KULT
A Rovatból

Pszichiátriai intézetben dolgozott, a külseje miatt nem jósoltak neki nagy jövőt – Dustin Hoffman 86 éves

Már 56 éve Hollywood egyik legelismertebb színésze, aki egy olyan időszakban lett sztár, amikor a magas, szőke, jóképű, sármos adoniszok uralták a vásznakat. Ő azonban megmutatta, hogy épp elég a kimagasló tehetség is.


Dustin Lee Hoffman 1937. augusztus 8-án született a kaliforniai Los Angelesben. Harry Hoffman és Lillian Gold két fia közül ő volt a fiatalabbik. Az apja a Columbia Picturesnél dolgozott kellékfelügyelőként és díszlettervezőként, később pedig bútorokkal kereskedett. Dustin a nevét a színpadi és némafilmszínész Dustin Farnumról kapta, vagyis már gyerekként közel került a szórakoztatóiparhoz. A neveltetése nem volt vallásos, ő maga azt mondta egyszer: "Nincs emlékem arról, hogy zsidó ünnepeket tartottunk volna”, illetve, hogy már körülbelül 10 éves volt, amikor „rádöbbent”, hogy ő zsidó.

Hoffmanról már egészen fiatal korában megmutatkozott, hogy született előadóművész, mivel folyton előadta magát az iskolatársai előtt, ő volt az osztály bohóca, bárkit könnyen megnevettetett rögtönzött számaival.

És természetesen részt vett az iskolai színdarabokban is. Azonban elvesztette érdeklődését mások szórakoztatása iránt, amikor tinédzserként pattanásos lett, és fogszabályzóra volt szüksége. Így először nem is ezt a karriert szánta magának: 1955-ben érettségizett le egy Los Angeles-i középiskolában, majd beiratkozott a Santa Monica Főiskolára azzal a szándékkal, hogy orvosnak tanuljon. Szerencsére az egyik professzora újra felébresztette benne a színpad iránti szeretetet, ennek hatására pedig úgy döntött, hogy mégis színész lesz. A Pasadena Playhouse-ban kezdett el tanulni, ahol összebarátkozott egy Gene Hackman nevű diáktársával.

Amikor Dustin a családjának mesélt a céljairól, Pearl nagynénje figyelmeztette: "Nem lehetsz színész. Nem vagy elég jóképű." Hoffman saját elmondása szerint a színészet iránti elköteleződése korántsem a gyerekkorában indult. „Jó ideig nem gondoltam arra, hogy színész váljon belőlem. A szüleim elém tettek egy zongorát, és eldöntötték, hogy koncertzongorista leszek. Abban az időben, ha fekete voltál, Cadillacet akartál, ha pedig zsidó, azt akartad, hogy a fiad koncertzongorista legyen. Szóval a színészet még csak gondolat sem volt a fejemben. A főiskolán csak azért vettem fel egy színjátszó kurzust, mert szörnyű tanuló voltam, és azt mondták, hogy senki sem bukik meg a színjátszásból, olyan volt, mint a tornaóra” – mesélte egy interjúban.

Hoffman a legendás Lee Strasbergnél is tanult, majd az oklevél megszerzése után Hackmannel együtt New York felé vették az irányt, és azonnal elkezdtek meghallgatásokra járni. Hoffman kénytelen volt minden munkát elvállalni, amit csak talált, többek között játékokat mutatott be a Macy'sben, hawaii virágfüzéreket készített egy virágüzletben, és a New York-i Pszichiátriai Intézetben is dolgozott ügyelőként.

Szorgalom, szorgalom és szorgalom

Mindeközben persze nagyon is elkötelezett volt, módszeresen fejlesztette magát színészként, és végül feljutott a Broadway színpadára. Néhány év után a televízióban és mozifilmekben is kapott kisebb szerepeket, az áttörést pedig az 1967-es Diploma előtt című felnövéstörténettel érte el.

„Akkoriban magasnak, árjának, szőkének, kék szeműnek kellett lenni ahhoz, hogy főszerepet kapjon az ember. Ezek voltak azok az értékek, amelyeket a zsidó stúdióvezetők akartak. Egyfajta keresztény, nem zsidó valóságot teremtettek.

Így a Diploma előttnél is eredetileg Robert Redfordot akarták Benjamin Braddock szerepére. Amikor végül felkértek, nem gondoltam, hogy el tudnék játszani egy ilyen szerepet. Az olyan alacsony és etnikai kinézetű srácok, mint én, nem játszottak ilyen karaktereket. De aztán Mike Nichols rendező megkérdezte: »Olvastad a könyvet?« Én meg azt mondtam: »Igen.« Ő meg: »Szerinted vicces volt?« Én meg: »Igen.« Erre ő: »Hát, talán Benjamin Braddock belülről zsidó.« Így beszélt rá, hogy részt vegyek a próbafelvételen” – emlékezett vissza a karrierje kezdetére Hoffman.

Nichols filmjét aztán 1968-ban hét Oscar-díjra jelölték, köztük a legjobb film kategóriájában is, és bizony Hoffman sem maradt ki a dicsőségből, megkapta élete első Oscar-jelölését a színészi munkájáért, illetve övé lett az év legjobb új felfedezettjének járó Golden Globe-szobrocska. Ezt követően is folyamatosan lenyűgözte a kritikusokat, és alig két évvel később újabb Oscar-nominációt kapott az 1969-es Éjféli cowboyban nyújtott parádés alakításáért.

A következő évtizedben Hoffmant felkapták, számos projektben szerepelt, és olyan filmekkel szerzett elismerésekett, mint a Kis nagy ember (1970), a Szalmakutyák (1971), a Pillangó (1973), az újabb Oscar-jelölést hozó Lenny (1974), Az elnök emberei (1976) vagy a Maraton életre-halálra (1976). Az Oscar-díjat végül 1980-ban vihette haza először egy elvált férfi megformálásáért, aki megtanul gondoskodni a kisfiáról, majd kénytelen harcolni a felügyeleti jogért az 1979-es Kramer kontra Kramer című csodás drámában.

Zűrök otthon

A karrierje folyamatosan felfelé ívelt, Hollywood egyik legmegbízhatóbb színésze volt ekkor, szinte csak és kizárólag színvonalas filmeket vállalt, és mindig emlékezeteset alakított. A kitörő szakmai sikerei ellenére Hoffman kamerákon kívüli életén azonban a káosz uralkodott. Ebben az időszakban ért véget ugyanis az első házassága Anne Byrne-nel (akit még 1969-ben vett el, és akitől Jenna nevű gyermeke született 1970-ben, illetve örökbe fogadta a neje előző kapcsolatából származó lányát, Karinát is), ekkor hunyt el az édesanyja, Lillian, illetve több hollywoodi stúdióval is pereskedett a kreatív kontroll elvesztése miatt. Sok mindenkivel összeveszett, több közeli barátját is elvesztette, aminek a forgatásokon tanúsított heves vérmérséklete és maximalizmusa volt az oka.

Szerencsére azonban Hoffman végül talpra állt. Újra megnősült 1980-ban (Lisa Gottsegent vette el, akivel máig együtt vannak, és négy közös gyermekük született: Jake 1981-ben, Rebecca 1983-ban, Max 1984-ben, Alexandra pedig 1987-ben), és ismét célba vette az Oscart.

Ezúttal az 1982-es Aranyoskám című filmben egy szappanopera-szerep kedvéért volt kénytelen nőnek öltözni, hogy elnyerje az Akadémia tetszését. Ez sikerült is, legalábbis egy újabb jelölés erejéig, Ben Kingsley ugyanis erősebbnek bizonyult a Gandhiért.

Hoffman az Aranyoskám után kivett egy hosszabb alkotói szünetet, öt évig nem tűnt fel a mozikban, csupán az 1985-ös Az ügynök halála című tévéfilm főszerepére bólintott rá. 1987-ben lehetett látni legközelebb Warren Beatty oldalán az Ishtar című csúfos bukásban, ami már nem Oscarokra, hanem Arany Málnákra volt esélyes. Hoffman azonban azóta sem bánta meg e vállalását. „A film a következőt üzeni számomra: nem fontosabb-e, hogy azzal töltsd az életed, amit szenvedélyesen csinálsz, még ha másodosztályú is, mint hogy első osztályú és sikeres legyél valamiben, ami nem érdekel. Bár az Ishtarnak vannak hibái, én mégis szeretem” – nyilatkozta Elaine May rendezéséről.

Színészünk tehát megrázta magát, és a következő évben csodát mutatott a közönségének. Az 1988-as Esőemberrel ismét mindenkit levett a lábáról: Barry Levinson filmjével élete egyik legnagyobb sikerét könyvelhette el, és persze kiérdemelte élete második (és eddigi utolsó) Oscar-díját az autista Raymond Babbitt megformálásáért.

Máig A-kategóriás

Az Esőember jelentette Hoffman karrierjének csúcsát, és bár ez a kijelentés szomorúan hangozhat egy ma is aktív színész kapcsán egy 1988-ban bemutatott filmről, azért senki ne gondoljon rosszra, Dustin Hoffman sosem tűnt el a süllyesztőben, mindig Hollywood élvonalában tudott maradni.

A kilencvenes évek is hoztak számára szakmai és közönségsikereket, elég csak a Dick Tracyre (1990), a Hookra (1991), a Vírusra (1994), a Sleepers – Pokoli leckére (1995), az Őrült városra (1997), vagy az Amikor a farok csóválja… (1998) című Barry Levinson-szatírára gondolni, amelyért megkapta hetedik, egyben eddigi utolsó Oscar-jelölését. Való igaz, az ezredforduló nem hozott neki szerencsét, és talán az utóbbi 20-23 évben nem köthetők a nevéhez olyan filmes hatalmasságok, mint a korábban felsoroltak, de azért hébe-hóba azóta is becsúsztak sikerek (pl. Vejedre ütök, Utódomra ütök, Kung Fu Panda-filmek, Holiday) és minőségi projektek (pl. Az ítélet eladó, Én, Pán Péter, Parfüm – Egy gyilkos története, Felforgatókönyv, A séf, The Meyerowitz Stories (New and Selected)). Legközelebb pedig, ha végre elkészül, és be is mutatják, Francis Ford Coppola több évtizede dédelgetett álmában, a Megalopolisban lesz látható Adam Driver, Aubrey Plaza, Shia LaBeouf, Laurence Fishburne, Forest Whitaker és Jon Voight oldalán.

Az igazi főhős

S hogy mi volt Dustin Hoffman titka? Miért lett belőle sztár a hatvanas években, amikor a férfi főszereplőket magasnak és erősnek látták, „vésett” arcvonásokkal és tökéletes mosollyal? Nos ő, ahogy korábban James Cagney vagy Humphrey Bogart, nem istennek, hanem valódi, bár rendkívüli emberi lénynek tűnt, akivel könnyebb volt azonosulni. Hoffman, aki elsősorban színész volt, csak másodsorban sztár, nagy erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy alakításait átjárja a realizmus és az empátia. Egyszer azt mondta: "Az egyik dolog, ami állandóan megragad, hogy amikor kimegyek az utcára, nem azt látom, amit a képernyőn. Bekapcsolom a tévét, és amit a képernyőn látok, az nem az, amit a való életben is. Ez pedig zavar engem. Közelebb akarok kerülni ahhoz, amit az életben tapasztalok. Szeretem, ha a hajam nincs belőve. Szeretem látni az embereket smink nélkül, vagy legalábbis úgy, hogy látszik az arcuk saját pírje, a saját pattanásaik és a sajátos viselkedésük."

Gyakorlatilag az egyetlen kritika, amit Hoffmannal kapcsolatban valaha is megfogalmaztak, az a maximalizmus, amit amúgy büszkén visel. A besorolás jogos: Dustin Hoffman minden bizonnyal maximalista, olyan művész, aki munkájának minden apró elemét megvizsgálja, hogy a lehető legmeghatóbb, legemberibb és leghitelesebb karaktereket alkossa meg.

Öt-hat évtizeddel ezelőtt lehetetlennek tűnt, hogy Dustin Hoffmanra főhősként gondoljunk. Ma már nehéz úgy ránézni, hogy bármi mást lássunk benne. Talán épp ő a tökéletes főszereplő: egyszerre hollywoodi sztár és generációjának egyik legnagyobb színésze.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Véresre kaparta a falat a 27 éves Soós Imre, mégis öngyilkosságnak zárták le a halálát
A Jászai Mari-díjas színészt 1957-ben feleségével együtt találták holtan egy budai lakásban, gázmérgezés végzett velük. A helyszíni nyomok és egy későbbi ügynöki jelentés azonban idegenkezűségre utalnak.


Egy 27 éves filmsztár, akit egy ország imádott, és akinek a nevét a cannes-i filmfesztivál után a nemzetközi sajtó is megjegyezte, holtan fekszik egy budai lakás teakonyhájában. A levegő sűrű a gáztól. A hivatalos közlemény szerint Soós Imre és felesége, dr. Perjési Hedvig 1957. június 20-án önkezével vetett véget életének. A kortársak és a későbbi nyomok azonban egy egészen más, sötétebb történetet mesélnek: a színész körmei véresek voltak, az ajtót, a küszöböt és a falat kaparta, mintha utolsó erejével is menekülni próbált volna. Ma, születésének 96. évfordulóján, február 12-én az ő pályája és máig lezáratlan tragédiája elevenedik fel.

Ki volt ez a fiatalember, aki ilyen rövid idő alatt a magyar filmtörténet kultikus alakjává vált?

Soós Imre 1930. február 12-én született Balmazújvároson. A legenda szerint a Szabad Nép hirdetésére jelentkezett a Színművészeti Főiskolára, ahol mezítláb, elementáris erővel szavalta Petőfit. Ezzel az ösztönös, mégis fegyelmezett játékkal, jellegzetes, fátyolos hangjával robbant be a köztudatba. Pályája üstökösként ívelt felfelé: 1952 és 1955 között a Debreceni Csokonai Színház, majd haláláig a budapesti Madách Színház tagja volt.

1954-ben, mindössze 24 évesen Jászai Mari-díjjal tüntették ki. Olyan klasszikus szerepekben bizonyított, mint Shakespeare Rómeója vagy Benedek a Sok hűhó semmiért-ből.

A filmvászon tette országosan ismertté. Olyan alkotásokban játszott, mint a Talpalatnyi föld, a Lúdas Matyi és a Liliomfi. A csúcsot és a nemzetközi áttörés lehetőségét Fábri Zoltán 1955-ös remekműve, a Körhinta hozta el. A filmben Törőcsik Marival alkotott párosa a magyar filmtörténet egyik legemlékezetesebb kettőse. A film ikonikus táncjelenete a felszabadulás és a szerelem szimbólumává vált.

A Körhintát 1956-ban a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjába is beválogatták, ahol a fiatal francia kritikus, François Truffaut is lelkendezve írt róla. Törőcsik Mari évtizedekkel később egy rövid mondattal utalt a forgatáson szövődött különleges kapcsolatra: „…kicsit egymásba is szerettek.”

A sikerek mögött azonban egyre mélyülő belső vívódás húzódott. A Rákosi-korszak kultúrpolitikája ráerőltette a „paraszti hős” skatulyáját, amiből kétségbeesetten próbált kitörni. Az 1956-os forradalom utáni légkör, szerelme, Ferrari Violetta disszidálása és a szakmai mellőzöttség érzése idegösszeomláshoz vezettek.

A János Kórházban kezelték, itt ismerkedett meg a nála tíz évvel idősebb orvossal, dr. Perjési Hedviggel, akit hamarosan feleségül vett. Ez a kapcsolat pecsételte meg a sorsát.

A hivatalos verzió, amit a Népszabadság 1957. június 22-i száma is közölt, egyértelmű volt: „…holtan találták Soós Imre 27 éves színművészt és feleségét… a rendőri bizottság megállapította, hogy … világítógázzal öngyilkos lett.” A lakás belülről volt bezárva. Az Index által feltárt későbbi visszaemlékezések és dokumentumok azonban rémisztő részleteket tártak fel.

A helyszínen egy cédulát találtak, amelyen állítólag ez állt: „Anyu, ne bántsatok senkit, én vagyok a gyilkos.” A mondatot Perjési Hedvig testvére idézte fel. Egy, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában őrzött ügynöki jelentés még sötétebb képet fest a nőről, aki a jelentés szerint korábban már megpróbálta megölni előző vőlegényét.

„Már régen az öngyilkosság volt a mániája… Altatót fecskendezett vőlegényébe, de annak volt annyi ereje, hogy a kinyitott gázcsapot elzárja” – áll a dokumentumban.

A jelek arra utalnak, hogy a felesége beadott neki valamilyen szert, majd megnyitotta a gázcsapot. Soós Imre felébredhetett a kábultságból, és utolsó erejével próbált menekülni, de a bezárt ajtón már nem jutott ki. A gondos, teljes körű vizsgálat elmaradt, a halálesetet gyorsan lezárták kettős öngyilkosságként. Soós Imre sírja a Farkasréti temetőben található, a Nemzeti Sírkert részeként védelem alatt áll. Rövid, de annál fényesebb pályája, a Körhinta nemzetközi sikere és halálának máig tisztázatlan körülményei legendává tették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Az Északi-sarkvidéken tanult meg járni, gyerekkora óta jogilag siket volt, és a sírkövén is a fingással poénkodik – Leslie Nielsen ma lenne 100 éves
Erőszakos apja elől menekült a kanadai légierőhöz, és csak 62 évesen lett világhírű, miután drámai színészként képtelen volt befutni.


Leslie William Nielsen éppen 100 évvel ezelőtt, 1926. február 11-én született Kanadában, Saskatchewan tartomány Regina nevű városában. Édesanyja, Mabel Elizabeth Davies Walesből emigrált Kanadába, édesapja, Ingvard Eversen Nielsen pedig dán származású rendőr volt a Kanadai Királyi Lovasrendőrségnél. Volt egy bátjya is, Erik Nielsen, aki hosszú ideig kanadai parlamenti képviselő, kabinetminiszter, 1984-től 1986-ig pedig Kanada miniszterelnök-helyettese volt. Nielsen a gyermekkorát az Északi-sarkvidéken töltötte, mivel az apja ott szolgált. Egyszer elmesélte, hogy ott is tanult meg járni. A családfő, Ingvard állítólag erőszakos ember volt, gyakran verte a feleségét és a fiait is.

Leslie, hogy elmeneküljön a bántalmazásokkal teli gyerekkorából, 17 évesen belépett a Kanadai Királyi Légierőbe, annak ellenére, hogy jogilag siket volt, már gyerekkora óta hallókészüléket kellett viselnie.

„Nagyon nehéz színésznek lenni, mivel minden attól függ, hogy a megfelelő szöveget mondd a megfelelő időben, te viszont nem hallod a jelzéseket. El sem tudom mondani, hányszor kellett volna azt kérdeznem, hogy »Mi?«, ha nem lett volna hallókészülékem. Tehát ez a szerkentyű életmentő, és lehetővé teszi, hogy gyakoroljam a mesterségemet” – nyilatkozta erről egyszer Nielsen.

A második világháború alatt egyébként légi lövészként szolgált repülős bevetéseken. A háború után aztán a torontói Lorne Greene Academy of Radio Arts színművészeti akadémiára iratkozott be. A tanulmányai alatt ösztöndíjat kapott a New York-i Neighborhood Playhouse színházba, ahol színpadi és zenei tanulmányokat folytatott, mielőtt 1950-ben megkapta első komolyabb televíziós szerepét a Studio One című antológiasorozat egyik epizódjában.

Nem hajthatott fogatot

Az ötvenes évek elején számos kisebb szerepet kapott jóképű statisztaként, mellékszereplőként. Mivel már akkor is kiváló orgánuma volt, dokumentumfilmekben és reklámokban működött még közre narrátorként, hogy megkeresse a megélhetéshez szükséges pénzt. Ő azonban ennél többre vágyott, arról álmodozott, hogy Hollywood nagy nevű sztárja lesz. 1956-ban aztán kapott egy kis szerepet első játékfilmjében, a The Vagabond King című romantikus musicalben. A film bukás volt, de a producer, Nicholas Nayfack megkedvelte a fiatal és jóképű Nielsent, és felajánlotta neki, hogy beválogatja egy éppen készülő sci-fibe, a Tiltott bolygóba (1956). Nielsen természetesen kapva kapott az alkalmon, s ő lett az egyik főszereplő. A film (Shakespeare A vihara az űrben, ami valójában forradalmi volt, a Star Trek előfutárának tekintik) pedig nagy sikert aratott. Annyira, hogy Nielsen is népszerű lett, így szerződést kapott az MGM-nél.

Több évnyi kisebb szerepek és színészi küzdelmek után végre nevet szerzett magának. Pár évvel később nagyon szeretett volna szerepelni a Ben-Hurban (1959), így jelentkezett a meghallgatásra is, Messala szerepére, de nem járt sikerrel, Stephen Boyd lett a befutó. Ekkorra az MGM-mel kötött szerződése lejárt, így már szabadon dolgozhatott máshol, és így is tett.

Az 1960-as évektől kezdve a filmek iránti lelkesedése alábbhagyott, már sokkal szórakoztatóbbnak találta a tévés munkákat, ezért feladta az álmát, hogy hollywoodi sztár legyen, és inkább a képernyőkre költözött.
Akkoriban számos tévésorozatban szerepelt, például az Alfred Hitchcock bemutatjában, A szökevényben, a Peyton Place-ben vagy a The Wild Wild Westben. Ám ezekben is mindig mellékszerepekben tűnt fel, soha nem lehetett ő a főhős. Visszatért oda, ahol az ötvenes évek elején kezdte, a kisebb és másodlagos szerepekhez, csak most már a vászon helyett a tévében.

Hülyeség komolyan

Nielsent addig komoly drámai színészként tartották számon, ráadásul jóképű is volt, csupán nem kapott olyan szerepeket, amelyekkel bizonyíthatta volna a tehetségét és rátermettségét. 1969-ben aztán elcsípett egy főszerepet a The Bold Ones: The Protectors című kemény és nyers zsarusorozatban, ami azonban nem tartott sokáig, mindössze hét rész után levették a műsorról. A hetvenes években így visszatért a kisebb szerepekhez olyan sorozatokban, mint a San Francisco utcáin, a M.A.S.H., a Hawaii Five-O, a Kojak, a Kung Fu, a S.W.A.T., sőt, 1971-ben és 1975-ben a Columbóban is feltűnt. S persze azért akadtak mozifilmek is, például az évtized egyik népszerű katasztrófafilmje, a Poszeidon katasztrófa (1972), az 1977-es Az állatok napja (amiben többek között villámlások közepette félmeztelenül harcol egy medvével) vagy a Lángoló város (1979).

Majd 1980-ban jött a nagy áttörés! Egy testvérpár, David és Jerry Zucker, valamint írótársuk, Jim Abrahams (azaz a ZAZ trió) 1977-ben nagy sikert arattak a The Kentucky Fried Movie című vígjátékukkal, ezért egy újabb szokatlan komédiával akartak előállni. Akkoriban népszerűek voltak az Airport-filmek, ők pedig át szerették volna dolgozni a kevéssé ismert, 1957-es katasztrófadarabot, a Zero Hour!-t, méghozzá a sajátos abszurd humorukkal nyakon öntve.

Ebből született meg az 1980-as Airplane!, amelyben talán a film legemlékezetesebb karakterét éppen Leslie Nielsen játszotta az orvos Dr. Rumackként.

Zuckerék azért választották őt erre a tőle eddig felettébb szokatlan vígjátéki szerepre, mert olyan nagyszerű drámai színész volt, s úgy gondolták, széles körben nem ismert, de azért felismerhető arcokkal elhitethetik a nézőkkel, hogy az Airplane! komoly katasztrófafilmnek tűnik, és a hangulata is az, a poénok pedig sokkal nagyobbat ütnek, ha drámai színészek komoly, rezzenéstelen arccal mondják el azokat. A tervük bejött, az Airplane! új műfajt teremtett a komédián belül.

A paródiák fapofa királya

Nielsen pedig rákapott a vígjáték ízére, és sikerült később ebből karriert csinálnia. Ennek köszönhető az is, hogy manapság az egyik legnagyobb nevettetőként emlékezünk rá. A ZAZ trió 1982-ben előállt a Nagyon különleges ügyosztály című sorozattal, amelyben Leslie Nielsen játszotta Frank Drebin (a magyar szinkronban Drebil) detektívfelügyelőt, egy kifejezetten Nielsen számára megalkotott szerepet. Az Airplane!-től eltérően azonban a Nagyon különleges ügyosztály nem volt nagy siker a tévében. Csupán hat epizódot forgattak belőle, és ezek közül csak négy került adásba, mielőtt az ABC csatorna kaszálta a szériát. Aztán később levetítették az utolsó két részt is.

„Ez az a fajta humor, ami nem való a televízióba, mert oda kellett figyelni rá” – magyarázta később Nielsen a sikertelenség okát, utalva arra, hogy a televíziózás már akkoriban is csupán háttértevékenység volt, az emberek általában más dolgot csináltak közben.

Szerencsére a Nagyon különleges ügyosztály mégis kifizetődő lett, hiszen valami sokkal nagyobb született belőle később. A Paramount ugyanis megszerezte a sorozat VHS-forgalmazási jogait, és 1985-ben kiadta mind a hat epizódot. A kazetták nagy sikert arattak, a stúdió ezért felkereste Zuckeréket, hogy kérnek még ebből. Így végül 1988-ban megjelent a Csupasz pisztoly, az elkaszált tévésorozat egész estés filmváltozata.

Nielsen természetesen visszatért Frank Drebinként, s ez lett az első főszerepe egy mozifilmben több mint 30 év után. A közönség zabálta a Csupasz pisztolyt, ez a fajta humor a moziban sokkal nagyobb sikert aratott, nagyobbat az Airplane!-nél is. Nielsen pedig évtizedeken át tartó küzdelem után, 62 évesen végre világsztár lett.

Ezt követően a stúdiók kifejezetten Nielsen főszereplésével készülő paródiafilmeket rendeltek, így született meg a kilencvenes évek paródiafilmes őrülete. Jött a Bújj, bújj, ördög! (1990), a Csupasz pisztoly 2 ½ (1991), a Csupasz pisztoly 33 1/3 (1994), a Drakula halott és élvezi (1995), a Drágám, add az életed! (1996), a Sziki-szökevény (1998) vagy a Horrorra akadva harmadik (2003) és negyedik (2006) része.

Nielsent ugyanakkor a való életben sem lehetett komolyan venni. Például mindig felbukkant a világ különböző talk show-iban kedvenc poénjával, egy egyszerű fingógéppel, amelyet az interjú közepén sütött el általában.

Sosem állt le, világszerte milliókat nevettetett meg egészen a 2010-es, 84 éves korában bekövetkezett haláláig.

Szellentéssel a sírba

Nielsen összesen négyszer házasodott: Monica Boyer éjszakai klubénekesnővel 1950 és 1956 között voltak házasok, Alisande Ullmannal 1958 és 1973 között, Bobbye Brooks Oliverrel 1981-től 1983-ig, végül Barbaree Earllel 2001-től Leslie haláláig. Két lánya született a második, egyben leghosszabb házasságából: Thea és Maura. A kései éveiben Barbaree-vel az arizonai Paradise Valley-ben és a floridai Fort Lauderdale-ben éltek.

2010 novemberében Nielsen rosszul lett, így a Fort Lauderdale-ben található Holy Cross Kórházba szállították. November 28-án a színész unokaöccse, Doug a Winnipeg-i CJOB rádióállomásnak elmondta, hogy a nagybátyja 84 éves korában, a családja és a barátai körében örökre elaludt, a halálát tüdőgyulladás okozta, keleti parti idő szerint délután 5:30 körül. Nielsen holttestét a Fort Lauderdale-i Evergreen temetőben helyezték végső nyugalomra 2010. december 7-én, amelynek során elsüthette utolsó poénját: a síremlékére ugyanis még korábban a „Let 'er rip”, azaz „Ereszd ki!” feliratot választotta (az eredeti angol szöveg több szinten is megállja a helyét, hiszen a fingós poén mellett arra is utalhat, hogy hagyják őt nyugodni). A temetésen természetesen a Csupasz pisztoly zenéje szólt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
A Hét Királyság lovagja négy rész után visszaadta a hitemet a Trónok harca világában - Még csak most kezdődött és mindjárt vége…
Az HBO Max csendben ledobta az év egyik legjobb fantasy-sorozatát. A Hét Királyság lovagja úgy csap oda, hogy még a Sárkányok háza is pironkodhat.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2026. február 10.



Az első négy epizód után nyugodtan kijelenthető: az HBO Max talán az eddigi legjobb döntését hozta, amikor George R. R. Martin kevésbé grandiózus, ám annál emberibb történeteihez nyúlt vissza. A Sárkányok harca vontatott, túlbonyolított fáradt története után igazi üdítő szomjoltó a fantasy kalandok világában.

A sorozat már az első két résszel meglepően erős nyitást produkált, de a harmadik és a negyedik felvonás az, ahol igazán megmutatja, mire képes.

Ezekben az epizódokban nemcsak felgyorsulnak az események, hanem olyan narratív fordulatok is érkeznek, amelyek új megvilágításba helyezik a korábban látottakat. Különösen a harmadik rész lezárása. Spoilerek nélkül annyi elárulható, hogy több addig homályos motiváció és apró történés is érthetővé válik a könyvet nem olvasók számára. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy az ember hirtelen kedvet kap újranézni a korábbi részeket, immáron a friss információk tükrében.

A negyedik epizód pedig végre teljes erővel beemeli a fő történetszálat: a Hetek próbáját, azt a lovagi küzdelmet, amely nemcsak Duncan sorsát dönti el, hanem tulajdonképpen útjára indítja a későbbi kalandjait.

Ez a pont az, ahol világossá válik, hogy a sorozat nem pusztán egy hangulatos előjáték, hanem komolyan gondolja a konfliktusokat, a téteket, a morális dilemmákat és a karakterek fejlődését.

Mindezt úgy, hogy közben meglepően letisztult marad: nincs túlírva, nem akar mindenáron sokkolni, mégis folyamatosan fenntartja a feszültséget.

A tempó is figyelemre méltó, bár kellett is ez neki, mert nem egy hosszú sorozat. Némelyik epizód csupán félórás, tartalomban sokkal többet ad, egy pillanatig sem válik vontatottá a cselekmény.

A dialógusok pontosan kimértek, a jelenetek gördülékenyen követik egymást, a dramaturgia pedig olyan magabiztos, hogy az ember észre sem veszi, mennyire gyorsan lepereg egy rész.

Külön öröm, hogy a széria nem próbál modern frázisokat és kikacsintásokat erőltetni a középkorias miliőbe: a szereplők beszéde és viselkedése illeszkedik a világhoz, ami manapság, furcsa módon, már önmagában is üdítő. Lehet, hogy ez csak az új Star Trek sorozat után tűnik fel…

A két főszereplő közti dinamika továbbra is a produkció egyik legnagyobb aduásza. Peter Claffey és Dexter Sol Ansell remekül működik együtt: Duncan naiv, tiszta szándékú kóbor lovag és Egg meglepően érett, talpraesett fiatal inasa olyan párost alkotnak, akiknek minden közös jelenete kincs.

Ritka az olyan fantasy-kaland-sorozat, ahol ennyire könnyű szívből drukkolni a hősöknek, nem azért, mert muszáj, hanem mert valóban szerethetőek.

Dunk különösen érdekes figura a Trónok harca univerzumában: ő az a ritka kivétel, aki nem próbál ügyeskedni, nem akar a nagyhatalmúak sakktábláján előnyhöz jutni, egyszerűen csak tisztességes lovag szeretne lenni. Egg pedig kiváló ellenpont, fiatal kora ellenére józan ésszel és kíváncsisággal folyamatosan árnyalja a helyzeteket és voltaképp életben tartja az óriás lovagot.

A mellékszereplők sem maradnak csak a „bajuszpörgető” antagonisták szerepében. Imádtam utálni a gonoszokat. A családi viszályokkal terhelt nemesi családok épp annyira voltak érdekesek, mint főszereplőink.

A tétek ugyan kicsiknek látszanak egy Trónok harcához képest, de szeretett szereplőinknek az élete múlhat egy-egy döntésen.

Egy igazán élvezetes lovagi tornába csomagolt, belső konfliktusoktól feszülő családi csetepatét követhetünk végig az HBO Maxon.

Az egész sorozat legnagyobb erénye talán az őszinteség. Nem akar mindenáron trendeket kiszolgálni, nem próbál rálicitálni saját univerzumának legsötétebb pillanataira, hanem egy földhözragadt, emberközelibb fantasy-kalandot mesél el.

Ennek ellenére, vagy épp pont ezért, sokkal több érzelmet közvetít, mint első pillantásra gondolnánk.

Jó a forgatókönyv, működnek a karakterek, a fordulatok nem érződnek öncélúnak, és az intrikák is pont annyira összetettek, hogy lekössék a figyelmet anélkül, hogy elveszítenénk a fonalat. Persze azért itt is folyik a vér… mégis csak George R.R. Martin írta.

Négy rész után nehéz nem lelkesedni. Régen találkoztam olyan modern sorozattal, amelyről ennyire könnyedén írtam pozitív hangnemben, és amely ilyen magabiztosan találta el a saját tónusát.

Minden adott ahhoz, hogy a hatepizódos első etap valódi kincsként maradjon meg a nézők emlékezetében.

Nagyon remélem, hogy Ser Duncan the Tall története nem ér véget itt. Az HBO a további kötetekhez is bátran hozzányúlhat majd, csak addig jöjjön ki a pletykált negyedik kötet. Mert ha elfogy az alapanyag a Warner streaming szolgáltatója nem arról híres, hogy jó döntéseket hoz. Ha a folytatásban az utolsó két rész is tartja ezt a színvonalat, a Hét Királyság lovagja könnyen az év egyik legjobb új sorozata lesz. Az biztos, hogy a Trónok harca világának már most a legkedveltebb mellékága. Bocsi Sárkányok háza, de nem bocsi.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
„Az, hogy fájdalom nélkül nincs eredmény, egyszerűen nem igaz” – Jennifer Aniston 57 évesen átírta a fitnesz szabályait
A kor tényleg csak egy szám! A legjobb példa erre Jennifer Aniston akinek ma van a születésnapja, mert a korát meghazudtolóan jól néz ki. A színésznő elmondta, hogy a Pvolve-módszerrel tartja magát fitten.


Jennifer Aniston ma lett 57 éves, de a kilencvenes évek óta a fittség és a kortalan szépség szinonimája.

„A ‘fájdalom nélkül nincs eredmény’ egyszerűen nem igaz. Jennifer most nyíltan szembemegy ezzal a felfogással, hogy a test sanyargatását az eredményesség feltételének tekinti.

Lehet eredmény fájdalom nélkül is” – szögezte le egy exkluzív interjúban. Ez a felismerés vezette el a Pvolve nevű funkcionális programhoz, amely nemcsak a testét formálta át, de a mozgáshoz fűződő viszonyát is alapjaiban írta újra.

A Pvolve egy alacsony terhelésű, kontrollált mozdulatokra épülő rendszer, amely speciális, ellenálláson alapuló eszközökkel dolgozik.

A cél nem az ízületeket terhelő ugrálás vagy a súlyok emelgetése, hanem a teljes izomláncok aktiválása, a mobilitás és a stabilitás fejlesztése.

A koncepció tudományos hátterét egy, az Exeteri Egyetemmel közösen végzett kutatás is alátámasztja, amelynek kezdeti eredményei szerint 40 év feletti nők körében 12 hét alatt mérhetően javult az erőnlét, a rugalmasság és az egyensúly.

Aniston számára a valódi fordulópontot egy 2021-es hátsérülés hozta el.

Ekkor szembesült azzal, hogy a korábbi, nagy intenzitású edzései hosszú távon fenntarthatatlanok.

„A Pvolve tiszteletben tartja, hol tart a tested, és lehetővé teszi, hogy a korlátaid körül dolgozz” – magyarázta a színésznő, aki 2023 júniusában hivatalosan is partnerként csatlakozott a márkához.

„Egy 30 perces Pvolve-edzéstől is csurom vizes lehetek, és elképesztő eredményeim vannak – anélkül, hogy szó szerint összetörném a testemet” – mondta a People magazinnak.

Független tesztek szerint a program hatékony és rugalmas, de a fejlődéshez elengedhetetlen a progresszív terhelés és a speciális eszközök használata.

Aki követné Aniston példáját, annak elsősorban digitális úton van erre lehetősége. A Pvolve havi 24,99 dolláros, azaz nagyjából 8 ezer forintos streaming-előfizetéssel több ezer online órát kínál, míg a fizikai stúdiók egyelőre főként az Egyesült Államokban és Kanadában terjednek.

A fitneszprogram mellett a színésznő magánélete is rendeződni látszik; születésnapját új párjával, Jim Curtis hipnoterapeutával ünnepli, akivel a hírek szerint közel egy éve alkotnak egy párt. „Tényleg tisztelned kell, ahol a tested épp tart.”


Link másolása
KÖVESS MINKET: