News here
hirdetés

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
hirdetés

„Itt nyilvánítottam magam végérvényesen demilitarizált övezetnek” – vásárhelyi találkozások holtakkal, élőkkel

Felrémlik 50, 80 év gimnáziumból, kollégiumból, laktanyából. Kollégánk született pestiként ifjúkorában néhány évet a dél-alföldi városban töltött. 45-50 évvel később visszatért nosztalgiázni.

Link másolása

hirdetés

Amikor a Szeged-Békéscsaba között közlekedő személyvonaton utazom Hódmezővásárhely-Népkert állomásig, soha nem kell az órát néznem, elég megpillantani a kertváros néhány házát, hogy tudjam: hamarosan megérkezem. Így van ez már 50 éve, azóta, hogy megkezdtem tanulmányaimat a Bethlen Gábor Gimnáziumban. Ki tudja, hányszor tettem meg ezt az utat azóta.

Most kifejezetten évfordulós célokkal jöttem. Egyrészt 46 éves érettségi találkozónkra (tavaly a Covidtól való félelem és szeretett osztályfőnökünk, Gulyás Lászlóné, Zsuzsa néni halála miatt elhalasztottuk), másrészt, hogy átvegyem azt a nemcsak méretében, hanem tartalmában is hatalmas könyvet, amelyet a Cseresnyés Kollégium 80 éves történetéről írt és állított össze Pataki Béla, a Kollégium tanára.

Szépen rendbe hozták a „kisállomás” épületét, a patinás majolika-oszlopokat, a resti, ahol egykor egyik haverunk mindig legurított egy nagyfröccsöt és ahol négy és fél évtizeddel ezelőtt Gavallér törzsőrmester minden eltávozásra igyekvő bakát megvendégelt, akár olyan áron is, hogy az áldozat lekéste a vonatot. Persze nem állom meg, hogy ne vessek egy pillantást a síneken és az országúton túlra, a laktanya egyik épületére, amely mellett egy fatoronyban többször voltam őrszolgálatban. Leszerelésem napján, ami egybe esett 20. születésnapommal, nyilvánítottam magam végérvényesen „demilitarizált övezetnek.”

Odakint már a tram-train sínei kanyarognak, egyelőre még csak próbajáratok mennek. Milyen jó lesz majd, hogy ha a gimnáziumba igyekszem, nem kell végig gyalogolni az Ady Endre utcán, bár annak is megvan a bája a Szőke cukrászdával, és a gyönyörű platánsorral, amely sértetlenül megúszta a nagy városrendezést, és közben számolhatom a lépteimet, hogy hányadiknál találkozom egy régi ismerőssel. Most az első innen jó messze van, az unitárius temetőben. Jövőre lesz 20 éve, hogy elment az egyik legjobb barátom, ALS-ben szenvedett, 47 évet élt, de soha nem hallottam panaszkodni, sőt, akkorákat röhögni senkivel nem lehetett, mint vele. Most már együtt nyugosznak csodálatos édesanyjával, aki 17 évvel élte őt túl, és utolsó percéig hihetetlen életerő áradt belőle.

Három évvel ezelőtt már a kezembe foghattam a 80 év tanúi című kötet mintapéldányát, a járvány és az anyagiak miatt azonban csak nemrégiben készült el a végleges kiadás.

hirdetés
Pataki tanár úr megszállott lelkesedéssel kutatja az 1938-ban létrehozott első tanyasi kollégiumból kialakult intézményt, az egykori diákok és tanárok sorsát, a fotós, tárgyi és szöveges emlékeket, amelyekből valóságos város- és kortörténet is kirajzolódik.

Elárulja nekem, hogy még legalább két könyvre való anyagot gyűjtött össze, miután a közösségi médiában is elindította a kutatást és az emlékezők, a régi barátokat, szerelmeket keresők azóta is folyamatosan árasztják el az oldalát. A könyv hivatalos bemutatója szombaton, október 2-án lesz a vásárhelyi református ótemplomban, sajnos erre nem tudok elmenni, így aztán a Tanár úr megelőlegezte a könyvet nekem, mint a „lázadó 70-es évek tanújának”. Egy éjszakára szállást is kaptam a hét végére üres kollégiumban, és mit ad a Jóisten, a „lányszárnyon”, ahová a fiúk csak kicsapás terhe mellett tehették be a lábukat, sőt, még azt sem nézték mindig jó szemmel egyes szigorú nevelő tanárnők, hogyha a hallban a lépcsőfeljáratnál folyt az élet gyönyöreinek ártatlan felfedezése. Szobámat kései kárörömmel foglaltam el, ha ezt egykori igazgatónőnk megtudja…

Annak idején rendszerint 7 óra 55-kor indultunk el a gimnáziumba, hiszen csak át kellett mennünk a Szőnyi utcán, és már helyben is voltunk. Főleg az első két évben, amikor még a földszinten volt az osztályunk a Bethlenben. Ahogy végig megyek az udvaron, kortyolok a kútjából, utánozhatatlan ez a fémes íz! A fémszobrász Kamotsay István alkotó emberek és emberpárok domborműveivel vette körül a kutat, amelyre eredetileg Németh Lászlótól kért szöveget, a nagy írónak azonban, aki az 1940-es években a Bethlenben először valósította meg a komplex oktatást, szűk volt ez a keret, így maga a művész töltötte meg a fémlapokat gondolataival. Talán e sorok szolgálhatnak leginkább intelmül nekünk: „Az ember teremt értelme fényében, érzelmi hevében, de sohasem egymagában. A társadalomnak örökösei és örökhagyó tagjai vagyunk.” Erre rímel Németh László egyik gondolata, amit annak idején mi is bevéstünk az agyunkba:

„Az ifjúságnak joga, hogy az életet igényei és eszméi szerint újrafogalmazza. A halál ott kezdődik, ahol erről a jogáról tudatlanságból vagy a könnyebbet keresve lemond.”

És bennünket még tanítottak olyanok, akik az Égető Eszter, a vásárhelyi élet kulcsregénye írójával osztották meg katedráikat, köztük dr. Sipka Sándorné, aki angolóráit szinte mindig kultúrtörténetbe, és humanista erkölcsi mesékbe ágyazta.

A kúttal szemben a tornaterem, amelyből valószínűleg akkor is hallatszana a labdapattogás, ha nem lenne benne senki. „Balogh Imsi tornaterem” – áll a tábla a falán. Nem tiszteletlenség az egykori nagyszerű tanárral, kosárlabda-edzővel szemben, aki szinte szó szerint az életét adta a sportért - egy kosármeccs közben kapott agyvérzést, amiből teljesen soha nem épült fel – mert mindenki így ismerte és nevezte a Városban. Az iskolába vezető ajtó azonban zárva van, körbe kell menni, a tanári folyosón, de így végighaladhatunk a szecessziós épület magas boltíves folyosóján, régi tablók és tudós tanáraink domborművei között.

Az első dolog, ami eszünkbe jut a földszinti osztályról, hogy egyszer a kicsengetéskor barátommal az ablakon át igyekeztünk ki az udvarra, egy rettegett matektanár elkapott és felcipelt minket az igazgatói irodába, de a szépemlékű Grezsa Ferenc igazgató úr nem foglalkozott ilyen apróságokkal. Nem számított neki sem külső, sem kamaszos hóbort, csupán szellemünk épülése és kibontakozása. Nem véletlenül mondta az „osztályfőnöki órán” a fenti eset másik szereplője, hogy hihetetlen szerencsénk volt, hogy ilyen csodálatos tanári kar indított el bennünket az életben, és örökre megmaradunk „bethleneseknek”. Sajnos, kevesen vannak már életben, de itt van köztünk múlt és jelen különleges képviselője, Faragóné Szénásy Emese, akinek édesapja, Szénásy Gyula volt egykor a Kollégium egyik alapítója.

Kicsit szomorúan vesszük tudomásul, hogy a 46 éve érettségizett osztályból csak 11-en jöttek el, már nekünk is van halottunk, a távollévők között akadnak nagyon szomorú sorsok, mégis örülünk annak, hogy mi legalább együtt vagyunk. És arra leszünk figyelmesek, hogy a tanterem órájának fordított számlapja van, és az óramutatók sem balról jobbra, hanem jobbról balra járnak…Az esti vacsoránál aztán felelevenítjük a régi sztorikat, poénokat, klasszikussá vált bemondásokat, valaki felveti, hogy írjuk meg az osztály történetét, többen rám mutogatnak….Innen folytatjuk, de nem 6, nem 4 év múlva, hanem minél előbb…

Másnap kora reggel az Andrássy út elején ténfergek, örömmel látom, hogy még megvan a régi könyvesbolt, és bejáratára kiírták: „itt a hagyományostól eltérő tartalmú könyveket is árusítunk”. A sarkon még áll Somogyi József Szántó Kovács János-szobra. A mi időnkben a kollégiumot is róla nevezték el, aztán rendszerváltáskor visszakapta a Németh Lászlót idéző Cseresnyés nevet. Azért örülök, hogy a 19. század végi agrárszocialista mozgalmának vezetőjéről legalább egy szobor erejéig tudnak ma is Vásárhelyen. És megszólal bennem Cseh Tamás dala Jancsó Miklós Még kér a nép című filmjéből:

„Balgaság, vakhit van ott is a fű alatt…Baksa János odavan, Szántó János odavan”.

Az utóbbi 113 éve, az előbbi alig két napja…

Leülök a Sarokház presszó teraszára egy kávéra, valamikor itt esténként élő zene volt, most rádió ontja a régi slágereket. Közben kinyitják a református ótemplom kapuját. Utoljára tán 1974-ben voltam benne egy igehirdetéssel egybekötött Mozart-koncerten. Akkoriban kertje a Kollégium előtti teret töltötte be, és a földszinten lakó renitens diákok gyakran letaposták a gyönyörű virágokat, ha este kapuzárás után az ablakon keresztül érkeztek haza. A 18. századi ótemplomot 10 évvel ezelőtt újították fel, fenségesen egyszerű, visszaszerezték hozzá a város szülöttének, Tornyai Jánosnak festett bútorait. Kár, hogy ottjártamkor nem szólalt meg az orgona…

Barátommal délelőtt még kimegyünk a katolikus temetőbe, hogy tiszteletünket tegyük Farkas Ferenc tanár úrnál, aki megtanított minket a történelmi és azon túli gondolkodásra és arra, hogy a világon semmi nem fekete és fehér. Négy évvel ezelőtt még éppen Pataki Bélának a Kollégiumról készült filmjének bemutatóján találkoztunk a vásárhelyi Emlékpontban, majd éjszakába nyúlóan beszélgettünk a 20. század abszurd eseményeiről és azok következményeiről, és őszintén kiveséztük a magyar állapotokat is. Korábban mindig ott volt az érettségi találkozókon is, és ott is végkimerülésig folytak a hasonló eszmecserék. Buta közhely, de nagyon hiányzik…

Ismét a „kisállomás”. Emlékszem, amikor még gyakrabban jártam a Városban, előfordult, hogy féltucatnyi cimbora kísért ki, és valaki mindig megkérdezte, tőlem, a született budapestitől: „Mikor jössz legközelebb haza?” A Szegedre tartó vonat előbb 5, majd 10, végül már 20 percet késik. Lehet, hogy csak engem marasztal?


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KÖZÖSSÉG
A Rovatból
hirdetés
Több százan gyászolják Archie-t, a 12 éves brit kisfiút, akit édesanyja küzdelme ellenére lekapcsoltak a lélegeztetőgépről
Archie édesanyja, Hollie Dance nagyon meghatódott, miután több százan jelentek meg a néhai fiáért tartott virrasztáson.
Fotók: Northfoto - szmo.hu
2022. augusztus 15.


Link másolása

hirdetés

Több százan vesznek részt a brit Archie Battersbee virrasztásán. A 12 éves fiút múlt szombaton levették a lélegeztetőgépről, és meghalt, miután édesanyja számos alkalommal próbálta elérni, hogy késleltessék a kezelés leállítását és átszállítsák egy otthonba - szúrta ki a LADBible.

Archie édesanyja, Hollie Dance nagyon meghatódott, miután több százan jelentek meg a néhai fiáért tartott virrasztáson.

A fiút április 7-én találták eszméletlenül otthonában, és soha többé nem tért magához. Édesanyja úgy véli, hogy fejsérülést szenvedhetett, miután részt vett egy online kihívásban.

Hollie így búcsúzott kisfiától

Az anyuka kapcsolatba lépett a kormánnyal és az ENSZ-szel is, sőt számos fellebbezést nyújtott be, miután az orvosok megállapították, hogy a fiú agyhalott, és gyakorlatilag hagyni kell meghalni. A Whitechapel-i Royal London Kórház végül kimondta, hogy nincs több lehetősége, és Archie életben tartását meg kell szüntetni.

Alig több mint egy héttel a 12 éves fiú halála után Archie családja, barátai és támogatói összegyűltek a Southend-on-Sea-i Priory Parkban, hogy leróják tiszteletüket a kisfiú előtt. A résztvevők lila lufikat vittek, és lila szalagokkal emléket állítottak Archie-nak a környéken lévő fákhoz. Néhányan lila pólót is viseltek, amelynek elején az "Archie serege" felirat szerepelt.

„Ezek az emberek a szülővárosából jöttek, nem számítottam arra, hogy ennyien lesznek itt. A résztvevő emberek elmondták, hogy a kezdetektől fogva követték Archie-t és az útját... ez igazán megható”

- nyilatkozta Hollie az ITV Newsnak.

hirdetés

Hollie köszönetet mondott a jelenlévőknek, és így szólt a tömeghez:

„Nagyon, nagyon köszönjük, hogy támogattatok minket! Archie Serege, remélem, mindannyian mellettem álltok, és megpróbáljuk megváltoztatni ezt a törvényt, hogy több gyermekünk és szüleik ne menjenek keresztül ezen.”

A gyászoló anyuka korábban már világossá tette, hogy folytatni fogja ezt a harcot, miután nem tudta elérni, hogy meghosszabbítsák Archie életben tartását.

„Ez egy harc volt a kisfiam életéért. Ha vissza kellene mennem, újra megtenném, ugyanolyan keményen harcolnék. A dolgoknak meg kell változniuk.”

Archie anyukája elmondta a virrasztáson résztvevőknek, hogy szeretné, ha fiára úgy emlékeznének, mint arra a vidám kisfiúra, aki volt: energikus, sportos és nagyon tehetséges.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KÖZÖSSÉG
A Rovatból
hirdetés
Szívmelengető videón, ahogy egy évek óta eltűnt kutya újra találkozik a gazdáival
A Sheba nevű német juhász alig pár perc alatt felismerte rég látott gazdáit, akikkel boldogan ment végre haza.

Link másolása

hirdetés

Leírhatatlan örömben volt része annak az amerikai családnak, akik öt év után végre visszakaphatták szeretett kutyájukat. A CBS Austin számolt be arról, hogy egy baytowni család német juhászát 2018 januárjában ellopták otthonról, a gazdik pedig hiába keresték, nem találták meg.

„Emlékszem, hogy minden egyes nap, minden éjszaka kerestük őt. Nagyon szomorúak voltunk, hogy hiába kutattunk utána, soha nem került elő”

– mondta az egyik gyerek, Anniston Malmstrom, aki csupán 3 éves volt, amikor a Sheba nevű ebnek nyoma veszett.

A család kedvence aztán négy és fél évvel később, 965 km-re, Borger városában tűnt fel. Egy gyepmester találta meg, aki leolvasta a kutya mikrochipjét, és felvette a kapcsolatot a gazdikkal. Az önkormányzat egy állatmentő szolgálattal és egy állatok szállításával foglalkozó nonprofit szervezettel összefogva repülővel eljuttatta Shebát Baytownba.

Stephanie Malmstrom és lányai izgatottan várták kedvencünket, amikor pedig leszállították a repülőről, nem győzték ölelgetni és simogatni.

„Túlcsordultak az érzelmeink. Annyira izgatottak voltak. Szerintem a 8 éves lányom nem is tudta, hogy örömünkben sírhatunk is. Mondta is, hogy 'miért sírok, hiszen boldog vagyok?'. Én meg mondtam, hogy ezek örömkönnyek, és ez teljesen természetes, hiszen tele vagy érzelmekkel”

– mesélte az édesanya.

hirdetés

Elmondása szerint a német juhász alig pár perc alatt felismerte rég látott gazdáit, akikkel boldogan ment végre haza. A család már aznap elkezdte bepótolni a kimaradt időt: grilleztek, medencéztek és persze rengeteget játszottak Shebával. Este pedig négy és fél év után először együtt tértek nyugovóra.

Videó: Sheba és rég látott családja találkozása:


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KÖZÖSSÉG
Bemutatkozott a mentőszolgálat első biciklis mentőse – több tévhitet is eloszlatott
Biztos információk nélkül sokan kezdték szidni a szolgáltatást, Kramarics Tamás most sok mindent elmagyarázott.

Link másolása

hirdetés

Kramarics Tamás lesz az Országos Mentőszolgálat (OMSZ) első mentős szakápolója, aki kerékpáros szolgálatot is fog teljesíteni a szervezetnél – erről ő maga beszélt Facebookra feltöltött bemutatkozóvideójában.

Kramarics hét éve szolgálja odaadóan hivatását az Országos Mentőszolgálatnál.

Az életmentő a hétköznapokban rohamkocsin dolgozik, szabadnapjain pedig a hamarosan induló mentőbiciklin teljesít majd szolgálatot sétálóutcákban (pl.: Váci utca, Duna Korzó, Budai Vár, stb.).

A fiatalember a videóban elmondja, hogy plusz munkaidejében fog kerékpáros műszakot vállalni, olyan rendszer alapján, ami a világ más országaiban, például Nagy-Britanniában több mint húsz éve sikeresen működik. A szolgálatra senkit nem köteleznek, arra mindenki önként jelentkezhet.

Az első bringás mentős elmondja azt is, hogy sajnos az első hírek után nagyon sok félig vagy teljesen téves információ keringett a közösségi médiában. Például szó sincs arról, hogy a biciklik helyettesítenék a rohamkocsikat – sokkal inkább kiegészítik azok szolgálatát.

hirdetés

Kramarics Tamás leendő munkájáról ebben a videóban lehet többet megtudni:


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KÖZÖSSÉG
A Rovatból
hirdetés
„Nagy kitartás és hit kellett ahhoz, hogy az ember napról napra túléljen” – beszélgetés Kégl Ágnessel, az Óriáskerék című önéletrajzi könyvéről
Az egykori valóságshow-szereplő egy nagy angliai multicég marketing-menedzsere lett. De odáig hosszú és rögös út vezetett.

Link másolása

hirdetés

Egyre inkább megszokottá válik, hogy fiataljaink, akár kényszerből, akár a jobb lehetőségek reményében, vagy akár csak kalandvágyból, külföldön próbálnak szerencsét és az egyik kedvelt célállomás Nagy-Britannia. Akadnak, akik igyekeznek minél távolabb kerülni lélekben is szülőhazájuktól, mások viszont eljutnak odáig, hogy itt is, ott is otthon érzik magukat. Közéjük tartozik Kégl Ágnes, akinek élete nem szűkölködött mély és magas pontokban, míg saját erejének, kitartásának eredményeképpen egy nagy szigetországi multicég marketing-menedzsere lett. Találó címet adott önéletrajzi könyvének: Óriáskerék. Ez az egyszerre lenyűgöző és félelmetes látványosság mind Budapest, mind London közepén megtalálható, felülni rá szédülősöknek kifejezetten ellenjavalt. És Ági elmondhatja magáról, hogy lelki tériszonyban sem szenved.

A MOM Parkban találkozunk a szinte kamaszosan törékeny alkatú, nyílt mosolyú Kolleginával. Hamar kiderül, hogy mindketten Oroszlán jegyűek vagyunk, talán ezért is éltünk túl sok mindent, és a médiában is vannak közös ismerőseink, akikkel együtt dolgoztunk különböző időszakokban és akikre felnéztünk. De ne kalandozzunk el: hogy is van az az óriáskerék-dolog?

– Voltak olyan helyzetek, amikor kellett kapaszkodnom, de azt tapasztaltam ebben az elmúlt 40 évemben, hogy a mélységekből lehet a legjobban fejlődni, azok a leginkább karakterformáló pillanatai az életnek. Csodálatos dolog fent lenni, tudni kell megérkezni a jóba és élni a pillanatot, de én azt éreztem, hogy amikor átgyürkőztem magam egy viharon, kicsit más emberként jöttem ki belőle, mint ahogy belementem – kezdi nagy lendülettel Ági.

– Nyilván ebben benne van a Te erős karaktered, és úgy megedzett az élet kiskorod óta, hogy Téged a nehézségek inspirálnak.

hirdetés

– Igen, van bennem egy erős túlélési ösztön, és optimizmus, ezek velem született adományok. Ha mélyen vagyok, akkor próbálom nem azt a gödröt ásni, hanem keresem a kiutat belőle, és – lekopogom – eddig még mindig megtaláltam. Az utóbbi másfél évben intenzív személyiség-terápiát végeztem egy magyar pszichológussal, és ez megint emelt egyet az öntudatosságomon, az önmagammal való kapcsolaton.

Meg is állapítottuk, hogy a mai világban a legfontosabb emberi képesség a reziliencia, hogy az ember rugalmasan tudja kezelni a kihívásokat. Legyen egy egyensúlypontunk, és ha ki is billenünk belőle, legyünk képesek újra megtalálni és higgyünk abban, amikor mélyen vagyunk, hogy újra felállunk.

– Érdekes sorsismétlődések vannak az életedben: az oxigénhiányos születés Nálad és Fiadnál is, mindketten „problémás” gyerekek voltatok, az elvált szülők.

– Abban, hogy Áron is hiperaktív figyelemzavaros lett, lehet valami örökletes dolog. Miután nála is fellépett születésekor oxigénhiány, nem volt nagy meglepetés, amikor kiderült az ADHD-tünetegyüttes. Ami az elvált szülőket illeti, én nagyon küzdöttem azért, hogy ez a kapcsolat, amelyben a gyermekünk született, kitartson. De aztán eljön az a pillanat, amikor annyira eltávolodnak egymás mellől az emberek, hogy már mindenkinek jobb a kapcsolaton kívül, beleértve a gyereket is. Már Angliában éltünk, amikor ez megtörtént, de nem éltem meg tragédiaként. Egy gyerek örökre összeköt két embert, mindig el is követtem mindent, hogy épüljön apa és fia kapcsolata, és ez meg is hálálta magát, mert jó a viszonyuk.

– Történetedet a könyvben mozaikszerűen meséled el.

– Párhuzamosan fut két történetszál. A szerkesztőmmel együtt találtuk ki ezt a nagyon feszes struktúrát, hogy ne egy „historikus”, unalmas történet legyen belőle. Van egy szál, amely a régmúltat meséli el a kora gyerekkortól haladva, és egy másik, ami rögtön a közelmúltnál kezd, amikor Angliába költöztünk. Ez a kettő váltakozik, és bekerül még egy harmadik sík, amikor egyes szám harmadik személyben írok az egészen kisgyerekkori élményekről, ezek bevillanásszerűen tesznek hozzá az összképhez.

– Kicsit „egyszer volt, hol nem volt” stílusban…

– Igen, mesél az apukámmal, anyukámmal való viszonyomról, kicsit a gyerekkori félelmeimről. Mindezt azért találtuk ki, hogy a könyv jobban olvastassa magát, és végig fenntartsuk az érdeklődést.

– Önmegvalósításodhoz számtalan vargabetűvel vezet az út. Gyerekszínészként játszottál A dzsungel könyvében, énekesi pályáról álmodtál, dolgoztál újságíróként itthon és Angliában, néhány éve pedig ugyancsak kint egészen más vonalon dolgozol.

– Én úgy érzem, hogy az egész életem mintázata egy önmegvalósítás. Kicsit megéltem a színpadi létet, de 18 évesen rájöttem, hogy nem nekem való. Azt a sors úgy akarta, hogy megéljem a Való Világ adta ismertséget, amiről szintén nagyon hamar megéreztem, hogy nem az én világom ebben a formában az üres sztárlét. Az újságírás a mai napig jelen van az életemben. Ez az a kifejezési forma, ami nem múlik el, de már nem ebből élek. Közben elkezdtem zongorázni tanulni, sokat fotózom. Folyamatosan keresem az önkifejezés különböző formáit. Jelenlegi munkaköröm is nagyon kreatív: tartalmakat hozunk létre, rengeteget gondolkodunk azon, hogy miképp lehetne izgalmasabbá tenni a közösségi médiafelületeket, cikkeket is írunk.

– Fiadnál látsz olyan kiemelkedő képességet, ami felé orientálni lehet?

– Áron nagyon intelligens. Kiskorában rengeteget olvasott, mostanában a filmek és a videójátékok felé fordult a figyelme, nagyon érdekli ezeknek a marketingje, a háttere. És tehetségesen ír. Tizenöt évesen még képlékeny, de ez az irány jó lehet, és jó helyen is vagyunk hozzá.

– Azzal együtt, hogy voltak olyan lépések az életedben, amelyeket a kényszer szült, Te alapvetően bátor vagy a döntéseidben. Például annak ellenére kimentetek Angliába, hogy nem vettek fel a kiszemelt laphoz.

– Ez a klasszikus esete volt a „ha kidobnak az ajtón, mássz vissza az ablakon”-nak. Én ezeket a helyzeteket soha nem vakmerő bátorságként éltem meg, hanem mindig arra mentem, amerre az ösztönöm vitt – sokszor nem a könnyebb útra. De nagyon meg kellett dolgozni ezért, az angliai első négy év életem egyik legnehezebb időszaka volt. Ott nagy kitartás és hit kellett ahhoz, hogy az ember napról napra túléljen, és aztán valóban elinduljon a kinti karrier.

Engem mindig nagyon hajtott a boldogságra való törekvés, és volt bennem egy megkérdőjelezhetetlen hit, hogy lehet előre haladni.

De az ösztönösség mellett volt egy racionális rész: mindig odafigyeltem, hogy a gyereknek mindene meglegyen, hogy érzelmileg és anyagilag is biztonságban legyen.

– Saját tapasztalatomból is tudom, hogy az ember sokkal jobban megbecsüli azt, amiért megdolgozott, és nem a szerencse pottyantotta az ölébe.

– Ez nagyon igaz. Mi Angliában vidéken élünk, és akárhányszor kint sétálunk a Temze-parton, vagy körülnézek a kis házban, amit bérlünk, mindig megélem a hálaérzést, hogy eljutottunk idáig, hogy van itt egy élhető, szerethető életünk. És ez nem volt magától értetődő, én dolgoztam meg mindenért. A boldogságnak is az egyik kulcsa, hogy megtanuljunk hálásnak lenni azért, ami van. Én ezt napi szinten gyakorlom, átgondolom egy meditáció során vagy csak átfuttatom a fejemen, és rengeteget ad mentálisan, pozitív értelemben.

– Mint egykori résztvevőt, Téged is meghívtak a magyar valóságshow-k 20. évfordulójának megünneplésére. Őszinte leszek: én ezeket a műsorokat, a celebkultúrát egyfajta globális manipuláció részének tartom, mert amíg az foglalkoztatja az embereket, hogy kit szavaznak ki a műsorból, vagy hogy valamelyik angol hercegi pár éppen kivel veszik össze, addig sem háborodnak fel a közélet disznóságain.

– A valóságshow-k a mainstream szórakoztatóiparhoz tartoznak. A „szem rágógumija”. A legelső széria még arról szólt, hogy az emberek élvezzék a vadidegen emberek életébe való belekukkolást. Később persze ez már nem volt elég. Ennyi erővel az egész kereskedelmi televíziózást tekinthetjük egyfajta „elterelésnek”. Nyilván kell, amibe az emberek el tudnak merülni, és az is, ami elvonja a figyelmüket a mindennapi élet nehézségeiről. Az nagyon jó, ha egy ilyen műsor tudja szolgálni ezt a célt, más kérdés, hogy később mivé vált. A mi villánkban értékes, izgalmas emberek voltak, könyvekkel felszerelkezve érkeztünk, esténként a Dekameront olvasgattuk. Összességében vállalható volt, az árnyoldalait a nyakamba szakadt országos ismertséggel tanultam meg.

– Mi volt számodra a legfeltűnőbb különbség a magyar és a brit média között?

– Hihetetlen vagy nem, a magyar média még mindig sokkal barátságosabb, mint a brit. Utóbbi alulfizetett, kicsit nőgyűlölő, kicsit rasszista. Nem akarom ezt az egészre ráhúzni, mert csak egy kiadónál dolgoztam, de ott beleütköztem egy üvegplafonba, ahonnan nem volt tovább feljebb. Pedig itthon kommunikáció-magyar szakon végeztem a Szegedi Tudományegyetem Budapesti Tagozatán, és megszereztem a brit újságíró diplomát is, de nem engedtek előre haladni. Ezért is engedtem el, mert azt éreztem, hogy nem elég a magas szintű nyelvtudás, a közéleti és jogi jártasság, még az angol gyorsítást is megtanultam. Magyarországon könnyebb volt, mert magyar vagyok. Volt ugyan részem a kirekesztésben, mert akadtak főszerkesztők, akik nem is voltak rám kíváncsiak, miután megtudták, hogy a Való Világban szerepeltem, de a hazai szakma végül is elfogadott. Volt, hogy egyszerre hét orgánumnak „külsőztem”, és sikeresnek éltem meg a hazai karrieremet. Kint ez nem sikerült, de megalapozta a jelenemet. Kincset ért, hogy beleláttam a média működésébe, hogy vannak kapcsolataim, tudok cikket írni.

– Befogadás, elfogadás, tolerancia – életed kulcsszavai.

– Egész életemben küzdöttem az elfogadás hiányával. Gyerekként semmi másra nem vágytam, mint hogy szeressenek. Először a színházban, és ezzel párhuzamosan a zenei gimnáziumban éreztem, hogy olyan közegben vagyok, ahol mások is kicsit furcsák. Aztán fel kellett nőnöm, le kellett tisztulnom, saját magammal tisztába kellett jönnöm. hogy megtaláljam azokat a kapcsolódásokat, ahol engem tényleg elfogadnak és szeretnek. Most már vannak nagyon szoros jó barátságaim, a családban is, van egy szuper gyerekem. Tehát mindez megérkezett az életembe, de nekem nem adták könnyen. Angliában az újságíró szakmában nem fogadtak el, de ahol most dolgozom, az egy nemzetközi, nagyon befogadó, támogató közeg.

– Egy olyan világban sikerült előre jutnod, amely nem tud és nem is nagyon akar hímsovinizmusától megszabadulni.

– Ez nagyon helyfüggő is. Ahol most dolgozom, ott az egyik felsővezető egy bolgár nő, aki erős pozíciója mellett nagyon szerethető figura. Most már kezdenek ledőlni ezek a régi patriarchális rendszerek, de van, ahol még mindig kőkeményen működnek. Valószínűleg férfiként mindenhol egyszerűbb boldogulni. Amit kicsit irigylek a pasiktól, hogy ők nagyon magabiztosan tudják képviseli a saját érdekeiket, például egy fizetésemeléskor, vagy amikor a pozíciójukat tárgyalják. Én mindig nagyon törekedtem arra, hogy a nőiességemet ne veszítsem el, és hogy ölelő, szerető anya legyek – az is egy hatalmas női energia, de idestova 8 éve egyedülálló anyuka vagyok, és sok mindenben úgy kell működnöm, mint egy férfinak. Ezért próbálom ezt a két dolgot összegyúrni magamban: legyen meg mindenre való képességem, ami az élethez kell, de ne váljak férfiassá, sőt, inkább ezeket a női energiákat minél inkább kiemeljem.

– A párkapcsolataidban vársz még a nagy Őre?

– Én nagyon hiszek benne. E nagy belső munka után különösen, hogy eljött az ideje. Eddig Áron volt önkéntelenül is az első, a második, a harmadik. Most úgy érzem, hogy megérkeztem egy olyan lelkiállapotba, amikor időm, energiám, és lelkierőm is lett arra, aki majd belép. Nem sürgetem, de vágyom rá, hogy legyen mellettem partner, akivel megoszthatom az élet élményeit.

– Itthon és otthon. Milyen nyelven álmodsz?

– Most már mind a kettőn. Kilenc év után Anglia is otthon, de amikor hazajövök, azonnal itthon vagyok, minden átmenet nélkül, mert a család, a barátok, a gyerekkorom itt van, egészen 32 éves koromig itt éltem.

És én nagyon szeretek Magyarországon lenni, a szívem csücske a magyar nyelv, a magyar irodalom, költészet, a fesztiválok, a Balaton, Budapest. De már Angliában is otthon érezzük magunkat,

Áron különösen, hiszen kezdettől fogva ott járt iskolába, de már én sem érzem magam idegenül. Már megvannak azok a kulturális kapcsolódások, amelyekre éveket kellett várni, hogy értsük az ő szokásaikat, működésüket, ritmusukat, amit Magyarországon automatikusan tudunk. Aztán az ember rájön arra, hogy amikor külföldre költözik, az anyanyelvével együtt a személyiségének egy kis darabját is otthagyja. Minden más nyelven egy kicsit más emberekké válunk. De most már abban a személyiségben is otthon vagyok, amit az angol nyelv hozott.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: