KÖZÖSSÉG
A Rovatból

„Nagyon ideje lenne egy népi irodalmi hullámnak” - Interjú Grecsó Krisztiánnal szegénységről, érzékenyítésről és mecenatúráról

A MasterCard kortárs kultúrát támogató és érzékenyítő, 20/20 elnevezésű kampánya kapcsán beszélgettünk Grecsó Krisztián íróval a programhoz írt A szegénység fonalai című novellájáról és az abban szereplő társadalmi problémáról.


– Valuska László, a Könyes Magazin főszerkesztője a MasterCard programjának kapcsán azt mondta: „ahhoz, hogy elképzeljük, milyen lesz Magyarország a jövőben, előbb rögzítenünk kell, hogy milyen most”. Milyen most Magyarország, ha a novellád fő témáját, a szegénységet nézzük?

- Erre természetesen csak mint mezei állampolgár tudok válaszolni, hisz nem vagyok sem szociológus, sem szociográfus, aki folyton a vidéket járja. Az tény, hogy iskolákba – amíg nem volt a vírus – jártam, beszéltem pedagógusokkal és láttam helyzeteket vidéki gimnáziumokban.

Ott azt tapasztaltam, hogy elképesztően szétnyílt az olló. Mármint az elit gimnázium és az iskola között, ahol a hétfői menzán háromszor akkora adagot kell főzni, mert a hétvégén a gyerekek nem ettek – és ez egyesek szerint nekik egy természetes állapot.

Voltak olyan „világvégi” középiskolák, szakközépiskolák, ahol éreztem, hogy ők is csak keresik a szavakat, és elképesztő helyzeteken, kríziseken vannak túl. Ezt láttam én: hogy van egy csöndes (inkább némának mondható), érdekérvényesítésre egyáltalán nem képes réteg, amelyik leszakadt. És fontos, hogy amiről én magam beszélni tudok, az messze nem a mélyszegénység, mert arról nekem sincsenek személyes benyomásaim. Főként azért nem, mert ők már nem jutnak el gimnáziumba.

– Az imént is említetted, hogy sokan természetesnek veszik a szegénységnek akár a legmélyebb szintjeit. Ez mennyire lehet természetes? Nincs olyan társadalom, nem is volt soha, ahol ne lettek volna szegények: mi volna a természetes hozzáállása a társadalomnak a szegénységhez – akár az állam, akár a mecénások, akár az egyén szintjén?

– Szerintem ez a „természetesség”-szöveg mindig vérlázító, és egyértelműen tökéletes érzéketlenségről és kíméletlen önzőségről tesz tanúbizonyságot. Ez a retorika nyilvánvalóan a kirekesztésre játszik. Vagyis a hatalommal lojális, polgárinak mondott rétegnek kínál gondolkodásmintákat, hogyan oldja fel a saját, még meglévő lelkiismeret-furdalását. Különösen cinikus ez azok szájából, akik a már nem nagyon létező középréteg világát sem ismerik, hiszen tizenéve alapvető nekik olyan luxus, ami csak nagyon keveseknek. Valószínűleg ezek között a szintek között már annyira nincs átjárás, hogy az elvileg egymás mellett lévő kasztok sem értik meg egymás problémáit.

– A konkrét novellád témaválasztása honnan jött? A témák adták magukat? Te választottál, vagy erre kértek fel?

– Csak a képet küldték el. Onnan jutott eszembe ez a szöveg, abból indultam ki, hogy arról az emberről, aki egy minden infrastruktúrát nélkülöző lakókocsiban kénytelen élni, és festegeti a rozsdára a fehér csíkokat, vajon hányan tudják – az utcán, a munkahelyén, bárhol –, hogy hogyan kénytelen élni. A nem látható szegénység, a velünk élő nyomor – ez fogott meg. Hogyan élhetnek ismerőseink, akik ott vannak velünk, akikkel nap mint nap találkozunk, becsületes munkát végeznek, boldogulni szeretnének, csak esetleg rájuk szakadt egy adósság, elhibáztak valamit, kátyúba került az életük, és onnantól fogva lehetetlen kijönni belőle.

Mert egyébként az egész rendszer úgy van felépítve, hogy ott maradjál, ahol vagy.

Nem akartam az érzelgősséget, az érzékenyítésnek azokat a formáit, amikor rétegzem a nyomor leírását, hanem azt szerettem volna bemutatni, hogy mennyire megdöbbentően mellettünk vannak, és fogalmunk sincs róla, róluk. Teljesen fiktív a novella, de megpróbáltam alanyivá tenni, és felépíteni azt a tükörhelyzetet, hogy ez veled is így lehet. Azt gondolod, hogy erről te nem tehetsz, ezzel nincs dolgod, ez biztos másokkal van így, te ezt biztos észrevennéd... De nem hogy nem veszed észre, de még bele is tiporsz, akár tudtodon kívül is, az áldozatba, annyira nem gondolsz bele az okokba és nem látod a jeleket.

Szegénynek lenni szégyen – alig húsz év alatt visszatértünk ehhez az állapothoz.

Ennek kapcsán akár – mint a novellában – egy ifjúsági környezetben is abszurd helyzetekben találhatod magad, ezt akartam odatolni az olvasó elé. Ezt gyakran bizony én sem látom, ehhez van is egy történetem. Egyszer egy díjamat elárvereztem. Százegynéhány ezer forintot kínált érte egy olvasó, a pénzt természetesen jótékonysági célokra ajánlottam fel, a Heti Betevőnek. Elvittem magát a tárgyat, Pest megyébe kellett utazni, egy kis faluba, ami éppen kívül esik az agglomeráción. És amikor megérkeztem, egészen összeszorult a torkom. Mert egy olyan helyről hoztam el pénzt, ahová inkább vinni kellett volna. És mégis ő adott, ez döbbenetes volt. Nem akarok itt Móriczcal vagy a Hét krajcárral jönni, de mégiscsak az a helyzet, hogy a legnagyobb társadalmi érzéketlenségeket azok nem tűrik, akik a periféria szélén maguk is küzdenek. Amikor luxussá válik minden: először a kultúra, aztán fizikális dolgok. És ezzel rögtön tovább sodródnak kifelé.

Mert ha például rossz a fogad, akkor adott munkahelyekre alapból nem vesznek fel – na de egymillió forint egy fogsor! Innentől már nincs esély.

És mindehhez jön a döbbenetes kizsákmányolás, amiben egyértelműen uzsorásként, de Magyarországon mégis törvényesen működő cégek térségeket felosztva kis falvakat uralnak, csendőrként heti behajtásokat hajtanak végre. Elképesztő helyzetek vannak.

Én azt mondom, hogy nagyon ideje lenne egy népi irodalmi hullámnak, egy szociografikus irodalomnak, mert valószínűleg elképesztően megdöbbennénk mindnyájan, ha valaki mondjuk most elindulna, és megnézné például, hogy néz ki a dizájnerdrogok világa. Ilyet fillérekért be lehet szerezni, és egész falvak élnek abban a kábulatban, hogy ezzel hessegessék el maguktól a valóságukat.

Erre mondhatja egy magát jól pozicionáló, a hatalmi helyzetekben remekül diskuráló politikai szereplő, hogy ugyan, mit tettünk mi ezzel, hogy írtunk egy novellát a szegénységről a MasterCardnak, ami ráadásul egy nagytőkés cég. Én megmondom mit. Alapvetően értük semmit, ez igaz, de azon próbálunk változtatni, hogy ennek a világnak jelenleg semmilyen hangja nincs. Nem tud róla a társadalmi többség, és így ezt az egyenlőtlenséget remekül fenntartani, konzerválni és működtetni lehet, és utána egy-két kiló krumplival szavazatot vásárolni.

Szóval igenis teszünk valamit: erről a világról hírt hozunk, tájékoztatást adunk – mint amit a húszas években tettek a népi írók azzal, hogy megírták, amit láttak.

– Nincs benned egy félelem, hogy ha megérkezne egy ilyen szociografikus irodalmi hang, az ellenérdekelt hatalom megpróbálná minél inkább visszaszorítani?

– Valószínűleg azért mosolyoghatnak rajtunk könnyedén hátradőlve, mert az irodalom, és azon belül is akár egy riportregény, töredékét éri el annak, ahogy ők tudnak kommunikálni az emberekkel. Ahogy ők tudnak hírt gyártani és vinni a világnak, ahhoz képest ez semmi. Még az is, ha valamelyik könyv botrányt tudna kavarni, és esetleg kézről kézre járna, mit jelentene? Több százezer olvasót? Maximum. Ez nekik egyszerűen nem ellenség, nem vagyunk egy súlycsoportban.

Abban is nagyon ügyesek, hogy az oktatásban a középosztály alja hogyan csússzon le folyamatosan, hogy lehetetlenüljenek el falusi iskolák, hogy lehessen az, hogy borsodi szegény falvakban, nem egy helyen, a tanári kar 80-90%-a (ha nem a teljes testület) képesítés nélkül dolgozzon. Ennyit az esélyekről. És ezek a folyamatok olyan lejtőn csúsznak, és a helyzetek úgy be vannak betonozva, amihez képest mi még annyira sem tudjuk kiforgatni a világot a sarkából, mint annak idején például a Viharsarok. De talán egy egész mozgalom hozhatna valamit.

Hogy elérjük, ha valaki egy kis faluba születik Kelet-Magyarországon, az ne legyen egyenlő a tökéletes kilátástalansággal.

De ehhez széles kör kell, az egyháztól kezdve aktivistákon át a hírhozókig, akik valamilyen más struktúrát tudnak felépíteni, a mai kornak megfelelőt. Sajnos ilyen jellegű összefogásra nagyjából én esélyt sem látok.

– A MasterCard programjában van két fontos kulcsszó. Az egyik az érzékenyítés, ami nyilvánvalóan nagyon pozitív tartalmú, ahogy az is örömteli, hogy egy ilyen nagy vállalat beáll ilyen ügy mögé. A mai világra jellemző információs zajban az olyan dolgokra, mint környezetvédelem, digitális leszakadás vagy éppen a szegénység sikeresen fel lehet még hívni a figyelmet? El lehet érni a társadalom egy nagyobb részét – arról már nem is beszélve, hogy esetleg meg is mozgassák?

– Erre szokták azt mondani – és ebben van igazság is –, hogy minden egyes megnyert ember számít. Valószínűleg nem fogunk tudni a Való Világgal versenyezni a figyelemért vívott harcban, sőt még a Facebookon sem lehet a pörgetés megállításához nagy reményt fűzni. Én egyébként ezért is igyekeztem a szövegemmel meghökkenteni. Azt, hogy a szegénységet mennyire nem lehet meglátni, észrevenni, úgy akartam megcsinálni a szövegben, hogy kb. a 95 százalékáig egyáltalán ne legyen semmiféle gyanú arra nézvést, hogy miről szól a szöveg. Legyen az az érzés, hogy „mit írt a Grecsó? Megbolondult?! Hol itt a szegénység? Ez egy szerelmi történet, könyörgöm!” És aztán tessék!

Nekem nagyon furcsa élmény volt, gyerekként és később is, mikor egyszer csak szembesülnöm kellett egy olyan élettel, aminek a körülményeiről nem tudtam.

Rendkívül megdöbbentő tud lenni. De voltam egyszer én is ilyen szituációban. Átjött egy barátom testvére, hogy megmutassa, hogy kell egy kaját elkészíteni, és meglátta, hogy néz ki a konyhánk. A szégyent, ami akkor végigömlött rajtam, ma is érzem. Ezért is érzem azt, hogy ha ez most száz vagy ezer ember emberhez eljut, és nem hoz kellemetlen helyzetbe vagy nem aláz meg egy szegény embert sem, akkor már elértünk valamit. Én sajnos nem tudok mást. Mert ha maradnánk ennél a fajta „józanságnál”, hogy úgysem érünk el semmit, akkor hagyhatnánk is az egészet, és az is egyfajta legalizálása lenne a dolognak.

– Kanyarodjunk el a novella konkrét témájától a MasterCard másik fontos kulcsszava, a mecenatúra felé. A fogalom nem mai, nevéből is adódóan már az ókorban is létezett, majd az idők során ilyen-olyan formában mindig szolgálta a kultúrát. Hogyan működik a mecénás tevékenység most, a 21. században?

– Én tudok pozitív példákat mutatni, de ezek inkább szabályt erősítő kivételek. A mecenatúra tulajdonképpen a felelősségvállalás egy formája, és azt mondja, hogy a tanultsággal, a hatalommal és a pénzzel felelősség is jár. De azt, hogy például a válság óta hihetetlen haszonnal dolgozó gyógyszeripari cégek a kultúrát vagy akár más vállalkozói rétegeket felelősen igyekeznének segíteni, én tömegével nem látom. Az tudható, hogy az állami segítség, mint például a garázskoncert az egyik zsebből a másikba pakolás tipikus esete. Ilyen helyzetben hihetetlenül felértékelődik a mecenatúra, és ennek különböző formáit kitalálni nagy munka. Az irodalomnál ez általában díj formájában realizálódik, ami nagyon jó, de azért én örülnék más formátumoknak is.

A Mastercard a körülöttünk történő dolgokra szeretne reflektálni

"A 2020-as esztendőre visszatekintve azt látjuk, hogy sok olyan dolog történt velünk, ami korábban soha. A Mastercardnál szerettünk volna tenni valami többet– a kultúra által és azt megsegítve. Valami mást, valami olyat, ami reflektál arra, ami körülöttünk történik. Amivel tudunk tenni a környezetünkért, a környezetünkben élőkért. Odafordulással, érzékenyítéssel. Ez a gondolatiság hívta életre a 20/20-as kampányt" - mondta Szalkai Réka, a Mastercard marketing igazgatója.

Egyébként nagyon sokszor tapasztalom, mondják kis- és középvállalkozók is, akikkel beszélni tudok, hogy mi magunk és a szervezetek is nagyon bénák vagyunk ebben, maguk az alkotók sincsenek felkészülve arra, hogy ezeket a lehetőségeket hogyan fogadják. Jön egy vállalkozó, és elmondja, hogy „tessék, itt vagyok, de nekem arra se időm, se energiám, hogy ezeket a formákat kitaláljam; mondjátok meg ti, hogy mit hogyan, és én odaadom”. Ugyanakkor azt ő is tudni akarja, hogy a pénze oda kerül, ahol arra szükség van. De nincsenek jó mintáink és bejáratott formáink, mert sose voltak. Nem látjuk, hogy hogyan lehet folyóiratokat támogatni, hogyan lehetne független tehetségkutató-programot csinálni – de valódit, nem olyat, amiből 3-4 kivételezett majd marha jól él, mert csajokat akar fogni. Olyat, ahol gyerekeknek segítünk a zenében vagy a képzőművészetben boldogulni és kiteljesedni. És ha nem is lesznek művészek, azt a szemléletet megsegítjük, hogy a tanulás és a befogadás milyen fontos.

Rengeteg mód lenne, de nincsenek bejáratott helyeink és intézményeink, mert nem erre hozták létre a művészeti iskolákat, a sportiskolákat, semmilyen tehetségkutató formátumot. Pedig elképzelhető volna, hogy egy középvállalat (aminek milliárdjai ugyan nincsenek), körülnéz mondjuk Borsodban, és megnézi, milyen galériaélet van, van-e oktatás mögötte, egy gyerek, ha ügyesen rajzol, van-e esélye eljutni valahova. Mert

jelen pillanatban egy alsó-középosztálybelinek is átok, ha a gyereke tehetséges, mert csak a reménytelenség lehet a vége: milyen különtanárhoz vigye, milyen messzire, mennyiért...

Egyszer egy interjú után felhívott egy ruhaipari vállalkozó, és megkért, hogy hozzam össze fiatalokkal, ő hajlandó őket finanszírozni – ebből lett egyébként a JAKkendő-díj. Akkor a JAK (József Attila Kör – a szerk.), ami azóta nem is létezik már – hogy biztos legyen, hogy független írószervezet fiatalokhoz ne jusson el – minden évben pályáztatta és megjelentette fiatalok kötetét, hogy elindulhasson egy karrier. A JAKkendő egyébként a ruhaipari szponzorra utalt, ami egy jó gondolat volt, megpróbált szakítani a szocializmus negyven évének gyakorlatával, amikor eltartott kisujjal viszonyulunk a nagytőkéhez a kultúrában, és még mindig az az egyetlen bölcsesség, hogy „van az a pénz, amiért az embernek korpásodik a haja”. Pedig a mecenatúrát lehet fenntarthatóan, okosan és ízlésesen csinálni, de sokaknak ez még mindig hihetetlen. És őszinte leszek, ezt abszolút nem felülről mondom, én is része vagyok a rendszernek, és én sem tudtam komolyabb energiát vagy ötletet beletenni.

– A MasterCard 2021-ben a 40 év alatti írókat szeretné díjazni. Te ebből a korból éppen kiestél, de mint tapasztalt, sikeres és a közönség által kedvelt író, mit tudsz mondani a fiatalabb pályatársaknak? Egyáltalán: hol van ma, a 21. század harmadik évtizedében egy fiatal író helye a tik-tokerek és youtuberek világában?

- Ha van egy valódi motiváció, van ambíció, ami benne dolgozik, ezen kívül folyamatosan képzi magát, használja a nyelvet, és ez az egész örömet okoz neki, akkor ettől a pillanattól kezdve ne hagyja magát eltántorítani. Más jó tanácsot nehéz adni, mert minden pályának szükségszerűen egyedinek kell lenni.

Az a fontos, hogy az őt körülvevő világban olyan réseket találjon, amiből újat tud hozni, tud mutatni valami újat a világból és önmagából.

Gondoljon valamit a nyelvi formákról, a társadalmi felelősségvállalásról, legyen benne érzékenység – de ez mind alkotói alkat kérdése. Egyetlen dolog biztos: hogy a munkát nem lehet megspórolni, mert az írást nem lehet máshogy megtanulni, mint rengeteg gyakorlással. A sikerhez rengeteg rossz szövegen át visz az út.

Az a legnehezebb egy mai írónak, hogy végtelenül gyorsan célba tudja juttatni a szövegét. Mert a gyorsaság, hogy azonnal kész a szöveg, azonnal ott van a szerkesztőnél, rögtön meg lehet mutatni, az egy lezárást is eredményez. Addig, amíg a szövegen dolgozol, újra és újra belemész, folyamatosan tanulni tudsz belőle, ez egy folyamat része. Nagyon könnyű megrekedni egy szinten, ha örökké transzparens vagy, és nem akarsz újra a mélyre fúrni, nem gyakorolsz. Sokkal fegyelmezettebbnek kell lenni egy mai szerzőnek. Mert annak idején marha könnyű volt azt úgy csinálni, hogy semmiféle ilyen csábítás nem volt. Ez a világ olyan gyorsan változott meg, hogy magam alig múltam negyven, de én még írógépen kezdtem. Ott át kellett gondolni a szöveget, mert egész részeket gépelhettél újra. Rengetegszer megírtam kézzel, azt elkezdtem letisztázni – szükségszerűen a hordozó maga adott egy gyakorlási lehetőséget. Ez persze nem erény, egyszerűen ez volt. Egy mai írónak magának kell kialakítani ezt a türelmet, kitartást, hogy ne öntse az egész életet egy fazékba, és próbálja azonnal kifőzni.

És miközben sokkal demokratikusabbnak tűnik a nyilvánosság, sokkal hamarabb eljuthat publikációig vagy akár kötetig egy fiatal, mint akár 15 évvel ezelőtt. És ott is egy ugyanolyan információs zajban létezik, mint amiről korábban beszéltünk, nagyjából négyezer cím közé kerül be. A kudarcon túllendülni, a sértett helyzetet túlélni: minden pályának ezek az első lépései. Nekem bő tizenöt évembe tellett, mire a Mellettem elférsz meghozta az igazi sikert. Addig nagyon pici, szűk rétegnek írtam, meglehetősen a periférián. Ez nem kevés idő, ennyi munka volt benne. És ezt persze nem hősködésből mondom, de ezzel bizony számolni kell.

Nemcsak máshogy van ma, de máshogyan is nehéz: van egy kommunikációs szakadék egészen közeli generációk között, aminek egyrészt oka a rendszerváltás, másrészt a digitális rendszer robbanása, ami tovább mélyíti a szakadékot. Egy teljes világátalakulás zajlott le, tulajdonképpen alig húsz év alatt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Már több mint százan jelentkeztek önkéntes babasimogatónak a kistarcsai kórházban maradt csecsemők szeretgetésére
A Flór Ferenc Kórházban hivatalos önkéntes program indul a kórházban maradt csecsemők megsegítésére. Olyan emberek jelentkezését várják, akik időt töltenek a babákkal, ringatják, szeretgetik, megnyugtatják őket és játszanak velük, hogy a kicsik az alapellátáson túl a szükséges szeretetet és törődést is megkaphassák.


Szervezett keretek között, önkéntes szerződéssel és kötelező oktatással babasimogató programot indít a kistarcsai Flór Ferenc Kórház. Az ötletgazda, Balogh Tamás egy Facebook-posztban jelentette be a kezdeményezést, amelynek célja egy országos modell kidolgozása. Azt írta, „a Flór Ferenc kórház lesz a minta kórházunk”.

Múlt héten nagy sajtóvisszhangot kapott a hír, miszerint a kistarcsai kórház csecsemő- és gyermekosztálya öt újszülött kisfiúról gondoskodik, akiket nem vittek haza a születésük után. A kórház közzétette, milyen adományokat – például egyes tápszert, pelenkát és légzésfigyelőt – fogadnak szívesen a babák ellátásához. Az ott dolgozók elmondása szerint azonban a kórházban hagyott babáknak leginkább szeretetre, törődésre, érintésre van szükségük, ehhez kellenének önkéntesek.

„Olyan emberek, akik időt töltenek olyan újszülöttekkel és csecsemőkkel, akik hosszabb ideig kórházban maradnak, mert a szüleik nem tudják vagy nem akarják hazavinni őket. Ölbe venni és ringatni a babát, megnyugtatni sírás esetén, beszélni hozzá vagy játszani velük, bőrkontaktust biztosítani, és úgy általában jelen lenni”

– foglalta össze Balogh Tamás a feladatokat egy ápoló elmondása alapján.

Az ötletgazda közölte, hogy a napokban hosszas és eredményes megbeszélést folytatott a kórház csecsemő- és gyermekosztályának főnővérével, valamint a főorvos jóváhagyásával kötöttek megállapodást. Ennek keretében bemutatják, hogyan is képzelik el a babasimogatást szervezetten, a szabályok betartásával, a megfelelő oktatások elvégzésével. Cél, hogy a program „legfőképpen a babákra nézve biztonságos keretek között legyen megszervezve”.

A jelentkezés feltételeihez tartozik, hogy az önkénteseknek szerződést kell kötniük a kórházzal. A szerződés semmire nem kötelez, viszont kizárólag a szerződés meglétével, és az alábbi pontok teljesítésével lehet csak belépni a babákhoz.

Az önkéntesek a papírok megléte után hivatalos babasimogatók lesznek. Ehhez részt kell venniük egy másfél órás képzésen, amely tűz- és munkavédelmi, adatvédelmi, minőségirányítási, valamint kórházhigiéniai oktatást foglal magában. Emellett szükségük lesz egészségügyi alkalmassági igazolásra is,

amihez EKG-, labor- és mellkasröntgen-vizsgálatokat kell elvégezni. Balogh szerint ezt a kórház soron kívül és azonnal elvégez az önkénteseken.

A babasimogatók a feladatukat fehér köpenyben, hivatalos kitűzővel fogják végezni, és szigorú szabály, hogy a babákról kép, videó és hanganyag rögzítése szigorúan tilos.

Az önkéntesektől heti minimum egy, de lehetőség szerint két óra jelenlétet kérnek, és csak olyanok jelentkezését várják, akik a rendszeres utazást Kistarcsára meg tudják oldani. Az ötletgazda hangsúlyozza: „Egyszeri babasimogatók ne jelentkezzenek. Ez nem turista látványosság”.
Így jelentkezhetsz babasimogatónak:

Írj egy e-mailt Ágoston Ibolya főnővérnek az alábbi címre: agoston.ibolya@florhosp.hu. Az ötletgazda azt kéri, hogy senki ne keresse fel személyesen a kórházat a jelentkezés céljából, ez csak e-mail küldésével lehetséges.

Balogh Tamás nem sokkal a felhívás megosztása után arról tájékoztatott a Facebookon, hogy

alig pár óra alatt már több mint százan jelentkeztek babasimogatónak.

A távlati cél egy olyan egységes rendszer kidolgozása, amelynek a végén, az ország összes kórházban maradt babája mellett ott lesz legalább egy, de remélhetőleg 4-5 babasimogató.

Azt is közölte, hogy már felvette a kapcsolatot a Semmelweis Egyetem Gyermekgyógyászati Klinikaval, de tervben van a Bethesda Gyermekkórház is, és sorban jön majd az ország összes többi kórháza is. A rendszert lassan, de stabilan építenék fel.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KÖZÖSSÉG
A Rovatból
„Elvitte a mentő a sofőrt! Ne büntesd meg!” – egy idegen cetlije mentette meg a bírságtól a rosszulléttel küzdő autóst Pécsen
Egy pécsi áruház parkolójában lett rosszul egy férfi, akit kórházba szállítottak, az autója azonban a parkolóban maradt, ahol egy óra várakozás után fizetni kell. Egy szemtanú nemcsak üzenetet hagyott a szélvédőn, de a parkolóőrrel is egyeztetett a méltányosságról.
DKA – Fotó: - szmo.hu
2026. július 06.



„Elvitte a mentő a sofőrt! Ne büntesd meg! Köszi” – ez az üzenet állt azon a kis papírcetlin, ami néhány nap alatt bejárta a magyar internetet. Múlt hét szerdán Pécsen, kora reggel egy áruház parkolójában egy autós rosszul lett, mentő vitte kórházba. Később, amikor visszatérhetett a kocsijához, egy kézzel írt üzenetet talált a szélvédőjén. A cetlit lefotózta és megosztotta a Facebookon, hogy köszönetet az írójának.

„Szeretném szívből megköszönni annak a kedves, ismeretlen embernek, aki ezt a szélvédőmre tette. Ez a figyelmes és önzetlen gesztus igazán megmelengette a szívemet, és mosolyt csalt az arcomra. Jó érzés tudni, hogy vannak még ilyen kedves emberek. Kívánom, hogy az élet sokszorosan adja vissza ezt a jóságot Önnek. Legyen csodálatos napja, és köszönöm még egyszer ezt a szép gesztust!”

– üzente a sofőr a megmentőjének.

A kedves történetről az Országos Mentőszolgálat is beszámolt a Facebookon, a poszt alatt pedig megszólalt a cetli írója, Solymosi-Kisfalvi Anita is. Azt írta kommentben, hogy ott csak az járt a fejében, hogy meg fogják büntetni az autó tulajdonosát, ezért nem sokat mérleget, tette, amit jónak látott. A Blikknek részletesebben is elmesélte, mi történt. Mint mondta, az egyre hangosodó szirénára lett figyelmes a parkolóban.

„Közelebb mentem, és akkor láttam, hogy egy ott parkoló autóhoz érkeztek, ahol egy úr állt, aki a mellkasát szorította. Még be tudta zárni az autóját, aztán betették a mentőbe, én pedig vártam, hogy elviszik-e, vagy sem”

– idézte fel a történteket.

Mivel az áruház parkolójában egy óra várakozás után fizetni kell vagy komoly büntetést kockáztat az ember, Anita cselekedett, miután a mentő elhajtott a beteggel. Először megírta a cédulát, amit a szélvédőre tett, majd felkereste a parkolóőrt is.

„Ismerem Tamást, aki a parkoló autókra figyel, és mondtam neki, hogy egy kórházi kivizsgálás nem csak egy órán át tart, így ne büntesse meg a tulajt. Részemről ez volt a legkevesebb, amit tehettem. Nem azért csináltam, mert viszonzást várnék, egyszerűen így éreztem helyesnek”

– mondta a nő.

A parkolóőr egyetértett vele abban, hogy egy ilyen esetben el lehet tekinteni a büntetéstől.

Az autó sofőrje, Csaba később írásban köszönte meg a segítséget, és elárulta, mi történt vele. „Szívinfarktusra utaló tünetek miatt hívtam magamhoz a mentőt. Munkába menet, vezetés közben lettem rosszul.”

„Abban a pillanatban nem az járt a fejemben, hogy szabálytalan helyen parkolok-e, vagy hogy ezért esetleg büntetést kapok.”

A férfi hozzátette, csak az volt a fontos, hogy minél hamarabb segítséget kapjon. Külön megköszönte Anita kedvességét és emberségét, ami sokat jelentett számára a nehéz pillanatokban.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Az egész falu énekelve virrasztott a partra sodort 18 éves lány holtteste mellett
A Djaul-sziget lakói a közösség hagyománya szerint nem hagyták magára a partra sodort lányt, akinek édesanyját is ugyanott találták meg. A két holttest több mint 200 kilométerre került elő attól a helytől, ahol a két csónak felborult.


A Djaul-sziget egyik falujának lakói egész éjjel énekelve virrasztottak egy 18 éves lány holtteste mellett, akit a tenger sodort partra. A lány annak a múlt szombati pápua új-guineai hajószerencsétlenségnek az egyik áldozata, amelyben két, családokat szállító csónak borult fel. Péntek reggelig kilenc áldozatot találtak meg. A hatóságok ekkorra hivatalosan is az áldozatok felkutatására összpontosító szakaszba léptették a keresést – írja az ausztrál ABC News.

Michael Rangrang helyi tanító szerint a közösség számára természetes volt, hogy nem hagyják magára a lányt.

„Ez a kultúránk része. Ha valaki meghal, tennünk kell valamit” – mondta.

A lány és édesanyja holttestét három nappal a baleset után találták meg, több mint 200 kilométerre a tragédia helyszínétől. A keresésben több mint húsz hajó vesz részt, de a viharos idő és az erős áramlatok nagyon megnehezítik a munkát.

Byron Chan, Új-Írország tartomány kormányzója is beszélt a nehéz körülményekről.

„A holttestek elsodródnak az emberek és a szigetek mellett. Különösen a fiatalabb áldozatoké, mert könnyebbek, így messzire sodorja őket a víz” – mondta.

A kormányzó közölte, hogy nagyobb hajók bevetéséhez a pápua új-guineai haditengerészet segítségét kérte. Rebecca Marigu helyi újságíró arról számolt be, hogy szerdán három holttestet is láttak. Mire azonban a hajó vissza tudott térni értük, a magas hullámok miatt már nem találták őket. A rendőrség cáfolta azokat a híreszteléseket, amelyek szerint kalóztámadás történt. Az egyik azonosított áldozat a helyi egészségügyi hatóság munkatársa volt. Kollégái díszsorfallal búcsúztak tőle.

A tragédia múlt szombat délután történt a Bismarck-tengeren. A két csónak fedélzetén 27 ember, köztük több kisgyerek utazott. A családok a Pangpang Beach Resortban tartott születésnapi ünnepségről tartottak hazafelé, amikor a csónakok felborultak. Csak a két hajóvezető élte túl a balesetet. Hat órán át sodródtak a vízen, mire partot értek.

Ez volt az ország egyik legsúlyosabb tengeri szerencsétlensége a Rabaul Queen 2012-es kompkatasztrófája óta, amelyben több mint 140 ember halt meg.

A tragédia ismét felhívta a figyelmet a tengeri közlekedés biztonsági hiányosságaira egy olyan országban, ahol a szigetek közötti utazás a mindennapok része. A hatóságok szerint szigorúbban kellene ellenőrizni a kötelező GPS-jeladók és mentőmellények használatát.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Saját vizéből itatott meg egy szomjas gólyát a közutas a 40 fokos hőségben
Nagy Árpád a Tiszakécske melletti kánikulában segített a madáron, miután észrevette, hogy az a bokrok leveleit csipkedi. A férfi a Facebookon osztotta meg a történetet, ahol azt írta, az eset jól mutatja, mennyire megviseli az állatokat is a rekkenő hőség.


A 38-40 fokos hőségben egy szomjazó gólyával találkoztak a Magyar Közút dolgozói Tiszakécske határában, miközben hidegkátyúzást végeztek. Egyikük, Nagy Árpád a saját védőitalából itatta meg a madarat. Az esetről kedden posztolt a Facebookon „Szavak nélkül” címmel, a történet pedig gyorsan terjedni kezdett az interneten.

A közutasok az út menti árokban figyeltek fel a madárra, ami a bokrok leveleit csipkedte, láthatóan megviselte a kánikula – írta a Sokszínű Vidék. Nagy Árpád a bejegyzésében leírta a váratlan találkozást és a madár reakcióját.

„A reggel kapott hideg vizünkből – amit védőitalként kaptunk – megpróbáltam odacsalogatni. Meglepő módon a gólya átsétált az árkon, odajött hozzánk, és ivott a vízből. Egy apró pillanat volt a mai munkanapból, de jól megmutatta, mire képes a szomjúság, és mennyire megviseli az állatokat is ez a 38–39–40 fokos hőség” – részletezte a férfi. A posztjában arra is felhívta a figyelmet, hogy a nagy melegben nemcsak egymásra, hanem az állatokra is vigyázni kell. „Mi, közutasok nap mint nap az utakon dolgozunk, és ilyenkor nemcsak egymásra kell figyelnünk, hanem a körülöttünk élő állatokra is.

Egy tál víz, egy kis odafigyelés, egy perc törődés akár életet is menthet” – fogalmazott Nagy Árpád.

Nem ez az első eset, hogy a Magyar Közút munkatársai állatok segítségére sietnek. Korábban országszerte híre ment, amikor dolgozóik egy nehezen világra jövő kisborjú születésénél segédkeztek, egy másik alkalommal pedig egy útszélén talált, elhagyott kiskutyát fogadtak örökbe a veszprémi mérnökségen. Ezek az esetek azt mutatják, hogy a cég munkatársai a terepen végzett feladataik mellett gyakran kerülnek olyan helyzetbe, ahol gyors reagálással és lélekjelenléttel tudnak segíteni a bajba jutott állatokon.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk