prcikk: Harcsa Veronika: Hatalmas élmény idegeneket megszólítani | szmo.hu
KÖZÖSSÉG
A Rovatból

Harcsa Veronika: Hatalmas élmény idegeneket megszólítani

Egy hónapon át teljesítette a Hősök Tere projekt kihívását a népszerű énekesnő. Tapasztalatairól kérdeztük.


Mi is többször beszámoltunk már a Hősök Tere nevű kezdeményezésről, melynek mottója a következő: „Az vagy, amit teszel!” Az ötletgazdák szeretnék felrázni a társadalmat, és elérni, hogy az emberek minél inkább nyissanak egymás felé. Ennek elérése érdekében június elején meghirdettek egy sor 30 napos kihívást, amelyek közül Harcsa Veronika is elvállalt egyet: egy hónapon keresztül mindennap megszólított egy idegent, és az eredményről beszámolt Facebook-oldalán. Amikor legutóbb beszélgettünk vele, még csak az elején tartott, azóta viszont sikeresen befejezte – így most arra kértük, meséljen nekünk élményeiről, illetve arról, milyen visszajelzéseket kapott ennek kapcsán.

– Mit adott neked ez az egy hónap az előzetes várakozásaidhoz képest?

– Bevallom, hogy féltem tőle, hiszen eleve olyan kihívást szerettem volna választani, amihez kicsit meg kell erőltetnem magam. Soha nem voltam megszólítgatós típus, az utcán járva inkább szeretem a fejembe húzni a kapucnit és beolvadni a tömegbe. Legalábbis eddig ez volt rám a jellemző. De gyakorlatilag az első három napon kellett túlesnem, utána már lubickoltam a feladatban. Annyira hamar érkeztek olyan pozitív visszajelzések, és annyi érdekes sztorit hallhattam, amit álmomban sem gondoltam volna. Ezek az élmények további inspirációt adtak, hogy ne csak a kihívás ténye miatt folytassam az egészet.

veron6

– Mi volt a legemlékezetesebb pillanat?

– A pozitív tapasztalatok közül kettőt emelnék ki: az egyik egy biztonsági őr, a róla írt posztom a valaha volt legnépszerűbb bejegyzésem lett a Facebookon. Azzal az egyszerű mondattal mentem oda hozzá a színpad mellett, hogy mennyire meleg van, és ezután vagy tizenöt percen keresztül mesélt magáról. Látszott rajta, mennyire ki van éhezve rá, hogy végre valakivel beszélgethessen. Gondolom, elég egysíkú lehet egész nap ott állni – említette is, hogy 16 órás műszakokat kell lenyomnia. Elképesztő dolgok derültek ki róla: például találkozott a pápával és a monacói hercegnővel, operaénekesekkel dolgozott együtt. Utóbbiak gyakran tőle kérdezték meg az előadásaik után, jók voltak-e, annyira megbíztak a véleményében.

Ez volt az egyik döbbenetes találkozás, a másik pedig egy idős néni a tatai tó partján. Telt ház volt a kávézóban, és nagyon kedvesen intett, hogy üljünk oda nyugodtan az ő asztalához. Ha jól emlékszem, 86 éves volt és biciklivel érkezett. Kiderült róla, hogy ő volt a helytörténeti egyesület vezetője, így rengeteg érdekes dolgot mesélt a városról. Teljesen friss volt szellemileg, nagyon jól esett beszélgetni vele.

Az igazi tanulság viszont az, hogy tényleg nem kell sok: akár két kedves szó is elég lehet arra, hogy teljesen feldobja az ember napját. Ezt nem lehet átérezni addig, amíg valaki ki nem próbálja.

veron5

A két legemlékezetesebb megszólítás

4. nap

A városligeti koncertünk előtt megszólítottam a színpad mögött hűsölő biztonsági őrt.

- Nagyon meleg van, igaz?

- Hú, nagyon. Tegnap tizenhat, ma tizennégy órát tolok, de holnap már csak kilencet.

Aztán mesélni kezdett a munkájáról, hogy mégis szereti, mert rengeteg érdekes dolgot lát, a Cirque du Soleilt 75 ezer Ft-os jegyár helyett ingyen nézte az első sorból, de kísérte már Beyoncét, a Depeche Mode-ot, Madonnát, találkozott a pápával, a monacói hercegnővel. Dolgozott operaénekesnőkkel, és volt, aki az ő véleményét kérte ki előadás után, hogy jó volt-e, mert tudta, hogy benne megbízhat.

Tapasztalat: egyetlen kérdést kellett feltennem, és vagy tizenöt percig mesélt, mintha csak arra várt volna, hogy végre valakinek elmondhassa. És mennyi érdekeset mondott!

Még csak négy napja tart a kihívás, de már nagyon megérte.

18. nap

A tatai tó partján, a 230 éves platánfa alatti kávézóban nem volt szabad hely, ám a fagyikelyhéből nyugodtan kanalazó, idős néni intett, üljünk csak le nyugodtan az asztalához.

A fáról kezdtünk beszélgetni, amelyet tavaly az ország fájának választottak, aztán a néni egy nem messze lévő szoborra mutatott:

- Azt pedig én avattam fel annak idején.

- Hogyhogy? - kérdeztem.

- A bútorgyárban dolgoztam telefonközpontosként, de mellette a Helytörténeti Egyesületet vezettem. Százhúszan voltunk, sokat köszönhet nekünk Tata!

A néni rengeteget tudott a város történetéről és fejlődéséről. Kedvenc történetem tőle az volt, hogy a század első felében az újszülött Esterházy gróf tiszteletére kifogtak a tóból egy kis harcsát, a száját megjelölték egy aranykarikával, majd visszadobták. A harcsát aztán minden évben kifogták és visszadobták, a végén már 54 kg-os volt. (Ezen a ponton misztikus párhuzamot véltem felfedezni a saját nevemmel és testsúlyommal, de nem akartam félbeszakítani a nénit.)

- Ilyen gyönyörű környezetben könnyebb egészségesnek maradni, igaz? - kérdeztem, amikor kiderült, hogy 85 évesen biciklivel közlekedik.

- Hogyne! A nővérem 95, a bátyám száz évet élt!

- És mit tetszik szólni a fesztiválhoz?

- Nagyon jó! Olyan sok ember van, mindig eljövök és meghallgatok egy-két koncertet.

Azzal a néni felpattant zöld biciklijére, és elkerekezett.

veron7

– Előfordult, hogy csalódás ért?

– Ilyesmire nagyon kevés példa volt, a harmincból talán összesen kettőt sorolnék ebbe a kategóriába. Azok közül is csak az egyik volt olyan, amikor azt éreztem, hogy kifejezetten zavarba jön a másik fél. A másik alkalommal pedig csak egy mosolyt kaptam vissza, nem sikerült beszélgetést kezdeményeznem. De végül is az a mosoly akkor is ott volt, tehát ez se teljesen negatív élmény.

– Több országban is szólítottál meg embereket a 30 nap alatt. Éreztél különbséget az egyes népek között?

– Valóban, Berlinben kezdtem a hónapot, aztán jött Magyarország, majd egy-két nap London és Párizs. Nyilván vannak kulturális különbségek, például Londonban és Berlinben azt éreztem, hogy kifejezetten könnyen megy a dolog. Elég volt felvennem a szemkontaktust, és inkább ők szólítottak meg engem, nem is kellett kezdeményeznem. Itthon sem voltak rossz tapasztalataim, míg a franciákkal talán kicsit nehezebben ment, de nem akarok általánosítani.

A lényeg, hogy maga a megszólítás és az arra kapott reakciók mindenhol működtek. Azokon a helyeken, amiket a sztereotípiák alapján nehezebbnek ítéltem, ugyanúgy megvoltak a pozitív érzések a végén. Semmiképp nem szabad, hogy az embert eltántorítsa, amikor olyan országba látogat, ahol az ilyesmi nem a kultúra része. Sőt, lehet, hogy ott épp ezért még nagyobb lesz a meglepetés.

veron4

Egy párizsi és egy londoni megszólítás

14. nap

A franciám nem hibátlan, de elboldogulok, tehát igyekszem mindenkit az anyanyelvén szólítani.

Tegnap bevásárlás közben arra gondoltam, azzal a mondattal indítok, ami anno, a kihívás harmadik napján olyan kedélyes beszélgetéshez vezetett a teszkó magospultjánál. Most a sajtoknál szólítottam meg a mellettem válogató, harmincas lányt.

- Huhh, igazán nem könnyű választani!

Zavartan nevetett, és gyorsan továbbment. Később a tojásoknál is melléálltam válogatni, a pénztárnál pedig egymás után fizettünk, vártam, hátha sikerül felvenni a szemkontaktust, és váltani egy kedves "felismerlek, együtt válogattunk" pillantást, de semmi.

Véletlenül sem szeretnék általánosítgatni, holnap biztos nagyobb sikerrel járok itt, a rohanó Párizsban is! Egyébként pedig így is jó érzés volt megszólítani egy másik embert. Ki tudja, milyen napja volt a lánynak, nem várhatom el, hogy hogyan reagáljon.

12. nap

Hát, Londonban nem nagy kunszt ez a kihívás, igazából nem is kell semmit kezdeményeznem ahhoz, hogy idegenekkel beszélgessek, mert megszólítanak ők. :) A mozi után a pénztáros lány, hogy hogy tetszett a film, az étteremben távozáskor a pincérlány, hogy milyen programot tervezünk még délutánra, megszólítás megszólítás hátán, pedig még egy pubban sem jártunk, ahol köztudottan mindenki ismerős. (Azért én is odamentem két biciklistához, és kifaggattam őket, hogy milyen Londonban tekerni. Azt mondták, a Richmond Parkban a legtutibb.)

Nem megyek bele semmilyen "bezzeg"-ezésbe, inkább ihletet merítek, hogyan lehet könnyen és természetesen szóba elegyedni másokkal, hogy aztán majd otthon jól bevethessem az itt tanult trükköket!

veron3

– Elég nagy médiavisszhangja lett a kihívásnak, rengetegen foglalkoztak vele. Mit gondolsz, sikerült már lépéseket tenni az általános zárkózottság csökkentése felé, ami az egész Hősök Tere projekt fő célja?

– Minden várakozásomat felülmúlta, mennyire érdekelte az embereket ez az egész történet. Szöveges posztokat tettem ki a Facebookra, tehát még egy fotó, videó, kiscica, vagy jeges vödör se volt köztük, amire általában harapnak az emberek. Ehhez képest, ahogy mondtam, a kihívás alatt született meg a legnépszerűbb bejegyzésem, és a többit is mind hihetetlenül sokan lájkolták, osztották meg, illetve kommentelték. Rengeteg személyes sztorit kaptam, egyszerűen tapintható volt, mennyire örülnének neki az emberek, ha ez lenne az általános.

A sajtóban is nagyon sokan foglalkoztak vele, azóta gyakorlatilag nem is adok úgy interjút, hogy ez ne kerüljön szóba. Ez számomra rettentően pozitív, és megerősít benne, hogy szükség van ilyen akciókra. Persze azt, hogy konkrétan milyen eredményt tudtunk elérni vele, nehéz megítélni. Nyilván vannak ennél jóval húsbavágóbb problémák is az országban, de szerintem mindenki azt tegye hozzá a társadalomhoz és a környezetéhez, amit tud. Én ezt őszintén felvállaltam, mert fontosnak tartom, hogy nyissunk egymás felé.

Nem lehet a világot ennyivel megváltani, de ha csak egy kicsit is hozzá tudunk adni, már megérte. És úgy gondolom, hogy a Hősök Tere kezdeményezés hozzá tud adni. Számomra már az sikerélmény, ha valaki leírja nekem, hogy követte a kihívást, és ő is megszólított mondjuk a boltban egy nénit.

veron2

– Vannak még további terveid a Hősök Tere nagyköveteként?

– Abszolút, folytatom a megszólításokat is, bár most már nem dokumentálok mindent napi rendszerességgel a Facebookon. De ha lesznek kiugró történetek, azokat biztosan meg fogom osztani. És az is biztos, hogy ezentúl is részt veszek majd hasonló akciókban, és a magam eszközeivel támogatom a kezdeményezés céljait, mert hiszek benne. A Hősök Tere folyamatosan tart tréningeket tanároknak, akik ezt a szellemiséget az ifjúságba át tudják ültetni, ez talán a leghatékonyabb eszközük. Nekem nap mint nap fülembe cseng a mottójuk: "Az vagyok, amit teszek". Bízom benne, hogy hatásukra egyre többen élnek majd így.

Ha tetszett az interjú, oszd meg!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KÖZÖSSÉG
A Rovatból
„Ott hittük el, hogy bármi jön, együtt megküzdünk vele” – így adott erőt Zoé családjának a Bátor Tábor
Zoé még csak öt és fél éves volt, amikor kiderült, hogy agydaganat miatt meg kell műteni. A családot letaglózta a diagnózis, ám a táborban átélt élmények hatására megszabadultak a félelemtől.


„Ha egyetlen mondatban kellene elmondanom, mire tanít a Bátor Tábor, ez lenne: higgy magadban, és merj örülni a kis dolgoknak is” – mondja Zita, akinek a nagyobbik gyermeke, Zoé súlyos betegséggel küzdött.

Hitre óriási szükségük lett, mert váratlanul érte őket annak idején a diagnózis, és néhány nap alatt fordult fel az életük. A négyfős család megszokott hétköznapjaiba bekúszott a bizonytalanság és a félelem.

A Bátor Táborban töltött idő azonban átírta bennük mindazt, amit addig a betegségről gondoltak.

„Zoé öt és féléves volt, amikor megkaptuk a diagnózist az agydaganatról. Korábban semmi nem utalt rá, csak egy éven belül kétszer fájt a feje”

– idézi fel Zita a történteket.

A betegség megváltoztatta a család életét

Először migrénre gyanakodott a gyermekorvos, ezért tovább küldte őket neurológiai vizsgálatra, ami után MRI-t javasoltak. Ekkor derült ki, mi okozta a fejfájást.

„Ijesztő volt, nem voltunk felkészülve rá”

– mondja az édesanya. Másnap már újabb vizsgálatok, konzíliumok, majd a műtét következett. Olyan gyorsan követték egymást az események, hogy a családnak szinte ideje sem maradt arra, hogy átgondolja, mi is történik velük.

A műtét szerencsére sikeres volt, ám a nehézségeik itt nem értek véget. A beavatkozás után hosszabb kórházi tartózkodásra és a gyógyszeres beállításra volt szükség.

Zoé azóta is naponta négyszer kap gyógyszert, és a rendszeres kontrollvizsgálat is a család mindennapjainak részévé vált.

„Meg kellett szoknunk, hogy az életünk reggeltől estig e körül forog” – mondja Zita.

A kisebbik testvér, Lia ekkor még csak kétéves volt. Amíg Zoé az édesanyjával három és fél hetet a kórházban töltött, ő a nagymamájával volt, hogy az apukája dolgozni tudjon és intézzen minden szükséges feladatot.

A Bátor Táborról az a doktornő beszélt nekik, aki végigkísérte őket ezen az úton. Elmondta, hogy ott olyan családokkal találkozhatnak, akik hasonló megpróbáltatáson mentek keresztül, és ez sokat adhat nekik lelkileg.

Zoé szülei örültek a lehetőségnek, éltek is vele és azóta is hálásak érte a doktornőnek.

A betegg gyerekek szülei nem is sejtik, mennyi pozitív élményt tartogat a Bátor Tábor

Nem is sejtették, mennyi pozitív élményt tartogat a Bátor Tábor

A műtét után nem tudták, hogyan kezeljék lelkileg Zoé a betegségét és mindazt, ami ezzel jár. Kíváncsiak voltak, mi vár rájuk.

Már a Bátor Táborba érkezésük pillanata is emlékezetes maradt számukra, olyan szeretettel fogadták őket a cimbik, vagyis az önkéntesek.

„Azonnal különlegesnek éreztük magunkat” – meséli Zita „Az első percekben családi fotó készült rólunk, amiből az egyik foglalkozáson közösen készítettünk egy nagy plakátot, ami azóta is az otthonunk dísze. Ezek az apró gesztusok rögtön azt üzenték: itt fontosak vagyunk, itt jó helyen vagyunk.”

A táborban a gyerekeket korosztályuk szerint csoportokra osztották, így Zoénak és Liának is külön programjai voltak. A szülők pedig a sorstársaikkal beszélgethettek, olyan szülőkkel, akik pontosan értették a helyzetüket.

Különösen sokat jelentett nekik az, hogy olyan családokat is láttak, akik már előrébb jártak ezen az úton.

„Ez erőt adott nekünk: hinnünk kell abban, hogy minden rendben lesz”

– mondta Zita.

Bátor Tábor közösségi élmények

Az igazi fordulópontot egy csoportfoglalkozás hozta el

Minden szülő kapott egy papírt, amire fel kellett írnia, mit szeretne a táborban hagyni, és mit vinne haza onnan.

„Azt írtam, a nyugalmat vinném magammal, a félelmeimet pedig a táborban hagynám.”

A papírtól később jelképesen megszabadultak – ezzel együtt annak a tehernek egy részétől is, amit hónapok óta cipeltek.

„Akkor úgy éreztem, valóban elengedhetem a problémákat.”

Ez az élmény nemcsak neki adott erőt. A férjével együtt azt látták a többi szülőn, hogy ők is ugyanúgy felszabadultak a számukra biztonságos közegben, ahol nem kell magyarázkodni, nem kell erősnek látszani, és nem kell állandóan készenlétben lenni.

A táborban működő minikórház, az egészségügyi stáb és az itt dolgozó önkéntesek mind azért vannak, hogy a gyerekek és a családok teljes testi és lelki biztonságban érezzék magukat, így a szülők ténylegesen tudnak hosszú idő után magukra és egymásra figyelni.

Meghatotta őket a cimbik kedvessége és a Bátor Táborban dolgozók profi hozzáállása is, amivel Zoét nem betegként, hanem gyerekként kezelték.

Bár Zoé a Családi Táborban még nem oldódott fel azonnal, a programok így is mély benyomást tettek rá.

A lovas foglalkozás különösen emlékezetes maradt számára. A saját korosztályával akkor még nem sikerült közelebb kerülnie, de a cimbikkel és a felnőttekkel jól érezte magát. A szülein pedig azt látta, hogy nyugodtabbak lettek, nem aggódtak annyit, csökkent a feszültség és ez rá is jó hatással volt.

Együtt mindent legyőz a család

A tábor egyik játékos programja a család életének szimbólumává vált. Mindenki jelmezbe öltözött, és a színpadon egy-egy jelenetet adtak elő. Zita és a férje királynőként, illetve királyként küzdött meg a hercegnőkkel, vagyis a lányaikkal együtt a sárkánnyal. A mese mögött egy valós felismerés húzódott meg.

„Ott mi is elhittük, hogy ezzel az erővel felvértezve mindegy, mi jön, megküzdünk vele” – idézi fel Zita. „Történhet bármi, a férjemmel hős lovagként szállunk vele szembe, és nem engedjük, hogy úrrá legyen rajtunk a félelem.”

Ezt az erőt vitték magukkal haza: a félelem ne vehesse át az irányítást.

A Bátor Tábor a gyerekek hozzáállását is átírta

Később Zoé már önállóan is részt vett a táborban, és ezek az alkalmak még inkább megmutatták, milyen sokat jelent számára ez a közeg. Annyira szerette, hogy otthon is lelkesen mesélt róla a húgának: az esti programokról, a lovaglásról, a „bátorkodásról”, azokról a pillanatokról, amikor a szabályok mellett is jut hely a felszabadult gyereklétnek.

Az első önálló tábor után egyértelmű változást láttak rajta. „Zoé sokkal nyitottabb lett mások felé” – mondja Zita.

A táborban össze is barátkozott egy kislánnyal, akivel azóta is tartják a kapcsolatot.

Közben Lia akkorára nőtt, hogy szülők nélkül táborozhatott a testvérével. Zitáék bíztak benne, hogy a közös élmények még közelebb hozzák a lányokat egymáshoz. Valóban így történt a Bátor Tábor Testvér Táborában.

Bár a két testvér különböző személyiség – Zoé megfontolt, higgadt, Lia cserfes és örökmozgó –, a tesós tábor mindkettőjüknek sokat jelentett. Közösen alkottak, figyeltek egymásra, és olyan emlékeket szereztek, amelyek csak a kettejüké.

Az egyik legkedvesebb ezek közül a tábortánc, amit a lányok otthon az édesanyjuknak is megtanítottak. Néha hárman táncolják el, már ez is az életük része.

Lia számára a testvértábor azért is volt fontos, mert segített még mélyebben megértenie a nővére helyzetét. A családban mindig nyíltan beszéltek a betegségről, sosem érezte magát kizárva, ám a tábor új nézőpontot adott neki. „Amikor hazajöttek, Lia azt mondta, most már érti, Zoé miért szeret a Bátor Táborba járni, és mitől érzi ott magát másnak.”

Életre szóló élmény

Zita szerint a Bátor Tábor legnagyobb ajándéka talán az volt, hogy segített nekik átkeretezni a velük történteket. Nem a betegség ténye változott, hanem a hozzáállásuk. „Megerősített bennünket abban, hogy mi döntünk arról, hogy folyamatosan félelemben élünk-e, vagy meglátjuk az élet pozitív oldalát is.”

Azoknak a családoknak, akik beteg gyereket nevelnek és még nem jártak a Bátor Táborban, Zita szívből ajánlja, hogy éljenek a lehetőséggel.

„Mindenképpen látogassanak el a táborba, és tapasztalják meg, milyen ebben az elfogadó és védett közegben lenni, ahol képtelenség nem mosolyogni.”

Mert van egy hely, ahol mindenki azon dolgozik, hogy a családok legalább egy kis időre letehessék a terheiket.

A daganatos betegséggel diagnosztizált gyerekeknek sok nehézséggel kell megküzdeniük. Hónapokat töltenek a kórházban családjuktól és barátaiktól elszigetelve. A Bátor Tábor ingyenes programjain azonban erőt kapnak a gyógyuláshoz, önbizalmat az élethez.

Ajánld fel adód 1%-át a Bátor Tábor Alapítványnak!

Adószámuk: 18107913-1-41

Rád is szükségük van, hogy folytathassák a munkájukat, és minél több súlyosan beteg gyermek élhessen át gyógyító élményeket.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KÖZÖSSÉG
A Rovatból
„Tisztelt rendőrség!” – Kiskapu alatt csúsztatta be segélykérő levelét a magányos néni
Lökösházán egy 86 éves asszony a rendőrséghez juttatta el segítségkérő levelét a határrendészet egykori épületének bejáratánál. A küldeményt megtaláló elmondta, hogy a levél mellett egy könyv is volt, és az egészet be is csomagolta a néni.


Egy Lökösházán élő 86 éves néni nagy magányában a hatósághoz fordult. Segélykérő levelét nem a megszokott módon juttatta el hozzájuk - írta a Blikk. A rendőrök nem mosolyogtak a szokatlan megkeresésen, hanem azóta is segítik őt, ahogy csak idejük engedi.

Lehoczki Zsolt, a Békés Vármegyei Rendőr-főkapitányság raktárosa egy egykori határrendészeti épületet ellenőrzött, amikor a földön egy különös csomagra figyelt fel. „A kiürítés után én vettem át a területet, így rendszeresen járok oda ellenőrizni” – mondta Zsolt, aki néha a kiskapu környékét is alaposabban szemügyre veszi, mert olykor a környék macskái is bebújnak itt. Aznap azonban nem az állatok, hanem egy nejlonzacskóba csomagolt könyv és egy papírlap várta.

A raktárosnak azonnal feltűnt, hogy a csomagot szándékosan helyezték el.

„Gyanús volt a csomag, látszott, hogy nem véletlenül esett oda”

– emlékezett vissza Zsolt. A gondos csomagolásból arra következtetett, hogy a feladó mindenképp el akarta juttatni az üzenetét. „A könyvet szinte biztosan azért csomagolta bele a 'feladó', hogy egyfajta nehezék legyen és ne sodorja el a mellé tett levelet a szél. A nejlonzacskónak pedig az volt a szerepe, hogy nehogy egy eső eláztassa a fontosnak tűnő papírt.” Amikor felbontotta a zacskót, a levél megszólítása – „Tisztelt rendőrség!” – egyértelművé tette, kinek szánták a küldeményt.

Zsolt azonnal értesítette a békéscsabai bűnügyi osztályvezetőt, és átadta neki a levelet. „Néhány napja heverhetett ott, hiszen nemrégiben jártam a területen, akkor még nyoma sem volt” – idézte fel. A nyomozók intézkedni kezdtek, de a folyamatot lassította, hogy Lökösháza a Gyulai Rendőrkapitánysághoz tartozik, így az ügyet végül az ottani kollégáknak adták át. A néni asszonynéven írta alá a levelet, így némi nyomozásba telt, mire azonosították.

Mikor kiderült, ki a segélykérő, a rendőrök azonnal elindultak hozzá. Az idős asszony nagyon megörült, amikor becsöngettek hozzá. Elmondta, hogy

feledékenysége miatt már ritkán mozdul ki otthonról, de nagyon hiányzik neki a társaság, és nincs kivel beszélgetnie.

A Lökösházán szolgáló egyenruhások azóta már újra meglátogatták őt, és megígérték, hogy a jövőben is így tesznek, amikor csak idejük engedi. A Gyulai Rendőrkapitányság bűnügyi osztályvezetője pedig jelezte a történteket a kistérségi szociális intézmény vezetőjének, így teljes lesz az odafigyelés. Lehoczki Zsoltnak, a levél megtalálójának pedig a történtek óta folyamatosan gratulálnak a kollégái.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Évtizedek után egy régi levél segítségével találta meg svéd és norvég rokonait a gödi Topház egykori lakója
A lebénult férfi családi kapcsolatai a szülei halálával teljesen megszakadtak. Gondozója egy véletlenül megtalált boríték alapján írt a rokonoknak, akik azonnal válaszoltak. A gödi Topház intézményével kapcsolatban 2017 tavaszán kerültek nyilvánosságra súlyos visszaélések és embertelen körülmények, a botrányt civil jogvédők robbantották ki.


A Magyar Máltai Szeretetszolgálat egy Facebook-posztban számolt be arról, hogy egy egykori intézeti lakó, Raymund újra kapcsolatba került a családjával. A bejegyzés szerint Raymi „majdnem 40 évig élt intézetben”. Azt írják, a férfi gyermekkorát a családja körében töltötte, de 1979-ben, 14 éves korában a szüleinek be kellett adnia őt a halmozottan sérült gyerekeket gondozó gödi Topházba.

A poszt szerint az intézményt az államtól 2018-ban vették át. A Szeretetszolgálat állítása szerint a valaha kerekesszékkel közlekedő Raymi addigra már ágyhoz kötött beteg volt, mivel egy baleset miatt mind a négy végtagja lebénult.

A szervezet szerint az egykor szebb napokat látott, de 2018-ra már erősen leromlott állapotú, korszerűtlen intézetet végleg bezárták, és a közel 200 lakóját kis létszámú, családias környezetben helyezték el. Raymit tizenegy társával együtt egy frissen felújított veresegyházi családi házba költöztették. A poszt úgy fogalmaz, a körülmények ellenére Raymi időnként szomorú volt, mert a családi kapcsolatai idős szülei halála után megszakadtak. A hiányt egy svéd zászlóval díszített pólóval igyekezett pótolni, mert úgy tudta, vannak rokonai Svédországban.

A bejegyzés szerint a sejtése beigazolódott.

„Igaza volt. Kollégáink a régi intézmény felszámolásakor találtak az irattárban egy Rayminak címzett levelet, amelyet valaha Oslóban adtak fel. Talán most is ott élnek még azon a címen hozzátartozói? Raymi gondozója írt pár sort arról, hogy a férfi új helyre költözött, egy róla készült fotóval együtt borítékba tette, és postára adta”

– idézik fel a posztban.

„Pár hét múlva csoda történt. Rayminak levele érkezett, ráadásul nem is egy, hanem mindjárt kettő: az egyik Svédországból, a másik Norvégiából! Az unokatestvérei írtak kedves üzenetet neki, lerajzolták az egész családfát, és küldtek magukról sok-sok fényképet is, a hátukra gyöngybetűkkel ráírva, hogy hol készült, és kiket ábrázol. Raymi boldogsága határtalan volt” – áll a Magyar Máltai Szeretetszolgálat bejegyzésében.

A poszt azzal zárul, hogy a rokonok azóta is tartják a kapcsolatot a férfival.

„A svéd és norvég rokonok azóta is tartják vele a kapcsolatot, születésnapjára zenélő, világító üdvözlőlapot és egy doboz csokit, Valentin-napra pedig szívecskés képeslapot küldtek neki. Ezeket a kincseket Raymi az ágya melletti polcon tartja, hogy bármikor nézegethesse őket, amikor csak kedve tartja. A tervek szerint a családja nyáron személyesen is meglátogatja majd. A találkozás örömére a kollégáink már tervezik a bográcsos kerti partit, hogy a svéd és norvég rokonok megtudják, milyen az igazi magyar gulyás.”

A gödi Topház intézményével kapcsolatban 2017 tavaszán kerültek nyilvánosságra súlyos visszaélések és embertelen körülmények, a botrányt civil jogvédők robbantották ki. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat 2018 nyarán vette át a fenntartói feladatokat, és megkezdte a nagy intézmény kiváltását kis létszámú, közösségi alapú lakhatás irányába. A folyamat részeként 2024 szeptemberében új lakóépületeket adtak át Gödön, amivel az egykori Topház épületének kiürítése lezárult, 2025 júniusában pedig a komplexum új nappali ellátó épülete is megnyílt.

Az átalakítás során az MMSZ több családi házat vásárolt és újított fel Gödön, Erdőkertesen, Veresegyházon és Őrbottyánon, ahol 8–12 fős lakóközösségek élnek 24 órás szakmai jelenlét mellett. A költözések előtt hónapokig készítették fel a lakókat, akiknek lehetőségük volt megismerkedni jövőbeli otthonukkal. A Gödről kivált lakók egy része ma a 2022-ben létrehozott támogatott lakhatás hálózatában él, amely 56 férőhelyen, több házban biztosít személyre szabott ellátást súlyosan, illetve középsúlyosan fogyatékos embereknek.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Csodával határos módon 12 nap után megtalálták a kutyájukat, Pipának egy autóbaleset után veszett nyoma
A 11 éves kutya egy autóbaleset után menekült el, végül halőrök találtak rá a váci Kompkötő-szigeten. Kimerülten, de sértetlenül került haza a gazdáihoz.


Tizenkét nap után, egy dunai szigeten találtak rá Pipára, az eltűnt kutyára a rendőrök. Február végén veszett nyoma az állatnak, miután gazdái autóbalesetet szenvedtek.

A 11 éves kutya kálváriája akkor kezdődött, amikor gazdái autóbalesetet szenvedtek a 12-es úton februárban. Az ütközés erejétől kinyílt a csomagtartó és az állat szállítóboxa is, a sokkos Pipa pedig az erdőbe rohant. Hiába futottak utána, a sötétedésig tartó kutatás sem hozott eredményt.

A gazdák azt mondták, hogy mindent bevetettek, hogy megtalálják kedvencüket. A keresésbe az egész Dunakanyar bekapcsolódott. „Kutyával, drónnal, mindenféle módszerrel kerestük; plakátoltunk, Facebookon élőztem, szórólapoztunk, és az egész Dunakanyar tudta a történetet. Tényleg akárhová mentünk, szájról szájra terjedt ez a sztori. Nagyon sok barátunk, ismerős és ismeretlen segített; elképesztő volt az összefogás” – mesélte Tóth-Czudar Orsolya, a kutya gazdája.

A napokig tartó reménytelen keresés után végül múlt héten érkezett a várva várt hívás: halőrök jelezték, hogy látták a kutyát a váci Kompkötő-szigeten – számolt be róla az RTL Híradó. Orsolya hiába volt lázas, férjével azonnal a helyszínre sietett. Ott szembesültek a drámai helyzettel: a kutya a szigeten volt, és megpróbált volna átúszni hozzájuk.

„Örömében folyton oda akart jönni hozzánk, be is akart menni a vízbe, hogy átússzon. De láttuk, hogy a sodrás nagyon veszélyes, ezért folyamatosan arra kértük: üljön, maradjon, feküdjön. Így három órán keresztül távol tartottuk a víztől”

– idézte fel a feszült órákat a gazdája.

Mivel a sodrás miatt nem tudtak átjutni a szigetre, a rendőrök segítségét kérték. A BRFK Dunai Vízirendészeti Rendőrkapitányságának két járőre sietett a helyszínre. „A Dunai Vízirendészeti Rendőrkapitányság két járőre átvitte a kutya gazdáját a szigetre, és a sűrű bozótoson átvágva végül megtalálták az állatot” – mesélt a mentőakcióról Csécsi Soma, a Budapesti Rendőr-főkapitányság szóvivője.

A 12 napnyi csatangolástól Pipa teljesen kimerült és sokat fogyott, de végre épségben hazakerülhetett. Gazdái szerint azóta már jobban van, és kedvenc kanapéján hortyogva piheni ki a megpróbáltatásokat.

VIDEÓ: Az RTL Híradó beszámolója


Link másolása
KÖVESS MINKET: