"Na ezért szültem öt gyereket!" – egy anya őszinte kiállása
A Mom With Five blog sokkal több egy ötgyerekes édesanya egyszerű naplójánál, egy valóságos családi magazin. R. Fonyó Barbara végzettségét tekintve történész-egyiptológus, de az egyetem elvégzése után – némi kitérőtől eltekintve – külpolitikai újságíróként dolgozott a Magyar Távirati Irodánál. 2002 óta háztartásbeliként, főállású anyaként éli a mindennapjait öt gyerek (4 fiú és egy lány) édesanyjaként.
Barbara posztjai középpontjában a család áll, a gyerekei, a velük átélt élmények, a gyereknevelés során szerzett tapasztalatok, kudarcok. Írásaiban azt szeretné megmutatni, hogy gyerekekkel élni nem mindig rózsaszín, habos-babos tündérmese, néha kifejezetten nehéz, de ennek ellenére minden pillanatáért megéri csinálni, küzdeni, erőn felül teljesíteni.
Még egyszer leírom: nem azért szültem öt gyereket, hogy beteljesítsem a női princípiumot. Nem, bizony. Sőt, nem is azért, mert mások – jöjjön bárhonnan az üzenet: alulról, felülről, jobbról vagy balról – azt mondják, szüljük tele az országot, mert másképp nem fiatalítható meg az egyre inkább elöregedő társadalom, ezen múlhat a jövőnk, a fennmaradásunk, na, meg a TB-kassza. Ezek közül pont egy se jutott eszembe, amikor tizennégy évvel ezelőtt először kezemben tarthattam Nagyfiút, majd tíz évvel később ötödikként Legkisebbet. Ott, a kórházi ágyon fekve pont nem érdekelt egyik sem és később sem.
Még akkor sem, ha egyesek ezt akarják elhitetni a külvilággal, vagy egyszerűen úgy vélik, a nagycsaládos szülők, édesanyák és édesapák a XX. század elején megélt mintákhoz ragaszkodnak, aszerint élnek, de még inkább a sötét középkor eszméi alapján tengetik hétköznapjaikat, a nők a férjek tulajdonai, be vannak zárva a konyhába és csak a gyereknevelés a feladatuk és más nem vár rájuk az életben, mert nem is vágynak másra.
Mert nem is tudnak másra vágyni, hiszen műveletlenek, aluliskolázottak, szektások, de minimum elhanyagolják magukat
– idő hiányában persze a gyerekeiket is – és ha mindez mégsem lenne igaz rájuk, na, akkor meg tutira pénzért szültek.
Hát, nem, nagyon nem. Sőt továbbmegyek. Mindenki magából indul ki. Aki ilyet feltételez másokról, hogyan vélekedne magáról, ha valami véletlen folytán nagycsaládossá válna, mert vannak véletlenek, ahogy csoda is, ami velünk is megesett. De ki hogyan nevezi, ugyebár?! (Láttunk mi már egygyerekes szülőpárból hirtelen nagycsaládossá vált édesanyát és édesapát egy bájos ikerpárnak köszönhetően, sőt, láttunk már olyat is, hogy védekezés mellett született utód…, sőt, meg is éltük mi magunk is, pedig nagyon tudatosan, körültekintően készültünk a négygyerekes létre.)
"Ti mindent ingyen kaptok!"
Őszintén szólva nagyon unom már, hogy nagycsaládos szülőként állandó pellengérre vagyok állítva. Az egyik oldal azzal vádol, hogy mi mindent ingyen kapunk és különben sem fizetünk adót, ráadásként a gyerekek után járó kedvezményekért, pénzért szülünk.
Na, álljunk meg egy pillanatra! Nem fizetünk adót, mert nem keresünk annyit ketten, hogy az öt gyerek után járó adókedvezményt teljes egészében ki tudnánk használni. Nemrégiben egy kétgyerekes ismerős szülőpár szájából is elhangzott ez a vád. Felvázoltam nekik, hogy a két család nettó jövedelme ugyanannyi – mert történetesen ez nyílt titok közöttünk, hogy miért, az most nem fontos -, csak ők adóznak, mi meg nem.
A nettó összeg az ő esetükben négyfelé oszlik, az esetünkben hétfelé.
Nálunk az egy főre jutó jövedelem nem éri el a minimálbért, náluk bőven meghaladja. De akkor is! Mi nem fizetünk adót. Mi az ő adójukból élünk. Értem. Vagyis nem. Illetve ők nem értik... vagy nem akarják megérteni. Ettől még barátok maradunk. (Apró megjegyzés: nem fizetünk ugyan adót, de egy hét alatt többet költök a piacon, mint ők mondjuk egész hónapban, ezzel meg ugyebár támogatom a hazai termelőket, a gazdaságot, de nem akarok ilyen mélységekbe belemenni.)
A gyerekek után járó kedvezmények tényleg nagyon jók, például az utazási kedvezmények, amelyek egy külön állatfajt képviselnek, mert csak addig érvényesek, amíg minimum három saját gyerekkel prezentáljuk, hogy tényleg nagycsaládosok vagyunk, mert abban a pillanatban megszűnnek létezni, hogy ha az öt gyerekből csak kettővel indulok útnak; ilyenkor ugyanis már nem él a kedvezmény, bár továbbra is nagycsaládosok vagyunk és persze közben a pénzügyi helyzetünk sem változott.
Ki érti ezt? (Halkan megjegyzem, soha nem voltam még elég bátor ahhoz, hogy vonattal nekivágjak öt gyerekkel – három hat év alattival 35 kilométert próbáltam. Soha többet – bármilyen távolságnak bőröndökkel, babakocsival és Férjjel megpakolva csak azért, hogy kihasználjuk a nagycsaládosoknak járó 90 százalékos utazási kedvezményt. De ennek ellenére biztos vagyok abban, hogy az így megspórolt összeg messze nem fedezi az utazás alatt összeszedett ősz hajszálak elfedésére szükséges hajfesték árát, valamint az átélt élmények után kötelezően javasolt egy-két napos szülői regeneráló kúrát.)
Vagy ott van például az ingyenes tankönyv kérdése, amit nemcsak a nagycsaládosok kapnak ingyen, de csak nekünk kell külön nyilatkozni róla. Ingyenes óvodai étkezés? Ó, tényleg!
Kár, hogy az időközben iskolássá érett többi gyerekemnek az étkezése többe kerül féláron, mint például két gyerek teljes árú közétkeztetése.
De tudod mi a legjobb a gyerekek után járó kedvezményekben? Az, hogy bármikor, bárki eltörölheti egy tollvonással – ahogy egy időben a családi pótlék sem járt alanyi jogon -, de attól mi még nagycsaládos szülők maradunk és akkor is túl kell élnünk. És túl is fogunk, hiszen nem az állami támogatások – ahogy azt egyesek szívesen hangoztatják – határozzák meg a családi állapotunkat. De azért pénzért (=majdnem biztos állástalanság, főállású anyaság 25 ezer forintért) szülünk, tudom.
Legális munkakerülés
Nézzük azokat, akik szerint meg azért szültem sok gyereket, mert nem szeretek dolgozni, a véremben van a lazsálás és az öt gyerekre hivatkozva legálisan kerülhetem a munkát. Legális munkakerülő. Hej! Soha szebb titulusom nem volt még.
Jut eszembe, öt gyerek tényleg nem ad semmi munkát, á, dehogy! Este fél tíz és reggel hét között például egész keveset, az még láblógatáshoz sem elég, a fennmaradó időt meg csak eltöltöm valahogy teljes relaxban a Mount Everestet megszégyenítő ruha- és edénykupac árnyékában, miközben egyik kezemmel Alpok nagyságú hegyekbe rendezem a tiszta, mosott ruhákat a vasaláshoz, hajtogatáshoz, a másikkal a széthagyott játék- és füzettornyokat egyensúlyozom a gyerekszobák irányába telepátiával, mert valakinek bevásárolni is kell, különben este engem esznek meg a házi sütésű két kilós vekni helyett, na, meg Férj is megkért néhány hivatalos feladat elintézésre – evidens nem, hogy a négyig nyitva tartó hivatalokat és bankokat pont az ilyen legális munkakerülők kedvéért találták ki?! – és a levelek se masíroznak le maguktól a postára, ahogy a zöldségek se fuvarozzák magukat haza a banyatankban, pedig igazán megtehetnék.
Nem is értem, mivel ütném el az időmet, ha nem csak a lábamat lógatnám egész nap. Ja, dolgoznék... munkahelyen, ahova nem vesznek fel a sok gyerek miatt. Így marad a láblógatás.
És máris itt jönnek azok, akik szerint azért szültem, mert semmi mást nem akarok az élettől – ennyire vagyok képes -, mint beteljesíteni a női princípiumot, mert leragadtam a sötét középkornál. Nem hiába vagyok történész. Mit történész! Egyiptológus, ha lehet ilyet mondani, az még elmaradottabb korszak volt.
Ők azok, akik szívesen hangoztatják, hogy kellő intelligenciával megáldott emberek nem elégedhetnek meg csupán az anyasággal:
kettőnél több gyereket szerintük csak azok vállalnak, akik kicsit alulműveltek, nem voltak elég okosak, hogy karriert építsenek, vagy valami vallási dolog áll a háttérben, ja és még el is hanyagolják magukat, mert az úgy bónuszként jár az aluliskolázottsághoz.
És ha nem így van, az gáz? Mi van, ha nekem pont a nagycsaládosság nyitott új lehetőségeket az életemben, ebből az élethelyzetből tanultam meg olyan dolgokat, amelyeket amúgy nem tettem volna?! Nagycsaládos anyaként kezdtem blogírásba, lassan három éve írok (oké, saját domainen csak két éve) és apránként beérik a sok-sok fáradozás és a végén még megélem, hogy a blogból származó jövedelmeimmel mérhető módon hozzájárulok a családi költségvetéshez. Ja, hogy ez nem karrier? Nem a hagyományos, az tuti. De ki mondta, hogy minden életútnak szabályosnak kell lennie? Csak nem a külvilág?! Te abban hiszel, én ebben. Te szétszeded a Pilóta kekszet, én nem. Egy érem két oldala.
Mi van, ha engem épp a nagycsaládosságom döbbentett rá arra, mennyire fontos, hogy fitt legyek? Hogy ezért kezdtem el rendszeresen mozogni, heti ötször edzeni? Ja, hogy ettől még nem feltétlenül nyerem vissza a húsz évvel korábbi és az öt szülés ezelőtti alakomat? Na, pont nem érdekel, én tudom az igazságot és az untig elég. Nekem. A kívülállók meg? Ők csak kívülállók, nincsenek a helyemben. Bár lehet, hogy ha lennének, inkább menekülőre fognák.
És mi van azokkal, akiknek tényleg az anyaság az életfeladatuk akár tíznél több gyerekkel? Ők már nem is emberek?
Miért szültem igazából sok gyereket?
És hogy miért szültem valójában öt gyereket? Mert MI, én és Férj így szerettük volna. Döntésünkben nem befolyásolt a pénz (különös tekintettel a havi 25 ezer forintos apanázsra, amelyet főállású édesanyaként kapok, mert ugyebár elhelyezkedni, na, azt nem tudok), a CSOK (amit soha nem veszünk fel), sem az, hogy valaki szerint minden magyar családnak ezt kellene csinálnia, példák vagyunk, hazafiak, vagy épp ellenkezőleg, egy számító dög, aki a sok gyereke révén akar gondtalan öregkort biztosítani a maga számára, esetleg tanulatlan, alulművelt fehérnép, aki csak egy férfi árnyékában képes létezni vagy épp vallási fanatikus.
Egy frászt! Ezek egyikéért sem.
Ugyanazért szültem öt gyereket, amiért mások egyet vagy kettőt vagy hármat, vagy egyet sem. Azért, mert mi így akartuk és mert hiszünk abban, hogy a Sors/Isten – ki miben hisz – nem véletlenül rendezte így, mert ez nekünk így jó és a gyerekeinknek is. A döntést tehát mi hoztuk, a külvilágnak csupán egyetlen dolga van: elfogadni ezt ítélkezés nélkül. Nálunk és mindenki más esetében is. Menni fog?
