újra kellett éleszteni. Hosszú ideig altatásban tartották, lélegeztetőgépre került, majd kanült és szondát kapott.

Édesanyja így emlékezett vissza azokra a napokra: „Annyit tudtak mondani, hogy a kanülön keresztül fog lélegezni, ezen keresztül fog enni, és nem sok remény volt arra, hogy újra a régi lesz.”

Hónapokkal később Dávid hazamehetett, de sem írni, sem olvasni, sem közlekedni nem tudott. „Minden képessége elment, úgy jöttünk haza, hogy se írni, se olvasni, semmit nem tudott, közlekedni sem” – mondta az édesanya.

Azóta Dávid állapota sokat javult. A család most Miskolcra költözne, hogy a megyei kórházban speciális fejlesztésekhez és gyógytornához juthasson. Kevés pénzük van, ezért Dávid édesanyja a közösségi oldalon kért segítséget, hogy a költözés megvalósulhasson.

Az apa azt szeretné, ha fiuk a tanulásra koncentrálhatna. „Nagyon jó képességű gyerek volt, nagyon jól ment neki a suli” – mondta a Híradónak.

Dávid még mindig nehezen beszél, de elárulta: „Csatár voltam és gólszerző...” Ma is nagyon szereti a focit, de arról sem tett le, hogy felnőttként orvos vagy rendőr legyen.

Az RTL Híradó riportja Dávidról:


Link másolása
KÖVESS MINKET: