prcikk: „Nem azt nézem, mennyi teher van a vállamon, hanem azt, milyen sokat tanulok a kisfiamtól” | szmo.hu
KÖZÖSSÉG
A Rovatból

„Nem azt nézem, mennyi teher van a vállamon, hanem azt, milyen sokat tanulok a kisfiamtól”

Jáger Mónika gyermeke koraszülöttként érkezett, két agyvérzésen és egy életmentő műtéten esett át. Az édesanya közösséget alapított a sorstársai részére.


Jáger Mónika próbatételes gyereknek nevezi a kisfiát, Alexandert. A kisfiú koraszülött babaként érkezett erre a világra. Két súlyos agyvérzésen esett át, majd volt egy életmentő shunt műtétje.

„A sérült és fogyatékos szót nem tudom hova tenni” – mondja Mónika. „Számomra mindkettő annyira negatív. A mi gyermekeink próbatételt kaptak az élettől! Ők ezzel a csomaggal érkeztek hozzánk, a szüleikhez.”

Mónika szerint nem csak azok a próbatételes gyermekek, aki valamilyen traumával jöttek világra, hanem az is, aki egészségesen születik, és utána kap egy próbatételt, mint például egy daganatos kisgyermek.

Jáger Mónika közösséget alapított a sorstársai részére, és létrehozta a Higgy Bennem Programot, illetve az Alexanderért és A Higgy Bennem Programért Alapítványt. Arról beszélgettünk, milyen az élete próbatételes gyermek édesanyjaként és hogyan próbálja támogatni a többi anyát.

– Hogyan indult a program?

– Amikor 2,5 hónapos volt Alexander, és elhagyhattuk a kórházat, csak annyi itinert kaptunk, hogy vigyük gyermekünket koraszülött gondozásra és keressünk fel egy jó neurológust! Ennél jóval több információra lett volna szükségem,hiszen tudtam, hogy a kisfiamnak fejlesztésekre és terápiákra lesz szüksége

Azon gondolkodtam, akkor most merre tovább? Vártam, hogy jöjjön valaki, aki megmutatja nekem a helyes irányt, elmondja, milyen fejlesztésekre van szükségünk és azokat hol tudjuk igénybe venni. Miután a műtét miatt felköltöztünk Budapestre kutatni kezdtem a lehetőségeket, rengeteg szakirodalmat elolvastam,az internetet pásztáztam, kerestem, kutattam, majd az egyik lehetőség szépen hozta a másikat.

Körülbelül másfél éves volt Alexander, amikor arra gondoltam, biztosan nem én vagyok az egyedüli szülő, aki ezzel a problémával küzd, és kapaszkodót keres. Ki fogja meg a kezemet? Ki vezet végig ezen az úton? Ki segít nekem? Akkor álmodtam egy merészet és meg is valósítottam. 1 nap leforgása alatt megszületett a program.

– Kik voltak a közösség első tagjai?

– Olyan érintett szülők, akiket fejlesztőházakban ismertem meg, illetve a saját ismerőseim, akiket meghívtam, és akiket arra kértem, hogy ha vannak olyan ismerőseik, családtagjaik, akiknek a gyermeke próbatételes, szóljanak nekik. A csoportunknak ma már több mint 800 tagja van, és a tagok háromnegyede érintett gyermekek szüleiből áll.

– Milyen segítséget kapnak egymástól a közösség tagjai?

– Én az első pillanattól fogva nagyon pozitívan állok Alexanderhez, ezt a szemléletlátást adom át az anyukáknak, valamint segítem támogatom őket mind érdemi információkkal, mind a pozitív hozzáállásommal. Négy éves lesz áprilisban a csoport, és olyan szépen kinőtte magát, hogy ha én mondjuk néhány napig nem vagyok, akkor is rengeteg információ van az oldalon. Az anyukák rengeteget posztolnak az aktuális jogszabályok változásáról, fejlesztőeszközökről, terápiákról. Gyakran megosztják a gyerekről készült fotókat és videókat. Ennek nagyon örülök, mert úgy érzem, egy tiszta, összetartó csoportot sikerült létrehoznom.

VIDEÓ: A Higgy Bennem Program kampánya az elfogadás mellett, a kirekesztés ellen:

Security Check Required

null

– Mi a legnagyobb kihívás egy szülő számára, amikor kiderül, hogy próbatételes a gyermeke?

– Csak a magam nevében tudok beszélni! Nekem a tanácstalanság volt a legnehezebb, az, hogy a kezdeti időben nem volt segítségem ahhoz, hogy merre induljak el.

– Negatív reakciókat szoktak kapni? Sok szülő, aki nehézségekkel küzdő gyermeket nevel, arról panaszkodik, hogy a rokonság, egy-egy családtag vagy ismerős összehasonlítgatja a gyerekek „teljesítményét”, és szóvá teszi, hogy bezzeg az ő gyerek már mit tud, vagy megkérdezi, ez a gyerek miért nem beszél még, miért nem állt fel vagy miért nem jár még önállóan…

– Semmilyen bántást, kritikát nem kaptam még a kisfiam miatt! Maximálisan kitartok Alexander mellett, teljesen egészséges lelkülettel nevelem, úgy kezelem, mint egy egészségesen született gyereket. Odafigyelek arra, hogy mit beszélünk előtte, mi az, amit ő hallhat, mi az, amit nem... A játszótéren sem kaptam megjegyzéseket – bár azt, hogy a hátunk mögött mondtak-e valamit, nem tudhatom.

A környezetünk is imádja, támogatja, elfogadja a kisfiam. És számunkra ő így tökéletes, ahogy van! Alexandert imádom, de nem kényeztetem el, mindent megkap, amire szüksége van, de következetes vagyok vele. Ráadásul a világ legtermészetesebb módján szeretem és nyúlok hozzá. Köztünk van egy erős bizalmi kapocs, és ezt érezni.

Olyan szimbiózisban élünk, ami nem csak egy egyszerű szülő-gyerek kapcsolat, és ezt valószínűleg a kívülállók látják.

– Amikor próbatételes gyerek születik, a szülők könnyen belecsúszhatnak abba, hogy soha nem mondanak neki nemet és elkényeztetik?

– Szerintem igen, de tegyük hozzá, hogy ez nem minden esetre igaz. A szülők mindent szeretnének megadni annak a gyereknek, aki nem úgy született, mint a többi társa. A próbatételes gyerekek attól, hogy nem tudnak beszélni vagy úgy kommunikálni, mint a többi gyerek, még nagyon értelmesek, figyelnek, raktároznak.

Természetes, hogy jobban óvjuk, féltjük őket, mint az egészségesen született társaikat, és jobban odafigyelünk rájuk, sokat kell velük foglalkozni, több gondoskodást igényelnek. De ugyanúgy kell őket kezelni, és ugyanúgy meg kell húzni náluk is határokat: meg kell tanulniuk például, hogy nem harapunk bele a másikba, sem saját magunkba. Mert nekik is be kell illeszkedniük a társadalomba, és az ő esetükben is az a cél, hogy elfogadást nyerjenek.

Jáger Mónika a Higgy Bennem Programmal azt szeretné megmutatni a szűkebb és a tágabb környezetnek, a világnak, hogy másként is lehet gondolkodni és élni, segítség mellett, különböző terápiákkal, és elsősorban hittel.

Hitvallása ugyanis az, hogy a tudatalattinknak csodálatos hatalma van, mindent befogad, a pozitív és negatív szavakat, gondolatokat egyaránt – ezért fontos a pozitív megerősítés.

A cél, hogy a szülők akkor is talpon maradjanak és bízzanak a gyermekükben, ha elkeserítő diagnózist kapnak az állapotukról. Illetve az, hogy a szülők a nehézségeket legyőzve maximális támogatást tudjunk nyújtani a gyermekeiknek lelkileg és fizikailag is.

A program munkáját itt tudjátok támogatni:

Alexanderért és A Higgy Bennem Programért Alapítvány

Adószám: 19002574-1-20

Bankszámlaszám: 11600006-00000000-81514140

– Hogyan telik egy nap Alexanderrel?

– Az egész napom körülötte forog, tulajdonképpen az egész nap egy foglalkozás. Reggel ébredés után reggelizik, majd jön hozzá a fejlesztője,ezt követi az ebéd, séta a szabad levegőn, majd uzsonna, mesélünk, játszunk, mondókázunk énekelünk, és így szépen el is telik a nap. Alexander nagyon értelmes és kommunikatív kisfiú, hihetetlenül sokat tud adni, egy igazi öreg bölcs Tanító!

– Mellette hogyan tud még a közösségépítéssel, a Higgy bennem csoporttal is foglalkozni?

– Fokozatosan nőttem bele a feladatba. Kezdetben, az első években még akár éjjel fél kettőkor is visszaüzentem az édesanyáknak. Egy picit átestem a ló túloldalára, mindenkinek meg akartam felelni, azonnal segítséget akartam nyújtani. A negyedik évünkre beláttam, ez így hosszú távon nem fog menni. Ugyanúgy az életem része a közösség, de ha azonnal nem tudok választ írni, akkor sem dől össze a világ.

Ügyelek, hogy mindazt a segítséget meg tudjam adni, ami az időmből és erőmből telik, mert ez a küldetésem, amit szívvel-lélekkel csinálok, de Alexander elől nem veszek el időt.

És ami fontos: az az énidő. Erre is találni kell módot, ezt hangsúlyozom az anyukáknak is.

– Egy anya a próbatételes gyereke mellett időt miképpen tud szakítani magára?

– Például az apuka, vagy az élettárs, a nagyszülők, barátok stb. segítségével. Úgy gondolom, egyáltalán nem önzőség, ha azt mondjuk, hogy kell az énidő.

A gyerek legerősebb vára az édesanyja. Ha az anya lelkileg és fizikailag is elesik, szó szerint megborul a pillér! Ezért mindig az anya az első. Ha az anyának van ereje, ha az anyának jó a kedve, ha az anya kipihent, akkor a gyerek is ugyanilyen.

Láthatatlan szállal vagyunk összekötve, és ezek a gyerekek a mi energiánkból táplálkoznak. Nem véletlenül van, hogy ha az anya depressziós, sír, akkor a gyerek nagyon nyűgös. Ha az anya kiegyensúlyozott, a gyerek ezt érzi és ő is kiegyensúlyozott lesz.

Erre tanítom az anyukáimat: hogy nem kell rosszul érezniük magukat, ne legyen lelkiismeret-furdalásuk, ne tépelődjenek, ha ők minden héten egy-két alkalommal énidőt tartanak.

Szóljanak a nagymamának, hogy jöjjön este pár órára, vigyázzon a gyerekre, ők pedig menjenek el a párjukkal színházba vagy moziba. Úgy gondolom, és ezzel senkit nem áll szándékomban megbántani, hogy a próbatételes gyerekek szüleinek még inkább szükségük van az énidőre, a feltöltődésre, hiszen ők napi 24 órában gondoskodnak a speciális igényű gyerekről, kell az erő és az energia. Ez nem is mindig pénz kérdése, nem csak vacsorában vagy színházban lehet gondolkodni, hiszen az, hogy az ember a kezébe vesz egy szuper könyvet, vagy csak átmegy a szomszédba egy baráti beszélgetésre, már az is feltöltő lehet!

– Mi a legnehezebb a próbatételes gyerek mellett?

– Másképp vagyok összerakva, mint a legtöbb anya, másképp gondolkodom erről. Nem azt nézem, mi a nehéz, hanem azt, hogy én magam mit kapok tőle.

Hálás vagyok a Jóistennek, hogy kaptam Alexandert, mert bár nehéz a kis csomagunk és bizony nem mindig könnyű ezt cipelni, de minden egyes napban azt nézem, mit hogyan tudunk megoldani, mit értünk ma el, és de jó, hogy ez a nap így végződik.

Akadnak nehéz napok, például amikor a shunt elállítódik, akkor rohanok Alexanderrel a kórházba, és természetesen aggódom, de akkor is arra gondolok, hogy ez is megoldódik, elmúlik, és majd jobb lesz. Én így állok a fiamhoz, igyekszem a pozitív dolgokra koncentrálni.

Az egyik nap például a logopédiai óra után ült az ölemben és beszélgettünk, majd megkérdeztem: „Ideadod Anyának a cumit?” Ő kivette a szájából, letette és kacagott. Én pedig azt mondtam: „Jézusom,ezt tudod?” és nekiálltam zokogni. Szóval annyi apró dolog adódik, amire azt mondom, ez kész csoda. Nekem Alexander hatalmas áldás. Én leszek a világ legboldogabb embere, ha egyszer futni fog, mert ez a cél, de én őt most is úgy imádom, ahogy van.

– Mire tanította eddig a kisfia?

Arra a hatalmas türelemre, amit iránta és az emberek iránt tudok tanúsítani. Toleranciára.

Megmutatta nekem, hogy melyek az igazi emberi értékek.

És megmutatott sok olyan dolgot amiről ugyan eddig is tudtam, de amiről még nem szereztem tapasztalatot.

Akkora erőt ad nekem a mindennapokra, hogy az hihetetlen.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KÖZÖSSÉG
A Rovatból
„Ott hittük el, hogy bármi jön, együtt megküzdünk vele” – így adott erőt Zoé családjának a Bátor Tábor
Zoé még csak öt és fél éves volt, amikor kiderült, hogy agydaganat miatt meg kell műteni. A családot letaglózta a diagnózis, ám a táborban átélt élmények hatására megszabadultak a félelemtől.


„Ha egyetlen mondatban kellene elmondanom, mire tanít a Bátor Tábor, ez lenne: higgy magadban, és merj örülni a kis dolgoknak is” – mondja Zita, akinek a nagyobbik gyermeke, Zoé súlyos betegséggel küzdött.

Hitre óriási szükségük lett, mert váratlanul érte őket annak idején a diagnózis, és néhány nap alatt fordult fel az életük. A négyfős család megszokott hétköznapjaiba bekúszott a bizonytalanság és a félelem.

A Bátor Táborban töltött idő azonban átírta bennük mindazt, amit addig a betegségről gondoltak.

„Zoé öt és féléves volt, amikor megkaptuk a diagnózist az agydaganatról. Korábban semmi nem utalt rá, csak egy éven belül kétszer fájt a feje”

– idézi fel Zita a történteket.

A betegség megváltoztatta a család életét

Először migrénre gyanakodott a gyermekorvos, ezért tovább küldte őket neurológiai vizsgálatra, ami után MRI-t javasoltak. Ekkor derült ki, mi okozta a fejfájást.

„Ijesztő volt, nem voltunk felkészülve rá”

– mondja az édesanya. Másnap már újabb vizsgálatok, konzíliumok, majd a műtét következett. Olyan gyorsan követték egymást az események, hogy a családnak szinte ideje sem maradt arra, hogy átgondolja, mi is történik velük.

A műtét szerencsére sikeres volt, ám a nehézségeik itt nem értek véget. A beavatkozás után hosszabb kórházi tartózkodásra és a gyógyszeres beállításra volt szükség.

Zoé azóta is naponta négyszer kap gyógyszert, és a rendszeres kontrollvizsgálat is a család mindennapjainak részévé vált.

„Meg kellett szoknunk, hogy az életünk reggeltől estig e körül forog” – mondja Zita.

A kisebbik testvér, Lia ekkor még csak kétéves volt. Amíg Zoé az édesanyjával három és fél hetet a kórházban töltött, ő a nagymamájával volt, hogy az apukája dolgozni tudjon és intézzen minden szükséges feladatot.

A Bátor Táborról az a doktornő beszélt nekik, aki végigkísérte őket ezen az úton. Elmondta, hogy ott olyan családokkal találkozhatnak, akik hasonló megpróbáltatáson mentek keresztül, és ez sokat adhat nekik lelkileg.

Zoé szülei örültek a lehetőségnek, éltek is vele és azóta is hálásak érte a doktornőnek.

A betegg gyerekek szülei nem is sejtik, mennyi pozitív élményt tartogat a Bátor Tábor

Nem is sejtették, mennyi pozitív élményt tartogat a Bátor Tábor

A műtét után nem tudták, hogyan kezeljék lelkileg Zoé a betegségét és mindazt, ami ezzel jár. Kíváncsiak voltak, mi vár rájuk.

Már a Bátor Táborba érkezésük pillanata is emlékezetes maradt számukra, olyan szeretettel fogadták őket a cimbik, vagyis az önkéntesek.

„Azonnal különlegesnek éreztük magunkat” – meséli Zita „Az első percekben családi fotó készült rólunk, amiből az egyik foglalkozáson közösen készítettünk egy nagy plakátot, ami azóta is az otthonunk dísze. Ezek az apró gesztusok rögtön azt üzenték: itt fontosak vagyunk, itt jó helyen vagyunk.”

A táborban a gyerekeket korosztályuk szerint csoportokra osztották, így Zoénak és Liának is külön programjai voltak. A szülők pedig a sorstársaikkal beszélgethettek, olyan szülőkkel, akik pontosan értették a helyzetüket.

Különösen sokat jelentett nekik az, hogy olyan családokat is láttak, akik már előrébb jártak ezen az úton.

„Ez erőt adott nekünk: hinnünk kell abban, hogy minden rendben lesz”

– mondta Zita.

Bátor Tábor közösségi élmények

Az igazi fordulópontot egy csoportfoglalkozás hozta el

Minden szülő kapott egy papírt, amire fel kellett írnia, mit szeretne a táborban hagyni, és mit vinne haza onnan.

„Azt írtam, a nyugalmat vinném magammal, a félelmeimet pedig a táborban hagynám.”

A papírtól később jelképesen megszabadultak – ezzel együtt annak a tehernek egy részétől is, amit hónapok óta cipeltek.

„Akkor úgy éreztem, valóban elengedhetem a problémákat.”

Ez az élmény nemcsak neki adott erőt. A férjével együtt azt látták a többi szülőn, hogy ők is ugyanúgy felszabadultak a számukra biztonságos közegben, ahol nem kell magyarázkodni, nem kell erősnek látszani, és nem kell állandóan készenlétben lenni.

A táborban működő minikórház, az egészségügyi stáb és az itt dolgozó önkéntesek mind azért vannak, hogy a gyerekek és a családok teljes testi és lelki biztonságban érezzék magukat, így a szülők ténylegesen tudnak hosszú idő után magukra és egymásra figyelni.

Meghatotta őket a cimbik kedvessége és a Bátor Táborban dolgozók profi hozzáállása is, amivel Zoét nem betegként, hanem gyerekként kezelték.

Bár Zoé a Családi Táborban még nem oldódott fel azonnal, a programok így is mély benyomást tettek rá.

A lovas foglalkozás különösen emlékezetes maradt számára. A saját korosztályával akkor még nem sikerült közelebb kerülnie, de a cimbikkel és a felnőttekkel jól érezte magát. A szülein pedig azt látta, hogy nyugodtabbak lettek, nem aggódtak annyit, csökkent a feszültség és ez rá is jó hatással volt.

Együtt mindent legyőz a család

A tábor egyik játékos programja a család életének szimbólumává vált. Mindenki jelmezbe öltözött, és a színpadon egy-egy jelenetet adtak elő. Zita és a férje királynőként, illetve királyként küzdött meg a hercegnőkkel, vagyis a lányaikkal együtt a sárkánnyal. A mese mögött egy valós felismerés húzódott meg.

„Ott mi is elhittük, hogy ezzel az erővel felvértezve mindegy, mi jön, megküzdünk vele” – idézi fel Zita. „Történhet bármi, a férjemmel hős lovagként szállunk vele szembe, és nem engedjük, hogy úrrá legyen rajtunk a félelem.”

Ezt az erőt vitték magukkal haza: a félelem ne vehesse át az irányítást.

A Bátor Tábor a gyerekek hozzáállását is átírta

Később Zoé már önállóan is részt vett a táborban, és ezek az alkalmak még inkább megmutatták, milyen sokat jelent számára ez a közeg. Annyira szerette, hogy otthon is lelkesen mesélt róla a húgának: az esti programokról, a lovaglásról, a „bátorkodásról”, azokról a pillanatokról, amikor a szabályok mellett is jut hely a felszabadult gyereklétnek.

Az első önálló tábor után egyértelmű változást láttak rajta. „Zoé sokkal nyitottabb lett mások felé” – mondja Zita.

A táborban össze is barátkozott egy kislánnyal, akivel azóta is tartják a kapcsolatot.

Közben Lia akkorára nőtt, hogy szülők nélkül táborozhatott a testvérével. Zitáék bíztak benne, hogy a közös élmények még közelebb hozzák a lányokat egymáshoz. Valóban így történt a Bátor Tábor Testvér Táborában.

Bár a két testvér különböző személyiség – Zoé megfontolt, higgadt, Lia cserfes és örökmozgó –, a tesós tábor mindkettőjüknek sokat jelentett. Közösen alkottak, figyeltek egymásra, és olyan emlékeket szereztek, amelyek csak a kettejüké.

Az egyik legkedvesebb ezek közül a tábortánc, amit a lányok otthon az édesanyjuknak is megtanítottak. Néha hárman táncolják el, már ez is az életük része.

Lia számára a testvértábor azért is volt fontos, mert segített még mélyebben megértenie a nővére helyzetét. A családban mindig nyíltan beszéltek a betegségről, sosem érezte magát kizárva, ám a tábor új nézőpontot adott neki. „Amikor hazajöttek, Lia azt mondta, most már érti, Zoé miért szeret a Bátor Táborba járni, és mitől érzi ott magát másnak.”

Életre szóló élmény

Zita szerint a Bátor Tábor legnagyobb ajándéka talán az volt, hogy segített nekik átkeretezni a velük történteket. Nem a betegség ténye változott, hanem a hozzáállásuk. „Megerősített bennünket abban, hogy mi döntünk arról, hogy folyamatosan félelemben élünk-e, vagy meglátjuk az élet pozitív oldalát is.”

Azoknak a családoknak, akik beteg gyereket nevelnek és még nem jártak a Bátor Táborban, Zita szívből ajánlja, hogy éljenek a lehetőséggel.

„Mindenképpen látogassanak el a táborba, és tapasztalják meg, milyen ebben az elfogadó és védett közegben lenni, ahol képtelenség nem mosolyogni.”

Mert van egy hely, ahol mindenki azon dolgozik, hogy a családok legalább egy kis időre letehessék a terheiket.

A daganatos betegséggel diagnosztizált gyerekeknek sok nehézséggel kell megküzdeniük. Hónapokat töltenek a kórházban családjuktól és barátaiktól elszigetelve. A Bátor Tábor ingyenes programjain azonban erőt kapnak a gyógyuláshoz, önbizalmat az élethez.

Ajánld fel adód 1%-át a Bátor Tábor Alapítványnak!

Adószámuk: 18107913-1-41

Rád is szükségük van, hogy folytathassák a munkájukat, és minél több súlyosan beteg gyermek élhessen át gyógyító élményeket.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KÖZÖSSÉG
A Rovatból
„Tisztelt rendőrség!” – Kiskapu alatt csúsztatta be segélykérő levelét a magányos néni
Lökösházán egy 86 éves asszony a rendőrséghez juttatta el segítségkérő levelét a határrendészet egykori épületének bejáratánál. A küldeményt megtaláló elmondta, hogy a levél mellett egy könyv is volt, és az egészet be is csomagolta a néni.


Egy Lökösházán élő 86 éves néni nagy magányában a hatósághoz fordult. Segélykérő levelét nem a megszokott módon juttatta el hozzájuk - írta a Blikk. A rendőrök nem mosolyogtak a szokatlan megkeresésen, hanem azóta is segítik őt, ahogy csak idejük engedi.

Lehoczki Zsolt, a Békés Vármegyei Rendőr-főkapitányság raktárosa egy egykori határrendészeti épületet ellenőrzött, amikor a földön egy különös csomagra figyelt fel. „A kiürítés után én vettem át a területet, így rendszeresen járok oda ellenőrizni” – mondta Zsolt, aki néha a kiskapu környékét is alaposabban szemügyre veszi, mert olykor a környék macskái is bebújnak itt. Aznap azonban nem az állatok, hanem egy nejlonzacskóba csomagolt könyv és egy papírlap várta.

A raktárosnak azonnal feltűnt, hogy a csomagot szándékosan helyezték el.

„Gyanús volt a csomag, látszott, hogy nem véletlenül esett oda”

– emlékezett vissza Zsolt. A gondos csomagolásból arra következtetett, hogy a feladó mindenképp el akarta juttatni az üzenetét. „A könyvet szinte biztosan azért csomagolta bele a 'feladó', hogy egyfajta nehezék legyen és ne sodorja el a mellé tett levelet a szél. A nejlonzacskónak pedig az volt a szerepe, hogy nehogy egy eső eláztassa a fontosnak tűnő papírt.” Amikor felbontotta a zacskót, a levél megszólítása – „Tisztelt rendőrség!” – egyértelművé tette, kinek szánták a küldeményt.

Zsolt azonnal értesítette a békéscsabai bűnügyi osztályvezetőt, és átadta neki a levelet. „Néhány napja heverhetett ott, hiszen nemrégiben jártam a területen, akkor még nyoma sem volt” – idézte fel. A nyomozók intézkedni kezdtek, de a folyamatot lassította, hogy Lökösháza a Gyulai Rendőrkapitánysághoz tartozik, így az ügyet végül az ottani kollégáknak adták át. A néni asszonynéven írta alá a levelet, így némi nyomozásba telt, mire azonosították.

Mikor kiderült, ki a segélykérő, a rendőrök azonnal elindultak hozzá. Az idős asszony nagyon megörült, amikor becsöngettek hozzá. Elmondta, hogy

feledékenysége miatt már ritkán mozdul ki otthonról, de nagyon hiányzik neki a társaság, és nincs kivel beszélgetnie.

A Lökösházán szolgáló egyenruhások azóta már újra meglátogatták őt, és megígérték, hogy a jövőben is így tesznek, amikor csak idejük engedi. A Gyulai Rendőrkapitányság bűnügyi osztályvezetője pedig jelezte a történteket a kistérségi szociális intézmény vezetőjének, így teljes lesz az odafigyelés. Lehoczki Zsoltnak, a levél megtalálójának pedig a történtek óta folyamatosan gratulálnak a kollégái.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Évtizedek után egy régi levél segítségével találta meg svéd és norvég rokonait a gödi Topház egykori lakója
A lebénult férfi családi kapcsolatai a szülei halálával teljesen megszakadtak. Gondozója egy véletlenül megtalált boríték alapján írt a rokonoknak, akik azonnal válaszoltak. A gödi Topház intézményével kapcsolatban 2017 tavaszán kerültek nyilvánosságra súlyos visszaélések és embertelen körülmények, a botrányt civil jogvédők robbantották ki.


A Magyar Máltai Szeretetszolgálat egy Facebook-posztban számolt be arról, hogy egy egykori intézeti lakó, Raymund újra kapcsolatba került a családjával. A bejegyzés szerint Raymi „majdnem 40 évig élt intézetben”. Azt írják, a férfi gyermekkorát a családja körében töltötte, de 1979-ben, 14 éves korában a szüleinek be kellett adnia őt a halmozottan sérült gyerekeket gondozó gödi Topházba.

A poszt szerint az intézményt az államtól 2018-ban vették át. A Szeretetszolgálat állítása szerint a valaha kerekesszékkel közlekedő Raymi addigra már ágyhoz kötött beteg volt, mivel egy baleset miatt mind a négy végtagja lebénult.

A szervezet szerint az egykor szebb napokat látott, de 2018-ra már erősen leromlott állapotú, korszerűtlen intézetet végleg bezárták, és a közel 200 lakóját kis létszámú, családias környezetben helyezték el. Raymit tizenegy társával együtt egy frissen felújított veresegyházi családi házba költöztették. A poszt úgy fogalmaz, a körülmények ellenére Raymi időnként szomorú volt, mert a családi kapcsolatai idős szülei halála után megszakadtak. A hiányt egy svéd zászlóval díszített pólóval igyekezett pótolni, mert úgy tudta, vannak rokonai Svédországban.

A bejegyzés szerint a sejtése beigazolódott.

„Igaza volt. Kollégáink a régi intézmény felszámolásakor találtak az irattárban egy Rayminak címzett levelet, amelyet valaha Oslóban adtak fel. Talán most is ott élnek még azon a címen hozzátartozói? Raymi gondozója írt pár sort arról, hogy a férfi új helyre költözött, egy róla készült fotóval együtt borítékba tette, és postára adta”

– idézik fel a posztban.

„Pár hét múlva csoda történt. Rayminak levele érkezett, ráadásul nem is egy, hanem mindjárt kettő: az egyik Svédországból, a másik Norvégiából! Az unokatestvérei írtak kedves üzenetet neki, lerajzolták az egész családfát, és küldtek magukról sok-sok fényképet is, a hátukra gyöngybetűkkel ráírva, hogy hol készült, és kiket ábrázol. Raymi boldogsága határtalan volt” – áll a Magyar Máltai Szeretetszolgálat bejegyzésében.

A poszt azzal zárul, hogy a rokonok azóta is tartják a kapcsolatot a férfival.

„A svéd és norvég rokonok azóta is tartják vele a kapcsolatot, születésnapjára zenélő, világító üdvözlőlapot és egy doboz csokit, Valentin-napra pedig szívecskés képeslapot küldtek neki. Ezeket a kincseket Raymi az ágya melletti polcon tartja, hogy bármikor nézegethesse őket, amikor csak kedve tartja. A tervek szerint a családja nyáron személyesen is meglátogatja majd. A találkozás örömére a kollégáink már tervezik a bográcsos kerti partit, hogy a svéd és norvég rokonok megtudják, milyen az igazi magyar gulyás.”

A gödi Topház intézményével kapcsolatban 2017 tavaszán kerültek nyilvánosságra súlyos visszaélések és embertelen körülmények, a botrányt civil jogvédők robbantották ki. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat 2018 nyarán vette át a fenntartói feladatokat, és megkezdte a nagy intézmény kiváltását kis létszámú, közösségi alapú lakhatás irányába. A folyamat részeként 2024 szeptemberében új lakóépületeket adtak át Gödön, amivel az egykori Topház épületének kiürítése lezárult, 2025 júniusában pedig a komplexum új nappali ellátó épülete is megnyílt.

Az átalakítás során az MMSZ több családi házat vásárolt és újított fel Gödön, Erdőkertesen, Veresegyházon és Őrbottyánon, ahol 8–12 fős lakóközösségek élnek 24 órás szakmai jelenlét mellett. A költözések előtt hónapokig készítették fel a lakókat, akiknek lehetőségük volt megismerkedni jövőbeli otthonukkal. A Gödről kivált lakók egy része ma a 2022-ben létrehozott támogatott lakhatás hálózatában él, amely 56 férőhelyen, több házban biztosít személyre szabott ellátást súlyosan, illetve középsúlyosan fogyatékos embereknek.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Csodával határos módon 12 nap után megtalálták a kutyájukat, Pipának egy autóbaleset után veszett nyoma
A 11 éves kutya egy autóbaleset után menekült el, végül halőrök találtak rá a váci Kompkötő-szigeten. Kimerülten, de sértetlenül került haza a gazdáihoz.


Tizenkét nap után, egy dunai szigeten találtak rá Pipára, az eltűnt kutyára a rendőrök. Február végén veszett nyoma az állatnak, miután gazdái autóbalesetet szenvedtek.

A 11 éves kutya kálváriája akkor kezdődött, amikor gazdái autóbalesetet szenvedtek a 12-es úton februárban. Az ütközés erejétől kinyílt a csomagtartó és az állat szállítóboxa is, a sokkos Pipa pedig az erdőbe rohant. Hiába futottak utána, a sötétedésig tartó kutatás sem hozott eredményt.

A gazdák azt mondták, hogy mindent bevetettek, hogy megtalálják kedvencüket. A keresésbe az egész Dunakanyar bekapcsolódott. „Kutyával, drónnal, mindenféle módszerrel kerestük; plakátoltunk, Facebookon élőztem, szórólapoztunk, és az egész Dunakanyar tudta a történetet. Tényleg akárhová mentünk, szájról szájra terjedt ez a sztori. Nagyon sok barátunk, ismerős és ismeretlen segített; elképesztő volt az összefogás” – mesélte Tóth-Czudar Orsolya, a kutya gazdája.

A napokig tartó reménytelen keresés után végül múlt héten érkezett a várva várt hívás: halőrök jelezték, hogy látták a kutyát a váci Kompkötő-szigeten – számolt be róla az RTL Híradó. Orsolya hiába volt lázas, férjével azonnal a helyszínre sietett. Ott szembesültek a drámai helyzettel: a kutya a szigeten volt, és megpróbált volna átúszni hozzájuk.

„Örömében folyton oda akart jönni hozzánk, be is akart menni a vízbe, hogy átússzon. De láttuk, hogy a sodrás nagyon veszélyes, ezért folyamatosan arra kértük: üljön, maradjon, feküdjön. Így három órán keresztül távol tartottuk a víztől”

– idézte fel a feszült órákat a gazdája.

Mivel a sodrás miatt nem tudtak átjutni a szigetre, a rendőrök segítségét kérték. A BRFK Dunai Vízirendészeti Rendőrkapitányságának két járőre sietett a helyszínre. „A Dunai Vízirendészeti Rendőrkapitányság két járőre átvitte a kutya gazdáját a szigetre, és a sűrű bozótoson átvágva végül megtalálták az állatot” – mesélt a mentőakcióról Csécsi Soma, a Budapesti Rendőr-főkapitányság szóvivője.

A 12 napnyi csatangolástól Pipa teljesen kimerült és sokat fogyott, de végre épségben hazakerülhetett. Gazdái szerint azóta már jobban van, és kedvenc kanapéján hortyogva piheni ki a megpróbáltatásokat.

VIDEÓ: Az RTL Híradó beszámolója


Link másolása
KÖVESS MINKET: