Segítséget kapott az elefántlábú fiú: a fővárosba költözhet, így megkezdheti a terápiát
Huszadik születésnapján írtam Kanalas Dávidról. Az elvileg különleges nap nem sikerült a legjobban. A családjához ragaszkodó fiú még a szüleit és testvéreit sem láthatta, csak Pesten élő nővérét. Kórházban volt, amit senki nem kedvel. Ő sem, de hiszi, hogy ez az út most élhetőbb élet felé vezeti. A tiszakarádi Dávid a budapesti költözéstől reméli, javítanak annyit az állapotán, hogy végre úgy élhet, ahogy egy vele egykorú.
Arra vár, hogy dolgozhasson, rendesen öltözhessen, ne bámulják meg mindenhol, diszkóba járhasson a barátaival és lehessen barátnője.
Szép születésnapi ajándékon gondolkodtunk nővérével, Szandival és Brigivel, a pártfogójával, aki megszerezte neki az első támogatásokat.
Végül egy tortával ünnepelt Dávid. A legjobb ajándék, a lakás nem jött össze időben.
Még a korábbi cikkem előtt feltettem egy segítségkérő posztot a Facebookra, amiben kerestünk egy fővárosi otthont Dávidnak, hogy eljárhasson a hónapokig tartó ingyenes terápiára. Évekkel ezelőtt az afrikai önkéntes munkám után úgy érkeztem haza, hogy semmim nem volt. Sem lakásom, sem pénzem, sem munkám. A saját bőrömön tapasztalhattam meg, milyen talpra állni a nulláról. Tudtam, hogy nem kérhetek kölcsön, mert nem tudom, mikor adom vissza. Ha sikerül is munkába állnom, maximum annyi pénzem lesz, amennyiből élhetek, félretenni nagyon sok idő kell.
Két évig éltem egy lakásban ingyen, egy barátom barátjánál. Életem legnagyobb ajandéka volt.
Elképzelni sem tudom, hol lennék most egy ilyen önzetlen segítség nélkül. Engem akkor is nyomasztott, hogy nem tudtam fizetni. A barátaim azt mondták, ne ezen gondolkodjak, igyekezzek segíteni, másoknak, máshogyan. És a kör körbeér. Igyekszem azóta is és most nagyon örülök, hogy a felhívásomra jelentkezett valaki. Én tudom, hogy ilyen segítseget kapni egy álom. Akkor is nehéz elhinni, amikor benne vagyunk.
Dávid még a kórházban volt, épp meglátogattam, amikor
kaptam egy üzenetet, hogy jóakarók felajánlanák egy budapesti lakásukat neki. A fiú majd kiugrott a bőréből a hír hallatán,
de kértem, még higgadtan kezelje ezt, mert nem ismerjük a részleteket, nem egyeztettünk. Ez nem egy kölcsönlabda, elő kellett készíteni mindent, hogy mindkét félnek megfelelő legyen a lakás kölcsönbeadása.
Három hét kórházi kezelés után Dávidnak haza kellett mennie. Úgy ítélték meg, hogy valamelyest javult a fiú állapota. Ő úgy látja, a lábai ugyanakkorák, mint amikor bement. Elvileg hétfőn akarták hazaengedni, de hirtelen szombaton elküldték, így az orvosával sem tudott beszélni, akit nagyon megkedvelt és azt remélte, később is kezelhetné. A kórházban ugyan hallottak arról, hogy a Nyiroködéma Központ magánrendelőjében tervezik a kezelését, talán azért engedték el.
Otthon örült, hogy az imádott kishúgával lehet, de amikor kérdeztem, mit csinál, pihen-e eleget, az volt a keserű válasz: igen, mint mindig. Nagyon nem szereti, hogy ez az élete, hogy pihennie kell, szerinte ez ciki.
