KÖZÖSSÉG
A Rovatból

„Nagyon ideje lenne egy népi irodalmi hullámnak” - Interjú Grecsó Krisztiánnal szegénységről, érzékenyítésről és mecenatúráról

A MasterCard kortárs kultúrát támogató és érzékenyítő, 20/20 elnevezésű kampánya kapcsán beszélgettünk Grecsó Krisztián íróval a programhoz írt A szegénység fonalai című novellájáról és az abban szereplő társadalmi problémáról.


– Valuska László, a Könyes Magazin főszerkesztője a MasterCard programjának kapcsán azt mondta: „ahhoz, hogy elképzeljük, milyen lesz Magyarország a jövőben, előbb rögzítenünk kell, hogy milyen most”. Milyen most Magyarország, ha a novellád fő témáját, a szegénységet nézzük?

- Erre természetesen csak mint mezei állampolgár tudok válaszolni, hisz nem vagyok sem szociológus, sem szociográfus, aki folyton a vidéket járja. Az tény, hogy iskolákba – amíg nem volt a vírus – jártam, beszéltem pedagógusokkal és láttam helyzeteket vidéki gimnáziumokban.

Ott azt tapasztaltam, hogy elképesztően szétnyílt az olló. Mármint az elit gimnázium és az iskola között, ahol a hétfői menzán háromszor akkora adagot kell főzni, mert a hétvégén a gyerekek nem ettek – és ez egyesek szerint nekik egy természetes állapot.

Voltak olyan „világvégi” középiskolák, szakközépiskolák, ahol éreztem, hogy ők is csak keresik a szavakat, és elképesztő helyzeteken, kríziseken vannak túl. Ezt láttam én: hogy van egy csöndes (inkább némának mondható), érdekérvényesítésre egyáltalán nem képes réteg, amelyik leszakadt. És fontos, hogy amiről én magam beszélni tudok, az messze nem a mélyszegénység, mert arról nekem sincsenek személyes benyomásaim. Főként azért nem, mert ők már nem jutnak el gimnáziumba.

– Az imént is említetted, hogy sokan természetesnek veszik a szegénységnek akár a legmélyebb szintjeit. Ez mennyire lehet természetes? Nincs olyan társadalom, nem is volt soha, ahol ne lettek volna szegények: mi volna a természetes hozzáállása a társadalomnak a szegénységhez – akár az állam, akár a mecénások, akár az egyén szintjén?

– Szerintem ez a „természetesség”-szöveg mindig vérlázító, és egyértelműen tökéletes érzéketlenségről és kíméletlen önzőségről tesz tanúbizonyságot. Ez a retorika nyilvánvalóan a kirekesztésre játszik. Vagyis a hatalommal lojális, polgárinak mondott rétegnek kínál gondolkodásmintákat, hogyan oldja fel a saját, még meglévő lelkiismeret-furdalását. Különösen cinikus ez azok szájából, akik a már nem nagyon létező középréteg világát sem ismerik, hiszen tizenéve alapvető nekik olyan luxus, ami csak nagyon keveseknek. Valószínűleg ezek között a szintek között már annyira nincs átjárás, hogy az elvileg egymás mellett lévő kasztok sem értik meg egymás problémáit.

– A konkrét novellád témaválasztása honnan jött? A témák adták magukat? Te választottál, vagy erre kértek fel?

– Csak a képet küldték el. Onnan jutott eszembe ez a szöveg, abból indultam ki, hogy arról az emberről, aki egy minden infrastruktúrát nélkülöző lakókocsiban kénytelen élni, és festegeti a rozsdára a fehér csíkokat, vajon hányan tudják – az utcán, a munkahelyén, bárhol –, hogy hogyan kénytelen élni. A nem látható szegénység, a velünk élő nyomor – ez fogott meg. Hogyan élhetnek ismerőseink, akik ott vannak velünk, akikkel nap mint nap találkozunk, becsületes munkát végeznek, boldogulni szeretnének, csak esetleg rájuk szakadt egy adósság, elhibáztak valamit, kátyúba került az életük, és onnantól fogva lehetetlen kijönni belőle.

Mert egyébként az egész rendszer úgy van felépítve, hogy ott maradjál, ahol vagy.

Nem akartam az érzelgősséget, az érzékenyítésnek azokat a formáit, amikor rétegzem a nyomor leírását, hanem azt szerettem volna bemutatni, hogy mennyire megdöbbentően mellettünk vannak, és fogalmunk sincs róla, róluk. Teljesen fiktív a novella, de megpróbáltam alanyivá tenni, és felépíteni azt a tükörhelyzetet, hogy ez veled is így lehet. Azt gondolod, hogy erről te nem tehetsz, ezzel nincs dolgod, ez biztos másokkal van így, te ezt biztos észrevennéd... De nem hogy nem veszed észre, de még bele is tiporsz, akár tudtodon kívül is, az áldozatba, annyira nem gondolsz bele az okokba és nem látod a jeleket.

Szegénynek lenni szégyen – alig húsz év alatt visszatértünk ehhez az állapothoz.

Ennek kapcsán akár – mint a novellában – egy ifjúsági környezetben is abszurd helyzetekben találhatod magad, ezt akartam odatolni az olvasó elé. Ezt gyakran bizony én sem látom, ehhez van is egy történetem. Egyszer egy díjamat elárvereztem. Százegynéhány ezer forintot kínált érte egy olvasó, a pénzt természetesen jótékonysági célokra ajánlottam fel, a Heti Betevőnek. Elvittem magát a tárgyat, Pest megyébe kellett utazni, egy kis faluba, ami éppen kívül esik az agglomeráción. És amikor megérkeztem, egészen összeszorult a torkom. Mert egy olyan helyről hoztam el pénzt, ahová inkább vinni kellett volna. És mégis ő adott, ez döbbenetes volt. Nem akarok itt Móriczcal vagy a Hét krajcárral jönni, de mégiscsak az a helyzet, hogy a legnagyobb társadalmi érzéketlenségeket azok nem tűrik, akik a periféria szélén maguk is küzdenek. Amikor luxussá válik minden: először a kultúra, aztán fizikális dolgok. És ezzel rögtön tovább sodródnak kifelé.

Mert ha például rossz a fogad, akkor adott munkahelyekre alapból nem vesznek fel – na de egymillió forint egy fogsor! Innentől már nincs esély.

És mindehhez jön a döbbenetes kizsákmányolás, amiben egyértelműen uzsorásként, de Magyarországon mégis törvényesen működő cégek térségeket felosztva kis falvakat uralnak, csendőrként heti behajtásokat hajtanak végre. Elképesztő helyzetek vannak.

Én azt mondom, hogy nagyon ideje lenne egy népi irodalmi hullámnak, egy szociografikus irodalomnak, mert valószínűleg elképesztően megdöbbennénk mindnyájan, ha valaki mondjuk most elindulna, és megnézné például, hogy néz ki a dizájnerdrogok világa. Ilyet fillérekért be lehet szerezni, és egész falvak élnek abban a kábulatban, hogy ezzel hessegessék el maguktól a valóságukat.

Erre mondhatja egy magát jól pozicionáló, a hatalmi helyzetekben remekül diskuráló politikai szereplő, hogy ugyan, mit tettünk mi ezzel, hogy írtunk egy novellát a szegénységről a MasterCardnak, ami ráadásul egy nagytőkés cég. Én megmondom mit. Alapvetően értük semmit, ez igaz, de azon próbálunk változtatni, hogy ennek a világnak jelenleg semmilyen hangja nincs. Nem tud róla a társadalmi többség, és így ezt az egyenlőtlenséget remekül fenntartani, konzerválni és működtetni lehet, és utána egy-két kiló krumplival szavazatot vásárolni.

Szóval igenis teszünk valamit: erről a világról hírt hozunk, tájékoztatást adunk – mint amit a húszas években tettek a népi írók azzal, hogy megírták, amit láttak.

– Nincs benned egy félelem, hogy ha megérkezne egy ilyen szociografikus irodalmi hang, az ellenérdekelt hatalom megpróbálná minél inkább visszaszorítani?

– Valószínűleg azért mosolyoghatnak rajtunk könnyedén hátradőlve, mert az irodalom, és azon belül is akár egy riportregény, töredékét éri el annak, ahogy ők tudnak kommunikálni az emberekkel. Ahogy ők tudnak hírt gyártani és vinni a világnak, ahhoz képest ez semmi. Még az is, ha valamelyik könyv botrányt tudna kavarni, és esetleg kézről kézre járna, mit jelentene? Több százezer olvasót? Maximum. Ez nekik egyszerűen nem ellenség, nem vagyunk egy súlycsoportban.

Abban is nagyon ügyesek, hogy az oktatásban a középosztály alja hogyan csússzon le folyamatosan, hogy lehetetlenüljenek el falusi iskolák, hogy lehessen az, hogy borsodi szegény falvakban, nem egy helyen, a tanári kar 80-90%-a (ha nem a teljes testület) képesítés nélkül dolgozzon. Ennyit az esélyekről. És ezek a folyamatok olyan lejtőn csúsznak, és a helyzetek úgy be vannak betonozva, amihez képest mi még annyira sem tudjuk kiforgatni a világot a sarkából, mint annak idején például a Viharsarok. De talán egy egész mozgalom hozhatna valamit.

Hogy elérjük, ha valaki egy kis faluba születik Kelet-Magyarországon, az ne legyen egyenlő a tökéletes kilátástalansággal.

De ehhez széles kör kell, az egyháztól kezdve aktivistákon át a hírhozókig, akik valamilyen más struktúrát tudnak felépíteni, a mai kornak megfelelőt. Sajnos ilyen jellegű összefogásra nagyjából én esélyt sem látok.

– A MasterCard programjában van két fontos kulcsszó. Az egyik az érzékenyítés, ami nyilvánvalóan nagyon pozitív tartalmú, ahogy az is örömteli, hogy egy ilyen nagy vállalat beáll ilyen ügy mögé. A mai világra jellemző információs zajban az olyan dolgokra, mint környezetvédelem, digitális leszakadás vagy éppen a szegénység sikeresen fel lehet még hívni a figyelmet? El lehet érni a társadalom egy nagyobb részét – arról már nem is beszélve, hogy esetleg meg is mozgassák?

– Erre szokták azt mondani – és ebben van igazság is –, hogy minden egyes megnyert ember számít. Valószínűleg nem fogunk tudni a Való Világgal versenyezni a figyelemért vívott harcban, sőt még a Facebookon sem lehet a pörgetés megállításához nagy reményt fűzni. Én egyébként ezért is igyekeztem a szövegemmel meghökkenteni. Azt, hogy a szegénységet mennyire nem lehet meglátni, észrevenni, úgy akartam megcsinálni a szövegben, hogy kb. a 95 százalékáig egyáltalán ne legyen semmiféle gyanú arra nézvést, hogy miről szól a szöveg. Legyen az az érzés, hogy „mit írt a Grecsó? Megbolondult?! Hol itt a szegénység? Ez egy szerelmi történet, könyörgöm!” És aztán tessék!

Nekem nagyon furcsa élmény volt, gyerekként és később is, mikor egyszer csak szembesülnöm kellett egy olyan élettel, aminek a körülményeiről nem tudtam.

Rendkívül megdöbbentő tud lenni. De voltam egyszer én is ilyen szituációban. Átjött egy barátom testvére, hogy megmutassa, hogy kell egy kaját elkészíteni, és meglátta, hogy néz ki a konyhánk. A szégyent, ami akkor végigömlött rajtam, ma is érzem. Ezért is érzem azt, hogy ha ez most száz vagy ezer ember emberhez eljut, és nem hoz kellemetlen helyzetbe vagy nem aláz meg egy szegény embert sem, akkor már elértünk valamit. Én sajnos nem tudok mást. Mert ha maradnánk ennél a fajta „józanságnál”, hogy úgysem érünk el semmit, akkor hagyhatnánk is az egészet, és az is egyfajta legalizálása lenne a dolognak.

– Kanyarodjunk el a novella konkrét témájától a MasterCard másik fontos kulcsszava, a mecenatúra felé. A fogalom nem mai, nevéből is adódóan már az ókorban is létezett, majd az idők során ilyen-olyan formában mindig szolgálta a kultúrát. Hogyan működik a mecénás tevékenység most, a 21. században?

– Én tudok pozitív példákat mutatni, de ezek inkább szabályt erősítő kivételek. A mecenatúra tulajdonképpen a felelősségvállalás egy formája, és azt mondja, hogy a tanultsággal, a hatalommal és a pénzzel felelősség is jár. De azt, hogy például a válság óta hihetetlen haszonnal dolgozó gyógyszeripari cégek a kultúrát vagy akár más vállalkozói rétegeket felelősen igyekeznének segíteni, én tömegével nem látom. Az tudható, hogy az állami segítség, mint például a garázskoncert az egyik zsebből a másikba pakolás tipikus esete. Ilyen helyzetben hihetetlenül felértékelődik a mecenatúra, és ennek különböző formáit kitalálni nagy munka. Az irodalomnál ez általában díj formájában realizálódik, ami nagyon jó, de azért én örülnék más formátumoknak is.

A Mastercard a körülöttünk történő dolgokra szeretne reflektálni

"A 2020-as esztendőre visszatekintve azt látjuk, hogy sok olyan dolog történt velünk, ami korábban soha. A Mastercardnál szerettünk volna tenni valami többet– a kultúra által és azt megsegítve. Valami mást, valami olyat, ami reflektál arra, ami körülöttünk történik. Amivel tudunk tenni a környezetünkért, a környezetünkben élőkért. Odafordulással, érzékenyítéssel. Ez a gondolatiság hívta életre a 20/20-as kampányt" - mondta Szalkai Réka, a Mastercard marketing igazgatója.

Egyébként nagyon sokszor tapasztalom, mondják kis- és középvállalkozók is, akikkel beszélni tudok, hogy mi magunk és a szervezetek is nagyon bénák vagyunk ebben, maguk az alkotók sincsenek felkészülve arra, hogy ezeket a lehetőségeket hogyan fogadják. Jön egy vállalkozó, és elmondja, hogy „tessék, itt vagyok, de nekem arra se időm, se energiám, hogy ezeket a formákat kitaláljam; mondjátok meg ti, hogy mit hogyan, és én odaadom”. Ugyanakkor azt ő is tudni akarja, hogy a pénze oda kerül, ahol arra szükség van. De nincsenek jó mintáink és bejáratott formáink, mert sose voltak. Nem látjuk, hogy hogyan lehet folyóiratokat támogatni, hogyan lehetne független tehetségkutató-programot csinálni – de valódit, nem olyat, amiből 3-4 kivételezett majd marha jól él, mert csajokat akar fogni. Olyat, ahol gyerekeknek segítünk a zenében vagy a képzőművészetben boldogulni és kiteljesedni. És ha nem is lesznek művészek, azt a szemléletet megsegítjük, hogy a tanulás és a befogadás milyen fontos.

Rengeteg mód lenne, de nincsenek bejáratott helyeink és intézményeink, mert nem erre hozták létre a művészeti iskolákat, a sportiskolákat, semmilyen tehetségkutató formátumot. Pedig elképzelhető volna, hogy egy középvállalat (aminek milliárdjai ugyan nincsenek), körülnéz mondjuk Borsodban, és megnézi, milyen galériaélet van, van-e oktatás mögötte, egy gyerek, ha ügyesen rajzol, van-e esélye eljutni valahova. Mert

jelen pillanatban egy alsó-középosztálybelinek is átok, ha a gyereke tehetséges, mert csak a reménytelenség lehet a vége: milyen különtanárhoz vigye, milyen messzire, mennyiért...

Egyszer egy interjú után felhívott egy ruhaipari vállalkozó, és megkért, hogy hozzam össze fiatalokkal, ő hajlandó őket finanszírozni – ebből lett egyébként a JAKkendő-díj. Akkor a JAK (József Attila Kör – a szerk.), ami azóta nem is létezik már – hogy biztos legyen, hogy független írószervezet fiatalokhoz ne jusson el – minden évben pályáztatta és megjelentette fiatalok kötetét, hogy elindulhasson egy karrier. A JAKkendő egyébként a ruhaipari szponzorra utalt, ami egy jó gondolat volt, megpróbált szakítani a szocializmus negyven évének gyakorlatával, amikor eltartott kisujjal viszonyulunk a nagytőkéhez a kultúrában, és még mindig az az egyetlen bölcsesség, hogy „van az a pénz, amiért az embernek korpásodik a haja”. Pedig a mecenatúrát lehet fenntarthatóan, okosan és ízlésesen csinálni, de sokaknak ez még mindig hihetetlen. És őszinte leszek, ezt abszolút nem felülről mondom, én is része vagyok a rendszernek, és én sem tudtam komolyabb energiát vagy ötletet beletenni.

– A MasterCard 2021-ben a 40 év alatti írókat szeretné díjazni. Te ebből a korból éppen kiestél, de mint tapasztalt, sikeres és a közönség által kedvelt író, mit tudsz mondani a fiatalabb pályatársaknak? Egyáltalán: hol van ma, a 21. század harmadik évtizedében egy fiatal író helye a tik-tokerek és youtuberek világában?

- Ha van egy valódi motiváció, van ambíció, ami benne dolgozik, ezen kívül folyamatosan képzi magát, használja a nyelvet, és ez az egész örömet okoz neki, akkor ettől a pillanattól kezdve ne hagyja magát eltántorítani. Más jó tanácsot nehéz adni, mert minden pályának szükségszerűen egyedinek kell lenni.

Az a fontos, hogy az őt körülvevő világban olyan réseket találjon, amiből újat tud hozni, tud mutatni valami újat a világból és önmagából.

Gondoljon valamit a nyelvi formákról, a társadalmi felelősségvállalásról, legyen benne érzékenység – de ez mind alkotói alkat kérdése. Egyetlen dolog biztos: hogy a munkát nem lehet megspórolni, mert az írást nem lehet máshogy megtanulni, mint rengeteg gyakorlással. A sikerhez rengeteg rossz szövegen át visz az út.

Az a legnehezebb egy mai írónak, hogy végtelenül gyorsan célba tudja juttatni a szövegét. Mert a gyorsaság, hogy azonnal kész a szöveg, azonnal ott van a szerkesztőnél, rögtön meg lehet mutatni, az egy lezárást is eredményez. Addig, amíg a szövegen dolgozol, újra és újra belemész, folyamatosan tanulni tudsz belőle, ez egy folyamat része. Nagyon könnyű megrekedni egy szinten, ha örökké transzparens vagy, és nem akarsz újra a mélyre fúrni, nem gyakorolsz. Sokkal fegyelmezettebbnek kell lenni egy mai szerzőnek. Mert annak idején marha könnyű volt azt úgy csinálni, hogy semmiféle ilyen csábítás nem volt. Ez a világ olyan gyorsan változott meg, hogy magam alig múltam negyven, de én még írógépen kezdtem. Ott át kellett gondolni a szöveget, mert egész részeket gépelhettél újra. Rengetegszer megírtam kézzel, azt elkezdtem letisztázni – szükségszerűen a hordozó maga adott egy gyakorlási lehetőséget. Ez persze nem erény, egyszerűen ez volt. Egy mai írónak magának kell kialakítani ezt a türelmet, kitartást, hogy ne öntse az egész életet egy fazékba, és próbálja azonnal kifőzni.

És miközben sokkal demokratikusabbnak tűnik a nyilvánosság, sokkal hamarabb eljuthat publikációig vagy akár kötetig egy fiatal, mint akár 15 évvel ezelőtt. És ott is egy ugyanolyan információs zajban létezik, mint amiről korábban beszéltünk, nagyjából négyezer cím közé kerül be. A kudarcon túllendülni, a sértett helyzetet túlélni: minden pályának ezek az első lépései. Nekem bő tizenöt évembe tellett, mire a Mellettem elférsz meghozta az igazi sikert. Addig nagyon pici, szűk rétegnek írtam, meglehetősen a periférián. Ez nem kevés idő, ennyi munka volt benne. És ezt persze nem hősködésből mondom, de ezzel bizony számolni kell.

Nemcsak máshogy van ma, de máshogyan is nehéz: van egy kommunikációs szakadék egészen közeli generációk között, aminek egyrészt oka a rendszerváltás, másrészt a digitális rendszer robbanása, ami tovább mélyíti a szakadékot. Egy teljes világátalakulás zajlott le, tulajdonképpen alig húsz év alatt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KÖZÖSSÉG
A Rovatból
„A kisfiú csak azt nézte, hogy van-e a táskámban ennivaló” – L. Ritók Nóra a mélyszegénységről
L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány vezetője kendőzetlen őszinteséggel beszél arról, milyen esélyekkel indulnak a mélyszegénységben élő gyerekek és miért olyan nehéz kitörni ebből a helyzetből. Nézd meg az interjút, és támogasd a Toldi lányok projektet – most minden adomány duplán számít!


Magyarország számos térségében olyan mély társadalmi leszakadás tapasztalható, amelyből szinte lehetetlen kitörni. Told, egy apró zsákfalu, tökéletes példája ennek.

A rendszerváltás előtt virágzó település volt, ahol mindenki talált munkát, ám azóta a gazdasági lehetőségek eltűntek, a házak elértéktelenedtek, a szolgáltatások megszűntek – ma már egyetlen bolt vagy kocsma sem működik a faluban.

A legszomorúbb, hogy már két generáció nőtt fel úgy, hogy soha nem látta a szüleit legális keretek között dolgozni, így a tanulás és a legális munka értéke teljesen eltűnt az életükből. Hogyan lehet így kitörni? Hogyan lehet így hinni egy jobb életben?

Ezért indult el a Toldi lányok projekt.

A mélyszegénységben élő nők, gyerekek és nagymamák mindennapi küzdelmeiről keveset hallunk – pedig az ő történeteik éppolyan fontosak, mint bárki másé. A Toldi lányok projekt célja, hogy ezek a sorsok végre láthatóvá váljanak, és eljussanak a többségi társadalomhoz.

L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány vezetője egy friss videóban mesél arról, miért olyan fontos ez a film, és hogyan tudunk segíteni.

Nézd meg a videót, és oszd meg, hogy minél többen megismerhessék a Toldi nők üzenetét!

Miért fontos a Toldi lányok projekt?

Egy olyan film megvalósításában segíthetsz, amely az Igazgyöngy Alapítvány, a Moviement Alapítvány és az Északi Támpont összefogásával jön létre, és a

Toldon élő nők, kislányok és nagymamák üzenetét hivatott eljuttatni a többségi társadalomhoz.

Az alkotók célja, hogy a személyes történetek bemutatásával segítsék a nézőket abban, hogy empatikusabbak, nyitottabbak és tudatosabbak legyenek a társadalmi egyenlőtlenségekkel kapcsolatban.

Az Igazgyöngy Alapítvány, amely évek óta küzd az esélyegyenlőségért és hátrányos helyzetű gyerekek oktatásáért, L. Ritók Nóra vezetésével egyedülálló látványvilágot teremtett, amely a filmben is visszaköszön. Az alapítvány legendás képi világa, amelyet gyerekekkel közösen fejlesztettek ki, most egy teljes animációs filmben kel életre, hogy még erősebben átadhassa ezeknek a nőknek a történetét.

A filmterv már elnyerte a Cinemira Nemzetközi Gyerek- és Ifjúsági Filmfesztivál pitch-fórumának fődíját és szakmai zsűridíját is, és két Aranymókust is bezsebelt.

Most Te is segíthetsz! – Adományod most duplán számít

A Toldi lányok film elkészüléséhez még szükség van anyagi forrásokra, és most bármilyen támogatás, amit március 31-ig adsz, megduplázódik a Stronger Roots program jóvoltából!

Ha szeretnéd, hogy ezek a történetek eljussanak az emberekhez, támogasd a projektet ide kattintva!

Minden kis összeg számít! Egy apró segítség hatalmas változást jelenthet azok számára, akiknek a hangját eddig nem hallottuk elég hangosan. Csatlakozz Te is, és segíts, hogy a Toldi nők története mindenkihez eljusson!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
„Nagyon kedves, céltudatos lány volt, amivel belopta magát a szívembe, és örökké ott is marad” – Megrendítő sorokkal emlékeznek Kiss Dorottyára
A fiatal kézilabdázó szerdán szenvedett halálos baleset, amikor autóját oldalról eltalálta egy furgon. A sportvilágot sokkolta a hír, klubja gyertyagyújtással emlékezik rá.


Sokkolta a kézilabdás közösséget is a hír, hogy 21 éves korában elhunyt Kiss Dorottya Zsófia. Az Érd egykori utánpótlás-válogatott játékosa szerdán vesztette életét Budafokon, a 6-os főúton történt közlekedési balesetben. A szemtanúk szerint egy furgon oldalról ütközött neki az autójának, amely ezután a vasúti sínek melletti szalagkorlátnak csapódott. A jármű sofőrjét a mentők kórházba szállították, míg a tűzoltók hosszasan küzdöttek a roncsba szorult fiatal sportoló életéért. Végül válságos állapotban emelték ki a járműből, de az életét már nem tudták megmenteni.

A tragédia híre mélyen megrázta az Érd kézilabdacsapatát is, amely közleményben búcsúzott korábbi játékosától. „Mély fájdalommal tudatjuk közösségünk tagjaival, hogy saját nevelésű egykori kézilabdázónk, Kiss Dorottya Zsófia autóbalesetben elhunyt” – írták a közösségi oldalukon. Egyúttal bejelentették, hogy április 25-én, péntek este hat órától gyertyagyújtással emlékeznek meg róla az Érd Aréna előtt - írja a Blikk.

Zsófi kisiskolás korában kezdett el kézilabdázni, és 2013-tól egészen 2024-ig az Érd játékosa volt. Végigjárta a korosztályos csapatokat, majd 2019-ben mutatkozott be a felnőtt NB I-ben, a Szabó Edina vezette együttesben. A 65-szörös válogatott edző megrendülten reagált a hírre.

„Most hirtelen nagyon nehéz bármit is mondani. Egy sikerekben, emlékezetes pillanatokban és érzelmekben gazdag időszakot éltünk át együtt. Nagyon klassz volt a karrierje ­minden szempontból. Tudom, hogy mindig ezt mondják, de Zsófira hatványozottan igaz, hogy fiatal kora ellenére nagyon érett volt. Mindent, amit elért, a saját erejéből érte el, amikor pedig esélyt kapott, mindig bizonyított. Emlékszem, mekkora boldogságot jelentett számára, hogy saját nevelésű játékosként felkerült a felnőttcsapatba. Nagyon kedves, céltudatos lány volt, amivel belopta magát a szívembe, és örökké ott is marad.”

– mondta.

Kiss Dorottya Zsófia a magyar U20-as válogatottban is szerepelt, 2022-ben ezüstérmet szerzett a szlovéniai világbajnokságon, ifj. Kiss Szilárd irányítása alatt. A szakember így emlékezett rá:

„A pályán igazi nagy küzdő, akaratos játékos volt, míg azon kívül egy kifejezetten vidám, szerethető lány. Amikor ránézek a róla megosztott fényképre, a hír bármennyire is szomorú, akkor is csak a belőle sugárzó pozitivitást érzem.”

A ChampSport játékosügynökség, amely a sportoló korábbi képviselője volt, szintén búcsúzott tőle. Kiemelték Zsófi mosolyát, amelyet azok, akik vele dolgoztak, soha nem fognak elfelejteni.

„Mély fájdalommal értesültünk Kiss Dorottya Zsófia tragikus haláláról. Zsófi nemcsak kiváló sportoló volt, hanem egy rendkívül lelkiismeretes, kedves és jókedvű fiatal nő, aki mindenki szívébe belopta magát. A veszteség, amit most érzünk, felfoghatatlan. Osztozunk a gyászban, és szívünkben őrizzük meg az emlékét” – írták.

Érd polgármester, Csőzik László is megrendülten emlékezett a fiatal lányra. Közösségi oldalán azt írta:

"Kiss Dorottya Zsófia elvesztése megnémítja és letaglózza az embert. Értelmetlen és igazságtalan, belesajdul a szív, meghasad a lélek. Mélységes mély fájdalmat érzek én is, mióta meghallottam a hírt, hogy ez a példaképül szolgáló kiváló sportember, ez a csodálatos, gyönyörű lány autóbalesetben életét vesztette. Érd könnyei potyognak…

Zsófi a kézilabdacsapatunk oszlopos, saját nevelésű korszakos versenyzője volt. Az U20-as vb-n pár éve ezüstérmet nyert a magyar válogatottal.

Szeretett játékosunkat városunk saját halottjának tekinti.

Családja gyászában osztozom magam is, kérem, fogadják őszinte részvétemet Érd közössége nevében.

Zsófira holnap, azaz pénteken 18 órától az Érd Aréna előtt gyertyagyújtással emlékeznek csapattársai, szurkolói és Érd polgárai.

Érd Angyalkája, Isten nyugosztaljon"


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Szívszorító: 20 kilós teherrel futotta le a londoni maratont fia emlékére az összetört apa
A fia 20 kilót nyomott, amikor utoljára kórházba került a halála előtt. Ceri, az apa jótékonysági szervezet számára gyűjtött adományokat. „Elveszítettem a fiamat. Van még két gyönyörű fiam itthon, de a gyász súlya mindig velem marad” - mondta.


Egy brit apa a londoni maratont úgy teljesítette, hogy a hátán egy 20 kilogrammos hátizsákot cipelt, fia emlékére.

Akik április 27-én indultak a fővárosi maratonon, észrevehették a férfit, aki egy olyan pólót viselt, amelyen ez állt:

„20 kilót cipelek. A fiam súlyát, amikor hatévesen meghalt. A gyász súlyát. A rák súlyát.”

Rajta volt egy hátizsák is, rajta a „Hugh” névvel és sok más gyermek nevével.

Ő Ceri Menai-Davis, egy elkötelezett apa, aki az It’s Never You nevű jótékonysági szervezet számára gyűjtött adományokat. A szervezet a rákos gyermekek családjainak támogatását tűzte ki célul.

A LADbible-nek Ceri arról beszélt, milyen érzés volt a fia súlyát vinni a londoni maratonon. Elmondta, hogy már több mint 9,5 millió forintot (25 ezer fontot) gyűjtött össze a jótékonysági kampányban, amelyhez itt lehet adakozni.

Elmagyarázta, hogy fiánál 2020 októberében diagnosztizáltak rákot. Miután Hugh hat hónapon át kemoterápiát kapott, Ceri úgy érezte, „valamit tennem kell, hogy fitt legyek”, ezért jelentkezett a londoni maratonra.

Hugh története és a maraton

Hugh 2021 májusában sikeresen befejezte az első kezelési szakaszt. Ceri szerint a fiú „olyan volt, mint egy szuperhős”, aki minden kezelést panaszkodás nélkül tűrt. Az apa ekkor kezdett el edzeni a maratonra.

Emlékezett arra, hogy 2021. augusztus 27-én egy edzésre indult, ahol a felesége, Frances, elvitte Hugh-t, hogy nézze őt. Az apának az maradt meg, hogy fia az autóból kiabálta: „Gyerünk, apa, gyerünk, apa!”

Hugh hatodik születésnapja augusztus 30-án volt, de két nappal később visszaesett, és szeptember 18-án meghalt.

Ceri elmondta, hogy fia utolsó napjaiban megkérdezte Hughtól, mit tegyen. A fiú azt mondta neki:

„Menj, apa, csináld meg, fuss Londonban!”

Amikor Hught eltemették, mellé helyezték Ceri első londoni maratonérmét. Ezután a szülők elhatározták, hogy létrehozzák az It’s Never You alapítványt, hogy fiukra büszkék lehessenek.

Az adománygyűjtés és a cél

Ceri idén ismét 20 kilogrammot cipelt a londoni maratonon, Hugh tiszteletére.

Így mesélt erről:

„Azóta mindig azt mondom: rendben, folytatnom kell, és tennem kell valamit, amire büszke lenne.”

Kifejtette, hogy azért hozták létre a jótékonysági szervezetet, mert szülőként teljesen elszigetelve érezték magukat a betegség alatt:

„Érthető módon a figyelem a gyermekre irányul, de senki nem kérdezi meg, hogy te, mint szülő, jól vagy-e. Mindenki azt feltételezi, hogy erős vagy. Pedig ez életed legrosszabb időszaka.”

Az alapítvány többek között a Hugh törvénye nevű kezdeményezésen dolgozik, amely célul tűzte ki, hogy anyagi támogatást nyújtson a rákos gyermekek szüleinek.

A maraton 2025-ben

2025-ben Ceri negyedszer teljesítette a londoni maratont. Korábban egy olyan köpenyt viselt, amelyen 200 név szerepelt.

Most egy 20 kilogrammos hátizsákkal futott, amelyen 450 rákban érintett gyermek neve volt olvasható.

Az idei londoni maraton érmével készült fotón Ceri látható – az első, 2021-es maratonérmét, amit akkor szerzett, fiával temették el.

Ceri így magyarázta a kihívást:

„Hugh 20 kilót nyomott, amikor utoljára kórházba került. Úgy éreztem, amikor egy szülő megtudja, hogy a gyermeke rákos, nemcsak a kezeléseket kell végigcsinálnia, hanem az egész élete megváltozik.

Nem erre számítasz. Arra számítasz, hogy együtt nézitek meg az első Arsenal-meccsét 12 évesen, vagy leviszed a kocsmába 18 évesen. Ehelyett ott ülsz mellette egy kórházi ágyon, miközben kemoterápiát kap öt évesen. Ez az a teher, amit szülőként cipelned kell.”

Hozzátette:

„Elveszítettem a fiamat. Van még két gyönyörű fiam itthon, de a gyász súlya mindig veled marad.”

A 20 kilogrammos súly nemcsak Hugh testsúlyát jelképezte, hanem azt a lelki terhet is, amelyet a rákos gyermekek szülei éreznek.

A 450 név és az érzelmek

Ceri most gyors tempójú gyaloglással teljesítette a maratont. Indulás előtt a közösségi médián keresztül kérte a szülőket, hogy küldjék el neki rákban érintett gyermekeik nevét, hogy azokat is magával vihesse.

Végül 450 gyermek nevét tudta felírni a hátizsákra. Hugh neve is rajta volt, a saját kézírásával.

A fizikai súly mellett érzelmileg is megterhelő volt a kihívás:

„Amikor elsétálsz az emberek mellett, és azt kiáltják: ‘Gyerünk, Hugh!’, könny szökik a szemedbe, mert tudod, hogy ott van veled.”

Ceri így emlékezett a befutóra:

„Az utolsó 50 méteren, amikor megláttam a célvonalat, sírva fakadtam. A barátom, David, aki velem ment, átölelt 50 méterrel a cél előtt. Összetörtem érzelmileg, mert annyira felfokozott állapotban vagy végig, és amikor meglátod a célvonalat, minden érzés rád szakad.”

Link másolása
KÖVESS MINKET:


KÖZÖSSÉG
A Rovatból
„Csak néztük a nullákat” – 1,3 milliárd forint kell a kis Alex életmentő gyógyszerére, de eddig csak a töredéke jött össze
A hat hónapos Alex ritka genetikai betegséggel született, amely lassan lebénítaná. Szülei most minden erejükkel azért küzdenek, hogy időben megkaphassa a szükséges kezelést.


Alexnél négy hónapos korában derült ki, hogy komoly betegsége van. Bár a szülés után minden rendben zajlott, és a kórházból is problémamentesen hazaengedték, édesanyja, Simon Barbara már korán észrevette, hogy valami nincs rendben. „Az egész egy elhúzódó sárgasággal kezdődött” – emlékezett vissza a Blikknek.

A szülők orvoshoz vitték a kisfiút, ahol kiderült, hogy a májértékei nem jók. A pontos diagnózisig több vizsgálatra is szükség volt, és mire megtudták, mi a baj, Alex már négy hónapos volt. Az orvosok Duchenne-féle izomdisztrófiát állapítottak meg nála. Ez egy olyan ritka genetikai betegség, amely az izomsejteket fokozatosan zsírszövettel és kötőszövettel helyettesíti.

„Általában 3 éves koruk körül szokott kiderülni, amikor elkezdenek járni. Ha lehet így mondani, ebből a szempontból mi szerencsések vagyunk, hiszen már nagyon korán fény derült a betegségre”

– mesélte az anya.

A szülők eleinte nem hitték el a diagnózist, ezért másodvéleményt is kértek. Amikor az újabb vizsgálat is megerősítette a betegséget, nehéz volt feldolgozniuk a hírt. Ennek ellenére hamar utánanéztek a lehetőségeknek.

„Szerencsére olyanok vagyunk, akik az első sokk után egyből azt kezdik keresni, hogyan lehet megoldani a problémákat. Így derítettük ki, hogy erre már létezik gyógykezelés, amit vagy az Egyesült Államokban vagy Dubajban kaphatnak meg a betegek.”

A kezelés ára 1,3 milliárd forint, és ez csak a gyógyszer költsége.

Az utazás és a kint tartózkodás további kiadásokat jelent. Bár a kezelés nem gyógyítja meg teljesen a betegséget, enyhébb lefolyásúvá teheti azt. „A Duchenne-szindrómában szenvedők 8 éves koruktól jellemzően kerekesszékbe kerülnek, innen kezdve pedig csak romlik az állapotuk: a gyógyszerrel mindez megelőzhető és elkerülhető” – tette hozzá Barbara.

A család gyűjtésbe kezdett, de eddig mindössze 128 ezer forint jött össze a szükséges összegből.

Aki szeretné anyagilag is támogatni a kisfiút a gyógyulásban, az alábbi számlaszámon teheti meg:

Számlaszám: 1177302301055333 OTP Bank

Ungárné Simon Barbara

Közlemény: ADOMÁNY ALEX KEZELÉSÉRE


Link másolása
KÖVESS MINKET: