KULT
A Rovatból

Eke Angéla az ukrajnai menekültekről: „Az igazi hősök a gyerekek, akik 1-2 héttel ezelőtt még a saját szobájukban játszottak”

A népszerű színésznő az első napoktól aktivistaként segíti az Ukrajnából érkező menekülteket, és közreműködött a hogyansegits.hu oldal létrehozásában is.


Eke Angéla számára mindig is fontos volt a felelősségvállalás. Nem csoda hogy, az ukrajnai háború kitörése után az elsők között érkezett ki a pályaudvarra, hogy megkérdezze, miben tud segíteni.

– Mindig is fontos volt számodra a társadalmi felelősségvállalás. Ezért tulajdonképpen nem meglepő, hogy a háború nyomán kibontakozó menekültválságot sem otthon, a fotelben ülve követed, hanem a tettek mezejére léptél. Mesélj kicsit erről.

– Amikor kitört a háború, én is nagyon szorongtam, mint sokan. Úgy éreztem, képtelen vagyok tétlenül ülni ebben a helyzetben. Nem mindenki alkalmas rá, hogy a frontvonalba lépjen.

Én az a típus vagyok, aki akkor érzi magát leginkább produktívnak, ha testközelből láthatja, hol kell segíteni.

Ezért kimentem a pályaudvarra, hogy civil önkéntesként segítsek a menekülteknek.

Nem meglepő módon, a helyszínen a civilszervezeteken kívül találkoztam hozzám hasonló aktivistákkal, akik ugyanúgy indultak el a pályaudvarokra segíteni, mint ahogyan én is.

– Egyszerűen odamentél, és megkérdezted a helyszínen, hogyan segíthetsz, vagy kapcsolatba léptél előbb valamilyen szervezettel?

– Én rögtön, az első napokban kimentem. Akkor még teljesen kaotikus állapotok uralkodtak. Még nem volt a pályaudvarokon belül sem kialakított terület, hanem mindenki gyakorlatilag területfoglalásos rendszerrel tudott érvényesülni a helyszínen. Én ott kérdeztem meg a szeretetszolgálatokat, hogy tudok-e valamiben segíteni.

Sok múlik azon, mennyire tudja az ember feltalálni magát ilyen helyzetben.

Hol ételeket csomagoltam, hol a beérkező adományokat logisztikáztam. Szálláshelyeket és fuvarokat gyűjtöttem a civilektől. Próbáltuk a megfelelő felajánlásokat összepárosítani a menekültekkel.

– Beszélj a személyes tapasztalataidról, milyen emberekkel, történetekkel, sorsokkal találkoztál?

– Egészen meglepő a skála. Van, aki elsírta magát, amikor szembesült azzal, hogy milyen szeretetteljes fogadtatásban van része.

Nagyon sok az olyan anyuka, aki egyedül van több gyerekkel. Az egyik ilyen anyuka mesélte, mennyire szerette a házukat, ahol éltek.

Most pedig egyetlen bőröndje van, és azt sem tudja, hol fognak élni a jövőben.

Megdöbbentő, hogy az anyukákban milyen erős túlélési ösztön munkálkodik. De az igazi hősök a gyerekek, akik 1-2 héttel ezelőtt még a saját szobájukban játszottak, most pedig egy pályaudvaron kialakított játszósarokban játszanak velük idegennyelvű, civil önkéntesek. Legtöbben tovább akarnak utazni innen, de szükségük van néhány napra szállásra. Ők vannak többségben jelenleg is.

– Kicsit mesélj a hogysegits.hu-ról.

– A pályaudvari frontvonalon sok olyan emberrel találkoztam, akikkel közösen lehetett gondolkozni olyan megoldáson, ahol a rengeteg önkéntes felajánlást kezelni lehet. Hivatalosan csak szervezeti formában lehet önkéntesen segíteni.

Éppen ezért létrehoztunk egy olyan információs honlapot, ahol a civilek felajánlást tudnak tenni.

Szállás, adomány, fuvar, tolmácsolás, satöbbi…

Ezt az adatbázist az összes nálunk regisztrált szervezet használhatja, és az összegyűjtött adatbázisban lévő civil önkénteseket közvetlenül tudják értesíteni, amikor szükségük van rájuk.

A túlsegítés és a túladományozás is probléma. Azt tanácsolnám mindenkinek, hogy tartalékolja a felajánlásait a hosszabb távú segítségnyújtás érdekében.

– A hogysegist.hu-n olyan különböző profilú szervezeteket láthatunk, amiket alapból nem feltétlenül párosítanánk. Hogyan sikerül ennyire eltérő szereplőket egy ügy mögé állítani?

– A segítség az nem válogat ezért mindenkire szükség van. Ezért is volt nagyon fontos célkitűzése az oldalunknak, hogy politikától, vallási hovatartozástól vagy bármiféle ideológiától és gazdasági érdektől mentes legyen. Azokkal a szervezetekkel működünk együtt, akiknek épp valóban szüksége lehet az oldal önkénteseire.

Mindig frissül az oldalon a szervezetek listája, ezért onnan informálódjanak a regisztrálók.

Büszkeséggel gondolok arra a maroknyi civil csapatra, amely egy hét alatt reagált a kialakult helyzetre és egy hét alatt létrehozta a weboldalt. Úgy, hogy előtte nem ismertük egymást, a pályaudvarokon találkoztunk. A közös cél vezérelt mindenkit. Nagyon jó érzés visszagondolni erre még akkor is, ha egy szörnyű dolog váltotta ki. De a munka nem állt meg, a weboldal bővítése folyamatos most is, a változó igényekhez alakítja a weboldal funkcióit a csapatunk.

– A tudatosság és társadalmi felelősségvállalás egyik legismertebb hazai szószólója vagy. Decemberben például jótékonysági ruhavásárt rendeztél…

– Karácsony előtt már második alkalommal rendeztem meg magyar tervezők bevonásával a Jótékonysági Gardrob Vásárt. Az volt a cél, hogy a Mindenki fogadjon örökbe egy kiskutyát alapítvány munkáját támogassuk a befolyt összeggel.

Amellett, hogy anyagilag támogatni tudtuk az alapítványt, az örökbefogadásra is felhívtuk a figyelmet. Mondhatom, hogy ez már tulajdonképpen hagyomány lett, mert idén is szeretném megszervezni. Egy saját közössége alakult ki az eseménynek, ami nagyon megható számomra.

– A TEDx vendégelőadója is voltál.

– Nagyon meghatározó pillanatnak nevezném, amikor felkértek a TED-xre. Mindig is nagy figyelemmel és tisztelttel követtem a TEDx rendezvényeit. Mindannyiunk számára egy nagyon fontos, nagyon motiváló fórum.

Éppen ezért, amikor engem is felkértek, hogy tartsak előadást, az nagyon meghatározó pillanata volt az életemnek.

Az előadásom címe: Nem az számít, hogy hova születsz, az számít, hogy hol akarsz élni.

Arra keresem a választ, hogy mi az, ami minket, embereket megmenthet, ha a klímakatasztrófa bekövetkezik. Úgy gondoltam, hogy a TEDx színpada olyan platform, ahol nagyobb betekintést engedek az életembe. A másik ilyen az Én, Iphigenia című monodrámám, amely mitológiai elemekkel összefonódva sosem hallott, személyes történetekre épít.

Nem nagyon szoktam a gyerekkoromról, vagy az életemet meghatározó egyéb történésekről beszélni. De úgy éreztem, abban, hogy milyen felfogásban élem az életemet, nagyon is nagy szerepet játszik, hogy honnan jöttem, mik a gyökereim.

– Az előadás elérhető?

– Hamarosan közzéteszik majd a TEDx YouTube csatornáján.

– Ne feledkezzünk meg azért a színházról sem. Amikor legutóbb beszéltünk, említetted, hogy a pandémia okozta hosszas halogatás után végre bemutatjátok Lars von Trier Dogville című filmjének színházi változatát.

– A sors fintora, hogy ezt az előadást halogattuk a legtöbbet a Covid miatt, és most, amikor elkezdhettük végre a próbafolyamatot, technikai okok miatt egyelőre mégsem tudjuk bemutatni.

De nem történik semmi véletlenül.

A mostani történésekből is lesz mit beleépítenem az előadásba, amit így csak a következő évad elején láthat a közönség.

A Trojka Színházi Társulás addig is játssza a repertoáron lévő előadásait, és azon vagyunk, hogy az ismét elhalasztott Dogville helyett bemutassunk egy új előadást is ebben az évadban.

Az Én, Iphigenia, továbbra is repertoáron van a Radnóti Tesla Laborban, amit az előadást beválogatták a Most Feszt fesztiválon a legjobb monodrámák közé.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Új misztikus sorozat indult az AppleTV+-on, de valami nagyon nem stimmel Widow’s Bay kisvárosában!
Minden adott egy klasszikus Stephen King-féle misztikus történethez, mégis sikerül valami újat alkotni. A hangulat folyamatosan változik, és sosem tudhatod, mire számíts. Pont ettől válik igazán izgalmassá a Widow’s Bay!
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2026. május 01.



Matthew Rhys az utóbbi években csendben, de magabiztosan újra a reflektorfénybe lépett, és úgy tűnik, mostanra megtalálta azt a közeget, ahol igazán jól érzi magát. A streaming-sorozatokban. A Widow’s Bay című új széria pontosan ilyen terep: egy baljós hangulatú, kisvárosi misztikus történet, amely egyszerre próbál ijesztő, elgondolkodtató és meglepően humoros lenni.

Az első epizódok alapján pedig az a helyzet, hogy ez a furcsa elegy jobban működik, mint elsőre gondolnánk.

A történet egy New England partjainál fekvő apró szigeten játszódik, amely első pillantásra tipikus, kissé elfeledett kisváros benyomását kelti. A helyi polgármester, Tom (Rhys) ambiciózus tervekkel próbálja felrázni a közösséget és fellendíteni a turizmust. Ennek érdekében egy riportert is a szigetre hív, hogy pozitív képet fessen a helyről. A gond csak az, hogy Widow’s Bay múltja korántsem makulátlan és úgy tűnik, a jelen sem lesz az.

Már a nyitójelenet világossá teszi, hogy itt nem pusztán egy karakterdráma bontakozik majd ki. Egy sűrű, baljós köd ereszkedik a szigetre, és benne nyomtalanul eltűnik egy helyi halász. Ez a klasszikus horroralaphelyzet könnyen átcsúszhatna klisékbe, de a sorozat meglepően visszafogottan kezeli a természetfelettit. Nem tolja azonnal az arcunkba a válaszokat, inkább apró jelekkel, fokozatosan építi fel a feszültséget.

Tom karaktere ebben kulcsszerepet játszik. Ő az a vezető, aki mindenáron racionalizálni próbálja az eseményeket, még akkor is, amikor a helyiek egyre inkább a babonák és régi hiedelmek felé fordulnak.

A sziget múltja ugyanis tele van sötét történetekkel: sorozatgyilkosok, kannibál szekták és különféle megmagyarázhatatlan események hagytak nyomot a közösségen. Ez a háttér folyamatosan ott lebeg a jelen történései felett, és egyre nehezebbé teszi Tom számára, hogy fenntartsa a józan ész látszatát.

A sorozat egyik legnagyobb erénye, hogy nem választja szét élesen a realizmust és a misztikumot. Ehelyett a kettőt finoman egymásba csúsztatja, így a néző folyamatos bizonytalanságban marad: vajon tényleg történik valami természetfeletti, vagy csak az emberek félelmei torzítják a valóságot? Ez a megközelítés sokkal hatásosabb, mint a direkt ijesztgetés, és erősen emlékeztet a Midnight Mass nyomasztó, vallási és közösségi témákat boncolgató hangulatára.

A rendezés szintén sokat hozzátesz ehhez az atmoszférához. Az első két epizódot Hiro Murai jegyzi, akit olyan sorozatokból ismerhetünk, mint az Atlanta vagy The Bear.

Murai érzékenyen bánik a tempóval: hagyja lélegezni a jeleneteket, miközben folyamatosan adagolja a feszültséget. A ködbe burkolózó vidék, a csendes utcák és a zene együttese egy olyan félelmet keltő, mégis magával ragadó világot teremt, amely könnyen beszippantja a nézőt.

A zene külön említést érdemel. Nem tolakodó, mégis végig jelen van, és finoman erősíti a jelenetek hangulatát. Hol nyugtalanító, hol melankolikus, de mindig pontosan tudja, mikor kell megszólalnia. Ez az aprólékos hangulatépítés az, ami igazán kiemeli a sorozatot a hasonló produkciók közül.

Ami viszont igazán meglepő, az a humor jelenléte. Bár a történet alapvetően sötét és fenyegető, a sorozat nem fél időnként önironikus vagy kifejezetten vicces lenni.

Ebben nagy szerepe van az alkotónak, Katie Dippold, akinek korábbi munkái meglehetősen vegyes képet mutatnak. A The Heat vagy a Parks and Recreation bizonyítják, hogy kiváló érzéke van a ritmusos, karakterközpontú humorhoz, még ha más projektjei nem is mindig sikerültek jól. Itt azonban úgy tűnik, sikerült megtalálnia az egyensúlyt: a humor nem rombolja a feszültséget, inkább emberközelibbé teszi a karaktereket. Rhys pedig nagyon ügyes időzítéssel igazi vígjátékszínészi vénáját és bemutatja.

A mellékszereplők szintén hozzájárulnak ehhez az élményhez. Bár még csak az évad elején járunk, már most több érdekes történetszál bontakozik ki, amelyek később komoly szerepet kaphatnak. A kérdés csak az, hogy a sorozat képes lesz-e ezeket megfelelően kibontani, vagy elveszik a saját rejtélyeiben. Könyörgöm ne legyen ez is egy újabb Lost, vagy Kiút! Az első epizód hangulata erősen idézi a Sthephen King-féle A köd világát, míg a második rész már inkább az 1408-as szoba klausztrofób, pszichológiai horrorát hozza. Ez a váltakozó tónus izgalmas, de egyben kockázatos is: hosszú távon csak akkor működik, ha a sorozat képes egységes irányba terelni majd a történetet.

A Widow’s Bay első két része igazán ígéretes kezdés. Hangulatos, jól játszik a néző elvárásaival, és képes egyedi ízt adni egy ismerős műfajnak.

A legnagyobb kérdés az, hogy ez a gondosan felépített feszültség és rejtély vajon hova fut ki. Ha sikerül megtartani az egyensúlyt a humor, a dráma és a horror között, akkor könnyen az év egyik meglepetéssorozata lehet. Ha nem, akkor csak egy újabb érdekes, de végül kifulladó próbálkozás marad a sok közül.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Kilencven éves Szilágyi János, a magyar rádiózás egyik meghatározó figurája
A Pulitzer-emlékdíjas újságíró, Szilágyi János ma ünnepli 90. születésnapját. Pályáját a Halló, itt vagyok! című műsora határozta meg, amelyben tudatosan kerülte a politikát.


Volt egy idő, amikor még nem podcastnak hívták, ha valaki beszélgetett emberekkel, hanem rádióműsornak. Nem volt stúdióba beállított növény, nem kellett hozzá feliratkozás, Patreon, YouTube-kommentháború. Volt helyette egy mikrofon, egy telefonvonal, meg Szilágyi János.

1936. május 3-án született Budapesten, és ha valakinek a neve mellé Magyarországon oda lehet írni, hogy rádiós legenda, akkor az övé mellé egészen nyugodtan oda lehet.

Szilágyi pályája nem úgy néz ki, mint egy szépen laminált karrierút. Volt gyakornok a Rádióban, dolgozott vidéki lapoknál, minisztériumi sajtóosztályon, visszakerült a Magyar Rádióba, később újságoknál, tévében, talkshow-ban dolgozott tovább, és közben valahogy mindig ugyanaz maradt: egy riporter, aki nem úgy kérdezett, mintha a válasz már előre meglenne a fejében.

A nagy dobása persze a Halló, itt vagyok! volt, amely 1980 januárjában indult, és 1989 decemberéig ment hétfő esténként.

Egy betelefonálós műsor, ami ma már nem tűnik forradalminak, mert mára mindenki mindenhová betelefonál, kommentel, üzen, élőzik és felháborodik. Csakhogy akkor ez még nem a zaj része volt, hanem maga az esemény. Az ország ült a rádió mellett, és hallgatta, ahogy ismeretlen emberek beszélnek szerelemről, magányról, dühről, csalódásokról, apró magyar tragédiákról és még apróbb magyar reményekről.

A műsor lényege zavarba ejtően egyszerű volt: bárki betelefonálhatott. Névtelenül is. Szerelmi ügyekkel, családi bajokkal, magánéleti katasztrófákkal, hétköznapi nyomorúságokkal. Szilágyi pedig kérdezett. Nem mindig simogatva, nem mindig puhán, de úgy, hogy abból többnyire beszélgetés lett, nem kihallgatás.

Egy 2020-as interjúban úgy fogalmazott: nincs kínos kérdés, csak tudni kell megfogalmazni, és jó helyen, jó időben feltenni.

Ez elég pontos ars poetica egy olyan embertől, aki a magyar nyilvánosságban még akkor tanulta meg az egyenességet, amikor az egyenesség nem feltétlenül volt karrierstratégia.

A Halló, itt vagyok! sikere szinte hisztérikus volt – ezt később maga Szilágyi is így idézte fel. A betelefonálós műfaj ma már közhely, akkor viszont még nem volt az. Akkoriban az, hogy egy hallgató egyszer csak beleszólhatott az országos nyilvánosságba, nem „interaktív formátum” volt, hanem kisebb csoda. Persze magyarosan: némi gyanakvással, némi ítélkezéssel, és

azzal a klasszikus mondattal, hogy „mennyi hülye hív fel téged”. Szilágyi erre állítólag azt válaszolta: „te is hülye vagy, csak nem telefonálsz”.

Ennél tömörebben az ország lelkiállapotát azóta sem nagyon sikerült összefoglalni.

1989-ben aztán abbahagyta. Nem azért, mert nem működött, hanem mert túl jól működött, és közben a rendszerváltás politikai indulatai elkezdték benyomni az ajtót. Szilágyi azt mondta, a műsor emberekről és magánéletekről szólt, nem arról, hogy ki kit akar kipaterolni.

A politika-mentesség volt a legfontosabb alapelve, amelyet évtizedekkel később is következetesen képviselt.

„Nem megyek bele, hogy az egyik szidja Orbánt, a másik szidja Gyurcsányt, a harmadik mindkettőt, én pedig azt hallgassam.”

A formátum erejét mutatta, hogy 2021-ben a 168.hu felületén újraéledt. Az akkori bejelentéskor Szilágyi egyértelművé tette a játékszabályokat: „Halló, újra itt vagyok… szerdánként, este 7-kor bármit megbeszélhetünk… A politikából és a járványból viszont már mindenkinek elege van, ezért… ne fárasszuk egymást” – közölte a 168.hu. A kiadó tulajdonosa akkor úgy fogalmazott: „A Halló, itt vagyok! a magyar médiatörténet egyik fontos pillére… Szilágyi János élő legenda.” A próbálkozás azonban nem bizonyult tartósnak: Szilágyi 2024-ben a Blikknek azt mondta, az újraindított műsor „nem tartott sokáig, elhalt, kimúlt és végérvényesen véget ért”.

A sikerei mögött egy különleges kérdezéstechnika áll, módszeréről kendőzetlen őszinteséggel beszélt, nem rejtve véka alá a szakmai profizmust sem, ami az empátiával együtt adta stílusának egyedi élét.

„Nagyon cinikusan fog hangzani, de tényleg így van: bárki legyen az, akár a pápa, akár a házmester, amikor interjút készítek vele, ő nekem a munkaeszközöm.”

A pályakép azonban nemcsak szakmai diadalok sorozata. Személyes élete során komoly megpróbáltatásokkal is szembe kellett néznie. Egy drámai műtét története során tévesen diagnosztizált tüdőrákkal operálták, a hiba csak a beavatkozás után derült ki.

A közelmúltban pedig a tőle megszokott nyíltsággal beszélt az időskori nehézségekről. Az ATV Húzós című podcastjában elmondta, hogy a memóriazavar jeleit tapasztalja magán. Az Index cikke szerint az orvosa úgy vélte, a feledékenysége az öregedéssel is együtt járhat, és nincs „betegszinten”, Szilágyi saját megélését drámai szavakkal írta le.

„Nagyon erős demenciám van… Rohadtul felejtek… Spekulálok, de nem jutnak eszembe nevek, a legegyszerűbb szavak.”

A szakma eközben életműszinten ismerte el a teljesítményt. 1996-ban Gáll Ernővel megosztva kapta meg a Joseph Pulitzer-emlékdíjat életmű kategóriában, amely a hazai újságíró-társadalom egyik legrangosabb elismerése – rögzíti a díj hivatalos oldala. Nyugdíjas éveit visszavonultan, de anyagi biztonságban éli.

„Az évek alatt összegyűjtött pénzünkből élünk, így nem kell sehol munkáért kopogtatnom. Ráérő nyugdíjasként jól megvagyok itthon, a családommal és a barátaimmal”

– nyilatkozta a BEST magazinnak.

De talán még fontosabb, hogy öröksége ma is élő formátumokban hat tovább. Az a civil hang, a kényes kérdések kulturált felvállalása, amit ő meghonosított, sok mai beszélgetős műsorral rokonítható.

Boldog születésnapot, Szilágyi János!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Meryl Streep 5 év szünet után tér vissza 20 évvel ezelőtti szerepébe, és még mindig rajongva utálhatjuk Az ördög Pradát visel 2-ben
Lady Gagával és a divatvilág krémjével erősít Andy, Miranda, Nigel és Emily sztorija, amely már inkább a hatalmi csatározásokról szól, de még mindig nagyon vicces.


20 év nagy idő. A filmkészítésben és a divatban is. 20 év alatt rengeteg változás mehet végbe a világban, a trendekben éppúgy, mint a társadalmi felfogásban. Mégis 20 év után döntöttek úgy a 2006-os Az ördög Pradát visel alkotói, hogy ideje megismételni az egykori sikert. David Frankel rendező (Miami rapszódia, Marley meg én, Vad évad, Amit még mindig tudni akarsz a szexről, A heng ereje, Váratlan szépség) filmje anno hatalmas sikernek bizonyult: a mindössze 35 millió dolláros gyártási kötségeire világszinten 326,5 milliót keresett csak a mozikból, emellett hozott egy Oscar-jelölést Meryl Streepnek a női főszereplők közt (az eddigi huszonegyből a tizennegyediket), és egy Patricia Field jelmeztervezőnek is. Nem mellesleg pedig kultfilm lett belőle, a divatról szóló filmek között legalábbis mindenképp, nagyon rá tudott csatlakozni ugyanis az akkori közhangulatra.

Anne Hathawayből is sztárt csinált, a Neveletlen hercegnő (2001) után ez volt a második nagy dobása főszereplőként, illetve megismertette a világgal Emily Bluntot, akinek ez volt a második mozifilmje a brit Szerelmem nyara (2004) után. Streep pedig egy tőle akkor még viszonylag szokatlan szerepkörben tündökölhetett, nem sokszor játszott ugyanis korábban negatív karaktereket (Nőstényördög, A mandzsúriai jelölt).

Az utóbbi hét évben ráadásul semmilyen mozis tartalomban nem szerepelt; az utolsó egész estés filmje a 2021-es Ne nézz fel! volt, de az meg a Netflixen debütált, ahogy a 2020-as The Prom – A végzős bál is, a szintén 2020-as Szabad szavak pedig az HBO Maxon, így a legutóbbi szélesvásznú premierje a 2019-es Kisasszonyok volt.

Ezt az 5 (vagy 7) éves hiátust szakította most meg azért, hogy ismét belebújjon egyik legismertebb és legnépszerűbb karaktere, Miranda Priestly bőrbébe

Az ördög Pradát visel 2-ben persze nemcsak ő és Anne Hathaway térnek vissza, hanem Emily Blunt, valamint az első rész titkos sztárja és talán legszimpatikusabb karaktere, Nigel is Stanley Tucci alakításában, ahogyan Tracie Thoms is Lilyként vagy a szlovák születésű Tibor Feldman Irv Ravitzként. Ugyanakkor, akik Adrien Grenier (Nate), Simon Baker (Christian) vagy Rich Sommer (Doug) újbóli felbukkanására számítottak, csalódni fognak, nem teljes hát a reunion.

A sztori szerint egyébként a filmbeli világban is eltelt kb. 20 év. Miranda továbbra is a Runway főszerkesztője, Nigel pedig továbbra is a jobbkeze. Andy (Hathaway) azóta neves újságíró, és komoly, a társadalmat érintő cikkek szerzője lett a Vanguard magazinnál, amely épp a történet elején, egy újságírós díjátadó kellős közepén értesíti a dolgozóit arról, hogy nincs többé munkájuk. A Runway is válságban van, mivel kapcsolatba hozzák a lapot egy komoly botránnyal, így a tulajdonos Irv visszahívja a frissen munkanélküli Andyt rovatvezetőnek, hogy rakja rendbe a magazin renoméját. Miranda persze nem örül, hogy felsőbb utasításra odatették mellé Andyt (akire nem is emlékszik), de kénytelen együtt dolgozni vele, a lánynak pedig úgy tűnik, kiváló ötletei vannak. Felbukkan persze Emily is (Blunt), aki időközben a Runway legnagyobb hirdetője, a Dior vezető pozíciójában dolgozik, sőt, összejött egy milliárdossal (Justin Theroux), így Miranda és Andy rendesen ki vannak neki szolgáltatva.

Az ördög Pradát visel 2 a 2020-as évek szellemében sokkal inkább szól a hatalmi harcokról, mint a divatról. Oligarchák, luxuscikkek, urizálás, cégeladások, csődök, felvásárlások, úgy tűnik, ebbe az irányba tolódott el mostanra a hangsúly, ezzel pedig a forgatókönyvíró, Aline Brosh McKenna is tisztában volt.

Az első rész egyébként még Lauren Weisberger regénye alapján készült (szintén McKenna adaptálta), a folytatás azonban már eredeti szkripttel rendelkezik. Ennek tükrében Andyből a negyvenes éveire is gyermektelen, egyedülálló nőt csinált, aki még nem találta meg a nagy őt, és minden erejével a munkájára koncentrál, de azért a biztonság kedvéért lefagyasztatta a petesejtjeit. Emilyből elvált nő lett két gyerekkel, Mirandának új férje, van, a hegedűművész Stuart (Kenneth Branagh), Nigel pedig maradt Nigel. S amikor ez a kvartett újra összeáll, ismét megindulnak a fúrások, ármánykodások vagy akár a békülések, összefogások is.

A második rész nagy erénye, hogy sikeresen megidézi a 20 évvel ezelőtti kezdetek hangulatát, és a karaktereit is épp annyi változtatással küldi a vásznakra, amennyi még belefér.

Miranda például a korral valamennyit lágyult, és bár nem hazudtolja meg önmagát, a 2020-as évek társadalmi érzékenységére ő is kénytelen reagálni. Például nem hajíthatja a kabátját az asszisztense arcába, azt neki kell felekasztania a fogasra, illetve a jelenlegi első asszisztense, Amari (A Bridgeton családból ismert Simone Ashley) munkakörébe az is beletartozik, hogy ha Miranda valami sértőt, nem „píszít” készül mondani, csinálni, figyelmeztesse őt, hogy talán nem kéne.

A film fókuszának elcsúszása (a divatvilág persze most is számottevő jelenetben kap helyet, de a sztori alakulása egyre inkább a partvonalra küldi ezt a tematikát) bizonyára megosztó lesz, az első rész rajongói közül sokan kifogásolják majd, mégis meglepően jól működik még mindig ez a formula. Frankel és McKenna képesek annyi humorral, szarkazmussal, mondanivalóval, jól működő karakterdinamikákkal és szórakoztató cameókkal (Lady Gaga az első helyen, Donatella Versace a másodikon) megpakolni a filmet, hogy az esetlenségek és csetlések-botlások is könnyen megbocsáthatók legyenek. Meryl Streep pedig rég volt ilyen jó. Legalább öt éve…


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Budapesten kiderül, milyenek voltak Freddie Mercury hétköznapjai
Szinte hihetetlen, de idén lesz 40 éve annak, hogy a Queen fellépett Magyarországon. Még hihetetlenebb, hogy ugyanebben az évben lenne 80 éves minden idők egyik legkiválóbb frontembere, Freddie Mercury. Bár az énekes 1991-ben elhunyt, mi mégis közelebb kerülhetünk hozzá a jubileumon, ugyanis a Magyar Zene Házában egy egészen különleges kiállítás nyílik, melynek fókuszában a rockzene fenegyereke áll.


A rajongók mindig is imádták kedvenceik személyes tárgyait, kíváncsiak voltak mindennapjaikra, szerettek volna belelátni abba, milyen emberek is valójában. Vannak azonban olyan világsztárok, akikre szinte mindenki kíváncsi. Ilyen Freddie Mercury, , akiről életében sokkal kevesebbet lehetett tudni, mint a halála után. Mítoszok övezték vad partijait, szexuális beállítottságát és extravagáns személyiségét. Most azonban, 2026-ban, a Városligetben megtudhatjuk, ki is volt Freddie Mercury és milyen volt Freddie Mercury.

Mi rejlik a bajusz mögött?

Több tízezer magyar rajongónak vált valóra az álma, amikor 1986-ban, a vasfüggöny mögött az elsők között lépett fel hazánkban a Queen. Akkor először és Mercuryval utoljára. A gigakoncert nem csak a zenekar szerelmeseinek jelentett sokat, hanem mindenkinek, hiszen masszívan belevert egy szöget a szocialista rendszer koporsójába. A sztárcsapatot akkoriban nem tudták volna kifizetni a szervezők, de egy furfangos csellel, egy koncertfilm elkészítésének ígéretével mégis sikerült idecsábítaniuk őket. Ez lett a Hungarian Rhapsody. Na de ki is volt valójában a bajszos frontember és miért imádják ennyien a mai napig?

Képgaléria: Relikviák

Freddie Mercury mindössze 45 évet élt, ám ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy olyan slágereket írjon, amik kortalanok és a mai napig mindenki kívülről fújja őket. Ilyen a Bohemian Rhapsody, a We will Rock you, a We are the Champions, vagy a Don’t Stop Me Now. Mercury egyedi és azonnal felismerhető hangja még a legkiválóbb rocktenorok közül is kiemeli őt. Az meg már csak hab a tortán, hogy karizmájával gond nélkül az ujja köré csavarta a többtízezres tömegeket.

Megjelenése önmagában magával ragadta a közönséget, bajsza, extravagáns fellépőruhái és kócos fogsora egyaránt.

Ezek közül a fellépőruhák közül pedig jópárat megtekinthetünk a Freddie kiállításon. Több száz eredeti tárgy – fellépőruhák, bútorok, kéziratok – mellett Freddie munkatársainak és barátainak személyes történetei és visszaemlékezései idézik fel a világsztár kevésbé ismert, emberi oldalát.

Gyűlölte a magányt, vágyott a szeretetre

Az interaktív tárlatot Peter Greenwood, Mercury korábbi személyi asszisztense narrálja végig, személyes történetekkel fűszerezve az eddig ismert sztorit. A kiállítás kilenc tematikus térben fokozatosan vezeti el a látogatókat az ikonikus sztárképtől a valódi Freddie Mercury megismeréséig: a zenei felemelkedéstől és legendás koncertektől a kreatív munkásságon és társasági életen át az otthoni mindennapokig, majd a tárlat az utolsó évek bensőséges pillanataival és a máig élő örökséggel zárul.

Képgaléria: A ruhák

A kiállítás megnyitóján részt vett Peter Greenwood, de magához ragadta a mikrofont Rudi Dolezal is, aki a One Vision című dal videóklipjét rendezte és jó barátja volt Mercurynak. Bár a nagy anekdoták elmaradtak a beszélgetés során, azt megtudhattuk, hogy Mercury utálta a magányt, ez pedig rendkívül emberközpontúvá tette. Egy olyan férfiről kaptunk leírást, akivel jó volt időt tölteni. Kollégáin és barátain érződött, hogy hatalmas űrt hagyott maga után, ám talán a rendkívül sokoldalú tárlat által egy kicsit újra régi cimborájuk társaságában érezhetik magukat.

A kiállítást egyéni tempóban végig lehet nézni, húsz perc alatt is át lehet szaladni, de két és fél órán keresztül is el tudunk időzni a temérdek relikvia és szori között. Én az utóbbira szavazok, hiszen nem minden nap álldogálhatunk a világ egyik legnagyobb ikonjának kimonója, telefonja, vagy scrabble táblái előtt.

A kiállítás 2026. május 1. és 2027. február 28. között tekinthető meg a Magyar Zene Házában.

Bővebb információk ITT


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk