News here

KÖZÖSSÉG

„Az, hogy bármikor elvonulhat előtted egy elefántcsorda, nagyon keveseknek adatik meg, érdemes érte áldozatokat hozni”

Párja emlékei alapján született könyv a tragikus balesetben meghalt ökológus, Gyöngyi Krisztián életéről. Bedő Orsolyával arról beszélgettünk, mennyire viselte meg, hogy részletesen fel kellett idéznie közös életüket, és visszatérne-e még valaha Afrikába.
Láng Dávid - szmo.hu
2022. szeptember 27.


Link másolása

2017 nyarán a magyar sajtó is sokat foglalkozott Gyöngyi Krisztián tragédiájával: a 43 éves ökológust egyik védence, egy keskenyszájú orrszarvú öklelte fel Ruandában, a balesetet nem élte túl. Halálakor a vele egy projektben dolgozó párja és másfél éves kislányuk is ott volt a nemzeti parkban.

Balogh Boglárka, a National Geographic Magyarország szerzője tavaly kérte fel Krisztián özvegyét, hogy állítsanak méltó emléket a férfi nem mindennapi életének. Az eredeti terv egy cikk volt, de végül egy egész könyv lett belőle, amely Az orrszarvúk hajnala címmel jelent meg néhány hete. Ennek apropóján beszélgettünk Bedő Orsolyával.

– Hogyan kapott el téged is Afrika és az orrszarvúk szeretete? A párodtól függetlenül történt, vagy neki köszönhetően jött ez be az életedbe?

– Abszolút neki köszönhető, én nem vágytam ilyen jellegű babérokra. Szegeden jártam egyetemre, ezt követően pedig elhagytam az országot, hogy csiszoljam a nyelvtudásomat.

Először Németországba, majd Angliába mentem, Krisztiánnal Londonban ismerkedtünk meg. Rengeteget mesélt az afrikai kalandjairól, és már az első percben megfertőzött engem is a téma szeretetével.

Nyilvánvalóvá vált, hogy ha komolyan gondolom ezt a kapcsolatot és szeretnék jövőt neki, egy ponton vele kell majd tartanom Afrikába. Kemény döntés volt, mivel sikerült elhelyezkednem a Canterbury Egyetemen némettanárként, ahol ösztöndíjjal tanulhattam volna tovább és hosszútávra számoltak velem, én mégis Krisztiánnal tartottam.

– Magadévá tudtad tenni az állatok iránti rajongást annak ellenére, hogy eredetileg nem volt hozzá kötődésed?

– Úgy gondolom, hogy igen, mivel tényleg akkora átéléssel beszélt róla, ami nemcsak rám, mindenki másra óriási hatással volt. Amikor pedig kikerültünk és én is megtapasztalhattam, milyen a bozótban élni, az nagyon is tetszett. Mindig közel állt hozzám a Rousseau-féle „Vissza a természethez!” mottóban rejlő szabadság, emiatt abszolút nem volt gond, hogy egy eldugott nemzeti park közepén éltünk, sokkal inkább romantikusnak találtam. Persze el kellett fogadni, hogy néha nincs meleg víz vagy internet, nélkülözni kell például a csokoládét és egy csomó másik dolgot, valamint sokszor akár hetekig nem jut el semmi hír hozzánk a külvilágból.

Nem mondom, hogy nem hiányzott néha a normális élet, de mindig arra gondoltam, mekkora privilégiumot jelent ez a másik oldalról. Még a generációk óta kint élő fehéreknek is egészen különleges volt, hogy mi a bozótban éltünk, hiszen ők zsúfolt városokban laktak. Az, hogy bármikor elvonulhat előtted mondjuk egy elefántcsorda, nagyon keveseknek adatik meg, érdemes érte áldozatokat hozni. Ezt próbáltam szem előtt tartani a nehezebb pillanataimban, a párom is sokszor megcsípett, hogy nézzem csak például a vízilovakat a holdfényben, vissza fogom ezt még sírni.

Krisztián és Orsi a házuk előtt a Liwonde Nemzeti Parkban, 2014-ben

Fotó: Frank Weitzer

– Felmerült benned valaha, hogy mégis inkább hazatérj a korábbi kényelmes életedbe?

– Mi egy csapat voltunk Krisztiánnal, egymást támogatva haladtunk előre az úton. Ha úgy alakul, akár Holdra is elkísértem volna. Persze, amikor a projekt elején nem kaptunk semmilyen támogatást, és hónapokig a saját pénzünket kellett beleforgatnunk, az kemény időszak volt.

Nyilván mindkettőnkben merültek fel kétségek, de nem adtuk fel, és egyszer csak megtörtént az áttörés: több nagy angol és amerikai szervezet is felfedezte a fajfenntartó projektet, onnantól pedig éveken át támogatták.

– Nehéz volt megtalálnod a magad szerepét Krisztián mellett, hogy saját jogon is legyen értelme annak, hogy vele tartasz?

– Nem, mert a projekt szerencsére többrétegű volt. A konkrét vadonmunkán, vagyis az állatok megfigyelésén és befogásán kívül számos más feladat is akadt. Például rengeteg fundraising reportot (adományszerzős pályázati beszámolót) kellett írni, adatokat gyűjteni tanulmányokhoz, valamint felhívni a környéken élők figyelmét a munkánkra, minél inkább próbálva őket is bevonni a fajfenntartásba. Ha nincs meg a külső támogatás, mert mondjuk a helyi közösségeknek csak annyi élményük van az állatokról, hogy tönkreteszik a veteményesüket, akkor inkább meg fogják ölni őket. Ezért nagyon fontos érdekeltté tenni a helyieket is, amihez felvilágosító és ismeretterjesztő előadásokon keresztül vezet az út. Rengeteg ilyet tartottunk, én emellett az eredeti szakmámhoz visszanyúlva nyelvet is tanítottam.

– A kontinensről és az ottani emberekről élő sztereotípiákhoz képest mit tapasztaltál, amikor testközelből is találkoztál velük?

– Nagyon pozitív csalódás ért bennünket, amikor megérkeztünk, bár Krisztián mindig mondta, hogy ő akármelyik országban járt Namíbiától Dél-Afrikán és Zimbabwén át Ugandáig, mindenhol meleg fogadtatásban volt része. Sehol nem érezte, hogy ellenségesek lennének vele,

Malawira viszont még a fentieknél is jobban igaz, hogy hihetetlenül meleg szívűek az emberek. Nincs semmi agresszió, folyamatosan éreztetik veled, milyen jó, hogy jöttél, a bőrszín miatti megkülönböztetés egyáltalán nem jellemző. Nagyon mély barátságaink alakultak ki, többekkel a mai napig tartom a kapcsolatot. A kinti fehérekkel is hasonlóan jó volt a viszonyunk, kicsit olyan, mintha megtaláltuk volna ott az otthonunkat.

Ami esetleg igaz lehet a sztereotípiákból, az legfeljebb annyi, hogy a falvak lakói tényleg szépen elvannak a fa alatt pihenve, ha éppen nincs dolguk. Mindig felmerül a kérdés, miért nem tartanak előbbre, elvégre sok idő eltelt már a gyarmatosítás felszámolása óta, mégsem tudtak kitörni a mélyszegénységből. De ugyanezt rá lehet húzni az éghajlati problémákra, vagy a legtöbb szubszaharai országra jellemző iszonyatos korrupcióra is. Tény, hogy ezekkel kapcsolatban rajtuk is sok múlik, de tegyük hozzá, hogy 40 fokban elég nehéz végigdolgozni a napot, ha nem adott a megfelelő minőségű étkezés, illetve elegendő ivóvíz.

Vadvédelmi oktatás iskolásoknak 2013-ban

– Voltak kétségeid azzal kapcsolatban, jó-e, ha könyv születik Krisztiánról?

– Amikor Balogh Bogi, a későbbi könyv szerzője megkeresett az ötlettel, először nagyon vonakodtam, nem volt őszinte a lelkesedésem. Miután a balesetet követően hazaértünk, próbáltam teljesen új sínre terelni az életem. Két éve kapcsolatban élek, a párom sajátjaként szereti a kislányomat, őt sem akartam annak kitenni, hogy napi szinten a múlttal foglalkozzak, amiről tudtam, hogy nyilván hatással lesz a lelkivilágomra.

Aztán jött egy fordulópont, amikor rájöttem, hogy ez a felkérés igazából sorsszerű, mivel mindig le szerettem volna írni a lányomnak, milyen volt az apukája. Neki semmilyen emléke nincs róla, hiszen alig múlt el másfél éves a halálakor, de joga van tudni, mennyire rendkívüli élete volt Krisztiánnak. Ezzel beszéltem rá magamat, hogy muszáj élnem a lehetőséggel, hiszen ha velem vagy a nagyszülőkkel történne valami, nem maradna senki, aki átadhatja ezeket az emlékeket. Így végül azt mondtam Boginak, hogy rendben van, vágjunk bele.

Iszonyatosan édes-keserű utazás volt, újra és újra szembesültem vele, milyen különleges életünk volt és mennyi mindent vesztettünk a halálával. Ez természetesen rendkívül megviselt, de végül sikerült megszülni a könyvet, és az azóta érkezett rengeteg pozitív visszajelzés megerősített abban, hogy jó döntést hoztam. A legnagyobb katarzisélményem persze majd akkor lesz, ha a kislányom is elolvassa.

– Benne lecsapódott már valami ebből az egészből, szoktatok beszélgetni róla?

– Igen, nagyon is. A hazaérkezésünk után nagyjából egy évig emlegette az apukáját, mindig kereste, hogy hol van. Aztán ezt egyik pillanatról a másikra mintha elvágták volna, onnantól nem hívogatta az édesapját. Viszont napi szinten nézegettünk képeket és videókat róla, illetve az ottani életünkről, például az elefántok vonulásáról. Tehát ő ebben nőtt fel, és bár elvesztette az édesapját, mégis folyamatosan találkozott vele. Ott vannak a nagyszülők is, akikkel nagyon szoros a kapcsolatunk, az apósomék rendszeresen viszik őt a temetőbe, a házuk is tele van családi ereklyékkel. Most, a könyv megjelenése kapcsán pedig tényleg rengeteget hall róla, abszolút élő dolog a számára. Persze próbáljuk olyan keretek között tartani, hogy a nevelőapukájának se essen rosszul.

Fotó: Frank Weitzer

– Hogyan tudtad folytatni az életedet a hazaérkezés után?

– Afrikával teljesen meg akartam szakítani a kapcsolatot, mert dühös voltam. Nem az állatra, ő csak azt csinálta, amit kellett: menekült. Senki nem hibázott, ez egyértelmű. Inkább a sorsra haragudtam, hogy miért pont Krisztiánnal, illetve velünk történt meg ez. Úgy gondoltam, nem igazság, hogy neki kellett meghalnia, miközben annyi mindent tett az állatokért, mások meg csak lébecolnak a Földön konkrét életcél nélkül. Azt is szörnyen igazságtalannak éreztem, hogy a gyerekemtől elvették ezt a fantasztikus apát, miközben annyi ember önként eldobja magától a gyerekét, ő pedig rajongott a kislányáért. Mindezek miatt elhatároztam, hogy soha többé nem akarok visszamenni a kontinensre.

Nyilván volt ebben egy jó adag önsajnálat is. Közben viszont arra is gondoltam, amikor épp Ruandán utaztam keresztül a kislányomat szoptatva, mennyire sokat szenvedett a ruandai nép, és hozzájuk képest mennyire szerencsések vagyunk mi. Azzal vigasztaltam magam, hogy ami velünk történt, az egy nemzet máig tartó tragédiájával összehasonlítva tényleg nem több egy apró balesetnél.

Hazaérve teljesen más irányba fordultam, csak nagy ritkán olvastam afrikai, illetve vadvédelemmel kapcsolatos híreket. Hétköznapi, normális életet akartam kialakítani, ami négy éven keresztül sikerült is. Aztán jött Bogi, valamint tőle függetlenül a győri állatkert igazgatója, Dr. Andréka György, aki felkért egy projektben való részvételre. Igent mondtam, így most egy tanzániai nemzeti park edukációs programjának csapatát erősítem itthonról.

– Sterczer Hilda, Erőss Zsolt özvegyének sorsát mennyiben érzed hasonlónak a sajátodhoz? A Magasságok és mélységek című nemrég megjelent film is jórészt az ő gyászfolyamatát mutatja be, és kimondott célja, hogy végre továbbléphessen.

– A könyv és a film megszületéséről csak mostanában hallottam először, valóban érdekes párhuzam. Még nem tudtam elolvasni a könyvet, illetve megnézni a filmet, de mindenképp szeretném. Abban is biztos vagyok, hogy az írónővel folytatott hosszas beszélgetések nekem is segíteni fognak lezárni ezt a szakaszt az életemben. Ő lényegében úgy fogta a kezem, mint egy pszichiáter, miközben végigvitt ezen az úton.

– Annak fényében, hogy elvállaltad az említett munkát, ki lehet mondani, hogy mégsem utáltad meg végleg Afrikát?

– Igen, de fontos hozzátenni, hogy én közel sem vagyok olyan szintű szakember, mint a párom volt, aki évtizedeket töltött tanulással a legnívósabb képzéseket elvégezve, valamint rengeteget önkénteskedve. Nekem ezek az alapok nincsenek meg, egy táplálkozásökológiai tanulmányt például nem tudnék lefolytatni a fekete orrszarvúkról, az edukációs részében viszont tanárként is részt vehetek. Most már nem olyan idegen nekem, hogy újra ezt csinálom, biztosan nem véletlen az sem, hogy megtalált a lehetőség. Hogy újra élnék-e Afrikában, azt nehéz megmondani, de a jelenlegi életem, családom és kapcsolatom ideköt minket.

Ha a kislányom azt kérné, hogy látogassunk el megnézni, hol volt az édesapja annyira boldog, és hol van az emléktáblája, amit épp a napokban avattak fel, aligha mondanék nemet.

(Az orrszarvúk hajnala c. könyv ide kattintva rendelhető meg.)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Váratlanul meghalt a szülés után egy fiatal amerikai anya, férje szívszorító sorokban írt róla
A 30 évesen elhunyt nő egy kétéves és egy alig pár napos babát hagyott hátra.
Fotó: GoFundMe - szmo.hu
2022. december 04.


Link másolása

Szörnyű tragédia történt egy amerikai családban: a 30 éves anya mindössze négy nappal második gyereke születése után meghalt - írja a Daily Mail.

Jennifer Krasna november 28-án hunyt el a Philadelphiai Egyetemi Kórházban. A halál okát nem közölte a család, csak annyit, hogy a nő váratlanul vesztette életét.

Az anyát többek közt két fia, az újszülött Cade és a 2 éves Ty, valamint férje, Jesse gyászolja. A 31 éves férfi szívszorító posztban írt felesége elvesztéséről a Facebookon. Elmesélte, hogy a középiskolában ismerték meg egymást, és rögtön észrevette, hogy Jennifer akárhová belép, beragyogja a teret. Amikor jobban megismerték egymást, Jesse arra is rájött, hogy a lány nemcsak gyönyörű, de csodálatra méltó személyisége is van. Mindig törődött a barátaival, és ha valakinek szüksége volt rá, ő tétovázás nélkül segített. Csodálatos feleség is volt, aki minden egyes nap éreztette a férjével, hogy különleges és szereti őt.

„A legjobb az volt, amikor megnevettettem, mert akkor gyakran felhorkantott, és ettől mindig zavarba jött. Ha csendben ültünk, akkor egy apró miáúval jelezte, hogy beszélgetni akar. Szeretett az erősségeimért, támogatott és segített fejlődni sok területen.

Imádott anya lenni. Boldog vagyok, hogy láthattam őt mosolyogni, amikor először a kezébe foghatta Cade-et. Az a kötelék, ami Jenn és Ty között kialakult az elmúlt több mint két évben, sosem szakadt meg. Öröm volt az arcán, amikor a fiunkkal lehetett, és imádott szórakoztató programokat szervezni számára. Alig várta a családi összejöveteleket, a nyaralásokat, a kis kiruccanásainkat, és azt, hogy csak úgy együtt legyünk otthon. Semmi sem állt az útjába ahhoz, hogy a lehető legjobb anya legyen. Mindig azt mondta, hogy szeretne egy korban hozzá közel álló kistestvért Tynak, hogy a legjobb barátok lehessenek. Ezt valóra is váltotta, mielőtt itthagyott minket.”

A tanítónőként dolgozó Jennifert nemcsak a családja, hanem kollégái és diákjai is gyászolják. Az iskola igazgatója azt nyilatkozta, sokkolta az intézmény közösségét a fiatal nő váratlan elvesztése.

A kétgyermekes anya legjobb barátnője adománygyűjtést indított, hogy támogassa a két kicsi fiúval egyedül maradt apát. Ötvenezer dollár volt a célösszeg, ehhez képest négy nap alatt már közel 300 ezer dollárt gyűjtöttek össze a családnak a GoFundMe oldalon. Összesen több mint 3600-an adakoztak számukra.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KÖZÖSSÉG
51 év után találkozhatott újra a családjával a csecsemőként elrabolt amerikai nő
A bébiszitter vitte el a kislányt, ezután a család fél évszázadon át nem hallott róla.

Link másolása

Újra együtt lehet a családjával az az amerikai nő, akit több mint 50 évvel ezelőtt raboltak el, még csecsemőként - írja a Guardian.

Melissa Highsmith alig volt egyéves 1971-ben, amikor a texasi Fort Worthben édesanyja, Alta Apantenco újsághirdetést adott fel, amelyben bébiszittert keresett. A nő egyedül nevelte a kislányát, ezért szüksége volt valakire, aki vigyáz a kicsire, amíg ő dolgozik.

Apatenco végzetes hibát követett el, amikor felvett egy nőt bébiszitternek anélkül, hogy személyesen találkozott volna vele: a bébiszitter elrabolta Melissát, az anya pedig fél évszázadon át nem hallott a lányáról.

A család folyamatosan kereste a lányt, sőt minden novemberben születésnapi partit tartottak neki. A közelmúltban megalakult a Finding Melissa Highsmith (Melissa Highsmith megtalálása) Facebook-oldal. Szeptemberben Highsmith szerettei névtelenül kaptak egy tippet, hogy a nő Charleston környékén tartózkodik, ami több mint 1700 kilométerre van Fort Worth-től.

Végül egy DNS-teszt be is bizonyította, hogy bizony az 51 éves nő az egykor elveszett Melissa.

Képeken a megható találkozás:

A család közleménye szerint Melissa édesanyja, édesapja, Jeffrie Highsmith és testvérei - Garner, Sharon Highsmith, Rebecca Del Bosque és Jeff Highsmith - mindannyian egy egyszerű üzenetet fogalmaztak meg az eltűnt szeretteiket kereső emberek számára:

„Soha ne adjátok fel! Kövessetek minden nyomot!”

Melissa nővére, Sharon állítása szerint nem tudta abbahagyni a sírást, annyira boldog volt, amikor a húga előkerült. Anyjuk egész életében szenvedett a bűntudattól, sőt meg is gyanúsították azzal, hogy megölte saját lányát, így Sharon és testvérei különösen örülnek elveszett nővérüknek.

„Anyám a lehető legtöbbet tette meg a rendelkezésére álló korlátozott eszközökkel, nem kockáztathatta, hogy kirúgják, ezért megbízott abban, aki azt mondta, hogy vigyáz a gyermekére. Hálás vagyok... anyámat sikerült igazolni”

- mondta Sharon.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KÖZÖSSÉG
655 grammal született csodababa kapcsolta fel az edinburgh-i gyermekkórház karácsonyi fényeit
Hectornak mindössze egy-két napot jósoltak az orvosok, de szülei nem adták fel a reményt.

Link másolása

A 655 grammal született csodababa felkapcsolta a karácsonyi fényeket abban az edinburgh-i gyermekkórházban, ahol közel 300 napot töltött születése után. Hector Tully 23 hetes koraszülöttként jött világra. Az orvosok mindössze egy-két napot jósoltak neki, azonban most egy évvel később már otthon töltheti a karácsonyt - írja a Wales Online.

Hector tavaly november 12-én született és számos orvosi komplikációval küzdött, köztük az agyvérzés miatt kialakult vízfejűséggel, krónikus tüdőbetegséggel, retinopátiával, tápszondával és központi alvási apnoéval. A szülők, Marie Clare és Angus felkészültek arra, hogy bármikor elveszíthetik babájukat.

„Életének első két hónapjában csak arra koncentráltunk, hogy eljussunk a reggelig, aztán az estéig, és imádkoztunk, hogy túlélje. 161 napot töltött a Simpsons újszülött-osztályon, majd 98 napot az edinburgh-i gyermekkórházban, ez idő alatt 15 műtéten esett át”

- mesélte Hector édesanyja.

Ugyan áprilisban hazavihették Hectort, a szülők mégsem nyugodhattak meg teljesen: szeptemberig 25 alkalommal jártak a sürgősségin. Az anya szerint azonban idén végre olyan közös karácsonyuk lehet, ami tavaly elképzelhetetlen volt.

Hector jelképesen megnyomhatta a nagy piros gombot, amely felkapcsolta a 6 méter magas karácsonyfát és a kórház környékét díszítő fényeket.

Hector ünnepélyesen felkapcsolta a fényeket szüleivel és a róla gondoskodó nővérekkel

„Az a gondoskodás és szeretet, amelyet a gyermekkórházban mindenki tanúsított irántunk, kivételes volt. Az orvosok, a nővérek, a házi gondozók, a jótékonysági szervezet, mindenki hatalmas szerepet játszott utunkban. Nekik köszönhetjük, hogy Hector itt van velünk most karácsonykor”

- tette hozzá elérzékenyülve az édesanya.

A szülők szerint nagy megtiszteltetés, hogy Hector kapcsolhatta fel a fényeket, hiszen életük már szorosan összefonódott az edinburgh-i gyermekkórházzal és a támogató jótékonysági szervezettel. Marie Clare és Angus már a kezdetekkor eldöntötték, hogy akár egy napot, akár 100 napot tölthetnek kisfiukkal, akkor is emlékezetessé teszik azt. Egy évvel később pedig végre egy családként ünnepelhetnek.

Pippa Johnston, az edinburgh-i gyermekkórház jótékonysági szervezetének igazgatója is részt vett a fénygyújtáson.

„Szeretnénk hatalmas köszönetet mondani Hectornak és csodálatos családjának, amiért segítettek emlékezetessé tenni a kórház karácsonyi fénygyújtását. Ők egy figyelemre méltó család, Hector pedig a szó minden értelmében egy hős”

- mondta Pippa.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Idén is hagyj el egy mikuláscsomagot – mosolyt csalhatsz valaki arcára
Tedd szebbé mások napját akár egy egészen apró ajándékkal.
Fotó: Northfoto - szmo.hu
2022. december 02.


Link másolása

[caption id="attachment_1933446" align="alignnone" width="2560"]

Idén is meghirdetésre kerül a „Hagyj el egy mikuláscsomagot” országos kezdeményezés.

Az esemény lényege, hogy december 6-án szebbé tegyük valaki napját, mosolyt csaljunk valaki arcára. Az esemény leírásában a szervezők pontos instrukciót adnak arra nézvést, hogyan tehetjük ezt meg.

„Készíts egy csomagot és hagyd el a parkban egy padon, buszon vagy vonaton, orvosi váróban, vagy a hivatali folyosó ablakpárkányán, az oviban, a suliban, a bolt mellett, a játszótéren – bárhol, ahol sokszor megfordulsz, ahol sok ember jár és ahol megtalálhatják.

A csomagra írj egy rövid üzenetet pl: "Én egy elhagyott csomag vagyok. Azért hagytak el, hogy szebbé tegyem a napodat. Vigyél haza!" A megtalált csomagról tölts fel egy képet a Hagyj el egy mikuláscsomagot 2022 facebook eseményhez.”

Az elmúlt négy évben közel 20.000 mikuláscsomagot hagytak el az akcióhoz csatlakozók. Idén eddig, több mint 200 településről érkezett visszajelzés az akcióra. A csatlakozó településekről készült térkép ide kattintva érhető el.

Az eseményről további részleteket EZEN A LINKEN találhattok.


Link másolása
KÖVESS MINKET: