„Itt nyilvánítottam magam végérvényesen demilitarizált övezetnek” – vásárhelyi találkozások holtakkal, élőkkel

Amikor a Szeged-Békéscsaba között közlekedő személyvonaton utazom Hódmezővásárhely-Népkert állomásig, soha nem kell az órát néznem, elég megpillantani a kertváros néhány házát, hogy tudjam: hamarosan megérkezem. Így van ez már 50 éve, azóta, hogy megkezdtem tanulmányaimat a Bethlen Gábor Gimnáziumban. Ki tudja, hányszor tettem meg ezt az utat azóta.

Most kifejezetten évfordulós célokkal jöttem. Egyrészt 46 éves érettségi találkozónkra (tavaly a Covidtól való félelem és szeretett osztályfőnökünk, Gulyás Lászlóné, Zsuzsa néni halála miatt elhalasztottuk), másrészt, hogy átvegyem azt a nemcsak méretében, hanem tartalmában is hatalmas könyvet, amelyet a Cseresnyés Kollégium 80 éves történetéről írt és állított össze Pataki Béla, a Kollégium tanára.

Szépen rendbe hozták a „kisállomás” épületét, a patinás majolika-oszlopokat, a resti, ahol egykor egyik haverunk mindig legurított egy nagyfröccsöt és ahol négy és fél évtizeddel ezelőtt Gavallér törzsőrmester minden eltávozásra igyekvő bakát megvendégelt, akár olyan áron is, hogy az áldozat lekéste a vonatot. Persze nem állom meg, hogy ne vessek egy pillantást a síneken és az országúton túlra, a laktanya egyik épületére, amely mellett egy fatoronyban többször voltam őrszolgálatban. Leszerelésem napján, ami egybe esett 20. születésnapommal, nyilvánítottam magam végérvényesen „demilitarizált övezetnek.”

Odakint már a tram-train sínei kanyarognak, egyelőre még csak próbajáratok mennek. Milyen jó lesz majd, hogy ha a gimnáziumba igyekszem, nem kell végig gyalogolni az Ady Endre utcán, bár annak is megvan a bája a Szőke cukrászdával, és a gyönyörű platánsorral, amely sértetlenül megúszta a nagy városrendezést, és közben számolhatom a lépteimet, hogy hányadiknál találkozom egy régi ismerőssel. Most az első innen jó messze van, az unitárius temetőben. Jövőre lesz 20 éve, hogy elment az egyik legjobb barátom, ALS-ben szenvedett, 47 évet élt, de soha nem hallottam panaszkodni, sőt, akkorákat röhögni senkivel nem lehetett, mint vele. Most már együtt nyugosznak csodálatos édesanyjával, aki 17 évvel élte őt túl, és utolsó percéig hihetetlen életerő áradt belőle.

Három évvel ezelőtt már a kezembe foghattam a 80 év tanúi című kötet mintapéldányát, a járvány és az anyagiak miatt azonban csak nemrégiben készült el a végleges kiadás.

Elárulja nekem, hogy még legalább két könyvre való anyagot gyűjtött össze, miután a közösségi médiában is elindította a kutatást és az emlékezők, a régi barátokat, szerelmeket keresők azóta is folyamatosan árasztják el az oldalát. A könyv hivatalos bemutatója szombaton, október 2-án lesz a vásárhelyi református ótemplomban, sajnos erre nem tudok elmenni, így aztán a Tanár úr megelőlegezte a könyvet nekem, mint a „lázadó 70-es évek tanújának”. Egy éjszakára szállást is kaptam a hét végére üres kollégiumban, és mit ad a Jóisten, a „lányszárnyon”, ahová a fiúk csak kicsapás terhe mellett tehették be a lábukat, sőt, még azt sem nézték mindig jó szemmel egyes szigorú nevelő tanárnők, hogyha a hallban a lépcsőfeljáratnál folyt az élet gyönyöreinek ártatlan felfedezése. Szobámat kései kárörömmel foglaltam el, ha ezt egykori igazgatónőnk megtudja…

Annak idején rendszerint 7 óra 55-kor indultunk el a gimnáziumba, hiszen csak át kellett mennünk a Szőnyi utcán, és már helyben is voltunk. Főleg az első két évben, amikor még a földszinten volt az osztályunk a Bethlenben. Ahogy végig megyek az udvaron, kortyolok a kútjából, utánozhatatlan ez a fémes íz! A fémszobrász Kamotsay István alkotó emberek és emberpárok domborműveivel vette körül a kutat, amelyre eredetileg Németh Lászlótól kért szöveget, a nagy írónak azonban, aki az 1940-es években a Bethlenben először valósította meg a komplex oktatást, szűk volt ez a keret, így maga a művész töltötte meg a fémlapokat gondolataival. Talán e sorok szolgálhatnak leginkább intelmül nekünk: „Az ember teremt értelme fényében, érzelmi hevében, de sohasem egymagában. A társadalomnak örökösei és örökhagyó tagjai vagyunk.” Erre rímel Németh László egyik gondolata, amit annak idején mi is bevéstünk az agyunkba:

És bennünket még tanítottak olyanok, akik az Égető Eszter, a vásárhelyi élet kulcsregénye írójával osztották meg katedráikat, köztük dr. Sipka Sándorné, aki angolóráit szinte mindig kultúrtörténetbe, és humanista erkölcsi mesékbe ágyazta.

A kúttal szemben a tornaterem, amelyből valószínűleg akkor is hallatszana a labdapattogás, ha nem lenne benne senki. „Balogh Imsi tornaterem” – áll a tábla a falán. Nem tiszteletlenség az egykori nagyszerű tanárral, kosárlabda-edzővel szemben, aki szinte szó szerint az életét adta a sportért - egy kosármeccs közben kapott agyvérzést, amiből teljesen soha nem épült fel – mert mindenki így ismerte és nevezte a Városban. Az iskolába vezető ajtó azonban zárva van, körbe kell menni, a tanári folyosón, de így végighaladhatunk a szecessziós épület magas boltíves folyosóján, régi tablók és tudós tanáraink domborművei között.

Az első dolog, ami eszünkbe jut a földszinti osztályról, hogy egyszer a kicsengetéskor barátommal az ablakon át igyekeztünk ki az udvarra, egy rettegett matektanár elkapott és felcipelt minket az igazgatói irodába, de a szépemlékű Grezsa Ferenc igazgató úr nem foglalkozott ilyen apróságokkal. Nem számított neki sem külső, sem kamaszos hóbort, csupán szellemünk épülése és kibontakozása. Nem véletlenül mondta az „osztályfőnöki órán” a fenti eset másik szereplője, hogy hihetetlen szerencsénk volt, hogy ilyen csodálatos tanári kar indított el bennünket az életben, és örökre megmaradunk „bethleneseknek”. Sajnos, kevesen vannak már életben, de itt van köztünk múlt és jelen különleges képviselője, Faragóné Szénásy Emese, akinek édesapja, Szénásy Gyula volt egykor a Kollégium egyik alapítója.

Kicsit szomorúan vesszük tudomásul, hogy a 46 éve érettségizett osztályból csak 11-en jöttek el, már nekünk is van halottunk, a távollévők között akadnak nagyon szomorú sorsok, mégis örülünk annak, hogy mi legalább együtt vagyunk. És arra leszünk figyelmesek, hogy a tanterem órájának fordított számlapja van, és az óramutatók sem balról jobbra, hanem jobbról balra járnak…Az esti vacsoránál aztán felelevenítjük a régi sztorikat, poénokat, klasszikussá vált bemondásokat, valaki felveti, hogy írjuk meg az osztály történetét, többen rám mutogatnak….Innen folytatjuk, de nem 6, nem 4 év múlva, hanem minél előbb…

Másnap kora reggel az Andrássy út elején ténfergek, örömmel látom, hogy még megvan a régi könyvesbolt, és bejáratára kiírták: „itt a hagyományostól eltérő tartalmú könyveket is árusítunk”. A sarkon még áll Somogyi József Szántó Kovács János-szobra. A mi időnkben a kollégiumot is róla nevezték el, aztán rendszerváltáskor visszakapta a Németh Lászlót idéző Cseresnyés nevet. Azért örülök, hogy a 19. század végi agrárszocialista mozgalmának vezetőjéről legalább egy szobor erejéig tudnak ma is Vásárhelyen. És megszólal bennem Cseh Tamás dala Jancsó Miklós Még kér a nép című filmjéből:

Az utóbbi 113 éve, az előbbi alig két napja…

Leülök a Sarokház presszó teraszára egy kávéra, valamikor itt esténként élő zene volt, most rádió ontja a régi slágereket. Közben kinyitják a református ótemplom kapuját. Utoljára tán 1974-ben voltam benne egy igehirdetéssel egybekötött Mozart-koncerten. Akkoriban kertje a Kollégium előtti teret töltötte be, és a földszinten lakó renitens diákok gyakran letaposták a gyönyörű virágokat, ha este kapuzárás után az ablakon keresztül érkeztek haza. A 18. századi ótemplomot 10 évvel ezelőtt újították fel, fenségesen egyszerű, visszaszerezték hozzá a város szülöttének, Tornyai Jánosnak festett bútorait. Kár, hogy ottjártamkor nem szólalt meg az orgona…

Barátommal délelőtt még kimegyünk a katolikus temetőbe, hogy tiszteletünket tegyük Farkas Ferenc tanár úrnál, aki megtanított minket a történelmi és azon túli gondolkodásra és arra, hogy a világon semmi nem fekete és fehér. Négy évvel ezelőtt még éppen Pataki Bélának a Kollégiumról készült filmjének bemutatóján találkoztunk a vásárhelyi Emlékpontban, majd éjszakába nyúlóan beszélgettünk a 20. század abszurd eseményeiről és azok következményeiről, és őszintén kiveséztük a magyar állapotokat is. Korábban mindig ott volt az érettségi találkozókon is, és ott is végkimerülésig folytak a hasonló eszmecserék. Buta közhely, de nagyon hiányzik…

Ismét a „kisállomás”. Emlékszem, amikor még gyakrabban jártam a Városban, előfordult, hogy féltucatnyi cimbora kísért ki, és valaki mindig megkérdezte, tőlem, a született budapestitől: „Mikor jössz legközelebb haza?” A Szegedre tartó vonat előbb 5, majd 10, végül már 20 percet késik. Lehet, hogy csak engem marasztal?