KÖZÖSSÉG
A Rovatból

„Nagyon ideje lenne egy népi irodalmi hullámnak” - Interjú Grecsó Krisztiánnal szegénységről, érzékenyítésről és mecenatúráról

A MasterCard kortárs kultúrát támogató és érzékenyítő, 20/20 elnevezésű kampánya kapcsán beszélgettünk Grecsó Krisztián íróval a programhoz írt A szegénység fonalai című novellájáról és az abban szereplő társadalmi problémáról.


– Valuska László, a Könyes Magazin főszerkesztője a MasterCard programjának kapcsán azt mondta: „ahhoz, hogy elképzeljük, milyen lesz Magyarország a jövőben, előbb rögzítenünk kell, hogy milyen most”. Milyen most Magyarország, ha a novellád fő témáját, a szegénységet nézzük?

- Erre természetesen csak mint mezei állampolgár tudok válaszolni, hisz nem vagyok sem szociológus, sem szociográfus, aki folyton a vidéket járja. Az tény, hogy iskolákba – amíg nem volt a vírus – jártam, beszéltem pedagógusokkal és láttam helyzeteket vidéki gimnáziumokban.

Ott azt tapasztaltam, hogy elképesztően szétnyílt az olló. Mármint az elit gimnázium és az iskola között, ahol a hétfői menzán háromszor akkora adagot kell főzni, mert a hétvégén a gyerekek nem ettek – és ez egyesek szerint nekik egy természetes állapot.

Voltak olyan „világvégi” középiskolák, szakközépiskolák, ahol éreztem, hogy ők is csak keresik a szavakat, és elképesztő helyzeteken, kríziseken vannak túl. Ezt láttam én: hogy van egy csöndes (inkább némának mondható), érdekérvényesítésre egyáltalán nem képes réteg, amelyik leszakadt. És fontos, hogy amiről én magam beszélni tudok, az messze nem a mélyszegénység, mert arról nekem sincsenek személyes benyomásaim. Főként azért nem, mert ők már nem jutnak el gimnáziumba.

– Az imént is említetted, hogy sokan természetesnek veszik a szegénységnek akár a legmélyebb szintjeit. Ez mennyire lehet természetes? Nincs olyan társadalom, nem is volt soha, ahol ne lettek volna szegények: mi volna a természetes hozzáállása a társadalomnak a szegénységhez – akár az állam, akár a mecénások, akár az egyén szintjén?

– Szerintem ez a „természetesség”-szöveg mindig vérlázító, és egyértelműen tökéletes érzéketlenségről és kíméletlen önzőségről tesz tanúbizonyságot. Ez a retorika nyilvánvalóan a kirekesztésre játszik. Vagyis a hatalommal lojális, polgárinak mondott rétegnek kínál gondolkodásmintákat, hogyan oldja fel a saját, még meglévő lelkiismeret-furdalását. Különösen cinikus ez azok szájából, akik a már nem nagyon létező középréteg világát sem ismerik, hiszen tizenéve alapvető nekik olyan luxus, ami csak nagyon keveseknek. Valószínűleg ezek között a szintek között már annyira nincs átjárás, hogy az elvileg egymás mellett lévő kasztok sem értik meg egymás problémáit.

– A konkrét novellád témaválasztása honnan jött? A témák adták magukat? Te választottál, vagy erre kértek fel?

– Csak a képet küldték el. Onnan jutott eszembe ez a szöveg, abból indultam ki, hogy arról az emberről, aki egy minden infrastruktúrát nélkülöző lakókocsiban kénytelen élni, és festegeti a rozsdára a fehér csíkokat, vajon hányan tudják – az utcán, a munkahelyén, bárhol –, hogy hogyan kénytelen élni. A nem látható szegénység, a velünk élő nyomor – ez fogott meg. Hogyan élhetnek ismerőseink, akik ott vannak velünk, akikkel nap mint nap találkozunk, becsületes munkát végeznek, boldogulni szeretnének, csak esetleg rájuk szakadt egy adósság, elhibáztak valamit, kátyúba került az életük, és onnantól fogva lehetetlen kijönni belőle.

Mert egyébként az egész rendszer úgy van felépítve, hogy ott maradjál, ahol vagy.

Nem akartam az érzelgősséget, az érzékenyítésnek azokat a formáit, amikor rétegzem a nyomor leírását, hanem azt szerettem volna bemutatni, hogy mennyire megdöbbentően mellettünk vannak, és fogalmunk sincs róla, róluk. Teljesen fiktív a novella, de megpróbáltam alanyivá tenni, és felépíteni azt a tükörhelyzetet, hogy ez veled is így lehet. Azt gondolod, hogy erről te nem tehetsz, ezzel nincs dolgod, ez biztos másokkal van így, te ezt biztos észrevennéd... De nem hogy nem veszed észre, de még bele is tiporsz, akár tudtodon kívül is, az áldozatba, annyira nem gondolsz bele az okokba és nem látod a jeleket.

Szegénynek lenni szégyen – alig húsz év alatt visszatértünk ehhez az állapothoz.

Ennek kapcsán akár – mint a novellában – egy ifjúsági környezetben is abszurd helyzetekben találhatod magad, ezt akartam odatolni az olvasó elé. Ezt gyakran bizony én sem látom, ehhez van is egy történetem. Egyszer egy díjamat elárvereztem. Százegynéhány ezer forintot kínált érte egy olvasó, a pénzt természetesen jótékonysági célokra ajánlottam fel, a Heti Betevőnek. Elvittem magát a tárgyat, Pest megyébe kellett utazni, egy kis faluba, ami éppen kívül esik az agglomeráción. És amikor megérkeztem, egészen összeszorult a torkom. Mert egy olyan helyről hoztam el pénzt, ahová inkább vinni kellett volna. És mégis ő adott, ez döbbenetes volt. Nem akarok itt Móriczcal vagy a Hét krajcárral jönni, de mégiscsak az a helyzet, hogy a legnagyobb társadalmi érzéketlenségeket azok nem tűrik, akik a periféria szélén maguk is küzdenek. Amikor luxussá válik minden: először a kultúra, aztán fizikális dolgok. És ezzel rögtön tovább sodródnak kifelé.

Mert ha például rossz a fogad, akkor adott munkahelyekre alapból nem vesznek fel – na de egymillió forint egy fogsor! Innentől már nincs esély.

És mindehhez jön a döbbenetes kizsákmányolás, amiben egyértelműen uzsorásként, de Magyarországon mégis törvényesen működő cégek térségeket felosztva kis falvakat uralnak, csendőrként heti behajtásokat hajtanak végre. Elképesztő helyzetek vannak.

Én azt mondom, hogy nagyon ideje lenne egy népi irodalmi hullámnak, egy szociografikus irodalomnak, mert valószínűleg elképesztően megdöbbennénk mindnyájan, ha valaki mondjuk most elindulna, és megnézné például, hogy néz ki a dizájnerdrogok világa. Ilyet fillérekért be lehet szerezni, és egész falvak élnek abban a kábulatban, hogy ezzel hessegessék el maguktól a valóságukat.

Erre mondhatja egy magát jól pozicionáló, a hatalmi helyzetekben remekül diskuráló politikai szereplő, hogy ugyan, mit tettünk mi ezzel, hogy írtunk egy novellát a szegénységről a MasterCardnak, ami ráadásul egy nagytőkés cég. Én megmondom mit. Alapvetően értük semmit, ez igaz, de azon próbálunk változtatni, hogy ennek a világnak jelenleg semmilyen hangja nincs. Nem tud róla a társadalmi többség, és így ezt az egyenlőtlenséget remekül fenntartani, konzerválni és működtetni lehet, és utána egy-két kiló krumplival szavazatot vásárolni.

Szóval igenis teszünk valamit: erről a világról hírt hozunk, tájékoztatást adunk – mint amit a húszas években tettek a népi írók azzal, hogy megírták, amit láttak.

– Nincs benned egy félelem, hogy ha megérkezne egy ilyen szociografikus irodalmi hang, az ellenérdekelt hatalom megpróbálná minél inkább visszaszorítani?

– Valószínűleg azért mosolyoghatnak rajtunk könnyedén hátradőlve, mert az irodalom, és azon belül is akár egy riportregény, töredékét éri el annak, ahogy ők tudnak kommunikálni az emberekkel. Ahogy ők tudnak hírt gyártani és vinni a világnak, ahhoz képest ez semmi. Még az is, ha valamelyik könyv botrányt tudna kavarni, és esetleg kézről kézre járna, mit jelentene? Több százezer olvasót? Maximum. Ez nekik egyszerűen nem ellenség, nem vagyunk egy súlycsoportban.

Abban is nagyon ügyesek, hogy az oktatásban a középosztály alja hogyan csússzon le folyamatosan, hogy lehetetlenüljenek el falusi iskolák, hogy lehessen az, hogy borsodi szegény falvakban, nem egy helyen, a tanári kar 80-90%-a (ha nem a teljes testület) képesítés nélkül dolgozzon. Ennyit az esélyekről. És ezek a folyamatok olyan lejtőn csúsznak, és a helyzetek úgy be vannak betonozva, amihez képest mi még annyira sem tudjuk kiforgatni a világot a sarkából, mint annak idején például a Viharsarok. De talán egy egész mozgalom hozhatna valamit.

Hogy elérjük, ha valaki egy kis faluba születik Kelet-Magyarországon, az ne legyen egyenlő a tökéletes kilátástalansággal.

De ehhez széles kör kell, az egyháztól kezdve aktivistákon át a hírhozókig, akik valamilyen más struktúrát tudnak felépíteni, a mai kornak megfelelőt. Sajnos ilyen jellegű összefogásra nagyjából én esélyt sem látok.

– A MasterCard programjában van két fontos kulcsszó. Az egyik az érzékenyítés, ami nyilvánvalóan nagyon pozitív tartalmú, ahogy az is örömteli, hogy egy ilyen nagy vállalat beáll ilyen ügy mögé. A mai világra jellemző információs zajban az olyan dolgokra, mint környezetvédelem, digitális leszakadás vagy éppen a szegénység sikeresen fel lehet még hívni a figyelmet? El lehet érni a társadalom egy nagyobb részét – arról már nem is beszélve, hogy esetleg meg is mozgassák?

– Erre szokták azt mondani – és ebben van igazság is –, hogy minden egyes megnyert ember számít. Valószínűleg nem fogunk tudni a Való Világgal versenyezni a figyelemért vívott harcban, sőt még a Facebookon sem lehet a pörgetés megállításához nagy reményt fűzni. Én egyébként ezért is igyekeztem a szövegemmel meghökkenteni. Azt, hogy a szegénységet mennyire nem lehet meglátni, észrevenni, úgy akartam megcsinálni a szövegben, hogy kb. a 95 százalékáig egyáltalán ne legyen semmiféle gyanú arra nézvést, hogy miről szól a szöveg. Legyen az az érzés, hogy „mit írt a Grecsó? Megbolondult?! Hol itt a szegénység? Ez egy szerelmi történet, könyörgöm!” És aztán tessék!

Nekem nagyon furcsa élmény volt, gyerekként és később is, mikor egyszer csak szembesülnöm kellett egy olyan élettel, aminek a körülményeiről nem tudtam.

Rendkívül megdöbbentő tud lenni. De voltam egyszer én is ilyen szituációban. Átjött egy barátom testvére, hogy megmutassa, hogy kell egy kaját elkészíteni, és meglátta, hogy néz ki a konyhánk. A szégyent, ami akkor végigömlött rajtam, ma is érzem. Ezért is érzem azt, hogy ha ez most száz vagy ezer ember emberhez eljut, és nem hoz kellemetlen helyzetbe vagy nem aláz meg egy szegény embert sem, akkor már elértünk valamit. Én sajnos nem tudok mást. Mert ha maradnánk ennél a fajta „józanságnál”, hogy úgysem érünk el semmit, akkor hagyhatnánk is az egészet, és az is egyfajta legalizálása lenne a dolognak.

– Kanyarodjunk el a novella konkrét témájától a MasterCard másik fontos kulcsszava, a mecenatúra felé. A fogalom nem mai, nevéből is adódóan már az ókorban is létezett, majd az idők során ilyen-olyan formában mindig szolgálta a kultúrát. Hogyan működik a mecénás tevékenység most, a 21. században?

– Én tudok pozitív példákat mutatni, de ezek inkább szabályt erősítő kivételek. A mecenatúra tulajdonképpen a felelősségvállalás egy formája, és azt mondja, hogy a tanultsággal, a hatalommal és a pénzzel felelősség is jár. De azt, hogy például a válság óta hihetetlen haszonnal dolgozó gyógyszeripari cégek a kultúrát vagy akár más vállalkozói rétegeket felelősen igyekeznének segíteni, én tömegével nem látom. Az tudható, hogy az állami segítség, mint például a garázskoncert az egyik zsebből a másikba pakolás tipikus esete. Ilyen helyzetben hihetetlenül felértékelődik a mecenatúra, és ennek különböző formáit kitalálni nagy munka. Az irodalomnál ez általában díj formájában realizálódik, ami nagyon jó, de azért én örülnék más formátumoknak is.

A Mastercard a körülöttünk történő dolgokra szeretne reflektálni

"A 2020-as esztendőre visszatekintve azt látjuk, hogy sok olyan dolog történt velünk, ami korábban soha. A Mastercardnál szerettünk volna tenni valami többet– a kultúra által és azt megsegítve. Valami mást, valami olyat, ami reflektál arra, ami körülöttünk történik. Amivel tudunk tenni a környezetünkért, a környezetünkben élőkért. Odafordulással, érzékenyítéssel. Ez a gondolatiság hívta életre a 20/20-as kampányt" - mondta Szalkai Réka, a Mastercard marketing igazgatója.

Egyébként nagyon sokszor tapasztalom, mondják kis- és középvállalkozók is, akikkel beszélni tudok, hogy mi magunk és a szervezetek is nagyon bénák vagyunk ebben, maguk az alkotók sincsenek felkészülve arra, hogy ezeket a lehetőségeket hogyan fogadják. Jön egy vállalkozó, és elmondja, hogy „tessék, itt vagyok, de nekem arra se időm, se energiám, hogy ezeket a formákat kitaláljam; mondjátok meg ti, hogy mit hogyan, és én odaadom”. Ugyanakkor azt ő is tudni akarja, hogy a pénze oda kerül, ahol arra szükség van. De nincsenek jó mintáink és bejáratott formáink, mert sose voltak. Nem látjuk, hogy hogyan lehet folyóiratokat támogatni, hogyan lehetne független tehetségkutató-programot csinálni – de valódit, nem olyat, amiből 3-4 kivételezett majd marha jól él, mert csajokat akar fogni. Olyat, ahol gyerekeknek segítünk a zenében vagy a képzőművészetben boldogulni és kiteljesedni. És ha nem is lesznek művészek, azt a szemléletet megsegítjük, hogy a tanulás és a befogadás milyen fontos.

Rengeteg mód lenne, de nincsenek bejáratott helyeink és intézményeink, mert nem erre hozták létre a művészeti iskolákat, a sportiskolákat, semmilyen tehetségkutató formátumot. Pedig elképzelhető volna, hogy egy középvállalat (aminek milliárdjai ugyan nincsenek), körülnéz mondjuk Borsodban, és megnézi, milyen galériaélet van, van-e oktatás mögötte, egy gyerek, ha ügyesen rajzol, van-e esélye eljutni valahova. Mert

jelen pillanatban egy alsó-középosztálybelinek is átok, ha a gyereke tehetséges, mert csak a reménytelenség lehet a vége: milyen különtanárhoz vigye, milyen messzire, mennyiért...

Egyszer egy interjú után felhívott egy ruhaipari vállalkozó, és megkért, hogy hozzam össze fiatalokkal, ő hajlandó őket finanszírozni – ebből lett egyébként a JAKkendő-díj. Akkor a JAK (József Attila Kör – a szerk.), ami azóta nem is létezik már – hogy biztos legyen, hogy független írószervezet fiatalokhoz ne jusson el – minden évben pályáztatta és megjelentette fiatalok kötetét, hogy elindulhasson egy karrier. A JAKkendő egyébként a ruhaipari szponzorra utalt, ami egy jó gondolat volt, megpróbált szakítani a szocializmus negyven évének gyakorlatával, amikor eltartott kisujjal viszonyulunk a nagytőkéhez a kultúrában, és még mindig az az egyetlen bölcsesség, hogy „van az a pénz, amiért az embernek korpásodik a haja”. Pedig a mecenatúrát lehet fenntarthatóan, okosan és ízlésesen csinálni, de sokaknak ez még mindig hihetetlen. És őszinte leszek, ezt abszolút nem felülről mondom, én is része vagyok a rendszernek, és én sem tudtam komolyabb energiát vagy ötletet beletenni.

– A MasterCard 2021-ben a 40 év alatti írókat szeretné díjazni. Te ebből a korból éppen kiestél, de mint tapasztalt, sikeres és a közönség által kedvelt író, mit tudsz mondani a fiatalabb pályatársaknak? Egyáltalán: hol van ma, a 21. század harmadik évtizedében egy fiatal író helye a tik-tokerek és youtuberek világában?

- Ha van egy valódi motiváció, van ambíció, ami benne dolgozik, ezen kívül folyamatosan képzi magát, használja a nyelvet, és ez az egész örömet okoz neki, akkor ettől a pillanattól kezdve ne hagyja magát eltántorítani. Más jó tanácsot nehéz adni, mert minden pályának szükségszerűen egyedinek kell lenni.

Az a fontos, hogy az őt körülvevő világban olyan réseket találjon, amiből újat tud hozni, tud mutatni valami újat a világból és önmagából.

Gondoljon valamit a nyelvi formákról, a társadalmi felelősségvállalásról, legyen benne érzékenység – de ez mind alkotói alkat kérdése. Egyetlen dolog biztos: hogy a munkát nem lehet megspórolni, mert az írást nem lehet máshogy megtanulni, mint rengeteg gyakorlással. A sikerhez rengeteg rossz szövegen át visz az út.

Az a legnehezebb egy mai írónak, hogy végtelenül gyorsan célba tudja juttatni a szövegét. Mert a gyorsaság, hogy azonnal kész a szöveg, azonnal ott van a szerkesztőnél, rögtön meg lehet mutatni, az egy lezárást is eredményez. Addig, amíg a szövegen dolgozol, újra és újra belemész, folyamatosan tanulni tudsz belőle, ez egy folyamat része. Nagyon könnyű megrekedni egy szinten, ha örökké transzparens vagy, és nem akarsz újra a mélyre fúrni, nem gyakorolsz. Sokkal fegyelmezettebbnek kell lenni egy mai szerzőnek. Mert annak idején marha könnyű volt azt úgy csinálni, hogy semmiféle ilyen csábítás nem volt. Ez a világ olyan gyorsan változott meg, hogy magam alig múltam negyven, de én még írógépen kezdtem. Ott át kellett gondolni a szöveget, mert egész részeket gépelhettél újra. Rengetegszer megírtam kézzel, azt elkezdtem letisztázni – szükségszerűen a hordozó maga adott egy gyakorlási lehetőséget. Ez persze nem erény, egyszerűen ez volt. Egy mai írónak magának kell kialakítani ezt a türelmet, kitartást, hogy ne öntse az egész életet egy fazékba, és próbálja azonnal kifőzni.

És miközben sokkal demokratikusabbnak tűnik a nyilvánosság, sokkal hamarabb eljuthat publikációig vagy akár kötetig egy fiatal, mint akár 15 évvel ezelőtt. És ott is egy ugyanolyan információs zajban létezik, mint amiről korábban beszéltünk, nagyjából négyezer cím közé kerül be. A kudarcon túllendülni, a sértett helyzetet túlélni: minden pályának ezek az első lépései. Nekem bő tizenöt évembe tellett, mire a Mellettem elférsz meghozta az igazi sikert. Addig nagyon pici, szűk rétegnek írtam, meglehetősen a periférián. Ez nem kevés idő, ennyi munka volt benne. És ezt persze nem hősködésből mondom, de ezzel bizony számolni kell.

Nemcsak máshogy van ma, de máshogyan is nehéz: van egy kommunikációs szakadék egészen közeli generációk között, aminek egyrészt oka a rendszerváltás, másrészt a digitális rendszer robbanása, ami tovább mélyíti a szakadékot. Egy teljes világátalakulás zajlott le, tulajdonképpen alig húsz év alatt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Elutasították a Duchenne-kóros Ádám havi 15 millió forintos gyógyszerkérelmét
A hatóság elutasította a Duchenne-kóros Ádám egyedi méltányossági kérelmét a Duvyzat nevű gyógyszerre. A család petíciót indított, miközben az országban 11 másik gyerek állami finanszírozással kapja a szert.


Egy 10 éves, Duchenne-szindrómás kisfiú, Ádám szülei hiába reménykedtek állami segítségben fiuk kezeléséhez: a hatóság elutasította az egyedi méltányossági kérelmüket. A döntés értelmében a családnak önerőből kellene előteremtenie a Duvyzat nevű gyógyszer havi 15 millió forintos költségét, amire képtelenek – írta a Blikk. A család nem adja fel, petíciót indítottak a döntés felülvizsgálatáért. Ádámnál hároméves korában jelentkeztek a betegség első jelei, amikor a szülei arra lettek figyelmesek, hogy egyre nehezebben megy fel a lépcsőn.

„Aztán jött a következő tünet, a vádlija elkezdett megvastagodni, ami a Duchenne-szindróma tipikus jele” – mondta az édesanya, Viktória.

Az anyuka a saját családjában már átélt egy hasonló tragédiát: a bátyja 17 évesen halt meg ugyanebben a betegségben. A Duchenne-szindróma egy genetikai betegség, ami egy fehérje hiánya miatt az izomzat fokozatos leépülésével jár. A leépülő izmok helyét zsírszövet veszi át, a betegek mozgása egyre nehezebbé válik, a betegség utolsó stádiumában pedig a szív- és légzőizmok is leállnak.

A kórt jelenleg nem lehet gyógyítani, de létezik egy gyógyszer, a Duvyzat, ami az Európai Gyógyszerügynökség adatai szerint a betegség romlásának lassítására engedélyezett, ambuláns, hat év feletti, szteroid mellett kezelt betegeknek.

Viktória egy ismerős családról is tud, ahol a szer hatására még kismértékű javulásról is beszámoltak. Magyarországon az ilyen, még nem általánosan támogatott gyógyszerekre egyedi méltányosság alapján lehet állami finanszírozást kérni. Jelenleg 11 Duchenne-szindrómás gyermek jut hozzá így a Duvyzat-kezeléshez. Ádám családját néhány napja a kisfiú neurológusa értesítette a negatív döntésről.

„Egyelőre a neurológusunk értesített, hogy Ádi nem kapta meg a méltányosságot, ám indoklást ő sem kapott, csak a hírt” – közölte az édesanya.

Hozzátette, várják a hivatalos értesítést, amiből reményeik szerint kiderül az elutasítás oka. A család értetlenül áll a döntés előtt, mivel a kisfiú elvileg minden feltételnek megfelel: elmúlt hatéves és még járóképes. Bár Ádám már csak a lakásban tud önállóan közlekedni, orvosa szerint is alkalmas a kezelésre.

„Most várjuk, hogy a hivatalos papír is megérkezzen, hátha abból megtudjuk, mivel magyarázzák a kérelem elutasítását” – mondta Viktória. A család nem akar beletörődni a helyzetbe, ezért indítottak petíciót, abban bízva, hogy a nyilvánosság segítségével sikerül elérniük a döntés felülvizsgálatát.

Ha segítene Ádámnak, itt teheti meg:

“Összefogunk Ádiért” Alapítvány

10300002-13877454-00014909

IBAN HU46 10300002-13877454-00014909


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Amerikából jön haza egy örökbe adott magyar férfi, hogy megkeresse az édesanyját
Alexander Rimkunas – születési nevén Balogh Sándor – 1985-ben jött világra Siófokon, de nyolcévesen egy amerikai pár fogadta örökbe. A férfi a 41. születésnapjára tervezi az utazást, a keresésben gyerekkori barátja segíti.


Magyarországra jön az Amerikában élő Alexander Rimkunas, hogy megkeresse vér szerinti családját.

A férfi Balogh Sándorként született Siófokon 1985. június 12-én, édesanyja a magyar anyakönyvi iratok szerint Bogdán Ibolya. Az anya már a kórházban lemondott a babáról, ezért a kisfiú Kincsesbányára került nevelőszülőkhöz, majd nyolcévesen egy amerikai pár fogadta örökbe – írja a Blikk.

A keresésben Alexander gyermekkori barátja, Nóra segít, aki egyben a nevelőtestvére is volt.

„Sanyi a nevelőtestvérem volt, azaz három évig mindkettőnket ugyanaz a nevelőszülő terelgetett, óvott, ami legalább olyan erős kapocs, mintha a legjobb édestestvérek lennénk, ezért segítek neki abban, hogy felkutathassa a gyökereit, a rokonait, a vér szerinti szüleit”

– mondta a lapnak.

A nő magyar közösségi oldalakon osztja meg Alexander gyerekkori és mai fotóit, mert mint mondja, a hivatalos eljárást csak a barátja kezdeményezheti.

Berényi Gábor családjogász szerint Alexandernek a hivatalos úton is van esélye.

„Az örökbefogadást igazoló iratok mellett Alexandernek a jelenlegi, érvényes amerikai irataival kell jelentkezni a siófoki önkormányzat gyámügyi osztályán, ahol a születési adatai kerültek nyilvántartásba, illetve a Fejér vármegyei gyámhivatalnál, ahol az örökbe adását intézhették” – magyarázta az ügyvéd.

Hozzátette, ha ennyi adat ismert, akkor valószínűleg nyílt örökbefogadás történt, így Alexander kaphat információkat arról, él-e az édesanyja, hol él, és hogyan keresheti meg.

A törvény szerint az örökbe fogadott gyermek 14 éves korától a törvényes képviselője beleegyezésével, 18 év felett pedig önállóan is belekezdhet a vér szerinti szülők felkutatásába. „Akkor először arra kap választ, hogy egyáltalán érdemes-e tovább mennie, vagyis hogy a vér szerinti szülő életben van-e, illetve van-e testvére a keresést elindítónak” – folytatta Berényi Gábor.

Fontos, hogy a vér szerinti szülő az örökbe adás után nem kezdeményezheti a gyermek felkutatását, ha pedig mégis megteszi és zaklatja, az büntetőjogi következményekkel járhat.

A gyámhivatal a lakcímnyilvántartóból szerzi be az örökbe adó címét, majd a vér szerinti szülő lakóhelye szerinti gyámhivatalon keresztül személyesen hívja be az illetőt. Itt mondják el neki, hogy ki és miért keresi, és ő dönthet a kapcsolatfelvételről. Ha nemet mond, a kereső csak annyit tudhat meg, hogy nem találták a vérrokont.

Alexander a 41. születésnapja körül tervezi az utazást Magyarországra, hogy személyesen indítsa el a hivatalos eljárást.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Drámai órák a Balti-tengeren: megkezdődött a hetek óta haldokló bálna mentése, minden perc számít
A Timmy nevű púpos bálnát egy vízzel teli bárkán szállítják a német partoktól az Északi-tenger felé. Az állat hetekig vesztegelt a sekély vízben, a mentés sikere pedig a szakértők szerint is rendkívül kétséges.


Saját erejéből úszott be a vízzel teli uszályba Timmy, a hetek óta a német Balti-tenger partjainál rekedt púpos bálna. A mentőakció kedden érkezett fordulópontjához, a bálnát szállító konvoj pedig szerda reggel már a németországi Fehmarn-sziget térségében haladt az Északi-tenger felé, ahol a tervek szerint szabadon engedik.

A merész, magánfinanszírozású mentést heves szakmai vita és komoly társadalmi nyomás kíséri.

A bálnát szállító szerelvény a Kirchsee sekély vizéből indult, majd a Wismari-öbölből kihajózva vette az irányt a nyílt tenger felé. Az útvonal a dán partok mentén, Skagen, azaz Jütland északi csúcsa felé vezet, ahonnan a Skagerrakon át érheti el az Északi-tengert. A lassú, óvatos haladást állatorvosok és szakértők felügyelik kísérőhajókról, folyamatosan figyelve az állat légzését és viselkedését.

Timmy története március elején kezdődött, amikor feltűnt a német partvidéken, ahol a púpos bálnák nem őshonosak. Az állat többször is megfeneklett, és bár egy korábbi kísérlet során kotrógépekkel ásott csatornán át sikerült mélyebb vízbe juttatni, a legyengült bálna a Poel-sziget melletti sekély öbölben rekedt. Az állapota hetekig folyamatosan romlott, ami komoly vitát váltott ki arról, hogy egyáltalán érdemes-e beavatkozni.

A Német Óceánográfiai Múzeum szakértői szerint az akció „hatalmas stresszel és sérülésveszéllyel” járhat, és a siker esélyét is alacsonyra tették.

A helyi hatóságok sokáig a minimális beavatkozás mellett érveltek. Dr. Till Backhaus, Mecklenburg-Elő-Pomeránia környezetvédelmi minisztere korábban azzal indokolta a hatóságok óvatos álláspontját, hogy a beavatkozás célja az állat szenvedésének csökkentése, nem pedig a szenvedés meghosszabbítása vagy a kockázatok felesleges növelése.

Végül egy magánkezdeményezés keretében, két vagyonos támogató finanszírozásával indult meg a mentés, amit a hatóságok jogilag „eltűrtek”.

A bálna sorsa egész Németországot megmozgatta: aktivisták táboroztak a helyszínen, a hatóságok pedig több ezer üzenetet kaptak, köztük fenyegetéseket is. A mentéshez egy vízzel teli szállítóuszályt, egyfajta úszó kádat használnak, amit vontatóhajó húz.

A művelet kulcsfontosságú pillanata volt, amikor Timmy kedd délután a végső szakaszban saját erejéből úszott be a szállítóeszközbe.

A szakértők szerint a Balti-tenger alacsony sótartalma és sekély vizei eleve megterhelőek egy púpos bálna számára, ezért a megmentése nemcsak egyetlen állat életéről szól, hanem természetvédelmi szempontból is jelentős. A „bálnapumpa” jelenség révén a mélyebb vizekből tápanyagokat, például nitrogént és vasat juttatnak a felszínre, ezzel serkentik a fitoplankton növekedését, amely a légköri szén-dioxid jelentős részét elnyeli.

A mentés óráról órára versenyfutás az idővel. Ha Timmy eljut az Északi-tengerig és biztonságban szabadul, az nemcsak technikai bravúr, hanem ritka természetvédelmi siker is lesz.

Via Blikk


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
„Élvezni egy süket-vak kutya bizalmát leírhatatlan megtiszteltetés, amit nem érhettem volna el a közös tánc nélkül”
Hanna a látás- és hallássérült border collie-jával teljesített egy megható produkciót egy dog dancing versenyen. Meggyőződése, hogy a közös tanulásnál semmi nem építi jobban a kutya-gazdi kapcsolatot, és Miának a legnehezebb gyakorlatokat is sikerült megtanítania a megvezetéses módszerrel és egy rezgős nyakörvvel.
Tóth Noémi - szmo.hu
2026. április 19.



Fejérné Schneider Hanna nemrég részt vett Miával, a vak és süket border collie-val egy dog dancing versenyen a Senior/Handicap osztályban (a videót ITT láthatod róluk). Kriz Orsi Dog Dancing kutyaakadémiáján készítették fel őket erre a műsorszámra, amelyen elég magas pontszámmal végeztek.

– Hogyan került hozzád a kutyus, mi az ő története?

– Miát 2023 őszén vittük haza: egy hónappal korábban augusztusban került be a Border Collie Fajtamentő Egyesülethez, KisVakond néven. Az előéletéről túl sokat nem lehet tudni, mivel az utcáról gyűjtötték be. Valószínűleg egy szaporítótól szökött meg, ahol kennelbe zárva tartották. Ezt onnan gondoljuk, hogy Mia a felelőtlen tenyésztés miatt született süketnek és vaknak egy olyan génhiba (duplamerle) miatt, amit a hozzáértő, felelős tenyésztők tudatosan kerülnek.

Azt, hogy kennelbe zárva tarthatták, azért sejtjük, hogy a fogai korához képest nagyon kopottak, nálunk is eleinte kényszeresen rágta a kennelt, még akkor is, amikor nem volt bezárva, mintha ez lenne az egyetlen létező elfoglaltság. Az emberekkel az első pillanattól kezdve nagyon kedves, bújós és nyakba ugrálós volt, viszont utána viszonylag hamar vissza is vonult. Más kutyák pedig egyáltalán nem érdekelték. Innen indult a mi közös utunk.

– Mennyiben kell más módszerrel tanítani egy hallás- és látássérült kutyát, illetve mik a határok és korlátok: mire lehet megtanítani, és mire nem?

– Mint egy átlagos kutyát, őt is megvezetéssel kezdjük tanítani, ez azt jelenti, hogy jutalomfalatot dugunk az orrához, és így csináltatjuk meg vele a feladatot, neki csak a falatot kell követnie. Még klikkert is tudunk nála használni, bár mivel nem hall, ezért a hagyományos klikkert egy rezgős nyakörvre cseréltük, ezzel tudjuk neki a lehető legpontosabban megmutatni azt, hogy mikor is csinálja jól a feladatot, ez pedig sokat segít abban, hogy megértessük vele, mi a dolga.

Amiben más, hogy nem tudom teljes mértékben kivenni a kezemet a feladatokból, hiszen azzal vezetem, azzal jelzem neki a különböző feladatokat, úgy is mondhatnám, kézzel adom a vezényszavakat. Itt néha nehézséget is szokott okozni számomra, hogy hogyan tudok annyi különféle apró jelet adni neki a kezemmel, hogy ő pontosan megértse, éppen milyen feladatot kell megoldania.

– Mi a legnehezebb feladat, amelyre immár Mia képes, dacára a hátrányos helyzetének?

– Bevallom, nem tudok arra válaszolni, hogy mik a határai. Régen voltak feladatok, amikről úgy gondoltam, hogy sosem lesz rá képes, például ugrani, vagy olyan tempóban csinálni egy láb közötti szlalomot vagy forgást, mint ahogy ma csinálja őket. Viszont ezeket a falakat szép lassan ledöntöttük, és most úgy érzem, végtelenek a lehetőségeink. Még nem találtam olyan feladatot, amit hosszabb, rövidebb idő alatt ne sikerült volna vele megértetni. Persze valószínűleg előbb utóbb határokba fogunk ütközni, hiszen minden kutyának vannak határai, de jelenleg nem érzem azt, hogy jobban be lennénk korlátozva, mint egy átlagos kutyával.

Mia jelenlegi legnehezebb trükkjei közül kettőt emelnék ki, amire nagyon büszke vagyok. Az egyik az úgynevezett “airplane” trükk, amikor a gazdi ül a földön, a kutyus körbefut körülötte, és átugrál a karjai fölött. A másik még nem 100%-os, de már közelít: ez a kézből való kihempergés, ami nálunk egyelőre úgy néz ki, hogy egy széken ülök, Mia felugrik az ölembe, ott lefektetem és onnan egy hempergéssel leveti magát a mélybe, gyönyörűen négy lábra érkezve.

– Mennyi idő volt erre a műsorszámra felkészíteni Miát?

– Miával 2024 március közepétől kezdtünk dog dancinget tanulni, és ahogy fejlődtünk a feladatokkal, viszonylag hamar körvonalazódott bennünk ez a produkció. Szűk fél évvel később falattal megvezetve már meg tudtuk csinálni ezt a kűrt, persze akkor még jóval esetlenebbül, lassabban és akadozósabban, mint most. A felkészülés legnehezebb részét az jelentette, hogy ezt a két és fél perces produkciót egy versenyen jutalomfalat nélkül kell végigcsinálni, és mint sok kezdő kutyánál, nála sem volt egyszerű eleinte fenntartani a figyelmet és a munkakedvet olyan hosszan, megerősítés nélkül. Végül újabb fél év múlva, 2025 májusában léptünk először pályára, ugyanezzel a kűrrel, és már ott is gyönyörűen teljesített a lányka. Tehát bő egy év alatt teljesen az alapoktól sikerült összerakni ezt a produkciót úgy, hogy az egy versenyen is megállta a helyét.

– Te mikor kezdted a dog dancinget és hogyan találtál rá erre a műfajra?

– Én 2023 őszén kezdtem el a dog dancing oktatói tanfolyamot, amit Kriz Orsi indított, oda iratkoztam be az – akkor alig egyéves – Larka nevű mudimmal. Akkoriban alapvetően nem érdekelt maga a sport, csak azért kezdtem el a tanfolyamot, mert én magam is kutyakiképző vagyok, és úgy gondoltam, hogy Orsi sok olyan technikát, szemléletet mutathat nekem, amit be tudok építeni a saját munkámba, hogy jobb kiképzővé váljak.

Aztán persze könnyen magával rántott a sport varázsa, főleg amiatt, amit Orsi is gyakran hangsúlyozott, hogy itt teljes mértékben a kutyánkra tudjuk szabni a produkciót, mert tulajdonképpen nincsenek kötelező elemek. Ez volt az a mondat, ami úgy igazán beindította a fantáziámat, hogy vajon Miához milyen feladatok illenének. Ahogy márciusban vége lett az oktatói tanfolyamnak, be is jelentkeztem Orsi óráira, de immár két kutyával.

– Mit adott neked a Miával közös produkció, mivel gazdagított téged a közös munka és táncolás?

– Azt hiszem nem túlzok, hogyha azt mondom, hogy Mia emiatt vált igazán az én kutyámmá. Persze ott van az az örökbefogadási szerződés, ami miatt papíron a miénk, de az együttélés még nem kovácsol minket igazán össze. Amikor Mia hozzánk került, annyira óvatos volt, hogy nem mert falatot elfogadni kézből, és eleinte minden emberrel el akart menni, akinek a szagát megérezte – neki mindegy volt, csak valaki szeresse.

Most pedig én vagyok a legfontosabb számára: persze szeret minden embert, de miután megkapta a simiadagját, jön vissza hozzám, egész nap a lábam mellett alszik, követ bárhova a lakásban, jön velem hegyet mászni és úszni is. Azt kell, hogy mondjam, élvezni egy süket-vak kutya kötetlen bizalmát leírhatatlan megtiszteltetés. Mindezt nem érhettük volna el a tánc nélkül. Nekem meggyőződésem, hogy a közös tanulásnál semmi nem építi jobban a kapcsolatot, mert tanítani csak úgy lehet, hogy folyamatosan őt figyelem. Nekem kell tudnom átadni úgy az anyagot, hogy ő azt meg tudja érteni, ehhez pedig a legapróbb mozdulatából tudnom kell, mi jár a buksijában. Neki is nagyon kell rám figyelnie, hiszen tanulni is csak maximális figyelemben lehet, meg kell tudnia érteni, a legkisebb mozdulatomból is, hogy mit szeretnék tőle.

A ringben állni vele pedig igazán felemelő. Mindkét versenyünk után úgy jöttünk le a pályáról, hogy könnyes szemmel jöttek oda az emberek, hogy gratuláljanak nekünk.

Nekem pedig Miával az oldalamon célommá vált, hogy megmutassuk az embereknek, hogy csak mert eltér a normálistól, attól még igenis képes nagyon sok mindenre. Remélem fel tudjuk nyitni az emberek szemét azzal kapcsolatban, hogy egy handicap-es kutyát – vagy bárkit – nem sajnálni kell, hanem elfogadni őt így teljes értékűnek, és meglátni benne a potenciált.

– Adj tippeket gyakorló kutyatartóknak egy konkrét trükkhöz, hogy hogyan tanítsák meg az adott mozdulatot a saját kedvencüknek!

– Én nem is egy darab konkrét trükköt mondanék, hanem egy kis játékot, ami az ember kreativitását fejleszti, a kutyának meg a figyelmét, és igazából bármilyen feladattal meg lehet csinálni. Az első lépés keresni egy egyszerű feladatot, amit a kutyusod könnyen meg tud csinálni: ez lehet akár egy ül, egy fekszik, forgás vagy pacsi, teljesen mindegy, a lényeg tényleg az, hogy a kutyusod ismerje.

Ha ez megvan, próbáld meg ezt a feladatot minél többféle kontextusban kérni a kutyusodtól. Mondok néhány példát a fektetéssel.

- Variáld a pozíciót: fektesd le mindenféle módon, például magad előtt, mellett, két lábad között, magad mögött – extra nehezítés, ha nem is fordulsz felé, csak például a tükörből nézed.

- Variáld a távolságot: fektesd le magad előtt egészen közel, és ha ez ment, következőnek úgy fektesd, hogy egyet hátralépsz, majd még egyet és így tovább. Figyelj arra, hogy ne induljon el feléd: csak úgy érvényes ha egy lépést sem mozdul bele.

- Adj közben zavaró testjeleket: ha fektetést kérünk, általában lefelé mutatunk a kutyusunknak a föld irányába. De vajon sikerül-e úgyis a feladat, hogy közben felemeled a kezedet? Vagy igazán nehéz szinten úgy kérd tőle, hogy feküdjön le, hogy közben te felugrasz a levegőbe.

Én nagyon szeretem az ilyen játékokat, hiszen egy egyszerű feladattal is jó sokáig el lehet vele szórakozni. Sőt, akár barátokkal is lehet versenyezni, hogy ki tud egy-egy feladatot többféle helyzetben és nehezítéssel is megcsinálni, a lehetőségeknek pedig csak a kreativitás szabhat határt!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk